2012. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, biofizika, biotechnológia, nanotechnológia, mikroszkópia, tudomány, innováció, egyetem, disszemináció, ipari automatizálás, agrárium, közlekedés, építés, zöldkörnyezet, it
2012. augusztus 2.

Szerző:
Bencze Áron

A „láthatatlan légió”

Akkor minősíthető megfelelőnek a tájépítész tevékenysége, ha nem látni az eredményét – állítja dr. Csemez Attila, a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Karának volt dékánja. A láthatatlanság azonban rengeteg munkával jár. A szakmai kihívásokról, az önös érdekekről és a pénz min­denhatóságáról a szakma egyik legismertebb képviselője nyilatkozott az Innotékának.


Dr. Csemez Attila

A tájépítész kifejezés úgy ötven éve volt először olvasható hivatalos okmányban Magyarországon. Egészen fiatalnak mondható ez a szakma. Mit csinálnak a tájépítészek, hol találkozhatunk a munkáikkal?
– A 19. századig vezethető vissza ez a kifejezés, amikor Frederick Law Olmsted (a Central Park tervezője – a szerk.) 1872-ben tájépítésznek nevezte önmagát. Európában a két világháború között kezdett meghonosodni a szakma, és a második világháború bombázásai utáni helyreállítás során, az ötvenes években vált valóban ismertté. Maga az ismertség azonban viszonylagos. Némi iróniával ugyanis azt szoktam mondani: a tájépítész tevékenysége akkor minősíthető megfelelőnek, ha nem látni az eredményét. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy vagy megakadályozta a természet rombolását, vagy annyira tájba illeszkedően képes megtervezni a beruházást, hogy az végeredményében természetes benyomást kelt. Alapvető feladatunk valamennyi fejlesztés elfogadhatóvá és természetszerűvé tétele. A szakterület ebből kifolyólag beruházásorientált, hiszen elsősorban azokon a helyeken van rá szükség, ahol jelentős beavatkozás történik.

Évente több százan végeznek építészként a hazai egyetemeken. A tájépítészet terén is ilyen jól állunk?
– Amikor 1963-ban megalakult a táj- és kertépítészeti szakirány, mindössze 15 fős évfolyamok voltak. Ez a „kis családi” jelleg egészen a kilencvenes évek elejéig megmaradt. Végül, Mőcsényi Mihály professzor tekintélyének köszönhetően, 1992-ben sikerült létrehozni a Tájépítészeti Kart, és ezt követően kezdett folyamatosan emelkedni a hallgatók létszáma. Jelenleg mintegy 700 hallgatónk van tájrendező és kertépítő BSc, valamint tájépítészmérnök, településmérnök MSc és tájépítész MA szakon. Tudni kell, hogy Magyarországon egyedül a Corvinuson van ilyen jellegű képzés. A recesszió a mi területünket is sújtja, elsősorban az egyik jelentős szegmensét, a kertépítést és tervezést vetette vissza. A tájtervezési feladatok is visszaszorultak.

Mindenesetre a szakma erősödését támasztja alá az Év Tájépítésze és az Év Junior Tájépítésze díj létrehozása, ráadásul az átadón jelen volt az Európai Tájépítészek Szövetségének (EFLA) elnöke, Nigel Thorne, aki a Tájépítészek Nemzetközi Szövetségének (IFLA) alelnöke is…
– Egy olyan országban, ahol a művelésből kivont területek aránya 10 százalék felett van, ott a társadalom lelkiismereti ellenreakciójaként egyfajta védelmi mechanizmus jelenik meg, igény az ökológiai szemléletre, tevékenységre. Itthon ez a hatvanas évek végén jelentkezett. Jelenleg 17 százalékra emelkedett a kivont felületek aránya. A számadat borzasztó, paradox módon mégis jól állunk, ugyanis a kontinensen vannak ennél sajnos még rosszabb arányok is. Idehaza a próbálkozások ellenére tovább mozaikosodik a táj: a belterületek beépítettsége mellett növekszik a külterületeké is. Jelentősek a különbségek az ország egyes területei között, ráadásul a nagyvárosok agglomerációs körzetében egyre gyakrabban érnek össze a települések, a különböző akadályozó intézkedések ellenére is. A változás azonban továbbra is várat magára. Ettől függetlenül érünk el komoly sikereket is, és az elmúlt évek munkáinak hatására olyan szinten vált ismertté a szakterület, hogy létrejött ez a díj. Az ilyen elismerések a tájépítészet súlyát és rangját is egyértelműen növelik.

