2013. április 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Az értelmes munka az élet alfája és ómegája

Dolgozott a tatabányai szénbányáknál, majd közel negyven éven át az MTA Kémiai Kutató Intézetben kutatott. Jelenleg a Molekuláris Farmakológiai Intézet igazgatói posztját tölti be Kardos Julianna, aki a szocializmus évtizedeiben többször is tiltakozott a visszásságok ellen. Kalandvágyból maradt itthon, és nem bánta meg.


Előző interjúalanyunk, Peták István orvos-kutató ajánlotta a figyelmünkbe. Sokat bolyongtam az interneten, de meglehetősen kevés személyes adatot találtam ön­­ről. Tudatosan kerüli a nyilvánosságot?
– Nincs időm világhálós önmenedzselésre. Szüleimtől azt tanultam, és ezt saját tapasztalataim megerősítették, hogy az értelmes munka az ember életének alfája és ómegája. Szerencsémre sok értelmes feladattal lát el az élet, mostanában különösen. Pályázat útján elnyertem az MTA Természettudományi Kutatóközpont Molekuláris Farmakológiai Intézet (TTK MFI) igazgatói posztját, ami merőben új feladat számomra. Tavaly megbízottként, idén már kinevezettként vezetem az intézetet. Hetven ember szakmai munkáját felügyelem, irányítom, ami hatalmas váltás a korábbi életemhez viszonyítva, amikor „csak” egy osztályt vezettem. Nem panaszkodom, hiszen tudtam, mit vállalok.

Kikkel dolgozik együtt a Molekuláris Farmakológiai Intézetben?
– Az új intézet megalapításához szükséges tudás és műszerpark megvolt. Az Akadémia Biomolekuláris Kémiai Intézetének körülbelül a fele régóta foglalkozott molekuláris és funkcionális farmakológiával, gyógyszerek kölcsönhatásával, transzportjával és toxicitásával. Mindazzal, ami a gyógyszerek tervezésénél, fejlesztésénél szükséges, bár nem elégséges ahhoz, hogy egy új gyógyszerjelölt preklinikai anyaga elkészüljön. Ehhez hozzájárult Sarkadi Balázs professzor kutatócsoportjának ABC- és kalciumtranszporttal, patológiás fehérjeátalakulásokkal, valamint őssejtekkel foglalkozó OTKA témáinak befogadása. A Biomolekuláris Kémiai Intézet tematikái kiegészültek továbbá a Felületkémiai Intézet nanorendszerek kémiájával foglalkozó, illetve a Szerkezetkutató Intézet molekulák és komplex kémiai rendszerek szerkezetét és kölcsönhatásait tanulmányozó kutatási potenciáljának befogadásával a 2011 végén újonnan alapított intézetbe. Tavaly év elején egyeztettünk, megbeszéltük, hogy a különböző irányból érkező szakemberek hogyan tudnak majd hatékonyan együtt dolgozni. A munka elindult, az első eredmények több mint biztatóak.

Mit vállalt igazgatói pályázatában?
– A kutatóközpont adta lehetőségek kihasználásával három platformra koncentrálunk. Az egyik: új betegségmodellek előállítása amiatt, hogy az elmúlt időszakban nagyon sok, elsősorban a központi idegrendszer betegségei ellen kifejlesztett gyógyszer vérzett el a humán klinikai kísérletek vagy terápiás felhasználásuk során. Ennek oka, hogy az idegsejteket határoló membránokban található szignál membránfehérjék szerkezetének megismerése nagyon nehéz.
Az úgynevezett intracelluláris fehérjékből több tízezret ismerünk, a membránfehérjékből talán 480-at, és mindössze húszat az emberben található hat-nyolcezerből. Ezek tulajdonságait a membránban nagyon nehezen tudjuk vizsgálni. Ha ellenben kiemeljük onnan, megváltozik a viselkedésük. Mégis, mire alapozom, hogy a nehézségek ellenére az úgynevezett fehérjeszerkezet alapú gyógyszertervezéssel célba juthatunk? Arra, hogy vezető laboratóriumok ma már képesek a membránba ágyazott fehérjék in situ vizsgálatára. Az új betegségmodellek programnak része a humán indukált pluripotens őssejtekből differenciáltatott szöveti modellek előállítása és membránfehérjéinek vizsgálata, továbbá a transzgenikus patkányok előállítása is. A világon preklinikai kísérletekre döntően egereket használnak, holott a patkány sok szempontból sokkal jobban hasonlít az emberre. Mi kalciumra érzékeny, fluoreszcens fehérjét expresszáló transzgenikus patkányt hozunk létre egy konzorcium tagjaként.
Ha egy ilyen „zölden világító patkányt” megbetegítünk, akkor jobban tudjuk követni a betegség folyamatait, meghatározó paramétereit. Második fő irányként képalkotó eljárások fejlesztésére vállalkozunk. Elkészültünk annak az eszköznek a prototípusával, amely nanotechnológiai eljárás segítségével egyedi membránfehérjék által szabályozott nátrium­ion-mozgást képes követni idegsejtekben. Illetve minden olyan sejtfunkciót tudunk majd vizsgálni, amely valamilyen membránfehérje által szabályozott iontranszporttal függ össze. Mivel a nátriumion-csatorna felelős az agyi kommunikációért, innen kezdve elképesztő lehetőség előtt állunk. Harmadik vizsgálati platformunk a nanotoxicitás. A világot elárasztják a nanotermékek, egyre növekszik a nanoméretű anyagok, például a grafén felhasználására alapozott technológia, csakhogy nem ismerjük ezeknek az élő szervezetre gyakorolt hatását. Más szabályok szerint ürülnek a szervezetből, egyes nanoanyagok immunológiai folyamatokat indítanak el, hiszen ezek jelenlétében az immunsejtek aktiválódnak.

Mennyi időre vállalta az igazgatói megbízást?
– A 2012-es évet megbízott igazgatóként dolgoztam végig, az ideit már kinevezett vezetőként irányítom. Jövőre újra pályázni kell. Ez a munka nagyon sok energiámat köti le, de mivel tudom, hogy jó ügyet szolgálok, nem érzem olyan súlyúnak a terhelést, mint amilyen kihívást az valójában jelent. Mindenképpen szeretném elérni, hogy potenciális utódom egy szakmailag virágzó, gazdaságilag stabil intézetet vegyen át. Azt sem tartom kizártnak, hogy én is megpályázom a következő esztendőt. De mindenképpen dolgozni szeretnék. Hetvenéves koromig erre adott a lehetőség. Ez még odébb van.

Hogyan lett önből vegyész?
– Véletlenül. A szüleim bölcsészek voltak, de a tágabb rokonságban több orvos és jogász is volt. Édesapám, Kardos Tibor Kossuth-díjas akadémikus, az olasz és a magyar reneszánsz kiváló szakértője. Édesanyám az első nők között volt, akik diplomát szereztek Magyarországon. Francia–latin szakon végzett, ógörögből kiválóan fordított, jól beszélt olaszul, értett angolul is, németül pedig anyanyelvi szinten kommunikált. Ma Trefortnak, az én időmben Ságvári Endre Gyakorló Iskolának hívták a gimnáziumomat. Itt oktatott dr. Körner Miklósné, aki sokunkat beoltott a kémia szeretetével. Miatta tanultam ezt a tárgyat, neki is köszönhetem, hogy kémiából megnyertem az országos középiskolai tanulmányi versenyt. Földrajzból szintén az első tíz között voltam, de a kémia erősebbnek bizonyult. Az országos elsőségnek köszönhetően az ELTE Természettudományi Kar vegyész szakára felvételi nélkül kerültem be. Szerettem tanulni, nem volt erőfeszítés számomra a jó eredmények elérése. S hogy miért nem lettem én is bölcsész? Talán az erős függetlenségi vágy motivált. Az, hogy a saját jo­gomon akarok eredményt elérni, s nem azzal, hogy a szüleim farvizén evickélek előre.

