2015. július: jegyzet, portré, kiállítás/konferencia, tudomány, innováció, lézer, egyetem, építés, atomenergia, hulladékgazdálkodás, zöldkörnyezet, it
2015. július 10.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Az iskolateremtő

„A pszichológia fejlődésére geográfiai és intellektuális szempontból is a több­központúság a jellemző. Nem jön létre egy egységes pszichológia” – állítja Pléh Csaba pszichológus, akit előző nyilatkozónk, Vékás Lajos jogtudós ajánlott figyelmünkbe. Az ember és a nyelv kapcsolatát kutató Pléh Csaba imádja a többszörösen átverős kémregényeket.


Sárisápon született, de hogyan került a Pléh család erre a Komárom-Esztergom megyei településre?

– Igazság szerint nem is Sárisápon, hanem Annavölgyön jöttem a világra, ami akkor Sárisáp része volt, de ma már önálló település. Anyai nagyapám bányagépészként dolgozott a dorogi bányavidéken – ő vitte a legtöbbre a széles rokonságban, mert a többiek kétkezi bányászok, kocsisok voltak –, hol az egyik, hol a másik bányatelepen élt a családjával. 1945-ben Annavölgyön érte őket a háború vége. Folyamőr apám első látásra szerelemre lobbant anyám iránt, nagyon gyorsan és, sajnos, nagyon fiatalon összeházasodtak. A találkozásukhoz az kellett, hogy egy admirális, miután felfogta, hogy Magyarország elvesztette a háborút, úgy döntsön, hogy a folyami flottát az amerikaiak által ellenőrzött dunai szakaszra vigye fel, mert ott nagyobb biztonságban lesz, mint a szovjetek kezében. A flottillánál szolgáló apám Almásfüzitőn látta meg s vette feleségül anyámat. Aki nős volt, az a feleségét is vihette Nyugatra. Ahogy az admirális eltervezte, amerikai fogságba esett a flottilla és legénysége. Anyám már terhes volt velem, amikor megkapta a hírt, hogy a nagyapámat lelőtték az oroszok. Hazajöhettek Németországból, így születtem én Annavölgyön.

Pléh Csaba a Komárom-Esztergom megyei Sárisápon született 1945. november 29-én. Széchenyi-díjas magyar pszichológus, nyelvész, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, az MTA főtitkárhelyettese (2005–2008), a BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára. 1999-ben megszervezte és elindította a Szegedi Tudományegyetemen a Szegedi Kognitív Programot. Egyetemi tanulmányait Budapesten, az ELTE BTK-n végezte. Okleveles pszicholó­gus 1969-ben, általános és alkalmazott nyelvész 1973-ban lett. Egyetemi doktori disszertációját 1970-ben védte meg, a kandidátusit 1984-ben, a nagydoktori fokozatot 1997-ben érte el. 1998-tól az MTA levelező, 2004-től rendes tagja.
Különös nevet visel. Tudja, honnan származik a Pléh családnév?

– Sejtjük. A családi legenda a francia eredetre voksol. Talán egy francia katona menekült ide Bretagne-ból a napóleoni háborúk idején. Sokáig azt hittem, hogy ennek nincs alapja, de két évvel ezelőtt tíz napot csavarogtunk a lányommal Bretagne-ban, és kiderült, hogy ez nagyon gyakori helynév arrafelé. Nagyjából lápos, lapályos vidéket jelent. Ezt a nevet kevesen viselik Magyarországon, tudomásom szerint Miskolc környékén él néhány rokonunk. De visszatérve a Pléhekre, a Heves településen született apai nagyapám nagyon fiatalon asztalostanoncként Németországban és más országokban vándorolt, végül Fiumében kötött ki. Itt sorozták be katonának, s hogy teljes legyen a vándorút, hadifogolyként Omszkba vitték. Ott ismerkedett meg orosz származású nagyanyámmal, akivel együtt tértek vissza. Egerben telepedtek le, ott működtetett sikeres asztalosműhelyt. A második világháború idején költöztek Budapestre, ahol szintén asztalosműhelye volt, amelyet államosítottak, de ő maradhatott a művezető. Nagyanyám megtanult magyarul, de oroszos akcentussal. Nagyapám meg az oroszt sajátította el olyan nívón, hogy az 1956-os forradalom idején a pincébe betoppanó orosz katonákkal ő tárgyalt, s nem az orosz anyanyelvű nagyanyám. Heteket töltöttünk a pincében, hiszen a közeli Kilián laktanya miatt arrafelé heves harcok folytak. A mi otthonunk is találatot kapott.

Meddig maradtak Sárisápon?

– Rövid ideig, mert a szüleim gyorsan lángra lobbant szerelme, hamar elmúlt. Elváltak. Én Dunabogdányba költöztem az anyai nagyanyámmal. Ő nevelt tízéves koromig. Feszült helyzetbe kerültünk, mert a faluban alig ötven-hatvan magyar család élt a több ezer sváb között. Bennünket is telepesnek tekintettek, mert egy kitelepített sváb család otthonába kerültünk. A későbbi nyelvi érdeklődésemet ennek a különös, kétnyelvű közegnek köszönhetem. Tizenegy évesen mentem apám népes családjához Budapestre, a Tűzoltó utcába. Két nagynénémmel, az egyik két, a másik négy évvel volt idősebb nálam, együtt nőttem fel. Nagyon boldog időszaka volt ez az életemnek, mert kompetens és önálló tudtam lenni. Pestre kerülve azon azért megdöbbentem, hogy a szülők várják a gyerekeket az iskola előtt. Dunabogdányban én egyedül mentem hazai az iskolából, délután a haverokkal az erdőben csavarogtam. Már akkoriban is sokat olvastam, talán azért, mert rövidlátásom – asztalos nagyapám nagy-nagy szomorúságára – kézügyetlenséggel párosult. Nem csak én, valamennyi unokája kétbalkezesnek született.

Ügyetlensége ellenére nem próbálták meg az általános iskola végén egy szakma felé terelni?

– Megpróbáltak. Egy vegyipari technikumba akartak íratni, de az iskolaorvos szerint a rövidlátásom miatt veszélyes helyzetekbe kerülhettem volna, illetve veszélyes helyzeteket teremthettem volna. Ezért kerültem a Mester utcai Fáy András Gimnáziumba. Ez a különleges hely nem tartozott az elit középiskolák közé, inkább a városi proli, kispolgári, értelmiségi és a főváros környéki parasztgyerekek gyűjtőhelye volt. Illetve, három osztálytársam azért jött át Pannonhalmáról, mert tudták, hogy az ott szerzett érettségivel kevés eséllyel jutottak volna be valamelyik fővárosi egyetemre. Akkoriban járt oda Glatz Ferenc történész, néhány évvel korábban végzett Vizi E. Szilveszter orvos, az Akadémia későbbi elnökei és Kroó Norbert fizikus, az MTA főtitkára, majd alelnöke is itt érettségizett. A négy évvel idősebb Glatz visszajárt, egyszer például Hemingway az Öreg halász és a tenger című műve alapján az emberi kitartásról beszélt nekünk osztályfőnöki órán. Az intézmény különlegessége abban rejlett, hogy sok tanárunk korábbi egyházi iskolákból átvezényelt vagy kimenekült oktató volt. Szigorúak voltak és elvszerűek. Az osztályból, illetve az iskolából sokan lettek kiváló orvosok vagy bölcsészek.

A szülők­től, roko­noktól nem érkezhetett inspiráció a pszi­chológia felé. Mégis, mikor jött képbe ez a pálya?

– Mindenképpen bölcsész, magyar szakos, leginkább irodalmár akartam lenni, de be kellett látnom, hogy az irodalmársághoz nincs igazán tehetségem. A filozófia érdekelt, de nem akartam egyetemi szinten filozófiát hallgatni, nem szerettem volna mélyen elmerülni a marxista maszlagban. Ezért mentem végül magyar–pszichológia szakra. Harmadéves koromban leadtam a magyart, három ok miatt. Az egyik: a rendkívül unalmas helyesírásórákat nem akartam folytatni. A másik: a tanárképzés neveléselmélettel foglalkozó része bosszantott. A harmadik: nyaranként a Lipótmezőn segédápolóként dolgoztam, ahol beleszerettem a szakmába, gyakorló pszichológusként képzeltem el az életem. Lipótmezőn Mérei Ferenctől nagyon sokat tanultam. Csak néhány hónapot töltöttem e hihetetlenül szuggesztív ember mellett, de az egész életemet befolyásoló muníciót kaptam tőle. A másik sorsfordító személyiség az általánoslélektan-tanárom, Barkóczi Ilona volt. Ő világosított fel arról, hogy szép dolog a gyakorló pszichológusi pálya, de én ehhez túl elméleti szakember vagyok. Nála írtam a szakdolgozatomat, majd a következő négy-öt évben mellette dolgoztam. Életem első könyvét vele írtam a Kodály-módszer gyermeklélektani hatásairól. Talán ez az egyik legsikeresebb munkám: az idők folyamán hat nyelven jelent meg. Négy éven át azt vizsgáltuk, hogy a Kodály-módszerrel és a hagyományos módon nevelt gyerekek milyen kreatívak, milyen a fantáziaviláguk, hogyan oldanak meg kombinatorikai feladatokat. Kiderült, hogy a Kodály-módszerrel oktatott gyerekek jobban teljesítenek ezen a téren.
Egy-két év tanársegédi munka után azonban a nyelvészet felé fordultam, levelező tagozaton elvégeztem az általános és alkalmazott nyelvész szakot. Erről 1973-ban szereztem oklevelet. Négy-öt évvel fiatalabb, igen kiváló képességű évfolyamtársaim voltak, így például Szabolcsi Anna, aki ma a Columbia Egyetemen tanít vagy Kenesei István, az MTA Nyelvtudományi Intézetének igazgatója, illetve Bánréti Zoltán, a kiváló afáziakutató (afázia: beszédzavar – a szerk.) ugyanott. Egy idő után azonban az is feltűnt, hogy igazán kiemelkedő elméleti nyelvész sem leszek, mert nem vagyok eléggé formaorientált. Tehát sem a gyakorlati pszichológia, sem az elméleti nyelvészet nem jelentett perspektívát. Mégsem estem kétségbe, mert rájöttem, hogy az én világom a nyelvészet és a pszichológia kapcsolatának tanulmányozása. A megértési folyamat elemzése, az ember és a nyelv közötti kapcsolat kutatása.

Első generációs értelmiségiként érezte ennek a helyzetnek a hátrányát, vagy csak az előnyeit tapasztalta meg?

– Egyetemistaként, illetve az azt követő években igen. Kapcsolati hálójuknak köszönhetően sok évfolyamtársam és kollégám otthonosan mozgott a pszichológia és úgy általában az értelmiség világában. Mindenkit ismertek, éreztették, hogy ők bennfentesek, amire én enyhén irigykedtem, de harmincéves korom körül rájöttem, hogy nem ez számít. Ha mindent összevetek, akkor azt mondom, hogy az első generációs létem előnyös volt. Újítóbb tudtam lenni a szakmai kérdésekben, nem irányítottak kész elvárások sem a gondolat világában, sem az életvitelben – hogyan kell élni, milyen ritmusban kell dolgozni. Amiben nem lógtam ki a korosztályomból, hogy mi sokkal önállóbbak voltunk, mint a mai fiatalok. Amint lehetett, elmentünk otthonról – először természetesen albérletbe –, és önálló életet kezdtünk. Mi is maradhattunk volna a családi fészekben, de akkor az volt a természetes, hogy a saját életünket éljük.

2014-ben adta közre a Lukács Ágnessel közösen szerkesztett két­kötetes, 1445 oldalas kézikönyvét a pszicholingvisztika témakörében. A két vaskos kötet oktatási anyagként szolgál a felsőbb éves pszichológus, nyelvész, gyógypedagógus, medikus diákok számára, de tíz évig érvényes kiindulási irodalom lehet a kutatóknak is, és feltehetően alapvető tananyag lesz a nyelvészeti és pszichológiai mesterképzéseken, doktori programokban. De mikorra tehető az, amikortól a szakma észrevette Pléh Csabát?

– A nyelvészek A pszicholingvisztika horizontja című, először 1980-ban megjelent munkámra figyeltek fel. Magunk közt szólva ez a kötet egy kissé száraz, elméleti munka arról, hogy mivel foglalkozik a pszicholingvisztika. A pszichológusok körében itthon két szakmatörténeti munkám tett elismertté. Külföldön hamarabb felfedeztek. Amerikai kollégáimmal összehasonlító mondatmegértési vizsgálatokat végeztünk. De a fő profilom a pszichológiatörténet volt. Aki az ELTE-n pszichológiát tanult, annak ezen a kurzuson át kellett vergődnie. 1973-tól, azaz több mint negyven éven keresztül tanítottam pszichológiatörténetet, harminc éven keresztül ezt majd minden ELTE-s diáknak elsősorban nálam kellett abszolválnia. A pszichológia történetéről írott könyveimen keresztül lettem a szakma egésze előtt ismertebb figura.

Mit jelent önnek az oktatás? Időrabló tevékenység, amely nem ad elegendő időt a kutatásra?

– Nagy kihívást jelentett, hogy miként lehet a pszichológia látszólag száraz anyagát élvezhető, érthető formára transzformálni, ám a visszajelzések szerint eredményes munkát végeztem. A tanítás kellemes hozadéka, hogy jobban fogalmazok szóban, mint amikor leülök írni. Utóbbi esetben sűrűn át kell fogalmaznom a szövegeimet. Pályám elején heti 12-14 órát tanítottam, nem volt teher. Ma már csak 2-4 órát vállalok. De ennyit a legnagyobbaknak is vállalniuk kell, mert egy órára való felkészülés visszaviszi az embert a földre. Szerettem tanítani – mintegy 25 ezer bölcsészhallgatónak tartottam előadást –, de az új technológiák megjelenése már nem tetszik, pedig rövidlátóként örülnöm kellene a power pointos technikának.

A pszichológia társadalomfilozófiai üzenete az, hogy az ember, az individuum nagyon fontos integráló pontja az életnek. Az ember lelki jelenségeinek megértésén keresztül ismerhetjük meg a világ működését. Aki ilyen témát oktatott, annak milyen volt a viszonya a párttal, a politikával?

– Nem voltam politizáló ember, a pártba nem léptem be. Forrásait tekintve ez egy nyugatorientált világnézet, tartalmát tekintve individualisztikus. Nem jelszavakon keresztül oktattam a tárgyat, hanem megtanítottam szembenézni a hallgatókat azzal, hogy mi mindent lehet tudni az emberről. A hetvenes évek doktriner társadalomképével szemben a pszichológia mindig egy alulról felfelé építkező, tényeken alapuló, ugyanakkor egyénközpontú világképet próbált közvetíteni. A kérdésekre igyekeztem őszintén válaszolni. A később íróként befutott Bächer Iván elsőéves egyetemistaként egy alkalommal azt kérdezte tőlem, hogy miként lehetnek bűnözők a szocializmusban? Nem provokált, 19 évesen őszintén érdekelte ez a kérdés. Mit mondhattam? Azt, hogy nehéz azt hinni, hogy egy társadalom átalakulása megszünteti az agressziót.

Most a Közép-európai Egyetemen (CEU) beszélgetünk, de 15 éve Szegeden is találkozhattunk volna, hiszen ott hozta létre a Szegedi Kognitív Programot, majd 2004-ben a Műegyetemen alapított tanszéket. Ugyanakkor 2012-től az egri Eszterházy Károly Főiskola egyetemi tanára. Mi indokolta az utóbbi két évtized sűrű hely­változtatását?

– Harminc évig dolgoztam az ELTE-n, ebből 14 éven át tanszékvezető voltam. Ötvenéves korom körül egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy máshol is ki kellene próbálnom magam, amit csak erősített, hogy számos ponton elégedetlen voltam a kollégáimmal. Mindenki azt hiszi, hogy egy tanszékvezető a dékánnal, a rektorral, azaz úgy általában az egyetem vezetőivel van konfliktusban. Tévedés. A közvetlen munkatársaimmal voltam elégedetlen azon egyszerű oknál fogva, hogy keveset dolgoztak és keveset publikáltak. Próbáltam ez ellen küzdeni, rendet tenni, ám ehhez nem kaptam segítséget. A magyar egyetemekre ugyanis általánosan jellemző, hogy ha valaki bekerült egy tanszékre, azt nagyon nehéz onnan eltávolítani, örökre ott marad. Hatékony lavírozással, kis teljesítménnyel is meg lehet élni. Az egyetemen belül nagyon kicsi a szelekció. Nem voltak kibékíthetetlen konfliktusaim, de kerestem, hogy hol tudok valami újat létrehozni, elindítani. Szegedre négy-öt olyan fiatalt vihettem, akik dolgozni akartak. Nem tévedtem, fontos, önálló kutatásokat végeznek ma is. Új világot teremthettem, jobban definiálhattam az elvárásokat. Ma már tudom, hogy akikkel együtt nő fel az ember, azok körében nehezen lehet főnök.

Ha olyan jó volt Szegeden, miért jött vissza néhány év múltán Budapestre?

– A Műegyetem akkori rektora, Detrekői Ákos egy alkalommal arról beszélt, hogy sokat járt külföldön, sokszor megfordult olyan amerikai és német műszaki egyetemeken, ahol kognitív tudományokat is oktattak. Arra gondolt, hogy a Műegyetemen is kell ez a tudomány, és rám gondolt. Próbáljuk meg beemelni a kognitív pszichológiát a Műegyetem világába, ültessünk el egy új típusú szemléletet. Először egy kutatócsoport jött létre, amelyből hamarosan egy tanszék született. Sikerült a kísérlet, sikeres hely lett, kiváló eredményekkel. Egerbe már a nyugdíj előtti éveimben mentem. Az új információtechnológia megjelenése a társadalomban, az oktatásban témában két kutatási programot indítottam ott el. Az egri Eszterházy Károly Főiskoláról mentem nyugdíjba. A Közép-európai Egyetemre egy szép címmel jöttem – distinguished visiting professor –, amellyel sem fizetés, sem kötelezettség nem jár. Nagyon büszke vagyok arra, hogy az itteni vezető kutatók – Gergely György, Csibra Gergely, Fiser József – közül többen egykor a tanítványaim voltak.

Alig egy éve vezette az ön által létrehozott műegyetemi tanszéket, amikor 2005-ben három évre az MTA főtitkárhelyettese is lett. Ez miért kellett?

– Személyes indokom az volt, hogy én csupán létrehoztam azt a tanszéket, de életkoromból adódóan azt a nálam fiatalabbaknak kellett tartalommal megtölteniük. Nem vezet jóra, ha az egykori alapítók ott ülnek a fiatalok nyakán. A tudománypolitikai ok pedig az volt, hogy néhányan meggyőztek, hogy az akkori akadémiai vezetésbe kell egy bölcsészhátterű ember. 2005 és 2008 között dolgoztam ezen a poszton Vizi E. Szilveszter elnök munkatársaként. Akkoriban az egész magyar tudománypolitika leült, nem volt világos, hogy mit kellene tenni a magyar tudománnyal. Vizi E. Szilveszternek nagy volt a respektje a tudósok körében, ezért arra sarkalltam, hogy kezdjünk el egy akadémiai reformfolyamatot. Kidolgoztunk néhány elképzelést arra, hogy miként lehetne hatékonyabbá és átláthatóvá tenni az akadémiai közösséget. Az érintettek tiltakoztak, az intézetigazgatók szerint nem kell azon változtatni, ami jól működik. Én erre azt mondtam, hogy az nem jó működés, ha egy főállású kutató évente átlagosan 1,8 cikket produkál. Ez a szám nem a hatékony működésre utalt. Számos kritikát kaptam, csúnya szavak kíséretében, de ez lepergett rólam. Érdekes módon a reformtervezeteket tárgyaló közgyűlésen a konzervatív szemlélet két fő szónoka Szabad György és Pálinkás József volt. A későbbi akadémiai elnök akkor még amellett állt ki, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Mások viszont azt nehezményezték, hogy nem elég radikálisak a tervezett változások. Néhány évvel később megtörtént a kívánt átalakítás. A mindenki által szidott, de végül mindenki által lenyelt változások radikálisabbak voltak az általunk tervezettnél. Ezeket már a következő elnök, Pálinkás József vitte keresztül, aki az intézmények összevonásával csökkentette a költségvetési kifizetőhelyek számát, átalakította a hivatali apparátust. A mi elképzeléseinket lényegében Pálinkás József valósította meg, ezért nem érzem kudarcnak a főtitkár-helyettesi poszton eltöltött három évet. Egyetlen lényegi különbség azonban látható a tervezett és a megvalósult lépések között: Vizi E. Szilveszter laboratóriumok nemzeti hálózatát szerette volna létrehozni, amit én sem értettem és támogattam. Az erre a célra félretett pénzből született meg – nagyon helyesen – a Lendület Program.

Elképzelhető, hogy azért nem választották meg 2008-ban főtitkárnak, mert féltek az akadémikusok a változásoktól?

– 2008-ban Somlyódi Lászlóval közösen indultunk. Úgy vállaltuk a jelölést, hogy én csak akkor leszek főtitkár, ha őt választják meg az MTA elnökének. Pálinkás József lett az elnök és Németh Tamás a főtitkár. Konfliktusaink voltak, de az embert megedzik az ilyen helyzetek. Kezelni tudtam, hogy mit ne vegyek személyesnek, még ha azt személyes támadásnak is szánták.

Mit tart szakmai pályafutása legnagyobb eredményének?

– Remélem, amit most írok. Egy angol nyelvű pszichológiatörténeti könyvön dolgozom lassan tíz éve. Három évem csak erre ment rá, de még mindig csak Carl Gustav Jungnál tartok. Azért vágtam bele, mert a szokványos könyvek mind Amerika-központúak, márpedig ez a tudomány Európából indult, és később is jelentős eredmények születtek ezen a kontinensen. A pszichológia fejlődésére geográfiai és intellektuális szempontból is a többközpontúság a jellemző. Nem jön létre egy egységes pszichológia, mert ez az idegtudományokon keresztül a szociológián át az irodalomelemzésig mindenhonnan merít témát. Illúzió azt hinni, hogy majd lesz egy győztes pszichológia. Nem lesz, mert az ember sokféle. Ennek bizonyítására még szánok egy-két évet. Ez lesz a fő művem, hiszen mindig az a fő mű, amit éppen csinál az ember. Hogy mit tettem le az asztalra? Az egyik, hogy a nyolcvanas években megteremtettem a hazai kísérleti pszicholingvisztikát. Ez fordítja le a nyelvészet kérdéseit a laboratóriumi kísérletezés nyelvezetére. Ennek részeként dolgoztam az úgynevezett enyhített relativisztikus felfogáson, de hogy ez mit jelent, ahhoz el kell magyaráznom a radikális relativisztikus felfogás lényegét. Utóbbi szerint, ha németül beszélsz, másként gondolkodsz, mintha szerbül vagy éppen magyarul beszélsz, és ez igaz fordítva is. Az enyhített felfogás ellenben azt mondja, hogy a különböző nyelvek eltérően használják fel az ember különböző erőforrásait. Az utóbbira dolgoztunk ki egy rafinált elméletet, ami vezető téma napjaink pszichológiájában.

Második házasságában él. Az elsőből egy fia, a másodikból egy lánya született. Mit lehet tudni róluk?

– A fiam internetes üzleti menedzserként dolgozik, míg a lányom idén végez az állatorvos-tudományi egyetemen. Első feleségem Grozdits Judit irodalmár – ő Dániel édesanyja –, az Akadémiai Kiadónál dolgozott. Második nejem Boross Ottilia pszichológus – ő Kamilla édesanyja – a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanít. Noha mindkét szülője pszichológus, Kamilla nem ezt a pályát választotta, miközben a családban ő a legjobb emberismerő. Emberek helyett egzotikus állatokkal szeretne foglalkozni.

És ön mivel foglalkozik, amikor nem a pszichológia kérdéseire keres válaszokat?

– Sokáig futottam, de már gyengécske vagyok ehhez a sporthoz, ami bosszant. Helyette minden reggel úszom a Lukácsban, télen-nyáron, fagyban és kánikulában egyaránt. 1963 óta járok oda. Emellett sok szépirodalmat olvasok – magyarul, angolul és franciául –, és imádom a krimit. Agatha Christie-t nem kedvelem, Georges Simenon viszont minden mennyiségben jöhet. Utóbbitól lehet nagyjából 250 kötetem. A többszörösen átverős kémregények is érdekelnek. A mozit is kedvelem, a lányommal izgatottan készülünk az új James Bond-film őszi bemutatójára.

Kihez menjünk legközelebb?

– Ne menjenek messzire. Kollégámat, Király Ildikó csecsemőkutatót, az ELTE tanszékvezetőjét ajánlom.•

 
Innotéka