Április végén rendezték meg A tervezés növekvő szerepe a klímavál­to­zásra való felkészülésben című kon­ferenciát, melynek ön volt a levezető elnöke. Milyen eredményt hozott a szimpózium?
– A recept egyszerű, minél több és minél intenzívebb zöldfelületre van szükség. Ennek megvalósítása, sajnos, kicsit döcög, mert bár mindenki egyetért az alapelvekkel, ám ha a gyakorlatba kell átültetni, akkor bizony működnek a gyarló és önös érdekek. Csak a fővárosban több tucat sportpálya szűnt meg a rendszerváltás óta, de országszerte beépítésekkel csipkézik a zöldfelületet. Ahol a kiskapukat meg lehet találni, meg is találják. Pedig bizonyított tény: a városi hőszigetek ellen a legjobb védekezés a fás növényzet, főleg, ha minél nagyobb az összefüggő zöldfelület.
A konferencián mindenki egyetértett abban, hogy a tájépítészek képesek hozzájárulni a klímaváltozás hatásainak mérsékléséhez. A táj az összes létező fejlesztés befogadó közege, ezért a tájépítészeknek már a tervezésnél törekedniük kell arra, hogy minél több tervezői csapatban képviseljék a szakmát, hiszen nemcsak az esztétikai kérdésekben, hanem az ökológiai, a környezetvédelmi szempontok határozottabb érvényesítésében is nagy felelősség hárul a tájépítészekre.

Nem lesz könnyű a küzdelem, hiszen napjainkban jószerével kizárólagos szempont a gazdaságosság. Szinte mindent a pénz határoz meg. Számításba veszik valamennyire a természeti értékeket?
– Sajnos eladható a táj. Több tervtanács tagjaként is követem az engedélyezési terveket, és meg kell állapítanom: szinte minden és mindenki megvásárolható. Egyedi eset, amikor egy település vezetője vagy főépítésze nem engedi be a multit vagy a bevásárlóközpontot. Az ajánlásaink szakmaiak, amennyiben nyitott fülekre találnak, akkor hosszú távon is kedvezően alakulnak a helyiek életfeltételei, ellenkező esetben a pillanatnyi érdekek érvényesülnek. A munkám eredményességének megítélése elég széles skálán mozog: nulla és száz százalék között. Van, ahol falnak ütköztem, és van, ahol teljes volt a siker.
Idén tavasszal hatalmas meglepetésként ért, amikor megtudtam, hogy rehabilitálták a hollókői hagyásfás legelőt, a világörökség részét.
A hagyásfás kifejezés onnan ered, hogy a legnagyobb tölgyeket, kőriseket, csereket, hársakat, juharokat nem vágják ki. Meghagyják, hogy nagy melegben alattuk hűsöljön a jószág, nőjön a fű, legyen fészkelőhelyük a madaraknak, amelyek megtisztítják a marhákat a rovaroktól. Mindenesetre az ilyen pozitív lépésekből erőt lehet meríteni…

Gondolom, sok ilyen lépésre lenne szükség.
– Mindenképpen. Rengeteg sziszifuszi küzdelmet vívunk. Most éppen az Országos Területrendezési Tervet vizsgáljuk felül. A tájképvédelmi övezet fenntartását szeretnénk elérni, csakhogy az egyik tárca kifogást emelt a minősítési módszer ellen. Meggyőződésünk, hogy igazunk van, nem adjuk fel a reményt!

Nagyobb ipari beruházásoknál milyen szempontokat vesz figyelembe a tájépítész?
– Az előzetes környezeti hatástanulmánnyal kezdődik a munka, és a részletessel folytatódik. Mindenféle adottságot megvizsgál: a tervezett tevékenység céljától a létesítmény indokoltságáig, a környezetterhelés és a környezeti igénybevétel leírásától a várható környezeti hatások felbecsüléséig, a hatásterületek térképi ábrázolásától a várható egészségügyi, gazdasági és társadalmi következmények felbecsüléséig. Rendkívül körültekintően kell eljárnia, és nyilvánosságra kell hoznia az eredményeket. Összességében azonban az egyik legnagyobb probléma ezen a területen a térségi szemlélet hiánya. Hogy egy konkrét példával éljek: jó ideje húzódik két település vitája. Amolyan Dávid–Góliát-harc. Az egyik település lakóparkot szeretne a közös határba, míg a másik egy majdnem ötven méter magas gyárat. A kettő természetesen nem egyeztethető össze, ráadásul a beruházás Natura 2000-es területet is érint, ami elvben tabu. Elvben… Véleményem szerint ilyen esetekben meg kell találni a középutat, mert bizony anomáliák is előfordulhatnak a túloldalon is. Németországban például tíz éven keresztül húsz kilométert kerültek az emberek egy rovarfaj élőhelyének védelme miatt. Visszatérve a hazai viszonyokra: hiányzik a kompromisszumkészség, mindenki a maga előnyeit nézi, és mindent erőből akar megoldani.

Az Új Vásárhelyi Terv árapasztó medencéiről és víztározóiról mi a véleménye?
– A reformkor előtt, az ország jelenlegi területének majd egynegyede vízjárta terület volt, ez mintegy 20 ezer négyzetkilométert jelentett. Ebből a hatalmas árterületből a vizek rendezésével és a folyók szabályozásával másfél millió hektárt nyertünk, amit joggal nevezhetünk második honfoglalásnak. Mai szemmel nézve a nagyarányú beavatkozás ökológiai tévcselekedet. Akkoriban ez volt a mezőgazdasági terméseredmények fokozásának egyetlen járható módja. Napjainkban azonban más szempontok dominálnak: nagy örömmel támogatok mindenféle olyan tevékenységet, ami akár időszakosan is vízborítással hasznosít területeket.

Milyen alapvető változásokra lenne szükség a Tisza vidékén?
– A Tisza hazai szakasza 452 kilométerrel rövidült meg, és a korábbi hathetes árvízi csúcsok hét napra csökkentek. Ezt az időszakot kellene meghosszabbítani. A víztározók megépítésénél a korábbi ártér elhelyezkedését és a jelenlegi hullámterek adottságait kell mindenképpen figyelembe venni. Törekedni kell arra is, hogy a természet 150 évvel ezelőtti állapotát próbáljuk visszaállítani. A vízfelület hatalmas előnye: fenntartásával nem kell foglalkozni, vonzza az élővilágot, és tájképi megjelenése is előnyös. A Kárpát-medencében a kontinentális éghajlati hatás igen jelentős. Ezért a folyamatosan párologtató vízterületek mellett még több erdőre lenne szükségünk. Jelenleg az ország területének 20 százalékát borítja erdő, ezt az arányt azonban 25 százalék fölé kellene emelni. Közel egymillió hektár olyan területünk van, amely művelésre kevéssé alkalmas. Ha ennek a mennyiségnek csupán a felét erdősítenénk, máris elérnénk a kívánt mérték alsó határát.

És mi a helyzet az ipar és a tájvédelem konfliktusaival? Van mozgásterük a tájépítészeknek ezek feloldására?
– Az úgynevezett tájtervezési tevékenység az ökológiai kutatásokra alapozottan az úgynevezett tájhasználati konfliktusok, az ökológiai tévcselekedetek megelőzésére irányul. Célja a táj teljesítőképességének, kondicionáló hatásának, termelési potenciáljának, esztétikai értékének megőrzése és növelése.
A tájtervezési folyamatban kell a korszerű ökológiai ismeretek és az esztétikai elvek érvényesítésével a környezet, a táj harmonikus fejlesztését megalapozni. Az ökológiai kiegyenlítő felületek, az egyedi tájértékek megóvása, a zöld folyosó rendszerek (green way system) kialakítása időszerű feladattá vált.
Az egyéni érdekeltség azonban ezen a területen óriási. A föld megtartási igénye korábban hagyomány volt a paraszti társadalomban, ez azonban mára eltűnt, manapság az egyetlen cél: minél előbb pénzhez jutni. Ebből kifolyólag a beruházók számára kedvező, nagy túlkínálat van a termőföldpiacon, így sok esetben a mezőgazdasági művelésre legalkalmasabb területeken valósul meg a beruházás. Számos olyan esetről tudok, amikor súlyos hibákat követtek el a beruházók, azonban a város és a tulajdonosok érdekei így kívánták. A kilencvenes évek elején olyan övezeti rendszer létrehozására törekedtem, amelynek egyik végén a védett területek (nemzeti park, tájvédelmi körzet és természetvédelmi terület), a másik végén beépített területek találhatók, a kettő között pedig két-három fokozatú eltérő korlátozottságú övezeteket alakítottak volna ki. Ebben az esetben nem jelenhettek volna meg „váratlan” beruházások az autópályák mellett, a kiemelt üdülőkörzetekben. A gyakorlat húsz év alatt sajnálatosan megmutatta, hogy az önös érdekek mindig erősebbek.

Milyen innovatív módszerek alkalmazhatók a természeti erőforrások használatában?
– Az ökoszisztémák funkciói négy nagy csoportra bonthatók: szabályozó szerep (például vízháztartás); az agrártermelés feltételrendszere; élőhely; valamint információközvetítő (esztétikai élmény, történelmi-kulturális értékek hordozói). A nemzetközi és a hazai kutatások ezek közül eddig döntően az első háromra koncentráltak, de a társadalom egyre bővülő igényei (például a szabadidő eltöltése, a környezet- és egészségtudatosság előtérbe kerülése) megkövetelik a tájpotenciál kiaknázásában rejlő lehetőségek tudatos feltárását. Számos kezdeményezés (például borturizmus) sikere igazolja a táj nyújtotta természeti és társadalmi értékek tudatos, innovatív használatának fontosságát. A kérdéskör tudományos igényű vizsgálata a hozzáadott érték termelésének növelését, a helyi erőforrásokra alapozott (endogén) fejlesztés előtérbe állítását, a helyi munkaerő foglalkoztatásának emelkedését, továbbá a környezetterhelés csökkentését szolgáló megoldások társadalmi-gazdasági összefüggéseinek jobb megismerését szolgálja.

Az ön nevéhez fűződik a tájértékelési eljárások kidolgozása. Milyen szempontok játszanak ebben szerepet?
– A hetvenes években volt kifejezetten nagy divat tájértékelési eljárásokkal foglalkozni. A tájértékelés kifejezés valamihez való viszonyítást jelent. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, akkor nem más, mint különböző hasznosítású, jellegű tájegységek, tájrészletek, felületek egymáshoz való viszonyítása. Maga az eredmény attól függ, hogy mi az értékelés célja. Ugyanazon a területen, amennyiben szántóföldi művelési alkalmasság megállapítása a cél, akkor a legjobb minőségűek a sík, nulla és öt százalék közötti lejtőhajlású területek lesznek. Ha viszont üdülési, idegenforgalmi hasznosítás a cél, akkor nyilvánvalóan a szabdaltabb, meredekebb, erdősebb, folyó- vagy vízparttal tagolt tájrészek lesznek az értékesebbek. A leglényegesebb értékelési szempontok a domborzati adottságok, a területhasználat, a borítottság, a lejtő kategória, a szegélyeffektus. A Hans Kiemstedt által kidolgozott értékelési eljárás azért lett világhírű, mert végtelenül egyszerű és logikus. Ahol több a szegély, azaz a különböző használatú felületek találkozási vonala, ott annál változatosabb a táj. Hogyan lehet a szegélyhatást meghatározni, számszerűsíteni? Általában ahol nyolcezer méternél nagyobb az össz-szegélyhossz négyzetkilométerenként, azt igen változatos, sokoldalú tájegységnek tekintjük, ahol két-háromszáz alatti, az monoton, homogén.

Van esély arra, hogy Budapesten több zöldfelület legyen?
– A kedvező adottságok, a budai hegyek, a Duna-vonal és az ipari termelés drasztikus visszaesésének köszönhetően a főváros levegője – a belvárosi kerületeket leszámítva – elfogadható. A veszélyeztetett városrészekben viszont kritikán aluli a helyzet: hiányzik a zöldfelület, zsúfoltak az utcák, és a közlekedés is rengeteget ront az összképen. Még európai viszonyításban is rendkívül rosszak a mutatók. Ferencváros kifejezetten ötletesen tett szert új zöldfelületekre. A beruházóknak kizárólag az épület helyét adta át, a tömbbelső parkosítása ugyan a kivitelező feladata, a terület azonban az önkormányzat tulajdonában maradt. Angyalföldön szintén sok, hasonlóan jó példát találunk. A gyakorlat azt mutatja, ahol megvan az akarat, ott lehet tenni az ügy érdekében.
Budapestnek igen jók a táji adottságai, azonban jobban kell sáfárkodni velük. Az ötvenes években Granasztói Pál Ybl-díjas építészmérnök az akkori építésügyi és városfejlesztési miniszter vezető munkatársaként a Ganz-MÁVAG bővítéséről tárgyalt. A fejlesztés eredményeképpen a Népliget harmadát beépítették volna. Granasztói azzal érvelt, hogy ha egy szalámit felvágnak, akkor az már sosem marad egész. A mai napig nem tudni miért, de a nem túl magas iskolázottságú igazgató igazat adott neki, és a Népliget megmenekült. Sajnálatos, hogy a mai döntéshozók ritkán tanúsítanak kellő józanságot ezekben a kérdésekben.
A tájépítészet interdiszciplináris jellegéből is adódóan még szorosabb együttműködésre lenne szükség ökológus, urbanista és mérnök között. A kedvező táji adottságok hosszú távú megőrzését négyéves politikai ciklusokban nem lehet megoldani. Csakis konszenzussal jóváhagyott, hosszú távú táj- és városfejlesztési tervek alapján lehet a tájökológiai adottságokat valamilyen szinten megóvni, illetve a zöldfelületi adottságokat lényegesen javítani.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka