2012. június: jegyzet, portré, tudomány, biotechnológia, innováció, atomenergia, ipari automatizálás, disszemináció, paragrafus, közlekedés, építés, zöldkörnyezet, vízgazdálkodás, it, egyetem
2012. június 1.

Szerző:
Bogdán Zoltán

A valódi innováció

Az innováció is azon közkeletű, divatos szavaink közé tartozik, amelyeket minden egyes minisztériumi háttérbeszélgetésen, gazdaságpolitikai fórumon, műszaki konferencián kényszeresen emlegetnek, de valódi jelentését és jelentőségét már jóval kevesebben értik, és még kevesebben gyakorolják. Az alábbiakban négy olyan szakember véleményét ismerhetik meg, aki saját munkahelyén vagy vállalkozásában már eddig is sokat tett azért, hogy a magyar innováció ne csak üres jelszó maradjon, hanem a gazdaság motorjává váljon.



Dr. Reith János, a Direct-Line Kft. ügyvezető igazgatója

Az átépítés alatt lévő, zűrzavaros M0-stól az 51-es útra letérve kezdődik a dunaharaszti ipari terület, ahol már kéttucatnyi kisebb-nagyobb cég alakította ki saját bázisát. Az elsősorban különböző rozsdamentes termékeket gyártó és fejlesztő Direct-Line Kft. három, tekintélyes méretű, kék-fehér csarnoka még akkor is elismerő bólogatásra késztetné a látogatót, ha nem tudná, hogy ez egy igazi magyar családi vállalkozás. Legalábbis annak indult, hiszen ma már nyolcvan ember dolgozik itt, a Jedlik Ányos utcában. A cég tulajdonosa viszont még ma is a Reith család, és ez belátható ideig valószínűleg így is marad.

A családfő, dr. Reith János különleges szereplője a magyar gazdasági életnek. Már a külső tőkebevonás nélkül prosperáló középvállalkozása is azzá tenné, de elhivatottsága az innováció iránt még inkább kiemeli a magyar vállalkozói szférából. Ez egyebek között abban nyilvánul meg, hogy nem hajlandó beletörődni a darab- és tonnaszámra termelő, „multibeszállító” kategóriába, nála tucatnyi mérnök dolgozik a kutatásban és a fejlesztésben, több PhD-s munkatársa van, mint egy szerényebb vidéki főiskolának. Neki magának is van ilyen titulusa, a BME-n címzetes egyetemi docensként tart kurzusokat a hazai innováció rejtelmeiről és buktatóiról. Ráadásul még azt is a fejébe vette, hogy a saját üzemében innovációs konferenciákat rendez, amelyekre meghívja a hazai innováció illusztris szereplőit, a kormányzattól az egyetemekig, az akadémiai kutatóintézetektől a kisvállalatokig. Az első, tavaly megtartott – Közös cél: a valódi innováció elnevezésű – konferencia olyan sikert aratott, hogy 2012-ben „kénytelen” volt megismételni. De miért is?

– Kollégáimmal együtt hiszek abban, hogy Magyarország csakis az innováció, a megújulás megannyi formája révén emelkedhet ki abból a válságból, amelybe az elmúlt évtizedekben önhibájából került. Ehhez azonban nem elég beszélni az innovációról, hanem számos területen a tettek mezejére kellene lépni. Az innováció terén nem is annyira a pénztelenség, mint inkább a hibás szemlélet akadályoz meg bennünket abban, hogy valódi megújulási folyamatok indulhassanak el. A konferencián is igyekeztem megosztani másokkal harminc év tapasztalatát, amelyet a kutatás-fejlesztés, valamint a versenyszférában az erre épülő gyártás és termékforgalmazás területén szereztem. Úgy gondolom, modellértékű, ahogy a Direct-Line Kft.-ben megvalósul a teljes innovációs lánc. Ilyen, országos méretekben, sajnos, csak kivételes esetekben tud szakadásmentesen kiépülni. A K+F tevékenység célja számunkra nem kizárólag tanulmányok és szakcikkek készítése, hanem olyan termékek fejlesztése, amelyek a gyártási üzletágunknak megrendelést, piacképes árukat eredményez. A konferencia helyszínének megválasztásával is igyekeztünk e szemlélet lényegét közvetíteni. Éppen ezért nem egy elegáns konferencia-központban, hanem „olajos” ipari környezetben rendeztük meg, ahol nemcsak beszéltünk az innovációról, hanem annak eredményeit is megmutattuk.

A Direct-Line Kft. árbevételének túlnyomó része rozsdamentes nemesacél fémszerkezetek, uszodatechnikai berendezések, korlát­rendszerek és utcai bútorok gyártásából származik, de egyre növekszik az aránya az egyedi projekteknek, ahol a tervezés, gyártás és üzembe helyezés egyaránt a cég feladata. E mögött pedig már ott rejlik a technológiai vagy termékinnováció.

– Tapasztalataim szerint az innovációhoz – és ennek az egyik legeredményesebb formáját jelentő kutatás-fejlesztéshez – egy olyan hibás szemlélet társul hazánkban, amely csak a világra szóló eredményt hozó felfedezést vagy feltalálást tekinti K+F tevékenységnek. Meggyőződésem ugyanakkor, hogy sok eset­ben elegendő egy apró ötlet, amely a hatékony­ság jelentős növekedését eredményezi. Ráadá­­sul annál értékesebb és könnyebben hasznosítható egy innovatív ötlet, minél kisebb változás árán képes minél nagyobb javulást hozni.

Nem panaszképpen mondom, de igen sok órát töltöttem már azzal, hogy az adóhatóság mindig változó összetételű küldöttségeinek „felvilágosító előadásokat” tartottam az innovációról vallott felfogásunkról és általunk követett gyakorlatáról. Oly sokszor voltam már kénytelen elmondani az innovációval, a K+F tevékenységgel kapcsolatos céges álláspontunkat, hogy célszerűbbnek láttam a honlapunkra feltenni cégünk rövid „ars poeticáját”, amellyel mind ügyfeleink, mind pedig az adóhatóság munkáját igyekszünk segíteni. Az ellenőrökön egyébként sokszor már akkor látszik az elbizonytalanodás, amikor belépnek a Direct-Line telephelyére, s kiderül számukra, hogy ez a cég kivételesen nem egy harmadik emeleti panellakásba van bejelentve. Nálunk több ezer négyzetméteren folyik az érdemi kutatás-fejlesztés, illetve az ezt kiszolgáló és erre épülő gyártás. Cégünknél nem a megbízási díjjal arányos terjedelmű tanulmány jelenti a végeredményt, hanem az a sokfajta saját termék, a megrendelőinknél megvalósult prototípusszintű megoldások, amelyek a kor színvonalát képviselő és azt meghaladó eszközök felhasználásával készülnek. Ezeket a gyártó- és mérőberendezéseket meg is lehet nézni működés, nagyon is valóságos feladatok megoldása közben.

A cég innovatív tevékenysége nem merül ki az acéllemezek, csőhajlító berendezések és plazmavágók világában, a több lábon állás jegyében több komoly high-tech üzletággal is szoros kapcsolatba kerültek. Az úgynevezett ultraprecíziós megmunkálási technológiák mikro-, sőt nanométeres világában Magyarország egyik legszínvonalasabb kutatóközpontját hozták létre, az úgynevezett „gördülő elemes hajtás” technikai és technológiai részleteinek a kidolgozására pedig éppen nemrégiben nyertek el egy 220 millió forintos EU-s pályázatot. Az energiaracionalizálás és ezen belül a napkollektorok területe sem idegen számukra, mint ahogy büszkék saját informatikai és termelésirányító fejlesztésükre is. Arra pedig különösen, hogy olyan világcégekkel állnak kapcsolatban, mint a CERN, az ESA vagy a Fraunhofer.
Tehát akkor minden rendben? Ezekben a válságos és innovációsjárulék-szigorításos időkben is?

– Nem sajátunk a hazai panaszkultúra terjesztése, szerencsére időnk sincs rá. Dolgozunk tovább, legfeljebb a K+F tevékenység forrásai újra kizárólag a saját üzleti tevékenységünk nyereségére korlátozódnak, mint annak idején, amikor még nem is létezett az innovációs járulék. Több szabadalmaztatott, illetve szabadalomértékű fejlesztésünk van, amelyeket most a tervezettnél kicsit korábban és üzleti alapokon vonunk be a termelésbe, s még inkább felgyorsítjuk a házon belüli innovációt. Annyi akadályt legyőztünk már húszéves működésünk során, hogy most sem ijedünk meg a kedvezőnek nem igazán nevezhető gazdasági környezettől. Az innovatív gondolkodás lényege, hogy folyamatosan azt keressük, mit és hogyan lehet a megszokottnál jobban megoldani, s nem azzal foglalkozunk, mit miért nem lehet megcsinálni.

Dr. Inzelt Péter, az MTA Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézetének (SZTAKI) igazgatója

Az első számú magyar informatikai kutatóintézet vezetője meghökkentően „kemény” előadást tartott a dunaharaszti konferencián. A hazai innováció helyzetét taglalva nem ködösített, nem beszélt mellé, nem tett udvariassági köröket a politika előtt, egyszerűen elmondta a véleményét. Márpedig az igencsak távol áll egy PR-ízű győzelmi jelentéstől.

Az innovációs járulék új rendszeréről például sommásan megállapította, hogy győzött a pénzügyes szemlélet, egymillió embernek okozunk kellemetlenséget, hogy megfogjunk ezer csalót. Mert persze visszaélések voltak, vannak és lesznek is, de az APEH-nek, illetve a NAV-nak hét év alatt még azt sem sikerült tisztáznia, hogy mit is lehet pontosan elszámolni a járulék terhére, lényeg a jó sok papír. A döntéshozóknak világossá kellene tenniük, hogy szerintük szükség van-e egyáltalán vállalati K+F+I tevékenységre, mert jelenleg azon kevés országok közé tartozunk Európában, ahol a céges innovációnak semmiféle érdemleges állami támogatása nincsen. A hazai és EU-s pályázatok is megkapták a magukét: a többségük ablakon kidobott pénz, a bürokrácia és a korrupció melegágya. Amikor évtizedes újságírói rutinnal rákérdezek: az ott elhangzottakból van-e olyan rész, amelyet bizonyos okok miatt nem szeretne viszontlátni az újságban, rágyújt az aznapi harmincadik (negyvenedik?) cigarettájára, és mosolyogva legyint:

– Mindent leírhat, nem azért szólaltam fel, hogy utána letagadjam. 1993 óta vagyok a SZTAKI igazgatója, az elmúlt két évtized valamennyi kormányának K+F+I intézkedéseiről kifejtettem a véleményemet, aminek általában nem nagyon örültek az illetékesek. A pozitívum: még mindig én vagyok a SZTAKI igazgatója, a negatívum: a kritikáimnak igen csekély volt a hatékonyságuk, vagyis mintha nem is mondtam volna semmit. Csak egy példa: az elmúlt húsz évben számtalan informatikai koncepciót alakítottak ki a különböző kormányok, és ráköltöttek sok tíz- vagy százmilliárd forintot. Tudja, hányszor kérdeztek meg előre bennünket ebben az ügyben? Jól gondolja, egyszer sem.

Pedig a SZTAKI gyakorlatilag hazánk egyetlen informatikai kutatóintézete 300 munkatárssal, évi 3,5 milliárd forintos költségvetéssel és nulla állami megrendeléssel. A kilenc kutató- és négy fejlesztőrészlegre, valamint a kollégák kiemelkedő szaktudására támaszkodva szerencsére komoly a nemzetközi reputációjuk. Olyan cégeknek dolgozhatnak, mint az Airbus, Bosch, Fraunhofer, Knorr-Bremse, Hitachi, Ricoh. Mindezt mondhatni önerőből érték el, hiszen állami segítségre, lobbitámogatásra, netán speciális marketingmunkára nem számíthattak.

– Egy kicsit magunk ellen is beszélek, amikor azt mondom: nagy dolog a kutatás, a fantasztikus elméleti eredmény, de igazán a megvalósult, gyártásba került eredmények értékesek. Innováció nélkül nincs jövő – a technologizálás és a gyártásba vitel viszont pénzbe kerül. Sok pénzbe. Egy innovációt nem a tanulmánnyal kell mérni, hanem azzal, hogy megvalósult-e vagy sem. És ami még ennél is fontosabb: sikerült-e érté­kesíteni. Az innováció lényege ugyanis nem a technikai, hanem a gazdasági siker. Zseni­á­lis ötlete sok magyar embernek van, de egyáltalán nem biztos, hogy azokat meg is lehet valósítani, annak meg egészen kicsi a valószínűsége, hogy sok forintot lehet belőle csinálni. Főleg az itthoni háttérrel, az egyetemek, kutatóintézetek, iparvállalatok közötti alig létező kapcsolatrendszerben. Innovatív hazai nagyvállalat alig van, a kis és közepes cégek erejét pedig meghaladja az igazi innováció, ráadásul folyamatosan az életben maradásért küzdenek. A multik? Kevesen tudják, hogy a nagy nemzetközi cégek magyarországi „helytartói” kezében milyen kevés döntési jogkör van. Szép az irodájuk, csinos a titkárnőjük, de hatáskörük semmi. Ha egy ilyen óriással szeretnénk felvenni a munkakapcsolatot, legjobb, ha rögtön kiutazunk az anyavállalathoz.

A SZTAKI mindenesetre a „saját pályáján”, a kutatásokban igen komoly eredményeket tud felmutatni: az Európai Unió 2007 és 2013 közötti, úgynevezett közösségi kutatási (FP7) pályázatában 36 projektben vesz részt, ezen belül hat pályázatban nemzetközi koordinátorként.

Dr. Kovács Kálmán, a BME Egyesült Innovációs és Tudásközpont (EIT) igazgatója

Évek óta nem jártam már a Műegyetem Villamosmérnöki Karának V1-es épületében, így nem csoda, hogy a Tudásközpont keresése közben kissé elkeveredtem. Azután pedig csodálkoztam, de nagyon. Mintha nem egy klasszikus, fél évszázados oktatási épületbe, hanem egy high-tech ipari üzembe kerültem volna. Pótkocsis teherautók számára is elegendő terek, nagy belmagasság, jól felszerelt munkacellák, 380 voltos áram, sűrített levegő. Kicsivel arrébb ugyanez a kép, csak még az átépítés fázisában.

Rögtön neki is szegeztem a kérdést dr. Kovács Kálmán igazgatónak: nagyobb fantáziát látnak az ipari termelésben, mint az oktatásban? Megnyugtatott: bár az általam látott, úgynevezett Demola labor valóban azt a célt szolgálja, hogy közelebb hozza egymáshoz az egyetemet és az ipari partnereket, egyelőre nem foglalkoznak a profilváltás gondolatával.

A Finnországból származó ötlet, a Demola tulajdonképpen egy nyílt innovációs platform egyetemi hallgatók és vállalkozások számára. A hallgatók az iparihoz nagyon hasonló körülmények között dolgozhatnak a vállalkozások által megjelölt K+F+I témán. Ha nem sikerül megoldást találniuk, nem dől össze a világ, hiszen a kudarcból lehet a legtöbbet tanulni. Ha viszont használható eredmény születik, az mindenki számára előnyös lehet. A vállalkozásnak azért, mert bizonytalanért nem fizet előre, csak utólag az eredményért. Az egyetemnek meg azért, mert szerteágazó ipari kapcsolathálót alakíthat ki, a hallgató pedig az „élesben” elsajátított kompetencia, gyakorlati tudás mellett akár jövőbeni munkahelyhez vagy a hasznosításból származó jövedelemhez is juthat.

A BME-n ráadásul nemcsak a Demola program fut a vállalkozásokkal közös pályán, hanem egy nagy formátumú kutatási parkot is létre kívánnak hozni Ipari Campus néven, és még egy úgynevezett kis- és középvállalkozói (kkv) programot is tervbe vettek az innovatív kis- és középvállalkozásokkal közösen.
Teljes nyitás az ipar felé – vagy csak arról van szó, hogy az innovációt oktató egyetem önmagát is folyamatosan megújítja?

– Mint minden műszaki értelmiségi, mi is órákig tudnánk beszélgetni az innováció tudományos hátteréről, pedig a lényeg: először nem a technológiát, hanem önmagun­kat kell átalakítani, megújítani. Az igazi in­no­vá­ció magas szintű önismeretet és kultúra­váltási képességeket feltételez. De még mielőtt megvádolnának azzal, hogy műszaki ember létemre gazdaságfilozófiai kérdésekbe bonyolódom, nézzük a konkrétumokat. A magyar műszaki felsőoktatásban sok fantasztikus, kreatív szakember dolgozik a tanszékeken, tudományos eredményeik jelentős hányada nemzetközi színvonalú. Elfogadtuk azt az egyszerű képletet, hogy a tudásunknak megfelelően számtalan innovatív terméket vagyunk képesek előállítani, és ha nem, csak azért nem, mert nincs elég pénz, ember, ipari háttér, politikai támogatás, brüsszeli lobbierő és így tovább. És itt következik az innováció első lépcsőfoka: őszintén felmérni, tudatosítani a valós helyzetet, s megtalálni benne a saját, illetve másokkal közös feladatainkat, például a nálunk eredményesebb nemzetközi gyakorlatok, minták alapján. Belátni azt, hogy bár szellemi kapacitásunk több területen is tényleg kiemelkedő, de igazi integráció nélkül, tanszékek között szétaprózódva mit sem ér ez a potencia. Ha azt mondjuk valahol a világban, hogy van egy zseniális professzorunk és annak két-három munkatársa, akkor kutatóintézeti partner esetében ez még ma is gyakran elegendő, de gazdasági körökben udvarias mosoly a válasz. Egyszerűen nincs meg az a „kritikus tömeg”, az a 30-40, egy témán dolgozó kutató, ami egy komolyabb ipari partner esetén minimális kívánalom. A kutatásban és az innovációban a fókuszálás az egyik új kulcsszó. A hazai helyzeten változtatnunk kell! Ezt a működési modellváltást célozza meg a Műegyetemen a két éve folyó Kutatóegyetem projekt.

A külső szemlélő számára áttekinthetetlen a karokon folyó K+F tevékenység, a számtalan tudásközpont, projektszervezet és az olyan egységek mibenléte és kapcsolata, mint a Műegyetemi Technológia és Tudástranszfer Iroda vagy éppen az Egyesült Innovációs és Tudásközponté, ahol most ülünk.

– Kétségkívül elég bonyolult a rendszer, bár egy rendszer bonyolultsága önmagában nem probléma, ha működése és működtetése átlátható és hatékony. A tanszékek és a kutatás egyéb új formái – megfelelően szervezett háttérszolgáltatással, amelyet az EIT is próbál kialakítani – jól együttműködhetnek. Az egy helyen összefutó pályázati információknak és tudásmenedzsmentnek olyan járulékos előnyük is van, hogy bizonyos tanszékek tudomást szereznek arról, hogy a másik karon szinte ugyanezt kutatják, csak eddig nem tudtak egymásról. Most már „összejárnak”, és közösen is próbálnak pályázni.

A világban jó ideje terjed a hálózati kultúra, amely az innováció egyik pillére lett. Bizony, szerénység és alázat szükséges annak elfogadásához, hogy ha elismerjük mások szellemi kvalitásait, attól mi nem leszünk kevesebbek, s ha megpróbálunk összefogni, teamet, hálózatot kialakítani, a kollektív tudás sokkal komolyabb eredményre vezet, mint a magányos zsenialitás.

Deme Gábor, a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) alelnöke, az Innomed Medical Zrt. igazgatója

Az eredetileg villamosmérnökként végzett, később orvos-biológiai szakmérnök diplomát szerzett cégigazgató, Deme Gábor a MISZ vezető tisztségviselőjeként tartott előadást a konferencián A sikeres innovatív kkv-k néhány közös receptje címmel. Részletesen elemezte, mennyire hasonlít a nyerő vállalkozások munkatársi gárdája, célrendszere, vezetői attitűdje, munkamorálja – függetlenül attól, hogy teljesen különböző iparágakban működnek. Ami viszont rossz hír: a hazai kis- és középvállalatok képesek arra is, hogy – mintha kottából olvasnák – növekedésük során ugyanazokat a hibákat kövessék el, nagyon hasonló végeredménnyel.

– A különböző iparágakban jól működő kis és közepes cégek gazdasági tevékeny­ségének és életútjának elemzése során kiderült, hogy a siker legfontosabb feltétele: a vállalkozások irányítói nagyon értsenek a saját szakmájukhoz. Nemcsak magyar, hanem nemzetközi szinten is. Ezenkívül legyenek megvalósítható ötleteik és kellő kitartásuk, hogy a szisztematikusan felépített csapattal közösen, tűzön-vízen keresztül megvalósítsák ezeket. Bármennyire is csábító, nem szabad illúziókban ringatni magukat: a nemzetközileg kiemelt területeken (például informatika, energetika, autógyártás, környezetvédelem) a tömeggyártó nyugati multikkal és a feltörekvő kínai vállalatokkal a magyar cégek legtöbbször nem tudják felvenni a versenyt. Maradnak az úgynevezett résterületek, ahol viszont komplettet és jót kell alkotni. Itt nagyon fontos a „mélységi művelés”, azaz hogy egy gyártmánycsaládon belül felmerülő mindenfajta igényt ki tudjanak elégíteni, tehát a megrendelőnek egy esetleg hiányzó termék miatt eszébe se jusson a konkurenciát meg­keresni. Ez természetesen feltételezi a saját gyártmányok „egyenszilárdságát” is, tehát az nem fordulhat elő, hogy öt termék közül há­rom világszínvonalú, kettő csak közepes, mert a kiábrándult vevő nem fog visszatérni.

Deme Gábor elemzése szerint a sikeres kkv-k számára elengedhetetlen a folyamatos fejlődés, növekedés, mert „kicsiben nem megy”. Aki hosszú évek kitartó munkájával nem ér el egy bizonyos méretnagyságot, aki megelégszik az addig elért eredményekkel és elégedetten hátradől, arról a piac hamaro­san kimondja az ítéletet: versenyképtelen. A cégalapítás euforikus „gyerünk-gyerünk!” fázisa után jön a mindent akaró és mindent tudó „serdülőkor”, majd a megállapodott „felnőttkor”. És itt rejtőzik az egyik közös, nagy kkv-csapda is: az innovatív alapítók jelentős része nem alkalmas arra, hogy egy 50-100 fős céget professzionálisan eligazgasson, hiszen ehhez teljesen más kvalitások kellenek, kellenének. Általában a „serdülőkor” végén növi ki a cég a karizmatikus, mindent átlátó, mindent a maga kezében tartó alapítóját, pontosan akkor, amikor a legnagyobb erőfeszítésre lenne szükség a nagy, minőségi ugráshoz. Ilyenkor az alapító két dolog közül választhat: vagy mintegy személyiséget vált, és átadja az irányítást egy profi menedzsmentnek, vagy megtartja magának a döntési jogköröket, és gyakorlatilag visszafejleszti a céget. Sajnálatos módon a magyar kkv-k jelentős része a második variációt éli meg, nem véletlen, hogy olyan kevés a versenyképes hazai innovatív középvállalat.
A kis- és középvállalkozások egy másik közös csapdájára Deme Gábor saját céges tapasztalatai alapján mutatott rá, s azokat a ma már 150 főt foglalkoztató Innomed Medical Zrt. tulajdonos-igazgatójaként élte meg.

– Nagyon nagy tanulság volt számunkra, és sok pénzünkbe is került, amikor a tankönyvi receptek alapján még több lábra akartunk állni. A hazai orvostársadalom ugyanis annyira elégedett volt az EKG-ink és röntgenkészülékeink minőségével, hogy szinte rábeszélt bennünket, gyártsunk más orvosi berendezéseket is, azokat is megvásárolnák. Gyártottunk is, de egy idő után be kellett látnunk, hogy amihez nem értünk igazán, amelyek nem alkotnak komplett családokat, a minőségük pedig nem éri el a világszínvonalat, azoknak a megítélése kihat az igazán jó termékeinkre is. Rájöttünk: csak annyi lábat szabad tartani, amennyit egyformán erősnek, egészségesnek tudunk „nevelni”. Nekünk tehát nem éri meg a túl sok lábon állás, így maradt a kardiológia és a radiológia. Vagyis a saját kárunkon kellett megtapasztalnunk, hogy a világpiac nem honorálja a mellébeszélést, ott folyamatosan csak kiváló termékekkel, valódi innovációval lehet sikereket elérni.•

 
Innotéka