1969-ben szerzett diplomát az ELTE-n, majd három évre irány a bánya. Hogyan került Tatabányára?
– Akkoriban hívták életre a komplex szénfelhasználási kutatási programot, amelynek deklarált célja volt, hogy a salakból kinyerjék a még hasznosítható anyagokat, elsősorban a fémeket. A későbbi ipari miniszter, Kapolyi László korteskedése csábította az évfolyamunk egyharmadát a Tatabányai Szénbányák Kutatási Főosztályára dolgozni. Én egy magas hőmérsékletű, plazmatechnológiai eljárás alkalmazása keretében dolgoztam ezen a problémán. Vállalati szabadalmak születtek ebből a munkából, de három év érdekes és fontos tapasztalat után éreztem, hogy lankad a lelkesedésem, kutatóként tovább kell lépnem. Mert az fel sem merült bennem, hogy ne kutatóként dolgozzak.

Egyetemi oktatóként kutathatott is volna az ELTE-n?
– Csakhogy nem kért belőlem az egyetem, aminek több oka is volt. Az 1968-as diáklázadások idején mi is mozgolódtunk. A természettudományi karon politikai klubot szerveztem, ahol olykor éles bírálatok is elhangzottak. Egy barátomat, az évfolyam KISZ-titkárát egy őszinte mondatáért majdnem kirúgták az egyetemről negyedévesen. A dél-vietnami dzsungelben harcolók megsegítésére önkéntes munkát szerveztünk a bölcsészkari diákokkal együtt, a pénzből bicikliket vettünk, s mi magunk toltuk el a drótszamarakat a konzulátusra – azt hittük, így biztosan eljut az érintettekhez. Máig nem tudom, hogy mi lett ezek sorsa. Hasonló akcióink miatt nem voltam politikailag megbízható, érzékeltették velem, sőt, kimondták, hogy én nem taníthatok, nem vagyok a rendszer féltett gyermeke. Lukács György 1974-ben bekövetkezett halála után a közvetlen tanítványaiból álló Budapesti Iskolát eltanácsolták az országból. Ekkor merült fel, hogy férjemmel, Radnóti Sándorral mi is elhagynánk az országot velük együtt. Végül úgy döntöttünk, hogy maradunk frissen megözvegyült édesanyám és barátaink miatt, no meg „kalandvágyból”. 1977-ben újabb „bűnt” követtem el, harmincadmagammal aláírtam ugyanis a Václav Havel bebörtönzése ellen született tiltakozást. Két évvel később már 273-an tiltakoztunk Havelék újabb bebörtönzése miatt.

Nem félt, vagy nem kellett félnie?
– Diktatúra volt, és benne volt a pakliban, hogy megütöm a bokám. Az első aláírásnak nem lett különösebb következménye, hacsak az nem, hogy hiába hívtak meg az Egyesült Államokba, nem utazhattunk ki. Ennek a meghívásnak végül 1986-ban tehettem eleget. A második aláírás után az akkori főigazgató behívatta az intézeti aláírókat, és megpróbálta elérni, hogy visszavonjuk a nyilatkozatunkat. Nem tettük meg. Ennyi történt. Illetve annyi, hogy elvették az útleveleinket. A férjem már nem úszta meg ilyen könnyen, ő egy évtizeden át nem tudott elhelyezkedni. 1984-ben utazhattunk újra. A férjem Soros-ösztöndíjjal három hónapra a tengerentúlra utazhatott, ő meghívott, engem kiengedtek, és így két hetet én is vele lehettem, megtartottam első előadói körutamat. 1990 után a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete ügyvivőjeként az akadémiai törvény bírálatában játszottam szerepet. Legalább nyolc változatot olvastam, vitatkoztam, érveltem, ha kellett.
A végső változat 1994-ben született meg, nem egészen olyan lett, mint amilyet szerettünk volna, de a legfőbb erényét nem tagadhatjuk: a törvénynek köszönhetően fennmaradt az Akadémia és annak kutatóhálózata. Csak a pénzt mérték és mérik azóta is roppant szűken. Azt szerettük volna, ha az Akadémia támogatását a nemzeti össztermék, a GDP meghatározott hányadához kötik, ám ezt nem sikerült elérni.

Tudom, hogy mindig is kínosan ügyelt a függetlenségére. Ezt a függetlenséget az MTA Kémia Kutató Intézet folyamatosan biztosította önnek?
– Nem volt könnyű bejutni a „Központi Kémiába”, de aki teljesített, annak volt helye az intézetben. Bíztam benne, hogy ha teljesítek, a tűrt kategóriám ellenére is dolgozhatok. Sőt, később átkerültem a támogatott csoportba, mert a szakmai pályám eredményes volt. Fiatalon megszereztem a kandidátusi fokozatot, ami egyúttal váltást is jelentett az életemben. Addig szerves fizikai-kémiai területen, ezen belül a hidrogénatom leszakítási reakció mechanizmusának és oldószereffektusának vizsgálatával foglalkoztam, Simonyi Miklós volt a témavezetőm. Ezt követően tértünk át a központi idegrendszer fő gátló folyamatainak molekuláris szintű tanulmányozására. 1994-ben önállósodtam, kiváltam a Molekuláris Farmakológiai Osztályból, és létrehoztam a Neurokémiai csoportot. Közben az ELTE-n, a SOTE-n, majd a Műegyetem Doktori Iskoláiban is oktattam. Szerettem is csinálni ezt a munkát, különösen, amikor a PhD-hallgatók meg­értették, hogy mit mondok, amikor okosan visszakérdeztek. Ma már csak elvétve tartok előadást, mert nincs rá időm.

Öt elfogadott és két elbírálás alatt álló szabadalom fűződik a nevéhez. Ön melyik gyakorlatot követi: előbb ír cikket, és csak azután védeti le az ötletét, vagy a fordí­tott utat járja?
– Akinek fontos a gyakorlattal való kapcsolat, vagy nem stabil az anyagi háttere, az szakirányú, tőkeerős vállalathoz kötődik, amely viszont a szabadalmaztatás jogát fenntartja magának. Léteznek olyan, elsősorban konzorciális kutatások, amelyekben előre meg tudunk egyezni a szellemi tulajdonjogok vonatkozásában. Az Akadémián nagy a mozgolódás az akadémiai intézetek pozíciójának javítása érdekében. Várhatóan a Természettudományi Kutatóközpont is hajtóereje lesz a folyamatnak, amit elősegít, hogy a központ új főigazgatója, Keserű György Miklós a Richter Gedeon Gyógyszergyárból érkezett, ahol elsődleges az új hatóanyagok és eljárások szabadalmaztatása. Részben ellentétes, világszintű változás, hogy nagyon sokan – szakmai közösségek és intézmények – követelik ma már a tudományos közlemények szabad felhasználhatóságát, azaz az „Open Access” gyakorlat általánossá tételét. Ugyanakkor a szellemi tulajdon védelme kétélű ügy: csak az nem tudódik ki, ami nincs leírva, amit nem mondanak el.

Nem bánta meg, hogy kutatónak állt?
– Soha. Abszolút jól éreztem magam ezen a pályán. Kiváló középiskolai rendszerben lehettem középiskolás, és elsőrangú egyetemi képzésnek voltam részese. A mai diákok, hallgatók ugyanezt nem mondhatják el. Lehet, hogy többet is elérhettem volna, lehet, hogy több támogatást is kaphattam volna, de ezen nincs értelme rágódni. Érdekes tapasztalat volt az amerikai tudományszervezés és kutatás megismerése. Akkor is hatékony volt, de azóta, hogy ott dolgoztam, még hatékonyabb lett. Meggyőződésem, hogy ha sokáig nem lesz elegendő forrás Európában és Magyarországon különösen tudományra, akkor végletesen lemaradunk. Az Egyesült Államokból visszatérő kutatóban általában kétféle érzés kavarog. Az egyik a letargia, hogy Európa lemarad, és Magyarország kiszállt a versenyből, a másik pedig az, hogy nincs mese, az adott körülményekből kell a legjobbat kihozni. Aki arra szakosodott, hogy miként lehet a semmiből valamit csinálni, az ficánkol olyan helyen, ahol kiválóak a feltételek. A Lendület program a fiataloknak segít megfelelő feltételeket biztosítani. Ugyanakkor azt tapasztalom, hogy szűkül a hazai utánpótlás. Kezdő kutatót még lehet találni, de tapasztalt fiatal kutatót nagyon nehéz. Többször meghirdetett álláspályázatainkra is alig érkezik potenciálisan megfelelő jelentkező. A külföld nagyon erős csábítást jelent, volt PhD-tanítványaim fele Amerikában, Németországban és Ausztriában folytatja kutatómunkáját.

Mit jelent önnek a család?
– A biztos hátteret. Férjem, Radnóti Sándor kritikus, művészetfilozófus. Anna lányom – ha éppen nincs gyesen – az RTL Klub hírszerkesztőjeként dolgozik. Két unokával ajándékozott meg bennünket. A családban nincs se bölcsész, se természettudós utód, de Panna unokám nagyon érdeklődő típus, benne bízom. Samu alig féléves, az ő útjai kifürkészhetetlenek.

Beszélgetésünk elején említette, hogy az ön számára az idő értelmes eltöltése mindennél fontosabb. A kikap­csolódásnak milyen formáját tartja hasznosnak?
– Korábban nagyon szerettem utazni – azt éreztem, hogy az csak az enyém, azt senki sem veheti el –, de egyre kevesebb az időm. Ha elmegyek néhány napra, a hazaérés után éjjel-nappal dolgozom, hogy behozzam a lemaradásomat. Valódi kikapcsolódásként kon­certekre járunk, sokat olvasok, és ha tehetjük, barátokkal találkozunk. Mi megyünk, hozzánk jönnek, és ilyenkor aktuális kérdésekről beszélgetünk. Mit gondol, mi volt a legutóbbi témánk? A nyugdíjazás. De még nem gondolok a nyugdíjas évekre. Ha nem én leszek az intézet igazgatója, akkor is folytatni akarom megkezdett munkáimat. Idén januárban egy nagy pályázati anyagot adtam be öt intézet részvételével a European Research Council kiírására a siker esélyének a reményében. Nyáron dől el az első, ősszel a második forduló.

Kinek az életútjára kíváncsi?
Kondor Imre fizikust ajánlom.•

Kardos Julianna Pécsett született 1946-ban. Okleveles vegyész (1969), egyetemi doktor (1973), a kémiai tudományok kandidátusa (1978), az MTA doktora (1991), habilitált egyetemi tanár (1999). 1972 novembere óta dolgozik az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében, illetve jogutódjaiban. Több mint 100 cikket publikált, melyek közül körülbelül 40 foglalkozik neuroprotektív molekulákkal, célfehérjéikkel és hatásmechanizmusukkal. Publikációira több mint 1100 hivatkozás érkezett, Hirsch-indexe 16. Aktivitása kiterjed hazai és nemzetközi kongresszusok, konferenciák és workshopok, továbbá országos projektek szervezésére, koordinációjára és szakmai irányítására. Jelenleg az MTA TTK MFI kinevezett igazgatója. Három egyetem (ELTE, SOTE, BME) doktori iskoláinak témavezetője. Az elmúlt 10 évben 8 PhD-fokozatot szerzett doktorandusz témavezetője. Eredményeit MTA Ifjúsági (1974), MTA Kutatási (1986) és Akadémiai (2006) díjakkal ismerték el. Vendégprofesszor volt a Georgetown Universityn (Washington DC), a University of Missouri-Columbián és a Royal Danish School of Pharmacyn.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka