2018. január–február: jegyzet, orvostudomány, portré, lézer, innováció, tudomány, atomenergia, energiagazdálkodás, startup, agrárium, zöldkörnyezet, genomika, fenntarthatóság, kiállítás/konferencia, robotika, it
2018. február 6.

Szerző:
Szegedi Imre

A beteg a legfontosabb

Negyedszázada mindenki rettegett a ráktól, egyenlőségjelet tett a daganat és a halál közé. Mára sikerült megértetni az emberekkel, hogy ez nem így van: a rák harmadát megfelelő életmóddal elkerülhetjük – nyilatkozta magazinunknak Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója, akit előző nyilatkozónk, Nagy Péter ajánlott. Az egyetemi tanár szerint Isten léte mellett szól minden, és semmi sem szól ellene.


Édesapja, Kásler István, Erdélyből származó jogász volt, édesanyja sárvári pedagógus. Hol találkoztak a szülők?

– Édesapám 1944-ben fejezte be az egyetemet Kolozsváron, majd behívták a magyar honvédséghez írnoknak. Kolozsvár egyik utcasarkán irányította a visszavonuló magyar hadsereget, majd a csapatokkal együtt vonult vissza, egészen Sopronig, ott azonban a magyar–osztrák határt nem lépte át. Akkoriban ismerte meg édesanyámat. Nem sokkal később behívták, hogy vegye át az új személyigazolványát – azon nyomban letartóztatták és málenkij robotra vitték, ahonnan 1949. január elsején tért haza. Harcokban nem vett részt, és politikai akcióknak sem volt részese, mégis elhurcolták. A szüleim levelezéssel tartották a kapcsolatot. A hadifoglyok levelenként húsz szót írhattak le, amit édesapám úgy játszott ki, hogy a mondatokat egybeírta. Húsz igen hosszú szóból álltak a levelei. Közben nagyszüleim, illetve édesapám testvérei a dél-erdélyi Déváról Magyarországra menekültek. A fogságból hazatérő apám nem Erdélybe, hanem Magyarországra, Budapestre jött. A szüleim összeházasodtak, majd hamarosan megszülettem. Az akkori budapesti viszonyok miatt Sárvárra költözött a család.

Sárvárról Szegedre ment egyetemre. Miért éppen oda?

– Egész gyerekkoromban rengeteget hallottam Erdélyről, a Tündérországról. Azért mentem Szegedre, mert a Tisza-parti város egyeteme volt a kolozsvári intézmény jogutóda. Érzelmi választás volt.

A diploma megszerzése után hét éven át a csongrádi megyeszékhelyen dolgozott. Miért váltott 1981-ben? Hogyan kerül egy sebész az Országos Onkológiai Intézetbe?

– Úgy éreztem, hogy akkori munkahelyemen, a szegedi II. Számú Sebészeti Klinikán, amit megtanulhattam, azt megtanultam. El­sajátítottam az alapelveket, amiket speciális területeken szerettem volna alkalmazni. Akkor jött a meghívás az intézet fül-orr-gége osztályát vezető Bánhidy Ferenc professzortól: végezzek speciális fej-nyak sebészeti beavatkozásokat. Például az ereket körbe­növő tumorok eltávolítását várták tőlem. Ekkortájt jöttek szóba az úgynevezett kiterjesztett műtétek, amelyek rendkívül nagy szakmai kihívást jelentettek. Úgy gondoltam, felvállalom, hiszen azért mentem orvosnak, hogy olyanokon segítsek, próbáljak segíteni, akiken elvileg már nem lehet. Az Országos Onkológiai Intézetben alakult meg az ország első fej-nyak sebészeti osztálya, amit a világon is csupán egy-két hely előzött meg. Itt jött létre az első fej-nyak sebészeti tanszék. Ambiciózus intézet volt, kihívásnak éreztem a váltást.

1992-ben nevezték ki főigazgatónak. Mivel nyerte el kollégái bizalmát, ami több mint negyedszázada tart?

– Nagyon hamar a tudomány élvonalába kerültem. 1980-ban Európában harmadikként telepítettek osztályunkra szén-dioxid-lézert, az elsőt Magyarországon, amely a bőrdaganatok, és narkózisban végzett endoszkópos beavatkozásokkal kombinálva a szájüregi és gégedaganatok minimális sebészi kezelését tette már akkor lehetővé. Használat előtt tisztázni akartuk a beavatkozás szöveti hatásait, ez az eszköz ugyanis több száz Celsius-fokos hőmérsékleten elgőzölögteti a szövetet. A vizsgálatokat én végeztem kollégáimmal. Hamarosan nagyszámú beteget kezeltünk, ami akkor hatalmas szó volt – miközben ma már szinte szót sem ejtünk erről, annyira természetes, hogy évente 15-16 ezer lézeres beavatkozásra kerül sor nálunk. Az egyik kelet-berlini konferencián egy amerikai professzortól arról hallottam, hogy bőrt, izmot és az ezeket tápláló ereket tartalmazó mellkasrésszel rendkívül nagy műtéti defektusokat pótolt a fej-nyak területén. Nyelvpótlás, garatpótlás egyaránt megoldható volt ezzel az eljárással. Bánhidy Ferencet megkérdeztem, hogy csinálhatok-e ilyet én is. Megengedte. Egy év alatt harmincnégy ilyen beavatkozást végeztem. Közben kiderült, hogy az én preparálási módszerem különbözik az eredetitől, azaz egy új műtéttechnikai megoldást alkalmaztam. Nagyon fiatalon, 34 évesen megszereztem a kandidátusi fokozatot, majd Humboldt-ösztöndíjas lettem Erlangenben, Nyugat-Németországban. A németek hihetetlen fizetéssel marasztaltak, de én 1990. január harmincadikán visszajöttem. Nem értették, hogy miért, de amikor végül rájöttek, hogy az ismét szabad hazámba jövök vissza, el­fogadták a döntést.
Itthon akkor alakult meg a Magyar Orvosi Kamara, az intézetben én lettem a kamarai elnök. 1992-ben kiírták a főigazgatói pályázatot. Plakátháború zajlott, az aspiránsok újságcikkekben, feljegyzésekben vádolták egymást. Németh György professzort győzködtem, hogy pályázzon, aki azzal utasított vissza, hogy az érveim rám is érvényesek. Ráadásul én jóval fiatalabb vagyok, ha nyerek, hosszú időn keresztül vihetem ezt a munkát. Mellettem lobbizott, olyan hangulat alakult ki, hogy be kellett adnom a jelentkezést. Hét pályázat futott be, az intézetből a dolgozók által választott elektorok az én anyagomat találták a legjobbnak. Úgy éreztem, hogy engem az intézet nevezett ki, amit az akkori egészségügyi miniszter csupán megerősített. Azóta mindig az intézet volt a legelső. Ennél csak egyvalami volt fontosabb: a beteg.

Hatalmas intézményt vezet. Több mint ezer munkatárs, nyolc klinikai központ számos osztálya, hat kutatóbázis. A gyógyítás mellett oktató- és kutatóközpontként is működnek. Megannyi nagy egyéniség munkahelye ez. Hogyan tudja ezt irányítani?

– Rendkívül szerencsésnek tartom magam, mert mindig voltak körülöttem kiváló emberek, akikre számíthattam. Meggyőződésem, hogy aki onkológusnak megy, az az orvostudomány legnagyobb kihívását választja. Itt az elkötelezettség alapkövetelmény. Aki hosszú éveket tölt daganatos betegek között, szerénnyé és alázatossá válik. Másként látja a világot. Én is másként gondolkodtam Szegeden, mint ebben az intézetben. Legfőbb alapelvem: mindig a betegnek van igaza. Ha nincs igaza, akkor is igaza van, mert akivel azt közlik, hogy rákos, nem a megszokott idegállapotban reagál, válaszol. Másik alapelvem, hogy mindenkinek meg kell adni a karrier lehetőségét. Fussa be azt a pályát, amit tehetsége, ambíciója lehetővé tesz. Korábban csak két-három professzor járta a világot, az én vezetésem alatt mindenki utazhatott, kapcsolataim révén nagyon sok fiatalt indítottam útnak nyugati intézetekbe, akik visszatérnek. Nem jelentős az elvándorlás, stabil a gárda. Igyekeztem következetesen dönteni: a jelentkezők esetében a szakmai és az emberi kiválóságot egyaránt néztem. Hiába jó szakember valaki, ha embernek hitvány. Számomra az nem orvos, aki csupán egészségügyi szolgáltatást végez, de magát a beteget nem látja. Ilyenkor nem orvos-beteg viszony alakul ki, hanem rendkívül rideg, hideg, majdhogynem embertelen kapcsolat. Egy-egy ilyen mentalitású kollégát gyorsan visszaküldtem Angliába és Németországba.

Az új betegeik száma 16 ezer körül alakul, minden évben 5-6 százalékkal növekszik. Az éves ambuláns forgalmuk több mint 740 ezer, ez napi több mint 2000 beteget jelent. Ez az egyetlen onkológiai ellátóhely, ahol két műszakban dolgoznak. Hogy bírják ezt a hatalmas nyomást?

– Az orvos-beteg kapcsolatnak nem az a lényege, hogy mennyi időt töltenek együtt, hanem az, hogy miként viszonyul a szakember a szenvedő laikushoz. Nagyon rövid beszélgetés is elég a megfelelő bizalom kialakulásához. A betegnek éreznie kell, hogy az orvos ért ahhoz, amit csinál, és amit csinál, azt őérte teszi.
Nekem mindig gyanús volt, ha egy orvos félórákat beszélt egy beteggel. Meggyőződésem, hogy nem a tájékoztatás, más a moti­váció a hosszas diskurzus mögött. Kinevezésem előtt naponta 120-150 beteget láttam el, egyikkel sem beszéltem öt-tíz percnél többet. Ennyi elég volt, soha egy betegem sem mondta, hogy nem kapta meg a kellő felvilágosítást. Egy-egy nagyműtétem 10-12 órát tartott, ha az ember érzelmileg túl közel kerül a beteghez, akkor nem tudja végigvinni a brutális műtéteket. Egyszer megnéztem az egyik operációmról készült videót. Elborzadtam a rekonstrukció előtt, hogy mit műveltem, miközben ilyen érzésem a műtőben sosem volt. Főigazgatóként is hosszú éveken át operáltam – a műtőben újultam meg lelkileg. Erre már nincs lehetőségem, mert bár ötször operálták az egyik szemem, nem lett jobb. Nem megfelelő térlátással lelkiismeretlenség lenne az operálás. Négy-öt éve ezért nem műtök.

Akadnak olyan betegek, akikre a tudatos távolságtartás ellenére is emlékszik?

– Megható történetekből nincs hiány. Amíg nem tudtunk elegendően nagy daganatos szövetet eltávolítani, majd azt a mellkasról vett izommal pótolni, mindegyik beteget elveszítettük. A második betegem, egy akkor hatvanéves úr, akin a korábban említett mellkasi lebenyátültetést hajtottam végre, évről évre rendszeresen jött kontrollra. Egy alkalommal felhívott, hogy meghívna egy kiskocsmába, a huszadik születésnapjára. A műtét napját tartotta második születésének. Elmentem, jót beszélgettünk. A hasonló alkalmak olyan emocionális töltést adnak, hogy ezekből a leg­nehezebb pillanatokban is erőt tudok meríteni.

Szócska Miklós egészségügyi államtitkár távozása után, 2014-ben az Ön neve is felmerült utódként. Az intézeten belüli életet jól ismerők szerint már megkezdődött a mozgolódás és a felkészülés a Kásler utáni időkre. Kit látna szívesen a székében?

– Ez két évtizede így van, de pletykákkal ne foglalkozzunk. Azzal azonban igen, hogy felkészült utódnak szeretném átadni az intézetet. Hat-nyolc éve a legtehetségesebb fiataljainkat folyamatosan pozicionálom a nemzetközi onkológia világában. Konferenciákra küldtem őket, segítettem a tudományos fokozatuk megszerzését. Igyekeztem olyan viszonyokat teremteni, hogy ha bármelyik pillanatban bármi történne velem – megüt a guta, fejemre esik egy tégla, én unom meg a feladatot vagy a miniszterem un meg engem –, legyen, aki átveszi a munkát.

Hogyan látja szakmája helyzetét? Illetve melyek a következő évek legfontosabb kihívásai?

– Az elmúlt negyedszázadban rendkívül korszerű hazai infrastruktúra alakult ki. Van országos központ, négy regionális ellátóhely, illetve minden megyében működik onkológiai osztály.

Mennyire igaz az az állítás, miszerint a Magyarországon élők onkológiai ellátásának színvonalát jelentősen befolyá­solja, hogy melyik intézmény szolgáltatja számukra a gyó­gyulásukhoz elengedhetetlen terápiát?

– Ez a világon mindenütt így van. A mi intézetünk teljesítménye összevethető a legjobb nyugati centrumokéval, a regionális intézményeké a nyugati hasonló feladatot ellátó központokéval. Európa legjobban teljesítő harmadában van a hazai onkológiai ellátás.

Mennyit változott a betegek hozzáállása az elmúlt negyedszázad alatt? Jobban odafigyelünk az egészségünkre, vagy csak akkor lépünk, ha már beüt a krach?

– Negyedszázada mindenki rettegett a ráktól, egyenlőségjelet tett a daganat és a halál közé. Mára sikerült megértetni az emberekkel, hogy ez nem így van: a rák harmadát megfelelő életmóddal – a dohányzás elhagyásával, megfelelő testsúllyal, környezeti ártalmak minimalizálásával – elkerülhetjük. A kialakult daganatok valamivel több mint fele pedig gyógyítható. Az emlőrákok több mint 75 százaléka, a hererákok szinte száz százaléka gyógyítható – negyedszázada ezek a számok 20-40 százalék körül alakultak.

A hit és a tudomány sokak szerint nem egyeztethető össze. Ön mélyen hívő ember és tudós is egyben, mit gondol erről?

– A tudomány minden eredménye azt bizonyítja, hogy van valamilyen spirituális létező a világban, amire minden visszavezethető. Antoine Henri Becquerel francia Nobel-díjas fizikus 1896-ban fedezte fel az izotópokat, és leírta, hogy az izotóp fajtájának megfelelően adott idő alatt más és más, de rá jellemző idő alatt elveszíti tömegének a felét. Ám azt, hogy melyik felét, senki sem tudja előre megmondani, ma sem. Miért, ha a rációval minden megmagyarázható? Tehát itt bukott meg először az Isten nélküliség teóriája. Aztán jött az osztrák matematikusról, Kurt Gödelről elnevezett tétel, amely szerint nem lehet olyan matematikai képletet felírni, amit ne lehetne egy másik matematikai képlettel megcáfolni. Azaz a világ nem megismerhető, így nem is jöhetett létre ilyen alapokon. A legkomolyabb természettudósok szinte mindegyike hívő, Einsteintől kezdve Szentágothai Jánosig tart a sor. Utóbbi azt mondta, addig nézte a macskák agysejtjeit, amíg megtalálta Istent. Isten léte mellett szól minden, és semmi sem szól ellene. Attól, hogy nem tudom érzékelni csökevényes érzékszerveimmel, még létezik.

Onkológusi munkája mellett a magyar nemzeti történelmi, történelemfilozófiai sorskérdések iránt is érdeklődik. Az M1 televízióban beszélgetős sorozatműsort készített a nemzeti sorskérdésekről Nemzeti nagyvizit címmel. Miért?

– Azt látom, hogy minden ember szépen szeretne élni. Ennek alapfeltétele, hogy világos legyen az identitása: honnan jött, milyen hagyományok közé született, milyen a vallása? Ezt azonban kevés családban mondják el, és az iskola se ilyen ismeretek átadása fele fordult. A hiányt érzékelve döntöttem úgy, hogy a magam módján elmondom, mit gondolok ezekről a kérdésekről. Társasági beszélgetéseimnek ez állandó témája volt. Az egyik televíziós ismerősöm vetette fel, hogy miért nem beszélünk erről valamelyik csatornán? Az M1 nyitottnak mutatkozott. Történelmi kérdések megvitatásával indult a sorozat, hiszen ez az identitás legfontosabb része, de beszélhettünk volna a páratlan hazai jogrendről, kulturális életünkről, sportsikereinkről. Nyolcvanöt adás ment le, ennek nyomán hasonló sorozatok indultak más csatornákon. Örülök, hogy elindíthattam egy ilyen folyamatot.

A székesfehérvári bazilika területén 1848-ban bukkantak árokásás közben III. Béla és felesége temetkezési helyére, más sírok között. Őket már akkor – a korszak tudományos színvonalán, temetkezési mellékletek alapján – azonosították és Pestre szállították. Az Országos Onkológiai Intézet munkacsoportja 2013-ban kezdett dolgozni a III. Béla királynak tulajdonított emberi maradványok azonosításán. Az elsődleges cél az Árpád-ház tagjaira jellemző DNS-szakasz meghatározása volt. Mire jutottak?

– Jogász édesapámtól azt tanultam, hogy minden körülmények között be kell tartani a törvényeket. Igaz és mélyen hívő emberként azt is lelkemre kötötte, hogy az ember mindig etikusan viselkedjen. A tudományos eredmények közlésének is van etikája, aminek az a lényege, hogy csak azután beszélünk egy felismerésről, ha az megjelent egy tudományos folyóiratban. A mi közleményünk még nem jelent meg.

András fia nem követte a pályán, hanem a nagyapja szakmáját választotta és jogász lett. Elriasztotta az apa példája?

– Úgy voltam vele, ha nem követ engem, én követem őt: szakjogász végzettséget szereztem. Erre azért volt szükség, hogy megértsem, édesapám és a fiam mivel foglalkozott és foglalkozik. Rendkívüli élmény volt, mert a jog hihetetlen intellektuális tevékenység, itt nem a válóperekre, hanem a jogalkotásra gondolok. Tanulmányt is írtam Deák Ferencről, akihez fogható zseni, jogászi lángelme évszázadonként sem születik. Visszatérve a fiamra. Tizenhét éves koráig orvos akart lenni, majd egyszer leültetett, hogy komolyan beszélne velem. Azt mondta, látja hogyan élek, soha nem vagyok otthon, ha hazaérek, éjfélig dolgozok, majd hajnalban kelek, a hétvégéken kongresszusokra járok. És nem tudok annyit foglalkozni vele, amennyit szeretnék. Igaza volt. Egyetértettünk, hogy a nagypapa foglalkozását vigye tovább. Örültem a döntésének, mert sok orvosdinasztia esetében láttam, hogy a gyerekeket nyomasztotta szüleik árnyéka. Egyébként azt vallom, mindenki azzal foglalkozzon, amihez érzéke van, amit csinálni szeret.

Kásler Miklós Budapesten született 1950-ben. Általános iskolába és gimnáziumba Sárváron járt. A Szegedi Orvostudományi Egyetemen (SZOTE) végzett 1974-ben. Sebész, szájsebész, plasztikai és rekonstrukciósebész szakorvos, klinikai onkológus, 1986-tól az orvostudomány kandidátusa. 1981-ig a SZOTE II. Sz. Sebészeti Klinikáján dolgozott. 1981-től az Országos Onkológiai Intézet munkatársa, 1992-től főigazgató főorvosa. Egyebek mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje (2007), a Príma díj (2008) tulajdonosa. Budapest és Sárvár Város Díszpolgára (2011, 2012). 1994-től egyetemi tanár, 1998-tól négy egyetem tanszékvezetője.
Hogyan kapcsolódik ki?

– Nagyon kevés a szabadidőm. Viszont egyetlen dolog sohasem marad el – ha csak öt percig is, de elalvás előtt mindig olvasok. Időnként vadászok, de nem azért, hogy lövöldözzek, hogy gyilkoljak, hanem mert szeretem nézni, ahogy a virágok nőnek, az erdő belombosodik, majd lombját veszti.

Elégedett az eredményeivel, vagy van azért hiányérzete?

– A Teremtő jóvoltából sokkal többet tehettem, mint amennyit valaha reméltem. Ugyanakkor pontosan tudom, hogy mit nem valósítottam meg a felkínált lehetőségek közül. Ez azonban nem mindig rajtam múlott. Ha mindent összegzek, akkor mégis azt mondom, nagy szerencsém volt, mert mindig azt csinálhattam, amit szerettem.

Kit ajánl?

Sótonyi Péter professzort, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, a Semmelweis Egyetem korábbi rektorát.•

 
Innotéka