2015. június 9.

Szerző:
Szegedi Imre

A városi hőszigetektől a vulkánokig

Szunnyadó vulkán Erdélyben, feltöltődő alföldi folyók, rehabilitációra váró bányaterületek, ingázó milliók, külföldi munkavállalás – néhány példa arra, hogy mivel foglalkoznak a földrajztudomány hazai művelői. A legújabb kutatási terület a környezeti igazságosság kérdése, vagyis annak elemzése, hogy mely társadalmi csoportok, mely települések, mely régiók vannak leginkább kitéve katasztrófákat előidéző környezeti hatásoknak.


Tértudomány, földtudomány, természettudomány, társadalomtudomány és még számos jelzővel illették már a geográfiát, ami azt mutatja, hogy meglehetősen színes területről van szó. Végül is mi a földrajz, hol van a földrajz helye a tudományok között? Egybetartozik-e a társadalom- és a természetföldrajz vagy sem? Ezekre a kérdésekre a szakmának kell válaszolnia.

Hol kezdődik a társadalomföldrajz és hol a természetföldrajz? – ezt a kérdést Kovács Zoltánnak, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont tudományos tanácsadójának, a Magyar Földrajzi Társaság alelnökének tettük fel. A Szegedi Tudományegyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajz Tanszékének egyetemi tanára szerint egyre nehezebb a két tudományág elkülönítése, de ez bármely más tudományterületre érvényes. A társadalomföldrajz egyes művelői szinte nem is foglalkoznak a környezettel, a természetföldrajzosok egy része pedig nem figyel arra, hogy a tájban ember él. Pedig a földrajzban a környezet és az ember viszonyának kellene a középpontban lennie. A társadalomföldrajz hazai kutatócentrumai közül mindenképpen meg kell említenünk az MTA Csillagászati és Föld­tudományi Kutatóközpontot, a szegedi, a pécsi és a debreceni egyetemet, de nem maradhat ki a sorból az ELTE sem. A hazai műhelyekben úgy 250-300 kutató foglalkozik társadalom-földrajzi kérdésekkel.

A társadalomföldrajz egyik izgalmas kutatási területe – két évtizeddel ezelőtt ez még nem volt téma – a környezeti igazságosság kérdése, vagyis hogy mely társadalmi csoportok, mely települések, mely régiók vannak leginkább kitéve katasztrófákat előidéző környezeti hatásoknak. Nem véletlen, hogy a települések peremén, az ár- és belvizek által gyakran elmosott részeken a legszegényebbek laknak, míg például a Rózsadombon a gazdagok.

A városi hőszigetek is a kevésbé tehetőseket sújtják, hiszen akinek van pénze, az a zöldövezetben lakik. A természetföldrajzi jelenségek tehát erőteljes társadalom-földrajzi következményekkel járnak. Ez a problémakör a klímaváltozás nyomán került ennyire előtérbe. Ha igazságosabb társadalmat akarunk, akkor Kovács Zoltán szerint egy társadalom-földrajzost is meg kell kérdezni, hogy min kell változtatni.
A legszegényebb rétegek körében kimutathatóan erősödött a környezeti szempontú kiszolgáltatottság az elmúlt időszakban. Ez nem csak kistelepülésekre igaz, hiszen a budapesti kerületek között is hatalmas a különbség. De egy egész megye is lehet kiszolgáltatott. Békés megyében eddig nem épült autópálya, egyéb infrastrukturális jellemzői is elmaradnak az országos átlagtól, mi több, továbbra is itt a legnagyobb az ivóvíz arzéntartalma. A békési városokba nem települt tömegeket foglalkoztató üzem. A következmény: a legutóbbi két népszámlálás között 10 százalékkal csökkent a megye népessége. Egész régiók ürülnek ki, már nincs, aki a földet művelje, aki a településeket életben tartsa, aki vállalkozzon.

Hazánk népessége 1981 óta fogy. A trend tartós, még ha időnként némi hullámzást is látunk. Északkelet-Magyarország népessége az ezredfordulóig szerény növekedést mutatott, ugyanakkor Budapesten már az 1960-as évektől kevesebben születtek, mint ahányan elhaláloztak. Az ebből eredő fogyást a rendszerváltozásig még ellensúlyozta a bevándorlás. Ezt követően gyorsan apadt a főváros népessége. A belső és a külső migrációnak köszönhetően az utóbbi években szerény növekedés figyelhető meg a budapesti agglomerációban, Nyugat-Dunántúl bizonyos településein, régióiban, a többi térség ellenben veszít népességéből.
Ugyancsak forró pontnak számít a Magyarországról elvándorlás kérdése. Reálisan 350-400 ezerre tehetjük a tartósan külföldön munkát vállalók számát – az aktív magyar keresők tíz százalékáról van szó. Többségük 2004 és 2009 után hagyta el az országot. Döntően fiatal, viszonylag jól képzett emberekről van szó. Az évek során nemcsak nyelvtudásra tesznek szert, hanem a fejlett világban hasznosítható ismeretekre is: hogyan kell vállalkozni, miként kell egy üzletet menedzselni, egy üzleti tárgyalást lefolytatni. A szakma uniós támogatásából azt nézték meg, hogy miként csábíthatnák haza ezt a munkaerőt? A migráns sok esetben visszatérne, mert tart attól, hogy a gyermeke nem magyar környezetben szocializálódik, hogy külföldön jár majd iskolába. Ám az évek múltával már nem tudja, hogy miként intézkedjen a folyamatosan változó bürokráciában, ezért azt érzi, hogy nehezen tudna visszaintegrálódni a hétköznapi életbe. Kovács Zoltán szerint sokakat nem lehet már megszólítani, hazacsábítani, de a külföldön dolgozók felét megfelelő stratégiával igenis el lehet érni. Ehhez a hazai munkaerőpiacnak kell jól működnie, emellett éreztetni kell, hogy szükség van rájuk. A legnagyobb vonzerő mégis az lenne, ha versenyképes fizetést tudnánk adni nekik, ahogy az itthon dolgozóknak is. Mert az a legolcsóbb, ha nem hazacsábítanánk az embereket, hanem itthon tartanánk.

Érdekes kutatási feladat volt annak elemzése, hogy milyen tényezők vezetnek a perifériák képződéséhez. Az bizonyosnak tűnik, hogy globalizált világunkban, a szabadpiaci körülmények között a különbségek egyik magyarázata a helyi elit vállalkozóképességével magyarázható. Akik nem akartak, vagy nem tudtak uniós forrásokra pályázni, azok lemaradtak. Egy megyén belül ugyanakkor az eltérő infrastruktúra miatt is számottevő lehet a különbség. A Jászság nyugati részén munkaerőhiánnyal küzdenek a tőkeerős gépipari vállalkozások, ott még a kerítés is kolbászból van. Kelet-Jászságban ugyanakkor nincs munka, folyamatos a leszakadás. A különbség oka, hogy a nyugati rész közel van a nagy felvevőpiacnak számító fő­városhoz, és az autópályának köszönhetően könnyen megközelíthető.
A munkahely-lakóhely kérdés egyik érdekes mozzanata az ingázás. A modern gazdaságban tömegek utaznak a munkahely és a lakóhely között. Itthon sokan azt hitték, hogy a nehézipar összeomlása nyomán – hiszen az ilyen cégek Ózdtól Várpalotáig több tízezer embert foglalkoztattak – csökken majd az ingázók száma. A valóságban az összes foglalkoztatotton belül arányuk nem csökkent, hanem 30-ról 35 százalékra emelkedett. (Ausztriában ez az adat 55 százalék.) Azaz a munkavállalók több mint harmada ingázik – és ebben nincsenek benne azok, akik például Csepelről járnak Újpestre dolgozni, és naponta akár 20-40 kilométert is utaznak. Utóbbiak ugyanis nem hagyták el azt a várost, ahol élnek.

Az ingázás az elmúlt 21 évben alaposan átalakult. Korábban az volt az általános séma, hogy faluból városba, agrártérségből ipari térségbe jártak az emberek. Ez a kép mára igencsak megváltozott. Napjainkban az elővárosokból járnak a nagyvárosba. Nem vonattal és busszal mennek a munkahelyükre, hanem jobbára autóval, ami nagyfokú rugalmasságot, mobilitást jelent. És nemcsak reggel mennek, hanem ahogy a munkájuk megkívánja. Új jelenség, hogy a nagyvárosokból a környező településekre – az odatelepült logisztikai központokba, bevásárlóközpontokba és irodaparkokba – is sokan ingáznak. Egy példa: már 2001-ben többen jártak Budapestről Budaörsre dolgozni, mint fordítva. Szintén új elem a keresztirányú ingázás: Veresegyházról Gödöllőre, Budaörsről Törökbálintra sokan járnak dolgozni, elkerülve Budapestet. Az utazásra fordított idő fontos szempont a munkahelyválasztásnál, de egy biztos állásért akár messziről is bejárnak az emberek. Napjainkban távolabbról is vállalják az ingázást, a javuló közlekedési feltételek jóvoltából mégsem töltenek több időt az utazással.

A természetföldrajz és a geológia egyik leglátványosabb kutatási területe a vulkanológia. Idén tavasszal egy különleges eseményről emlékeztek meg: 1815. április 5-én – több ezer évi nyugalom után – kitört az indonéziai Tambora tűzhányó. Csak a vulkán környezetében több tízezer áldozat volt, ám megbecsülhetetlen, hogy a kitörés távoli hatásainak következtében hányan vesztették életüket. Több százezren bizonyosan, és elképzelhető, hogy ez a szám akár milliós is lehet. Éhínség ütötte fel a fejét az északi féltekén. A Kárpát-medencében is tízezrek estek áldozatul a megváltozott időjárási viszonyok miatti terméskiesésnek, és az ezzel járó éhínségnek. Ilyen méretű katasztrófa bármikor megismétlődhet.

Idén márciusban jelent meg az ENSZ támogatásával készült éves összesítés bolygónk természeti veszélyeiről, amelyben első alkalommal kaptak helyet a vulkáni veszélyforrások. Ma 86 országban mintegy 800 millió ember él potenciálisan aktív vulkán 100 kilométeres körzetében, azaz vulkáni veszélynek kitéve. Ez a Föld lakosságának több mint 10 százaléka! Csak az év elején három település tűnt el a Föld felszínéről vulkáni működés következtében!
Van-e jelentősége a vulkáni kutatásoknak a Kárpát-medencében? Van. Jelenleg az erdélyi Csomád vulkán tűnik a legizgalmasabbnak. „Az utoljára 32 ezer éve működött Csomád alatt még van olvadékot is tartalmazó magma” – tette közzé az MTA–ELTE Vulkanológiai Kutatócsoport kutatási eredményét a vulkanológia egyik vezető szakfolyóirata, a Journal of Volcanology and Geothermal Research.
Ez alapján a magyar kutatók egy új kategória bevezetését javasolták: a PAMS vulkán, azaz potenciálisan aktív magmatározóval rendelkező tűzhányó kategóriáját. Ez olyan hosszan szunnyadó, illetve látszólag inaktív tűzhányókra vonatkozik, amelyek bár utoljára több mint tízezer éve törtek ki, alattuk még van nem teljesen kikristályosodott magmakamra, és ezért lehetséges további vulkáni működés.
„Egy tűzhányó viselkedését sok esetben a felszínen is látható jelenségek vagy fogható jelek alapján ítélik meg. Mi azonban úgy gondoljuk, hogy egy vulkán viselkedésének jellemzéséhez hozzá kell tenni a tűzhányó alatti magmás rendszer megértését is. A vulkáni kőzetek elemzéséből tudjuk például, hogy egy olvadékot is tartalmazó magmás test akár több tízezer éven keresztül is létezhet a földkéregben. Arra is találtunk bizonyítékot, hogy egy ilyen magmás test viszonylag gyorsan reaktiválható, azaz létrejöhet egy kitörésre képes magmatömeg, ha friss kőzetolvadék nyomul bele. Ha viszont már teljesen kikristályosodott a magma, azaz szilárd a magmatározó, akkor azt nagyon nehéz újraolvasztani. Ezért mondjuk azt, hogy egy olvadékot is tartalmazó, erősen kristályos magmás test megadja a lehetőséget a további vulkánkitörésre még akkor is, ha a tűzhányó akár ezer vagy tízezer éven keresztül szunnyadt” – érvel az új kategória bevezetése mellett Harangi Szabolcs, a kutatócsoport vezetője, a tanulmány vezető szerzője.
A Csomádon végzett mérések alapján egy elektromosan jól vezető területet mutattak ki a vulkán alatt 10–25 kilométer mélységben, ami megegyezik a kőzettani alapon számolt magmakamramélységgel. A számítások szerint a mélyben 5–15 százaléknyi olvadékot tartalmazó, erősen kristályos magmás anyag, azaz magmakása lehet.

Nagy Balázs, az ELTE docense életében egyebek mellett meg­határozó szerepet játszik egy vulkán. Egyebek mellett, mert tudományos expedíció tagjaként 1998-ban, 2003-ban és 2005-ben is járt az Antarktiszon.
A Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítvány 2012 elején állapotfelmérő és adatgyűjtő expedíciósorozatot indított a 6893 méter magas Ojos del Salado tűzhányóhoz. A program előzményeként 2010-ben A Földgömb csapata a magyarok közül elsőként mászta meg az óriási vulkánt. A klímamonitoring expedíció az örök fagy változását, a környezet átalakulását vizsgálta – a 2012-ben telepített, és azóta folyamatosan mérő magyar műszerek segítségével – a Puna de Atacama-fennsíkból kiemelkedő Andok több magassági szintjén, 4200-tól 6893 méterig. A kutatást egyedülállóvá tette, hogy a Földön ilyen magasságban, ilyen átfogóan eddig nem végeztek környezetváltozás-vizsgálatot. Ezen az extrém terepen bolygónk legmagasabban fekvő tómedencéit, a legmagasabban működő forró gőzfeltöréseket és a legmagasabban lévő sivatagi terepét – mind 6000 méter fölötti, eddig feltáratlan helyszín – kutatták. Eközben pedig a Földön páratlan időjárási szélsőségeket produkáló környezetben dolgoztak: az eddig itt mért legerősebb szél meghaladta az óránkénti 400 kilométert, a nyár közepi hőmérséklet fagypont alatti, és esőt még senki sem látott a magasabb régiókban. Az 5000 méter fölötti területen eső egyáltalán nem jellemző, ám néhány órás havazás nyáron is szinte minden héten várható – a hó gyors, teljes szublimálásával. (Szublimálás – olyan halmazállapot változás, ami során a szilárd halmazállapotú anyag úgy válik gőzzé, hogy közben a folyékony halmazállapot kimarad – a szerk.) A chilei–argentin határon lévő Ojos del Salado vulkán utolsó nagy működési időszaka 30 ezer éve lehetett, azóta csak kisebb kitörései voltak, a legutolsó úgy 700-1000 évvel ezelőtt.
A szélsőséges szárazság és a rendkívül alacsony hőmérséklet miatt a térség kiváló indikátor lehet. Mind az esetleges melegedés, mind az ezzel járó jégolvadás és nedvesedés dinamikusan megváltoztathatja a környezeti viszonyait. Jégsapkák és gleccserek ugyan nincsenek, legfeljebb egy-egy jégfolt néhány hegyen, ám a magyarok nem is ezt vizsgálják, hanem a felszín alatti jég olvadását, vagyis az örök fagy kiterjedésének csökkenését. A már több mint három éve működő műszerek több tízezernyi mérési adatának időszakos leolvasásával és elemzésével nem zárult le a munka, mert a hegyóriáson zajló kutatások minden expedíció alkalmával új vizsgálattípusokkal és műszerekkel egészülnek ki.

A jég- és vízjelenlétet elemezve, hosszú távú hőmérsékletméréseket végezve a magyarok már ismerik a vizsgált helyszínek olvadási és fagyási periódusainak hosszát, dinamikáját, a gleccserek pusztulási folyamatait. Magyarázni tudják a Föld legmagasabban fekvő tavainak keletkezését, mai helyzetét és kilátásaikat. Az eddigi mérések arra utalnak, hogy a jégmennyiség napjainkban is tapasztalható csökkenése nemcsak a felszínt érinti, hanem folyamatosan zsugorodik a fagyott talaj, a permafroszt kiterjedése is. Mindez pedig alapvetően megváltoztatja a kifejezetten száraz térség vízutánpótlását, felszínfejlődését és környezeti állapotát.

A magyarok ilyen jellegű expedíciós utazásai nem új keletűek. A 19. században számos kiváló tudós indulhatott felfedező útra szponzori támogatással vagy anélkül. Az 1872-es Osztrák–Magyar expedíció az Északi-sark meghódítását tűzte ki céljául. A soknemzetiségű csapat egyik tagja, Kepes Gyula orvosként került az expedícióba. A sarkot nem érték el, ám felfedezték a Ferenc József-földet, mely azóta is a császár nevét viseli. Az ilyen kalandos utak mellett számos tudományos kutatóút is indult. 1877-ben Széchenyi Béla expedíciót vezetett Belső-Ázsiába, ahová vele tartott Lóczy Lajos geológus, utazó is. 1895-ben Bíró Lajos bejárta Új-Guineát és a környező szigeteket, néprajzi gyűjtéseit a Nemzeti Múzeumnak adományozta. 1888-ban Teleki Sámuel Kelet-Afrikában felfedezte a Rudolf- és a Stefánia-tavat, majd a róla elnevezett, 630 méter magas Teleki-vulkánt.
Több mint egy évszázaddal később a rendszerváltozás új lendületet hozott ezen a téren, ám ahogy az élet megannyi területén, a váltás itt is nemkívánatos elemekkel járt. Húsz-huszonöt éve boldog-boldogtalan kuncsorgott támogatásért, hogy eljuthasson a világ egzotikus helyeire. Majd utólag kiderült, hogy ezeknek az utaknak tudományos szempontból semmi értelmük, egyszerű gazdasági vállalkozások voltak, vagy a kalandorok vágyainak kiélését szolgálták. Ezt a szponzorok hamar átlátták, és egy ideje azoknak sem, vagy csak nagyon nehezen adnak, akik valóban új ismeretek feltárásáért indulnak útnak.

Napjaink felfedezői
A terepi kutatók, expedíció-résztvevők egyik kiemelt idei eseménye volt május 9-én a Felfedezők Napja – a Kutató­expedíciók Fesztiválja. A Millenárison tartott eseményen adta át A Földgömb az Expedíciós Kutatásért Alapítvány a Magyar Felfedező Nagydíjat. Az elismerést a kuratórium Sántha Istvánnak nemzetközi hírű szibériai expedíciós tevékenysége, kulturális örökségfeltáró munkája, a dél- és kelet-szibériai népek között végzett szociálantropológiai terepi kutatásainak elismeréseként ítélte oda. Az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Néprajz­tudományi Inté­zet tudományos főmunkatársa geográfus és térképész diplomát szerzett. Kulturális antropológusként mongol nyelvészetből doktorált.

Két éve az első díjazott Börcsök Péter barlangkutató, a magyar barlangászat egyik legismertebb alakja volt, aki több mint negyven éve járja a föld mélyét. Nevéhez számos jelentős hazai és külföldi feltárás fűződik. Az elmúlt húsz évben minden energiáját az olaszországi Gortani-barlangrendszer kutatására és az expedíciók szervezésére fordította, ennek eredményei itthon és külföldön is nagy elismerést arattak.

Tavaly Irimiás Balázs, a Csoma Szobája Alapítvány elnöke nyerte el ezt az elismerést. Irimiás 2007-es indiai útján eljutott Zanglába, ahol megtalálta azt a helyet, ahol Kőrösi Csoma Sándor a tibeti–angol szótáron dolgozott. Ekkor fogalmazódott meg benne először az épület megmentésének gondolata. 2010-ben megalapította a Csoma Szobája Közhasznú Alapítványt, melynek projektjeiben azóta is tevékenyen részt vesz.

Nagy Balázs szerint élesen el kell választani a tudományos expedíciókat a kalandtúráktól, a sok pénzből megszervezett himalájai hegymászásoktól. Hiszen egy kutatóútnál minden esetben új ismeretek megszerzése a cél – általában spártai körülmények között. Az ELTE docense szerint hazánkban a tudományos expedíciók nem örvendenek nagy népszerűségnek, és ezen mindenképpen változtatni kell. Hasonló véleményen van Harangi Szabolcs is, aki csomádi tudományos munkáját, a terepi elemzéseket évek óta kutatási támogatás nélkül kénytelen végezni. A jelentős figyelem övezte vulkanológiai munkával nem állnak le, igyekeznek egyéb pénzforrásokat találni rá, különösen a nélkülözhetetlen évenkénti terepi felmérésekre, mintagyűjtésekre. A drága műszeres elemzéseket pedig nemzetközi kapcsolataikat felhasználva végzik. Hangsúlyozza azonban, hogy sok új ötletet ilyen körülmények között csak késve, vagy csak részben tudnak megvalósítani, ami hátrányt jelent a nemzetközi tudományos életben.

A Pécsi Tudományegyetem kutatói Borhidi Attila akadémikus vezetésével a Pécs környéki bányaterületek helyreállításának tervezésébe kapcsolódtak be. Munka bőven volt, hiszen a Mecsekben feketekőszén- és uránbánya egyaránt működött. Hazánk egyetlen, alsó jura korú feketekőszén-lelőhelye a Mecsek hegységben található. Nagy kéntartalma ellenére a kitermelt szenet sokoldalúan hasznosították (kokszként, fűtésre, villamos energia előállítására). Az 1790-es években a felszínen kézi erővel fejtették, a 19. században aztán sorra nyíltak a mélyművelésű bányák, eleinte az Első Dunagőzhajózási Társaság, majd a Magyar Államvasutak igényeinek kielégítésére. A 20. század elején a városi gázművet, majd az erőművet, 1950-től pedig a Dunai Vasművet látták el szénnel a bányák.
A mélyművelésű és a külszíni bányászat alapjaiban alakította át Pécs gazdasági és társadalmi életét, környezeti állapotát, domborzatát. A rendszerváltás után azonban az utolsó külfejtéseket is bezárták, 2004-ben a Pécsi Erőművet biomassza-tüzelésre állították át. Hasonlóan számottevő hatásai vannak a Pécstől nyugatra folytatott uránércbányászatnak is. A kitermeléshez szükséges mesterséges talajvízszint-süllyesztés, szivattyúzás hatására több forrás kiszáradt, például a Sárkány-forrás, amelynek eredetileg másodpercenként 1,8 köbméter volt a vízhozama, már 1873-ban kiapadt. A 20. század elejére 420 kút és 25 természetes forrás jutott hasonló sorsra, 38-nak pedig jelentősen csökkent a hozama. 1992-ben, amikor az utolsó aknát is bezárták, és a tárnákat nagyrészt vízrekesztő módon tömedékelték, talajvízszint-figyelő kúthálózatot létesítettek, amely 1996-ban jelezte, hogy megkezdődött a korábbi talajvízszint helyreállása. Hogy hol tart ez a folyamat, nem tudni, mert a kutatás befejeződött.

A gátak közé szorított alföldi folyók például szűkös hullámterükön terítik szét azt a hordalékot, amelyet korábban, még a töltések nélküli időben, több kilométeres szélességben adtak le. A felhalmozódás sebessége változó, ezt befolyásolja a relatív helyzet, a hullámtér szélessége, a mikrodomborzat, a növényborítottság, valamint az elöntési idő. A hullámtér egyes részei tehát eltérő ütemben töltődnek fel, és persze olyan térszínek is vannak, ahol az erózió, a letarolás dominál. A Katasztrófák tanulságai címmel 2012-ben megjelent kötet (szerkesztője Schweitzer Ferenc, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Földrajztuományi Intézet tudományos tanácsadója) szerint a gátak közé szorított Tisza medrének feneke évente átlagosan három centiméterrel emelkedik. Emiatt az elmúlt száz­ötven évben hétszer emelték meg a tiszai gátak magasságát. És mivel ez a folyamat nem állt le, fél évszázad múlva másfél-két méterrel magasabb gátakkal lehetne kivédeni például a 2006-os rekordot hozó vízmennyiséget. Ám képtelenség a folyó hazai szakaszán ilyen magasságra felhúzni a töltéseket. A szakma szerint az ország árvízvédelme érdekében a folyók mentén szabályozni kellene a földvásárlást és a területek hasznosítását. A Debreceni Tudományegyetem munkatársai a Beregi-síkon vizsgálták a hullámtéri feltöltődést. A debreceni kutatók a beregi méréseik alakalmával négy mintaterületen, három különböző módszerrel is hasonló eredményt kaptak: a hullámtér átlagmagassága 0,2–1,1 méterrel haladta meg a mentett ártéri területekét. A folyás irányában haladva, az esés csökkenésével, a feltöltődés mértéke is egyenletesen csökken.
A problémákat tehát feltárják a kutatók, de mi történik ezután? Kovács Zoltán szerint nagyjából ugyanaz, mint bármely más tudományág esetében. Prognózisokat készítenek, ezekből néhány elem beépül politikai dokumentumokba, évtizedekre szóló területfejlesztési koncepcióba, népesedési koncepcióba, ám a napi politikai döntésekben ritkán veszik figyelembe jelzéseiket. A tudomány egésze csekély meggyőző erővel bír. Nem érzik a politika részéről a rendszeres konzultáció igényét. Meglehet, a szakmán is múlik, hogy nem tudják felhívni a figyelmet az általuk tapasztalt folyamatok veszélyeire, megoldási javaslataik hasznosságára.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka