2012. július 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

A molekuláris onkogenetika tudósa

Tudományterületének kimagasló egyéniségeként ajánlotta lapunk figyelmébe Oláh Edit rákkutató professzornőt előző interjú­ala­nyunk, Erdei Anna immunológus. Az Országos Onkológiai Intézet (OOI) osztályvezetője egy kis Vas megyei faluból, Káldról emel­kedett a világ elismert rákkutatói közé.


Biológia és kémia szakos egyetemi végzettséggel annyi mindennel foglal­kozhatna az életben, ön mégis egy olyan területet választott, a daganatos betegségek kutatását, amely az élet komor oldalát jelenti. Hogyan lett rákkutató, molekuláris onkogenetikus?
– A kutatás iránti érdeklődésem az egyetemi évekre vezethető vissza. A rákkutatás választása nem volt tudatos a részemről. A dohánymozaik-vírus tanulmányozásából készítettem a diplomamunkámat, majd bekapcsolódhattam az ELTE Genetikai Tanszékén folyó kutatásokba. Azzal biztattak, hogy a végzés után alkalmaznak, de már a diplomaosztás előtt kiderült, hogy más kapja meg a tanszéki állást. Nagyon elkeseredett és csalódott voltam.

Miért nem alkalmazták? Csak genetikából volt jó, a többi tantárgyat el­hanyagolta?
– Kitüntetéssel végeztem, minden vizsgám jeles volt. Az 1970-ben kudarcként megélt helyzet utólag pozitív fordulatnak bizonyult. Hamarosan állást kaptam az Országos Onkológiai Intézetben, amely jelenleg is munkahelyem.

Mielőtt erről faggatom, térjünk kicsit vissza a gyermekkorba, amikor sok minden eldől. A Sárvár közeli Káldon született, de ötéves korában Szombathelyre költözött a család. Megőrzött valamit a káldi évekből, vagy minden emléke a vasi megyeszékhelyhez köti?
– Minden hiteles emlékem, élményem már Szombathelyhez kötődik, szüleim azonban sokat meséltek a káldi időszakról. Öt éve jártunk ott utoljára. Szombathelyre menet mindig a Káld melletti autóutat választjuk, pedig ez egy kis kitérőt jelent.

Melyek voltak meghatározóbbak az ön számára, az általános iskolai vagy a gimnáziumi évek?
– Mindkettő. A Rákóczi utcai iskola alsó tagozatában eleinte sokat betegeskedtem, vékonyka, de élénk gyermek voltam. Emlékszem, milyen nagy örömöt jelentett, hogy a betűírás és olvasás kezdeti nehézségei után sikerült kibetűzni a folyosókon elhelyezett feliratokon a magyar költőktől idézett első példamondatokat. Ma már csak Kölcsey „Hass, alkoss, gyarapíts, s a haza fényre derül” gyönyörű verssora maradt meg bennem, mert azt tudtam utoljára elolvasni. Megérteni meg csak sok évvel később. A felső tagozatban és a gimnázium négy évében is a biológia-, földrajz- és magyarórákat vártam leginkább. Az orosz mellett a gimnáziumban még latint tanultam, aminek nagy hasznát vettem a későbbiekben. Több latin mondásra a mai napig emlékszem. Nagy élményt jelentett az is, hogy miután átvergődtük magunkat a latin nyelv nehézségein (declinatiók és conjugatiók hosszú során), bepillanthattunk az antik görög-római kultúra és történelem egy-egy híres fejezetébe. A gimnáziumban osztályfőnökünk, Batki Jenőné dr. nagy hatással volt ránk, ez abból is látszott, hogy sok magyartanár került ki az évfolyamunkból. Neki köszönhetem, hogy humán érdeklődésem máig megmaradt. Az irodalom, különösen a magyar költők verseinek olvasása ma is szívemnek kedves időtöltés. Tanáraink egyben példaképeink is voltak. Számomra a legnagyobb a biológia és a földrajz tárgyakat tanító Kerényi István Pista bácsi, akivel élete végéig tartottuk a kapcsolatot. A sors furcsa fintora, hogy éppen az ő egyik szaktárgya, a földrajz jelentette életem első kudarcát. A tanár úr hatására ugyanis én is biológia–földrajz szakos tanár szerettem volna lenni, de abban az évben nem indult ilyen szakpárosítás az ELTE-n, a Szombathelyről legkönnyebben megközelíthető egyetemen. Így választottam „kényszerből” a kémia szakot a biológia mellé.

A Kanizsai Dorottya Leánygimnáziumba járt. Csak nevében volt leányiskola, vagy valóban kizárólag lányok tanultak ott?
– A hét évvel fiatalabb öcsém is ott tanult, akkor már koedukált oktatás folyt a gimnáziumban. Az én időmben azonban valóban csak lányok jártak oda. A fiúk, köztük a férjem is, a Nagy Lajos Gimnáziumban tanultak. A nemi elkülönítés részlegesen az egyetemi években is folytatódott, hiszen az ELTE Rákóczi úti kollégiumában külön emeleteken laktak a lányok és a fiúk. Életem nagy ajándéka, hogy kiváló szellemiségű gimnáziumba járhattam.

Könnyen ment a váltás a földrajzról a kémiára?
– Nem. Nehéz volt a váltás, de a kémiaérettségire már sikerült felkészülnöm. Az egyetem első félévében még küszködtem, de szerencsére a tízágyas kollégiumi szobákban mindig volt olyan egyetemi társam, akitől lehetett kérdezni, ha elakadtam. A második félévtől már nem voltak gondjaim. Inspirált az is, hogy az általános kémia tantárgy professzora, Nyilasi János szintén Szombathelyről származott, előtte nem akartam rosszul szerepelni.

Az egyetemi évek alatt arról álmodott, hogy végzés után a Genetikai Tanszéken dolgozhat majd, ám ez nem sikerült. Mi lett a megoldás?
– Szó szerint szíven ütött, hogy nem maradhattam bent. Férjemmel már az eljegyzésünket és budapesti közös életünket terveztük, mivel ő akkor már az ELTE-n dolgozott egyetemi tanársegédként. Aztán váratlanul ért a jó hír, hogy az Országos Onkológiai Intézet rákkutató részlegében, az Onkopatológiai Kutatóinté­zetben biológust keresnek, tudományos segédmunkatársi állásra. A ge­ne­ti­kaprofesszorom ajánlásával kerültem ide Pályi István professzor, Magyarország első, szövettenyésztéssel foglalkozó szakembere mellé. Az általa vezetett Sejtbiológiai és Szövettenyésztő Osztályon sajátítottam el a daganatbiológiai alapismereteket, a szövettenyésztést és a sejtbiológiai módszereket. Ekkor végeztük az első kromoszómavizsgálatokat is.

Nem félt ettől az intézettől?
– Tartottam az új környezettől, hiszen a félve kimondott „Kékgolyó utca” az ország legnagyobb, daganatos betegekkel foglalkozó intézménye. Huszonévesen nagyon keveset tudtam az onkológiai problémákról. Annak idején nem mertem az orvosi pályát választani, mert bár empatikus vagyok, nem éreztem kellő erőt, bátorságot magamban ehhez a gyönyörű, de nehéz hivatáshoz.

Mi lendítette át a félelmein?
– A kollégáim, az eredmények és a jó ügy szolgálata. Az intézet kiváló szellemben működött. Nap mint nap együtt dolgoztunk kutatók és patológusok. Hetente kötelezően meghallgattuk egymás szakmai beszámolóit. Rengeteget tanultunk egymástól, és megtapasztaltam, hogy milyen fontos a társtudományok bizonyos szintű ismerete. Amikor Eckhardt Sándor professzor lett az intézet főigazgatója, jelentősen kibővítette a szakmai együttműködéseket, meg akarta szüntetni a szakadékot a kutatás és a klinikai betegellátás között. Kásler Miklós professzor, az intézet jelenlegi főigazgatója továbbvitte ezt a szemléletet, és az intézetfejlesztési koncepciójának kulcselemévé tette.

Ezt a szemléletet ön is átvette, hiszen a különböző területek közötti hídépítés, kapcsolatfelvétel munkájának egyik vezérelve. Hogyan sikerült?
– Tudományterületem, a molekuláris onkogenetika kiváltképp nem létezik a különböző szakmák együttműködése nélkül. Fiatal tudományágról van szó, amely a daganatok hátterében álló genetikai és egyéb molekuláris változásokat vizsgálja. A kilencvenes években kezdtük megismerni az első daganatos megbetegedésekre hajlamosító (öröklött hibákat hordozó) géneket. Az érintetteknél sokkal nagyobb a daganat kialakulásának kockázata, és általában fiatalabb korban jelentkezik, mint azoknál, akik nem hordoznak ilyen hibás gént. Ma már a daganatos betegségtől sújtott családok genetikai szűrése egyre inkább beépül az onkológiai gyakorlatba. A molekuláris onkogenetika, sőt az orvostudomány meghatározó momentuma volt 1994, illetve 1995 végén a BRCA1 és a BRCA2 gének felfedezése, mivel öröklött meghibásodásuk (mutációik) jelentősen fokozzák az emlőrák (ritkábban a petefészekrák) kialakulásának kockázatát.
Sikeres pályázatunknak köszönhetően fiatal munkatársaimmal – a régióból elsőként –, már 1992-ben csatlakozhattunk az EU-támogatással megindított molekuláris genetikai kutatásokhoz, amelyek fő célkitűzése az örökletes és szerzett emlőrák molekuláris kóreredetének feltárása volt. A BRCA gének klónozása után néhány hónappal a világ vezető genetikai laboratóriumaival egy időben közöltük a hazai emlő- és/vagy petefészekrákban érintett családokban felismert, a megbetegedésekért felelős BRCA1 és BRCA2 mutációkat. Majd igazoltuk, hogy az európai férfi emlőrák-halálozási listát vezető magyarországi megbetegedések egyharmada a BRCA2 gén öröklött mutációinak következménye. Tehát kérdésére visszatérve, sikerült az igazi csapatmunka, az úgynevezett multidiszciplináris együttműködés kiépítése. Korunkban, amikor egyre több a daganatos beteg, egy rákkutató számára az a legfontosabb kérdés, hogy tud-e olyan jelentős tudományos felfedezést tenni, ami segítséget jelent a beteg ember számára, a személyre szabott orvoslás megvalósításában.

Az emberi genom 2000-es meghatározása sokat len­dített a tudományágán?
– Igen, robbanásszerű fejlődést indított el, és az úgynevezett omikai tudományok kialakulásához vezetett. Az előző évtizedben a molekuláris onkogenetika csak egy-egy génre koncentrált. Ettől kezdve egyértelmű lett, hogy gének tucatjainak károsodása felel minden egyes daganatért (még az örökletes daganatokért is). Az ezredforduló első éveiben az is kiderült, hogy minden daganatos betegség más. Ugyanolyan szövettani típusú emlőrák vagy más daganat a későbbiekben eltérő kórlefolyású lehet, vagy eltérően reagál gyógyszeres kezelésekre. Az onkogenomika teljesen átformálja az onkológiát, az onkológiai betegellátás teljes vertikumát és a betegség megelőzését.

Munkája során melyik eredményének örült leginkább?
– A legnagyobb eredménynek azt tartom, hogy sikerült a Magyar­országon előzmény nélküli új tudományág, a molekuláris on­ko­genetika bevezetése. Munkatársaimmal minden megjelent tudományos közleményünknek örülünk. A legkedvesebb első és utolsó cikkről mondok néhány szót. Két évvel az osztályunk 1986-os megalakulása után az amerikai akadémia lapjában megjelent cikkünkben bizonyítottuk, hogy az emberi daganatok kialakulásában akkortájt megismert onkogének működésének befolyásolásával megállítható a rosszindulatú daganatsejtek szaporodása. A közelmúltban megjelent cikkünket eredetileg a Nature Genetics folyóiratnak küldtük el, de visszautasították arra hivatkozva, hogy az eredmény nem számít széles körű érdeklődésre. Ebben a munkában a fiatalkori vastagbélrákos megbetegedések egyik családi halmozódást mutató típusát, az úgynevezett Lynch-szindrómát vizsgáltuk. A szerkesztőség azt ajánlotta, hogy keressünk egy másik szaklapot, amelynek a tematikájába jobban beleillik az eredmény. Így tettünk, ott azonnal elfogadták. Majd meglepődve tapasztaltuk, hogy a mi cikkünk után egy hónappal a Nature Genetics leközölt egy máshonnan beküldött, hasonló témájú írást.

Máskor is érte hátrány kelet-európaisága miatt?
– Ilyen mértékben nem. Széles körű nemzetközi együttműködésben végezzük kutatásainkat, sok helyen ismernek bennünket.

Nem akart külföldön dolgozni?
– Sokszor jártam külföldön, de sohasem fordult meg a fejemben, hogy hazát váltsak. 1977-ben az Országos Onkológiai Intézet akkori főigazgatója, Eckhardt Sándor akadémikus ajánlására egyéves tanulmányúton vettem részt a George Weber, azaz Wéber György professzor vezette Indiana University School of Medicine Kísérleti Onkológiai Intézetében. A nagy hírű intézet a daganatsejtek kóros anyagcsere-folyamatait tanulmányozta. A tanulmányút pályámat jelentősen befolyásoló fordulatnak bizonyult. Bár nem lettem enzimológus, itt váltam önálló kutatóvá. Itt tapasztaltam meg azt is, hogy milyen nehéz család nélkül élni, ugyanis csak fél év után engedték ki a férjemet és a kisfiamat. Hiába garantálta a főnököm, hogy visszajövünk, nem tarthattak velem. Az út legfontosabb szakmai hozománya, hogy bekerülhettem a nemzetközi rákkutatói közéletbe. Pályám alakulását mégis az határozta meg, amikor 1986-ban Eckhardt Sándor professzor megbízott a Molekuláris Genetika Osztály megszervezésével. Akkor alig hittem, hogy sikerül megbirkóznom a feladattal, mert a molekuláris onkogenetika nemzetközi szinten is csak kialakulóban levő tudományterület volt. Eredményeink azt mutatják, hogy sikerült a vállalkozás. Korábbi fiatal munkatársaim közül többen tartósan külföldre kerültek, szépen helytállnak, büszke vagyok rájuk.

2000 és 2002 között ön volt a vén kontinens legnagyobb rákkutató testülete, az Európai Rákkutató Társaság első, nem Nyugat-Európából választott elnöke. Hogyan esett önre a választás?
– A megbízás nem előzmény nélküli, hiszen régóta dolgozom európai és amerikai onkológiai társaságok elnökségében, kongresszusok programbizottságában. Eckhardt Sándor és Lapis Károly professzorok vezetésével 1986-ban Budapesten rendeztük a Rák Világ­kongresszust. Itt esett szó először a nem sokkal korábban felfedezett onkogénekről. Sok kollégával itt ismerkedtem meg személyesen. Az Európai Rákkutató Társaság elnökének a három korábbi elnökből álló jelölőbizottság javasolt, és a közgyűlés megválasztott erre a megtisztelő tisztségre.

Kutatási eredményeik hogyan hasznosulnak a gyakorlatban?
– Különleges örömet jelent számomra, hogy kutatási eredményeink ma már a klinikai gyakorlatban hasznosulnak. Az Országos Onkológiai Intézetben a klinikus kollégákkal együtt egyre szélesebb körben biztosítunk teljes körű genetikai szolgáltatást a potenciálisan nagy genetikai kockázattal élő egyéneknek, családtagjaiknak és fiatalkorú daganatos betegeknek, ezzel elősegítve a fokozott rákkockázatban élők azonosítását, a betegség korai és pontos diagnózisát, megelőzését, illetve késleltetését. Egy rákkutató számára ez tekinthető az életpálya legnagyobb eredményének.

2000-ben fogadták el a Párizsi Chartának nevezett dokumentumot, amely a rák elleni küzdelemben ambiciózus célokat fogalmazott meg. Vannak látható eredmények tizenkét év múltán?
– Ez történelmi összefogásnak bizonyult az egészségügyi szakemberek, kutatók, politikusok, sajtó és az ipar vezetői között a betegekért és a rák ellen. Az összefogást az Egészségügyi Világszervezet előre­jelzései kényszerítették ki, mert világszerte olyan mértékben növekszik a daganatos megbetegedések száma, hogy néhány évtized múlva az egészségügyi ellátórendszerek komoly betegellátási problémákkal szembesülhetnek.

Megnyerhetjük a háborút a rák ellen?
– Bízom benne. Több olyan daganatféleséget ismerünk, amelyet eredményesen gyógyítanak. Közhelynek hangzik, de folyamatosan fel kell hívni a figyelmet arra, hogy sokkal nagyobb az esély a háború – vagy legalább a csata – megnyerésére, ha a betegséget idejekorán felismerik. Ezért komolyan kell venni a rendszeres szűrővizsgálatokat, különösen azoknak, akiknek a családjában az átlagnál gyakrabban és fiatalabb korban fordultak elő daganatos betegségek. A nagy genetikai kockázatúak kiszűrését az Országos Onkológiai Intézetben végezzük, kizárólag indoklással ellátott szakorvosi beutalók alapján.

Manapság a médiában és az interneten mind többen hirdetik genetikai szolgáltatásaikat (jó pénzért) génvizsgálaton alapuló genetikai elemzésre, molekuláris diagnosztikára és a betegség (genetikai rizikó) előrejelzésére. Mi erről a véleménye?
– Genetikai vizsgálatot vagy genetikai kutatást a hatályos törvényi szabályozás (XXI/2008. sz. genetikai törvény) és a nemzetközi szakmai és etikai irányelvek előírásait betartva (lenne) szabad végezni. Különösen szigorúak az előírások a nagy genetikai kockázattal élő személyek, családtagjaik kiszűrésére szolgáló génvizsgálatok (mutációelemzések) kapcsán. Ezek betartása minden egészségügyi szolgáltatóra nézve kötelező (lenne). Az Országos Onkológiai Intézetben indokolt esetben 15 éve biztosítjuk a szakorvosi beutalóval ellátott emlőrákos, gyakran fiatalkori daganatos betegek és családtagjaik részére a BRCA1 és BRCA2 gének öröklött mutációinak kimutatását. Sajnos előfordul – az utóbbi időben gyakrabban –, hogy a korábban magánlaboratóriumokban és egyéb vizsgálóhelyeken negatív genetikai vizsgálati eredménnyel megnyugtatott fiatal hölgyekkel pár évvel később az Országos Onkológiai Intézet betegeként találkozunk. Ez elfogadhatatlan számomra. Sokat várok a genetikai törvény ez évi felülvizsgálatától, a döntéshozóktól, a Klinikai Genetikai Szakmai Kollégium és az Onkológiai Szakmai Kollégium egyeztetett állásfoglalásától, amivel egyértelművé lehet tenni a genetikai vizsgálat kezdeményezésének feltételrendszerét, és a hatósági kontroll kiterjesztését a magánlaboratóriumokra is.

Hogyan éli meg, dolgozza fel a nehéz eseteket?
– Olyan családokkal találkozom munkám során, ahol az emlőrák (ritkábban más daganatos betegség) már több áldozatot is szedett. Gyakran megrázó történetekkel szembesülök. A mai napig nehezen feldolgozható számomra, ha egy fiatal ül velem szemben, aki egészséges lehetne. Különösen a téves diagnózisra visszavezethető betegek sorsa ráz meg. Másrészről megnyugvással tölt el annak tudata, hogy jó ügyet szolgálunk a nemzetközi színvonalon végzett genetikai vizsgálatainkkal és kutatásainkkal, mert nagyban hozzájárulunk a betegség pontos diagnózisához, korai felismeréséhez, személyre szabott megelőzéséhez és terápiájához.

2007-ben lett akadémikus. Hogyan érzi magát a férfitöbbségű Akadémián?
– Valóban többségben vannak az erősebb nem akadémikusai. Az Orvosi osztályon 10 százalék felett (4 : 34) vagyunk női akadémi­kusok. Kölcsönösen tiszteljük egymást és egymás szakmai tevékenységét. Osztályunk férfi akadémikusai kedvesek és előzékenyek velünk.

Férje hogyan fogadja az ön szakmai sikereit?
– Életem nagy adománya, hogy negyven éve harmonikus házasságban élek férjemmel, dr. Csempesz Ferenccel. Egyetemi oktatóként ő is nemzetközileg elismert kutatómunkát végzett. Ismeri és megérti a kutatómunkával járó kötelezettségeket, nehézségeket és örömöt. Otthon egyébként én nem rákkutató vagyok, hanem feleség és családanya.

Fiukat is magával ragadta a tudomány?
– Szakmájából adódóan az ő tevékenysége inkább gyakorlati. Fogorvosi diplomája megszerzése után konzerváló fogászatból tett szakorvosi vizsgát a Semmelweis Egyetemen. Jelenleg a parodontológia (fogínybetegségek tudománya) területén képezi tovább magát. A fogszakorvosok sokat tehetnek a szájüregi daganatos megbetegedések és rákelőző állapotok kiszűrésében. Már kértem a szakmai segítségét.

Mi köti le a szakmán túl?
– Gyerekkoromtól fogva szeretek olvasni, zenét hallgatni (de mostanában több könyvet veszek, mint amennyit el tudok olvasni). Néha eljutunk hangversenyre, férjemmel gyakran sétálunk, biciklizünk, és örülünk, ha hazalátogathatunk Vas megyébe.

Kit és miért ajánl következő interjúalanyunknak?
Sarkadi Balázst, aki a biológiai membránok (őssejtek) kutatásának nemzetközi szaktekintélye, és sok fiatalt indított el a kutatói pályán. A legproduktívabbak közé tartozó, vérbeli kutató.•

Oláh Edit 1947-ben, a Vas megyei Káldon született. Molekuláris onkogenetikus, akadémikus, egyetemi magántanár. Fő kutatási területe a daganatok hátterében álló öröklött és szerzett génhibák, valamint genomi változások feltárása. Molekuláris diagnosztikai munkája a nagy genetikai rákkockázattal élők azonosítása emlőrákos és vastagbélrákos családokban.
1965-ben érettségizett Szombathelyen, a Kanizsai Dorottya Gimnáziumban. Az ELTE Természettudományi Karán biológia–kémia szakon folytatta tanulmányait. 1970-ben, a diploma megszerzése után az Országos Onkológiai Intézet (OOI) munkatársa lett. 1987-ben a Haynal Imre Egészségtudományi Egyetemen humángenetikusi képesítést kapott. 1986-ban az ő vezetésével alakult meg az OOI Molekuláris Genetikai Osztálya. 1990-től az ELTE és a SOTE Doktori Iskoláiban kurzusvezető, és több PhD doktori kutatómunka témavezetője. 1999 és 2003 között Széchenyi professzori ösztöndíjat nyert. 1977-ben egy évig az egyesült államokbeli Indiana Egyetemen meghívott kutató, majd 1986-tól ugyanott vendégprofesszorként több alkalommal kutatott és oktatott. 1984-ben védte meg biológiai tudományok kandidátusi, 1992-ben akadémiai doktori értekezését. 2007-ben az MTA levelező tagjává, 2009-ben az Európai Rákakadémia tagjává választották. Az Európai Rákkutató Társaság választott elnöke volt, ma tiszteletbeli tagja. A Magyar Onkológusok Társasága elnöki tisztét is betöltötte. Szakterületén hat nemzetközi folyóirat szerkesztőbizottságának tagja.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka