2016. augusztus–szeptember: anyagtudomány, nanotechnológia, portré, agykutatás, tudomány, energiagazdálkodás, innováció, it, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, ipari automatizálás, kiállítás/konferencia, jegyzet, vízgazdálkodás
2016. szeptember 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

A szerencsét észre is kell venni

„Aki a szakirodalomból keres témát, minimum fél évvel le van maradva. Csak akkor vagy naprakész, ha együtt ebédelsz kutatókkal, ha konferenciákon faggatod őket kutatásaikról. Ötleteket adsz és kapsz ilyenkor” – mondta magazinunknak Gyulai József fizikus, akadémi­kus, akit előző nyilatkozónk, Wiegandt Richárd ajánlott figyelmünkbe. Ha nincs az a nézeteltérés a szegedi konzervatórium tanárával, akkor lehet, hogy nem fizikusként sorolná eredményeit, hanem világhírű zeneszerzőként.


Hároméves korában németül, ötéves korában már angolul is tanították. Ilyen jól ment a hódmezővásárhelyi családnak?

– Első generációs értelmiségi családból származom. Édesanyám egy kiskunfélegyházi tanító törvénytelen, de ambiciózus lánya volt, aki húszéves korában egy exporttal foglalkozó cég menedzsere volt. Édesapám a helyi népbank második embereként igen jól keresett. Mindketten nagyon precíz emberek voltak, ezt a tulajdonságot továbbörökítették rám. Először osztrák, majd magyar nevelőnőm volt. Az angollal úgy kerültem kapcsolatba, hogy a szegedi egyetem angol nyelvi lektorát ismerték a szüleim, aki tartott attól, hogy a BBC hallgatása miatt kiutasíthatják, ezért nálunk követte az eseményeket. Olyan jóba lettünk, hogy a világháború után ki akart vinni Angliába, hogy ott járjak gimnáziumba. Apám – akit 1942-ben kigyalogoltattak a Donig, ahol életét vesztette – utolsó kívánsága az volt, hogy Jóskának, azaz nekem, mindent megadni, főleg a nyelv(ek) tudását. Anyám szigorúan bevasalta ezt a kívánságot. Emlékszem, hogy a szavak kikérdezésekor ahány szót nem tudtam, annyi pofont kaptam. Ezek a pofonok később kifizetődtek. A német nyelvet 1944-ben élesben az iskolánkban gyakoroltam, ahol német hadikórházat rendeztek be. Tolmácsként segítettem.

„Mindenféle akartam lenni a mérnöktől a jezsuitán át a muzsikusig. Az utóbbi sikerült, tizenéves koromban írtam le először a saját zenedarabjaimat” – emlékezett egy alkalommal. Sok sikere volt a zeneszerzésben, ám amikor dicsérték, mindig azt mondta, hogy rendben, de Mozart már hároméves korában jobb zenét csinált, mint Ön tizenöt évesen. Csak a zenéről szóltak azok az évek?

– Ötéves koromtól tanultam zongorázni. Együtt kezdtem Antal Imrével, a későbbi ismert tévés személyiséggel. Nem csak zongo­ráz­tam, zeneszerzéssel is próbálkoztam. Első darabom annyira megtetszett a szegedi konzervatórium egyik tanárának, hogy látni akart. Két éven át zeneszerzést tanultam. Érettségi előtt az egyik évfolyamtársam rávett, hogy jelentkezzünk a Zeneakadémiára. Érdekelt a dolog, mert a zeneszerzésen túl a karmesteri pálya is vonzott. Éreztem ugyanis, hogy zeneszerzésből nem lehet megélni. Ezt ma már bizonyítani is tudom: eddig összesen bruttó 4150 forintot kerestem a műveimmel… Én felvételiztem, ő nem, de ezt csak hónapokkal később tudtam meg. Felvettek – Farkas Ferenc volt a bizottság elnöke.

Miért tört meg szépen induló művészi pályája?

– Nem mertem bevallani a szegedi zenetanáromnak, hogy Buda­pesten tanulok tovább. Írtam a Zeneakadémiára, hogy köszönöm a lehetőséget, de maradnék Szegeden. Maradhattam, de már szeptemberben összevesztünk egy darabon – a tanárom szerint rossz volt, szerintem jó –, hazamentem, és azt mondtam anyámnak, hogy nekem ehhez tényleg nincs különösebb tehetségem. Végül úgy döntöttem, visszakönyörgöm magam a Zeneakadémiára. Írtam egy újabb levelet Pestre október elején, aminek utolsó mondata az volt, hogy a többéves szegedi tanulásom biztosan ér annyit, hogy a tanévkezdés óta eltelt másfél hónapot pótolni tudom. Ezt úgy értelmezték, hogy én színvonaltalannak tartom a szegedi konzervatóriumot, mert ott több év alatt tanítanak annyit, mint Pesten másfél hónap alatt. Ebből oltári botrány lett, Pestre és Szegedre sem vettek vissza. Már láttam magam katonaruhában… Azonban a gimnáziumi osztályfőnököm mindent elkövetett, hogy ne muzsikus legyek. A középiskolás évek alatt matematika- és fizikaversenyekre küldött, ahol jó eredményeket értem el. Emiatt volt, hogy tudtom nélkül, de az érdekemben, elküldte a papírjaimat a szegedi egyetem természettudományi karára. A nagy hírű matematikus, Szőkefalvi-Nagy Béla volt akkor a dékán.

Nem hétköznapi, ahogy fizika szakos hallgató lett a tudományegyetemen…

– Szőkefalvi-Nagy Béla november elején azt mondta, ha teszek egy erős felvételi vizsgát, és úgy ítélik, hogy januárban minden tárgyból le tudok vizsgázni, felvesznek. Így lett belőlem Szegeden fizikatanári szakos hallgató, harmadéves koromban már demonstrátor voltam. Az egykori zeneszerzői álmaim messze szálltak, most már kutató akartam lenni. Ötödév végén kifüggesztettek egy listát, hogy milyen állásokra pályázhatnak a végzősök. Akkor sem egyetemi, sem szegedi tanári állás nem volt. Egyetlen vállalható opcióként megpályáztam az alma materem, a hódmezővásárhelyi Bethlen Gábor Gimnázium fizikatanári állását. A pályázatomban megjelöltem a gimnáziumot, de a megjegyzés rovatba azt írtam, hogy az egyetem kötelékében bármilyen állást, akár portásit is elvállalok. Ez 1955-ben volt, csoda hogy nem billentettek fenéken. Ezt ismét Szőkefalvi-Nagy Bélának köszönhetem. Ő mondta, hogy menjek nyugodtan Vásárhelyre, nem ott öregszem meg. Igaza lett.

Tényleg nem töltött ott sok időt, hiszen 1956 decemberében már az egyetem lumineszcencia és félvezető akadémiai kutatócsoportjában dolgozott. Ehhez azonban az kellett, hogy Vásárhelyen Ön is aktív szerepet játszott az 1956. októberi eseményekben.

– Az igazgató engem kért meg, hogy legfiatalabb tanárként kísérjem a gyerekeket a tüntetéseken. Kísértem őket és farkasszemet néztünk a másik oldalon figyelő ávósokkal. Előfordult, hogy nemzetőr diákjaimat kellett a géppisztoly kezelésére oktatnom. November 2-án golyószóróval és géppisztollyal felfegyverkezve gondolták beásni magukat, hogy így vegyék fel a harcot a szovjet csapatokkal. Azzal küldtem haza őket, hogy ennek a hazának élve van rájuk szüksége. Talán ennek a beszédnek köszönhető, hogy diákjaim túlélték ezeket a napokat. December elején értesítettek, hogy akadémiai állást kapok, ha kikérem a gimnáziumból a munkakönyvem. Kikértem. Külföldre nem akartam menni, pedig Szegedről könnyen átjuthattunk volna Jugoszláviába.

Budó Ágoston szerezte ezt az állást. Milyen volt egy fiatal kutató élete akkoriban Szegeden?

– Budó nem csak állást, lakást is szerzett nekem – a felesége bridzspartnereit riadóztatta, amikor megtudta, hogy nincs hol laknom. Hosszú ideig nagyon lelkes voltam, de fokozatosan rádöbbentem, hogy a félvezető-kutatás ugyan fontos dolog, és Budó professzornak köszönhetően kiváló műszerek is segítették a munkát, de nemhogy a világ élvonalával, még a pesti kollégákkal sem versenyezhetek Szegedről. Még úgy sem, hogy külföldre mehettem kutatni, hogy minél előbb megszerezzem a kandidátusi fokozatot. A leningrádi félvezető intézetben hat hónapon át kísérletezhettem.

Ön fizikusként a természettudományi karon, a felesége tanársegédként az orvostudományi egyetemen dolgozott. Hogyan maradt idejük egymásra és a kislányukra – akinek a születésére egy ma is jónak gondolt rondót komponált, ami egyik kedvenc darabja?

– A feleségemnek szigorúbb főnöke volt, mint nekem, ezért majd minden nap csörgött a telefon, hogy „Jóska, el tudsz menni a gyerekért?”. Mentem, de közben tolódott a kandidátusi értekezésem. Összeültünk, és arra jutottunk, hogy két tudós egy családban nem megy. Ő áldozta fel a kutatói pályáját és ment át a Köjálhoz, ahol volt munkaidő. Amikor külföldre mehettem, akkor is „ő húzta a rövidebbet”, mert eleinte nem engedték ki.

Életének egy szakaszában elhatározta, hogy családostul Afrikába megy fizikát oktatni. Ez 1968-ban volt. A fekete kontinens helyett, Budó Ágoston professzornak köszönhetően, ösztöndíjjal az Egyesült Államokba ment. Megérte?

– Szakmai szempontból mindenképpen, de nagyon nehéz volt a család nélkül. Egy kihallgatáson azt mondtam: „semmi illegálisat nem vállalok, ha a hazai iparnak használni tudok, azt megteszem”. Ezt betű szerint mindig betartottam. Az ösztöndíjat Budó professzor szerezte, de nekem kellett fogadókészséget találnom, hiszen a főnökömnek a félvezetők világában nem voltak nemzetközi kapcsolatai. Írtam az MIT-re (Massachusetts Institute of Technology – a szerk.), a Caltechre (California Institute of Technology – a szerk.), a fél­vezetőkkel foglalkozó professzoroknak. A Caltech professzora, Jim W. Mayer válaszolt elsőnek. Utólag derült ki, milyen hatalmas szerencse ért, hogy éppen ő reagált. A Caltechen mintegy 1200 hallgatóra 1300 oktató – ebből jó pár Nobel-díjas – jutott, az MIT-n százezer hallgató tanult. 1969. szeptember elején landolt velem a New Yorkból érkező gép Los Angelesben. Hamar kivívtam Mayer elismerését, hogy megoldottam a Rutherford visszaszórásos spektrumból a mélységfüggő kémiai analízis kinyerését – három-négy héttel az odaérkezésem után már lett egy elsőszerzős cikkem. A Mayer-labor arról volt és maradt végig híres, hogy Jim hihetetlen módon értett ahhoz, hogy a laborja „karavánszeráj” legyen, ahova mindenki ellátogat, kicseréli a gondolatait, szemináriumot tart. Ezen a tanszéken csak okosnak lehetett lenni. Egyébként életem egy egészen más vonatkozású élményét is Mayernek köszönhetem. Egy alkalommal olyan lakást biztosított, ahol volt egy kétemeletes orgona – ez volt az első hely, ahol magamban lehettem a hangszerrel. Amikor ugyanis fiatalkoromban rászabadultunk barátaimmal, például Antal Imrével egy orgonára, nekem általában a fújtatás jutott.

Az akkori időszak másik nagy hatású alakja Val Rodriguez volt. Neki mit köszönhet?

– Valamikor októberben jött korábbi iskoláját meglátogatni Val Rodriguez, aki a Fairchild kutatólaborjában dolgozott – ez csak egy évvel volt azután, hogy az Intel kivált a Fairchild anyacégből. Jim rám bízta, hogy mutassam meg neki az aktuális dolgainkat. Val azonnal átlátta, melyik Fairchild-fejlesztéshez tudunk a méréseinkkel hozzájárulni. Egymás után hozta az izgalmasabbnál izgalmasabb mintasorozatokat, amelyekből nagy figyelmet kiváltó cikkek születtek. Az első amerikás évem alatt született tizenegy cikk – ezek közül nyolcban első szerző lehettem – alapmunkának számít a félvezető eszközök gyártástechnológiájában, ma is hivatkozzák azokat. Nagyszerű emberekkel találkoztam ebben az időszakban – az egyik volt ottani diákom, Richard D. Pashley, az Intelnél a flash memóriát találta fel –, akikkel az utam végén a feleségem is megismerkedhetett. De csak ő, mert a lányunk nem jöhetett. Az 1970-es Magyarországra hazajönni? Komolyan gondolkoztunk azon, hogy maradunk, és valahogy kihozatjuk Zsófit, de legyőztük a kísértést. Végül sokkalta jobban sikerült.

Harmincöt évesen az MTA Központi Fizikai Kutatóintézetébe, a KFKI-ba került. Miért éppen ide jött, illetve miért hagyta ott Szegedet?

– Budó Ágoston még a halálával is „segített” – a calteches évemben hunyt el. Az utóda lézerfizikussá akart tenni, amit nem vállaltam. Pál Lénárd hívására – aki alig ismert – átjöttem a KFKI-ba. Már ott, 1973-ban levelet kaptam Mayertől, amiben arról írt, hogy az amerikai National Science Foundation, az NSF felajánlotta, amennyiben elégedett volt velem, csereprogramot finanszíroz a magyarokkal. Így lehettek amerikai cserediákjaim már 1975-ben. Cserébe pedig innen mentek fiatalok meg én is a Caltech Villamosmérnöki Karára. 1978-ban mi rendezhettük az Ion Beam Modification of Materials (IBMM) első konferenciáját. Nem volt egyszerű, mert akkoriban a nem éppen barátinak számító dél-afrikai, izraeli és dél-koreai kutatók is jönni szerettek volna. Nem kis ügyességnek köszönhetően jöhettek is – egyetlen dél-afrikai kolléga kivételével, akinek ugyan brit útlevele is volt, de ő a dél-afrikaival akart közlekedni. Nem jöhetett be neki. 1982-ben viszont én már a családdal együtt mehettem a Cornell Egyetemre.

Életének közel harmadában kutathatott a világ legjobb helyein. Mitől jó egy kutatóhely?

– Sok kritérium van, de a legfontosabb, hogy mindig érezd: a világ élvonalában haladsz. A Caltechnél és a Cornell Egyetemen is csupa elsőrangú dolgot végezhettem. Mayer – akinek a karrieremet köszönhetem – példája annak a kutatónak, aki alig olvasott szakirodalmat, de élete felét telefonon lógva töltötte. Én rá hivatkozva hirdetem, hogy aki a szakirodalomból veszi a témáját, az minimum fél évvel le van maradva. Csak akkor vagy naprakész, ha együtt ebédelsz kutatókkal, ha konferenciákon faggatod őket kutatásaikról. Ötleteket adsz és kapsz ilyenkor. Ügyesség kérdése, hogy elmondod vagy sem a titkaidat.

1969 és 1986 között rendszeresen dolgozott az Egyesült Államokban. Amerikai kollégájával ott fejlesztettek ki három, a félvezetőgyártásban máig használt eljárást, amelyet azonban nem védettek le. Példaként egy másik amerikai kollégája szabadalmaztatta saját eljárását, majd beperelte ötletének legnagyobb bitorlóját, és milliomos lett. Önök miért nem szabadalmaztattak, nem hiányzott volna az az egymillió?

– A történet egészen pontosan a következőképpen esett. Én szabadalmaztatni szerettem volna az úgynevezett preamorfizációs eljárást, amelynek kidolgozásában első cserediákom, Csepregi László volt a főszereplő, de Jim szerint olyat szabadalmaztatni, aminek a bitorlása ellenőrzésére „be kell menned a Nippon Electrichez”, semmi értelme. Bitorolnák vagy megkerülnék. Valóban, szabadalmaztatni csak olyasmit lehet és érdemes, amelynél a bitorlás a boltban vásárolt végterméken felismerhető. A preamorfizációnál ez aligha érhető el. Így aztán a publikálás mellett döntöttünk, ami tényleg nagy hírűvé tett bennünket. Ellenpéldaként, Bob Bower barátunk ugyanekkor fedezte fel az úgynevezett önillesztési eljárást, ami azt jelenti, hogy a szilícium felszínén létrehozott (másféle) rétegek alakításával olyan alakzatokat készítünk, amelyek felfogják a becsapódó ionokat ott, ahol nemkívánatos a behatolásuk. Bob szabadalmaztatta ezt a megkerülhetetlen módszert, amit az egész világ bitorolt és senki sem fizetett. Egy amerikai konferencián 1996-ban találkoztunk, örömmel megismertük egymást. „Joseph, I’m a millionaire!” – mondta. Kérdeztem, hogyan? „Tudod – mondta, – világszabadalom nincs, mindenki használta, de senki sem fizetett. Kinéztem a fő bitorlót, az Intelt, bepereltem. Tizenhat évig tartott, de most nyertem!” Kérdeztem: „Az ügyvédeid?” „Ők is milliomosok lettek, persze!” – válaszolta nevetve.

Máskor is elment olyan dolog mellett, ami később ütős eredmény lett?

– Kitaláltam egy helyfüggő kémiai összetételt adó mintakészítést, az 1975-ös cikket a félvezető közösség hivatkozta, de a vegyészekig nem jutott el. Más. Az olvadéknak jó kristállyá való megszilárdulási sebességét mértük szilíciumnál – mennyi idő alatt jön létre egy nem torzult kémiai kötés (körülbelül 10-11 másodperc). Sajnos, csak az implantációs iskolánk tankönyveiben írtam erről… Az egyiptomi származású Ahmed Zewail (a Caltechen végzett kísérletei alapján) 1999-ben kémiai Nobel-díjat kapott femtoszekundumos lézerrel, sokszorosan jobb időfelbontással végzett hasonló célú kísérleteiért.
Még egy. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, a NAÜ a fúziós reaktorok plazmafal-korróziójának vizsgálatára adott pénzt. Pászti Ferenc kollégám ötletére, a mindenféle anyag, közte szilícium felületén könnyű ionokkal való nagy dózisú besugárzással imitáltuk a tokamakbeli viszonyokat, amelyek révén „hámlások”, azaz az ionok behatolási mélysége által meghatározott vastagságú membránok is keletkeztek. A vékony szilíciummembránok egy új SOI-technológia (Silicon-On-Insulator) trükkjét rejtették (előlem), amely később egy francia kolléga szabadalma után, „Smart cut” néven lett milliárdos érték. Nekem nem jutott eszembe, hogy a más célra gyártott membránokat felragasszuk egy szilícium-oxid rétegre. Hogy talán mi jártunk legközelebb az ötlethez, az egy John Poate-tal (Bell Labor) folytatott beszélgetésben derült ki számomra, aki szintén „a fejét verte”…

Mire a legbüszkébb?

– A hetvenes évek közepén, egy konferencián tartottam előadást, és utána odajöttek az IBM szakemberei, és a részletekről érdeklődtek. Akkor éreztem először és utoljára, hogy többet tudok, mint az IBM… Az Intelé mellett a mi eredményeink hatása is volt, hogy a világ szilíciumipara átállt egy, az integrált áramkörök gyártására alkalmasabb kristályorientációjú szilícium gyártására. Ugyancsak fontos eredményemnek tartom azt az eljárást, amelynek segítségével sugárálló integrált áramköröket lehet gyártani. Volt a részvételemmel olyan hatékony fejlesztés, amelyről 1985-ben az egyik amerikai barátom a KFKI-ba látogatva mondta, hogy még évekkel később sem akartak helyette újat kikísérletezni, bevezetni, pedig akkorra már voltak más módszerek. Így lett olyan eredményünk, ami a haladást gátolta.

A Bay Zoltán Anyagtudományi és Technológiai Intézet megalapításával Önt bízta meg Pungor Ernő akadémikus, valamint egyetemi tanárságot is kapott a Műszaki Egyetemen. Aztán a rendszerváltás után, a KFKI-ban lett igazgató 2003-ig. Végig a félvezető-kutatás volt a fő irányvonal, aztán óriási szerencsével került a nanotechnológia közelébe – mondta. Mi volt ez az óriási szerencse?

– A Mikroelektronikai Vállalat, a MEV 1986-os tűzesete a szakmánk tragédiája. Bár önmagában a leégés nem jelenthetett volna gondot, hiszen a Lloyd biztosítótársaságtól kapott összegből újjáépülhetett volna egy igen korszerű félvezetőgyár. Másra költötte el az állam a pénzt, ezzel az ország kiesett a hardvergyártásból. Mi kutatók azt mondtuk, hogy a szenzorika lehet az a terület, ahol labdába rúghatunk. Igazunk lett. A nanotechnológiához úgy jutottunk el, hogy a rendszerváltás után Jeszenszky Géza külügyminiszter pénzt biztosított arra, hogy az oroszországi Dubnában szolgáltatásokat vegyünk. Mi nagy energiájú ionokkal bombáztunk különböző anyagokat. Érdekes eredményünk volt, hogy amikor grafitot bombáztunk, a kilökött atomok nanocsövekké kondenzálódtak. Ez indította el a ma Biró László Péter barátom vezette nanotechnológiai kutatásainkat.

Azt szokta mondani, hogy legalább egy századra való szerencsét elhasznált a világban. Mások szerint önmagában a szerencse nem elég a boldoguláshoz. Önnél miből volt több: szerencséből vagy a megdolgozott munka gyümölcséből?

– Azért nem minden ment flottul a KFKI-ban, mert 1979-ben a nagydoktori védésem előtti napon kellett lemondanom főosztályvezetői pozíciómról. Szerintem valakinek megtetszett a helyem. Ezután mentünk a családdal a Cornell Egyetemre. Természetesen megdolgoztam a szerencséért, illetve a szerencsét észre is kell venni. S ha látod, merni kell dönteni.

Gyulai József 1933. augusztus 21-én Hódmezővásárhelyen született. A Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett 1951-ben. Közben a szegedi Zenekonzervatórium zeneszerzés főiskolai szak diákja is volt. Végül fizika szakos tanári diplomát szerzett a Szegedi Tudományegyetemen 1955-ben. Rövid vásárhelyi tanítás után kutató a szegedi Kísérleti Fizikai Intézetben. 1969-ben a Caltechen töltött egy évet, majd a KFKI-ba hívták. 1973-tól hazai vezetője az egyik első USA–Magyar csereprogramnak. 1986-ig témavezető a Caltechen, illetve a Cornell Egyetemen. Az Université Paris VII-ben többször, 1988-tól 2000-ig pedig az erlangeni Friedrich-Alexander Egyetem Mérnökkarán vendégprofesszor, illetve az ottani Fraunhofer Institut für Integrierte Schaltungen – Fraunhofer Intézet tanácsadója. 2005-ben az Osakai Egyetemen vendégprofesszor. Több konferenciasorozat, nemzetközi iskola szervezője. Itthon 1989-től a BME-vel közös tanszéknek, majd a KFKI egyik utódintézetének, valamint a Bay Zoltán Anyag­tudományi Intézetnek az alapító igazgatója. Több ha­zai egyetem díszdoktora, emeritus professzor a ma Energiatudományi Kutatóközpont MFA intézetében és a BME Elektronikus Eszközök Tanszékén. Kandidátus 1971-ben, tu­­domány doktora 1974-ben, MTA levelező tag 1990-ben, rendes tag 1995-ben. Akadémiai díjjal 1984-ben, Széchenyi-díjjal 1993-ban, Prima díjjal 2003-ban, Honoris causa Jedlik Ányos-díjjal 2013-ban ismerték el tevékenységét. Az Eötvös Loránd Fizikai Társulat érmét 2009-ben vehette át. 2014-ben kapta meg a nemzetközi Radiation Effects on Matter érmét. Idén lett az Academia Europaea tagja.
A Gábor Dénes-díjat odaítélő Novofer Alapítvány kuratóriumának elnökeként szavaz meg díjakat arra érdemeseknek mérnöki munkaként értelmezhető eredményeikért. Hogyan látja a szakmai utánpótlást?

– Mi a beérkezett javaslatok közül válogathatunk. Eddig csak kiváló szakembereket ismertünk el. Hogy milyen most az országos helyzet? Volt jobb és volt rosszabb is. A rendszerváltáskor a természettudományi oktatás nem tudott versenyezni a jóval jobb fizetéseket ígérő pályákkal. Mára kedvezőbben változott ez a helyzet. Meggyőződésem, hogy az is fontos lenne, ha a tanárok fele férfi lenne – mert a gyerekeknek kellenek az ideálok. A fiúknak is.

2014 februárjában kiemelkedő tehetséggondozó és középiskolai kutatatóbázis jött létre Hódmezővásárhelyen a Németh László Gimnázium és Általános Iskolában. A hódmezővásárhelyi önkormányzat sikeresen pályázott, és 325 millió forint vissza nem térítendő támogatásnak köszönhetően a térségben egyedülálló természettudományos labor jött létre, amelyet Önről, a város szülöttéről és díszpolgáráról neveztek el Gyulai József Természettudományos Műhelynek. Hogyan viseli, hogy már életében névadó lehet?

– A szervezőknek azt mondtam: „Gyerekek, még élek.”

2013-ban életműve elismeréséért Honoris causa Jedlik Ányos-díjat vehetett át. 2013-ban tényleg lezárult az életmű? Ha jól tudom, a felesége amiatt panaszkodik, hogy nyugdíjas koruk óta kevesebbet látja, mint korábban. Most nyugdíjas vagy aktív kutató?

– PhD-kurzusom van a gödöllői egyetem gépészkarán, a Műegyetemen órákat tartok, emellett több társadalmi feladatom is van. A feleségemmel 58 éve élünk együtt, diákszerelem köt össze, sok áldozatot vállalt. Időnként rendezem a zenei darabjaimat is. Van, amelyik már nem is tetszik, de másoknak talán igen: nem olyan régen Lisszabonban játszották a szerzeményeimet. Korábban sokat utaztam, manapság erre egyre kevesebb időt szakítok. Zsófia lányom a szegedi egyetemen végzett orvosként. Nyolc évet élt az Egyesült Államokban, pár éve települt haza.

Elégedett a pályájával?

– Azt kell mondani, hogy igen. De hogy elértem-e mindazt, amire diákkoromban vágytam, arra nem tudok egyértelműen igennel felelni. Az említett kudarcaim is mutatják, hogy ennyi volt bennem.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– Egy fiatal grafénkutatót, a „lendületes” Tapasztó Leventét.

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka