Azt mondják önről, hogy rutinos nyilatkozó. Honnan a tapasztalat?

– 2005-ben kerültem a Baromfi Termék Tanács élére, rögtön utána kitört a madárinfluenza-járvány, ami hosszú hónapokon keresztül kiemelt téma volt a hazai és a nemzetközi sajtóban. Elsőbálosként kerültem a média markába, nem ment egyszerűen a sajtóban való szereplés, de belerázódtam. A Duna Tv egyik munkatársa figyelmeztetett arra, hogy nyilatkozat közben én szakember vagyok, ne keveredjek a politikába. Sohase hazudjak – ezt egyébként sem szoktam –, ha valamire nem tudom a választ, ne szégyelljem bevallani. Arra is felhívta a figyelmemet, hogy gyorsan kiderül, hogy ki az, aki csupán szerepelni akar, és ki az, aki informálni akarja a közvéleményt. Én az utóbbiak táborát erősítettem. Ezek a jó tanácsok beégtek a mikrochipjeimbe.

A Bárány család 108 éve, négy generációra visszamenően foglalkozik baromfitenyésztéssel, vagyis Magyarország legrégibb baromfitenyésztő dinasztiája. De egy Bárány miért éppen a csirkékkel kezdett foglalkozni?

– A nomen est omen azért bő évszázada sem volt érvényes mindenkire. Nagyapám 1907-ben kezdett baromfizni, vele nem találkozhattam, hiszen ő 1948-ban hunyt el, míg én 1952-ben születtem. A családi történetekből tudom, hogy nem az állattenyésztés volt a tanult szakmája, férfi úri szabó mesterlevelet szerzett. Nagyon előrelátó lehetett, idő előtt megérezhette, hogy nyolcvan év múlva a kínai konfekcióipar padlóra küldi a magyart, ezért alig húszévesen szakmát váltva baromfitenyésztő lett. Gyorsan híre ment ügyességének, mert 24 évesen a Békéscsaba és Sarkad közötti Póstelekre hívták, a Wenckheim-Széchenyi uradalmi birtokra. Akkoriban, amelyik uradalom adott magára, az nemcsak tartotta, hanem tenyésztette is a baromfit. Póstelek két nagy szerelmet hozott nagyapámnak, mindkettő élethosszig tartott. Az egyik a nagymamámmal való találkozás, a másik a baromfitenyésztés volt. A harmincas évek elejére nagyapám kinőtte az uradalom nyújtotta szakmai kereteket. Békéscsabára hívták, ahol kapott a várostól egy úgynevezett tiszti szolgálati lakást és egy feladatot: építsen korszerű keltetőüzemet. Az adott korszak világszínvonalát képviselő amerikai berendezéseket szerzett be és működtette azokat. Apám ebben az üzemben sajátította el a szakma mesterfogásait. Amikor az oroszok bejöttek Békéscsabára, nem tudták elképzelni, hogy miféle masina a nagyapám által épített keltetőüzem, ezért nemes egyszerűséggel, géppisztollyal szétlőtték az egészet. Az az üzem ott sohasem épült újra. Nagyapa már nem érte meg, hogy vállalkozását a háború után államosították, majd 1952-ben bezárták. Amikor apám ezer ember közül harmadmagával hazajött a hároméves szibériai „munkaterápiás” kiképzésből, két évig nem kapott munkát. Ez a kaland nem sikerülhetett túl jól, mert erről a három évről nekem összesen nyolc mondatot mondott. Ezt követően különböző alföldi keltetőüzemekben dolgozott. Szakmai tudása elismeréseként 1958-tól 1977-ig – haláláig – a derecskei keltetőüzemet vezette. Édesanyám is a keltetőben dolgozott, mindketten jó fizetést kaptak, nem ismertem a nélkülözést, de szüleim nem is rázták a rongyot. Ugyanezt az elvet alkalmaztam a két fiam, László és Péter nevelésekor. Az értékteremtésre sohasem sajnáltuk a pénzt. Ilyen volt a fiúk külföldi – angliai, hollandiai és amerikai – oktatása. Kiváló nyelvi és szakmai alapokat akartam nekik biztosítani, hiszen az már 15-20 évvel ezelőtt is látszott, hogy a szakmai világnyelv az angol lesz.

Önnek vagy édesapjának volt-e választási lehetősége, vagy a baromfitenyésztés volt az egyetlen út?

– Ha a nagyapám is olyan hatékonyan tudott beszélni a szakmáról a fiának, ahogy ő nekem, és ahogy én szóltam a fiaimhoz, akkor nem lehetett választás. Számos alkalommal megtapasztaltam, hogy hasznos, ha a családi háttérből jön a szakmai háttér: mert hiteles, mert a gyerek a szakma minden csínját-bínját ellesheti a szülőktől. És azt is tudtam, hogy ebből meg lehet élni. A szintén baromfis kötődésű keresztapám sokszor mondta, hogy ő szegény keltetőst még nem látott, csak élhetetlent. A fiaimat kisgyerekkoruktól kezdve be­fogtam a munkába, még harmadéves egyetemistaként is almoztak, trágyáztak a baromfitelepen, mentek a takarmánykeverőbe vagy szedték a tojásokat. Harmadéves korukra nálam „lediplomáztak” lapátolásból, tojásszedésből, trágyázásból, elkezdhettek ismerkedni a szakma üzleti, gazdasági vetületével. Nálam egyébként a fizikai munkának ugyanolyan a becsülete, mint az irodainak.

Hol és hogyan kezdődött a pályája?

– Az egyetem után könnyen találtam állást egy Kisvárdán akkor szerveződő vállalkozásnál. Ott váltam szakemberré. Akkor is igaz volt, hogy bármennyire friss és korszerű az egyetemen szerzett tudás, gyakorlati tapasztalatok nélkül az pusztán lehetőség. Akkori főnököm gyakran mondta, és én is így adom tovább a mai pályakezdő fiataloknak: „Tudod, fiam, az egyetemről hozott tudás egy lehetőség. Az igazi tudás, az igazi érték, ott van szétszórva előtted a földön, amit neked kell morzsánként összeszedned. Ha már tele a két markod, akkortól számítasz szakembernek.” Ma is igaz, hogy ezt a gyűjtögetést nem lehet megkerülni. Léteznek tehetséges, ambiciózus fiatalok, akiknél ez az idő nem öt év, hanem mondjuk három, de ezt az időt nekik is rá kell szánniuk az elméleti tudás átültetésére a gyakorlatba. Saját gyermekeimet is beleértve, én még nem találkoztam olyannal, akinél ez a folyamat három évnél rövidebb lett volna. Évekkel ezelőtt rájöttünk arra, hogy ha fel akarunk zárkózni a világ élvonalához, ha látni akarjuk az előttünk robogó konkurens Mercedesének rendszámtábláját, nagyobb sebességre kell kapcsolnunk, és a tudáshiányt nagyon gyorsan fel kell számolnunk.

Egy korábbi nyilatkozata szerint: „az egyetemről kikerülő agrárszakemberek nehezen boldogulnak a gyakorlatban. Gyakran olyan képzés folyik a felsőfokú intézményekben, amire egyáltalán nincs szükség.” Emiatt küldte külföldre tanulni a fiait?

– Tartom ezt a véleményemet. A hazai egyetemek, így az agráregyetemek is diplomagyárak lettek, nem a minőségi oktatásban érdekeltek. Kitűnő kapcsolatot ápolok egykori egyetememmel, a debreceni agrártudományival, de ettől még nem rejtem véka alá a kritikámat sem. Én 1977-ben szereztem diplomát. A mezőgazdaság terén akkor az ország alig volt lemaradva a világ élvonalától, így láttuk az előttünk robogók Mercedesét, és ügyes trükkökkel hasítottunk utánuk a felturbózott Zsigulinkkal. Akkor a Merci rendszámát is le tudtuk olvasni, most azt sem látjuk, hogy milyen autó robog előttünk. Hogy hol rontottuk el? A diplomagyártás mellett ott, hogy az egyetemek nem kérdezik meg, hogy a friss diplomásukra kinek van szüksége? Nem érdekli őket, hogy piacképes-e a „termékük”, a fiatal diplomás. Bírálataimat meghallgatják, de érdemi vita nem kezdődik az előremutató változás érdekében.

Miből fakad a tudáshiány?

– Alapvetően abból, hogy a rendszerváltás után megszűnt az agráregyetemi oktatás hátországát jelentő nagyüzemek döntő többsége. Hiányoznak azok a gyakorlati ismereteket adó befogadó helyek, ahova kiküldhetik az agrármérnök hallgatókat. A mai egyetemi oktatók zöme már nem került olyan mértékben kapcsolatba a gyakorlati képzéssel, amilyen mértékben az ő tanáraik ismerték a mindennapi valóságot. Azaz, az elmélet és a gyakorlat között egyre nagyobb a távolság, ami nem sok jóval kecsegtet. Korábban említettem a diplomagyár kifejezést. Én 1971-ben felvételiztem, akkor 120 diákot vettek fel, és összesen legfeljebb 550 egyetemista járt a debreceni agráregyetemre. Most ugyanott 2500-an tanulnak. És ők hol fognak elhelyezkedni? A korszerű tudás termék. Az én cégem hallatlan vehemenciával keresi a korszerű tudással rendelkező fiatalokat, mert ilyen háttérrel lerövidíthetném a betanítási időt öt évről háromra. A piaci kényszer hatására hat évvel ezelőtt leszerződtettünk egy holland szakértőt. Három évvel később újabb két fővel bővült a holland szakértői gárda. Ezek a szakemberek nemzetközi bérekért dolgoznak, de állítom, a legjobb befektetéseink közé tartoznak. A megtérülési ráta 1:5. Velük együtt kezdjük utolérni a versenyképes tudásszint középmezőnyét. Ezen persze nem a magyar, hanem a világszintet értem.

2014-ben hozta létre a Baromfi Akadémiát. Milyen eredménnyel működik ez a kezdeményezés?

– Megkértem egy fejvadász céget, hogy keressen olyan fiatal embereket, akik rendelkeznek valamilyen agrárdiplomával, és beszélnek angolul. Nem nyelvvizsga-bizonyítványt kértem, hanem nyelvtudást. A legfontosabb kritérium azonban az volt, hogy a jelölt tiszta gondolkodású, becsületes és jól motiválható legyen. Ilyen anyagból bármi kigyúrható. A fejvadász cég 146 pályázatot fogadott be, ebből harminc jelentkezőt hívott be a személyes elbeszélgetésre. Közülük sikerült kiválasztanunk hatot. Ez a három szám minősíti a magyar oktatást. Az akadémián első lépésként kitöröltük hallgatóink agyából azt a sok butaságot, amit addig a szakmáról tanultak, és elkezdtük feltölteni a „tárhelyeket” valóban korszerű, gyakorlatias, friss tudással. Nem elméleti, hanem gyakorlati oktatással kezdtük. Hónapokon keresztül gyűjtögettettük velük a tudásmorzsákat, majd az általam kiválasztott hazai és külföldi szakemberek tartottak elméleti oktatást. A 2014 májusában indult akadémia lassan a második szemeszter végére ér. Látom az eredményeit, ezért úgy döntöttünk, hogy még két hasonló kurzust tartunk. Ha minden jól megy, három év múlva lesz 15-18 kollégánk, akik előtt kinyílik a világ. Dinamikusan növekvő cégcsoportunknál – ahol új takarmánykeverő és sok-sok baromfitelep épül, ezt követően megduplázzuk a kisvárdai vágóüzem kapacitását – nagyon sok helyen lesz szükség felkészült szakemberekre.

Mitől lehet versenyképes számukra a kis­várdai jövő?

– Ez a legdinamikusabban fejlődő agrár-élelmiszeripari vállalkozás Magyarországon. Mi, a tulajdonosok két lábon járó emberek vagyunk, ott dolgozunk közöttük, ezért bármikor elérhetnek bennünket. A jövőképünk világos. Úgy tekintünk magunkra, mint egy csirkével foglalkozó agrár-élelmiszeripari vállalkozásra. A korszerű termelésből, annak felfuttatásából akarunk megélni, nem spekulációból. Miután 100 százalékban családi tulajdonú cégről van szó, mi a sajátunkból nem lopunk. A cég folyamatosan növekszik, négy éve 34 ezer tonna csirkét vágtunk, tavaly 84 ezer tonnát, az idei tervünk 95-96 ezer tonna. Négy év múlva 140 ezer tonna csirkét szeretnénk vágni. A cég menedzsmentjének átlagéletkora 35 év alatt van. Egy fiatalnak kihívást jelenthet egy ilyen dinamikus közösségben dolgozni. A dinamizmust a beruházási számok is jól mutatják: 2012-ben 4,0, 2013-ban 4,2, 2014-ben 9,5 milliárd forintot költöttünk fejlesztésre.

Mekkora saját területen gazdálkodnak?

– Semekkorán, vállalkozásunknak nincs saját földje, még csak nem is bérelünk. Erről valahogy lekéstünk, pontosabban nem akartam részt venni a rendszerváltozás idején a földprivatizációként elhíresült üzelmekben, mert igazságtalannak éreztem az egészet. Én gazdálkodom, de nincs földem, sokaknak földjük van, de nem gazdálkodnak. Nekem ezt dobta ki a kocka. Abban az időben lerobbant állattartó telepeket vettünk és újítottunk fel. Mi gyártjuk a saját takarmányunkat. Az ehhez szükséges alapanyagot vásároljuk, vagy a velünk szerződött 400-450 gazdával megtermeltetjük. Évente 65 millió tojásból kelnek ki kiscsirkék, ezeket részben saját farmjainkon, részben a mi rendszerünket alkalmazó integrált családi vállalkozások nevelik fel a mi takarmányunkból, a mi szaktanácsaink segítségével, felügyeletével. A vágóüzemi technológia a legmodernebb a világon. Olyan szigorú és ellenőrzött a rendszer, mint az FBI-nál. A szárnyas beérkezik, egy rendszer lefotózza elölről és hátulról, osztályozza, egyenként megméri a grill testek súlyát, megállapítja a sérüléseit. A gép ezután már program szerint válogat. A sérülésmentes csirkék külön sorban „mennek” tovább, egészcsirke lesz belőlük, a többi halad tovább darabolásra és csomagolásra. Mindezt másodpercenként 4 db/csirke sebességgel.

Nem sajnálja a csirkéket?

– Nem, noha gyerekkoromban is a kiscsirkék között játszottam. Vadászni nem vadászok, mert a természetben élő vadakat sajnálnám elpusztítani. De a csirke – aminek húsa egészséges, univerzális proteinként alapvető szerepe van a korszerű táplálkozásunkban – csupán egy termék. Figyelünk rá, minden lehetséges módon teljesítjük az állatjóléti előírásokat. Ezt a vevőink is elvárják tőlünk, de mi is fontosnak tartjuk. Európa összes igényes piacára szállítunk, a kontinensen a mi cégünk a McDonald’s harmadik legnagyobb beszállítója. Az amerikai gyorsétteremlánc – sokak vélekedésével ellentétben – három-öt évvel megelőzi a világot állatbarát és fogyasztóbarát szemléletével. Előírja például az állatok takarmányozását; mi már tíz éve csak úgy szállíthatunk csirkehúst, ha kizárólag GMO-mentes szóját keverünk a tápba. Akkor is ezt kell tennünk, ha 25 százalékkal drágább, mint a GMO-s. Ugyanez a helyzet a svájci, az angol és többi piacon. Az igazi állatjólét a tanyasi csirkéinknél érhető tetten. A tanyasicsirke-nevelés ötlete is egy franciaországi tanulmányútról származik, ahol egy hasonló céghez a fiam beállt dolgozni néhány hétre. Az ilyen csirke­nevelés tulajdonképpen ugyanaz, mint a régi falusi baromfitartás, azzal a különbséggel, hogy itt nagyban tesszük ugyanezt.
A boltokban kapható ipari csirke gyors növekedésű, 40-42 nap alatt 2,6 kilogrammra hízik. A tanyasi csirke ugyanennyi idő alatt alig éri el az egy kilót. Ezt a már kitollasodott madarat engedjük ki kapirgálni, hogy súlya 80 napos korára elérje a két kilót. Ennek más ízű a húsa, az ára pedig a duplája az ipari csirkéének. De vevő rá a magyar piac. Tíz éve kezdtük el ezt a programot, eleinte többe került a szállítás, mint amennyi bevételünk volt, de ma már 18-20 ezer darabot adunk el hetente, még Hongkongba is szállítunk. Ez a vonal jelzi, hogy az egészség- és környezettudatos szemlélet terjed a vásárlók körében.

A nagyapa nyolcvan évre előre látta a kínai konfekcióipar térhódítását. Az unokának milyen a jövőképe?

– Az innováció megmaradt a család gondolkodásában. Régi bölcselet, hogy nincs új a nap alatt, a világon majdnem minden ki van találva, csak alkalmazni kell a meglévő tudást. Célunk, hogy hazahozzuk a megszerezhető legkorszerűbb ismereteket, majd azokat megpróbáljuk a hazai viszonyokra alapozva adaptálni, hogy ebből piacképes termék, korszerű eljárás legyen. Az egyik ilyen „feladat” két éve adódott. Telepein­ken hatalmas mennyiségű csirketrágya képződik, ennek hasznosításával sokáig nem boldogultunk. A trágya csak meghatározott vegetációs időszakban juttatható ki a földekre, és nem mindig annyi kellett belőle, amennyi nálunk felhalmozódott. Ezért körülnéztünk a világban, és mi a japán Hosoya-technológiát hoztuk haza. Ez egy szabályozott fermentációs eljárás, amellyel jó minőségű tápanyagot készítünk növényi kultúrák számára. A heterogén szemcseszerkezetű anyag azonban még nem felhasználóbarát. Ezért a több évtizedes takarmánykeverői tapasztalatunk birtokában kiegészítettük a japán rendszert egy szárítórendszerrel és egy granulálóegységgel. A fermentált, érlelt baromfitrágyát további ásványi anyagokkal egészítjük ki, attól függően, hogy milyen növényi kultúrának szánják azt. Ehhez hasonló megoldásokon törjük az agyunkat. Fél éve olyan szárított szalmapelletet rakunk a kiscsibék alá, aminek négyszer-ötször jobb a nedvszívó képessége, mint a legjobb minőségű szecskázott szalmának. Ennek köszönhetően javult a csirkék egészségi állapota és a hús minősége is. Nem találtunk fel semmi újat, de mégis valami hasznosat alkottunk a világban fellelhető ismeretekből.

Az állattenyésztésnek gyakran felróják, hogy nagy az ökológiai lábnyoma. Csökkenthető az ágazat környezetterhelése?

– Felelősek vagyunk a környezetünk jó minőségű fenntartásáért. Ez nem szólam, ezért tenni kell. Ezt egyébként nem a hatóságok tudják kikényszeríteni, hanem a vevők. Az a vevő, aki megköveteli, hogy az állatjólét maximális legyen – a mi szalmánk például garantálja, hogy a kiscsirkék talpa nem sérül meg, ezzel javul a közérzetük –, többet tesz bármilyen jogszabályi előírásnál. Ezzel a megoldással a keletkező trágya mennyiségét is csökkentettük, nem beszélve a kedvezőbb szaghatásról. Mindent összevetve: ma egy kiló élőcsirke előállításához 50-55 százalékkal kevesebb természeti erőforrásra van szükség, mint két évtizeddel ezelőtt.

Ön már átadta cégét a fiainak. Miért?

– Öt és fél évvel ezelőtt Budapesten közösen hallgattunk meg egy előadást, amelyet a Felelős Családi Vállalkozások Egyesülete szervezett. Ez az egyesület olyan vállalkozásokat tömörít, ahol legalább két generáció dolgozik együtt, és ahol a tulajdon legalább 25+1 százaléka családi kézben van. Az említett rendezvényen egy német szakember arról beszélt, hogy tíz sikeres családi vállalkozás közül három éli túl a generációváltást. A többi vagy tönkremegy, vagy kikerül a család ellenőrzése alól. Mindez azért, mert rosszul készítették elő a váltást. Értettem a szóból. Leültünk és megbeszéltük, hogy mi mit teszünk a jövőben ezen a téren. Amit megbeszéltünk, betartottuk. Nem mondom, hogy könnyen ment, hogy nem fájt olykor, hiszen magamnak kellett lebontanom a sziklaszilárd egómat és a saját csalhatatlanságomba vetett hitet. Lépésről lépésre, de megtettem. Nem egyszerű folyamatról beszélek, nekem ez közel három évembe került. A folyamat akkor sikeres, ha irreverzibilis. A mienk az lett. Már nem nyúlok bele az operatív munkába, mert azt látom, hogy nagyon jó kezekben van a cégcsoport. Büszke vagyok a fiaimra, de magamra is, hogy volt hozzá bátorságom. Néhány részterületet ugyan megtartottam magamnak – nekem is kell egy-két saját homokozó –, de operatív ügyekkel nem foglalkozom. Fiaimmal minden hónap első hétfőjén összeülünk, közép- és hosszú távú dolgokról beszélünk. Ez a beszélgetés nem az irodában zajlik, hanem a családi házunkban, és a feleségem fenséges főztje teszi fel az i-re a pontot.

Milyen tervek foglalkoztatják?

– Továbbra is én viszem a tanyasi csirke programot, felelek a beruházásokért és a gabonafelvásárlásért, évente több tízezer tonna gabonát veszünk. De ahogy lezajlott a generációváltás, a feladatokkal együtt a felelősség is kisebb lett. Sokkal több most a szabadidőm, így sokkal többet tudok foglalkozni a négy unokámmal. És bőven jut időm a szakmai szervezetekre. A Baromfi Termék Tanácsot két cikluson át vezettem, jelenleg a Magyar Brojlerszövetség, valamint a Szabadtartásos Baromfitermelők Szövetségének elnökeként dolgozom. És ha ez nem lenné elég, ott van a több mint hatvan tagot számláló Felelős Családi Vállalkozások Egyesülete, amelynek két éve szintén én vagyok az elnöke. A tavalyi számok hiányában a 2013-as adatokat mondom: ezek a vállalkozások összesen húszezer embernek adnak munkát, és 24 milliárd forint adót fizettek be a központi költségvetésbe. És ha még mindig marad szabadidőm, akkor a feleségemmel egyetlen igazi hobbinknak hódolunk: utazunk.

Saját nyaralók szerte Európában?

– Szó sincs róla. Nincs nyaralónk, nem volt, nem is lesz. Jó harminc éve az egyik barátom gyönyörű lillafüredi nyaralójában voltunk vendégségben, ahol a házigazdák gyerekei a szájukat húzva azt kérdezték a szüleiktől, hogy meddig maradnak ők ott, miért nem mennek már máshova nyaralni. Összenéztünk a nejemmel és eldöntöttük, hogy mi nem terheljük ilyen problémával a családot. Nekünk nem kell nyaraló. Ám utazunk időjárástól, évszaktól függően. Olykor csak ötven kilométerre, olykor 5000 kilométerre egy távoli országba. De mindenekfelett állnak az unokák. Mind a négy kész a kommunikációra. Hallatlan öröm, hogy elindulhat az ő baromfis installálásuk is.

A politika sohasem érintette meg? Kisvárda nem olyan régen minisztert adott az országnak.

– A rendszerváltás előtt a politika nagyon be akart keríteni, de nem hagytam magam. Úgy lehettem főmérnök négy éven át, 1984 és 1988 között Kisvárdán, hogy nem voltam párttag. Egy ideig próbálkoztak, majd felhagytak a győzködéssel. Azt gondolom, hogy egy olyan vállalatcsoportnak, mint a mienk, nincs is szüksége arra, hogy a politikához dörgölőzzön. Érték alapon gondolkodunk és működünk, minden olyan dologgal maximálisan azonosulok, ami a szűkebb és tágabb környezetünkben értéket teremt. Ilyen szemlélettel mindig tisztes távolságot tartottam az aktuálpolitikától. Időm sem lett volna ilyen dolgokra, hiszen rajongva szeretem a szakmámat.

Tehát sohasem bánta meg, hogy a családi hagyományokat folytatta?

– Soha. Sőt, jó értelemben vett fatalistaként azt mondom, hogy nemcsak embereknek van kijelölt sorsuk, hanem családoknak is. A mi családunknak a baromfi jutott. Hiszem, hogy a fiaim ennek szellemében terelgetik szelíd mozdulatokkal az unokákat. Ebben (is) számíthatnak rám!

Kihez menjünk legközelebb?

– Egy derecskei kollégámat, Szabó Imrét ajánlom, aki a gyümölcstermesztésben és a ser­téstenyésztésben európai nívón alkot. Hihetetlen tudatossággal neveli a következő korosztályok fogyasztási szokásait, és tanítja őket a felelős kertművelésre 3–99 éves korig.•