2016. június: portré, atomenergia, tudomány, egyetem, it, anyagtudomány, innováció, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet, megújuló energia
2016. június 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Cséplőgéptől a kombinatorikus kémiáig

„A Nobel-díj akkor merülhetett volna fel komolyan, akkor lett volna minden kétséget kizáróan esedékes, ha ezzel a módszerrel egy nagyon jelentős hatású gyógyszert vagy valamilyen fontos új anyagot, például az eddi­ginél magasabb hőmérsékleten működő szupravezetőt fedeznek fel. Ilyen szempontból nem hozott átütő eredményt ez az eljárás” – nyilatkozta magazinunknak a kombinatorikus kémia atyjaként tisztelt Furka Árpád vegyész, akit előző interjúalanyunk, Hargittai Magdolna ajánlott olvasóink figyelmébe.


Milyen emlékeket őriz a mócföldi aranybányák vidékén található Kristyorról? Egyáltalán, merre van Mócföld?

– Csodálatos vidék, ezért szeretek a mai napig hazajárni. Egészen a közelmúltig egy nagyon közeli ismerősömet, egy idős hölgyet is rendszeresen meglátogattuk. Mindig vittünk ajándékot, mert nagyon szegény vidékről van szó. Kristyor Hunyad megyében, Brádtól hat kilométerre keletre, a Fehér-Körös bal partján, hat-nyolcszáz méteres magasságban fekszik. Mócföld napjainkig is jórészt háborítatlan hegyvidéki táj az Erdélyi-szigethegység, a Bihar-hegység, a Gyalui-havasok és az Erdélyi-érchegység térségében, a Fehér-Körös és az Aranyos folyók medencéjének felső részén. Ezen a vidéken találhatók az erdélyi aranybányák, így az itthon is jól ismert Verespatak is ehhez a régióhoz tartozik. A kristyori aranybánya már nem működik, de az én gyerekkoromban nagyon sok környékbeli dolgozott ott. A bányát szászok működtették, több magyar család is munkát kapott, ám a munkások többsége román volt. A más falvakból bejáró bányászok hajnalonta a házunk előtt mentek dolgozni, karbidlámpával világították maguk előtt az utat. Munka után gyakorta előfordult, hogy a munkások nem mehettek rögtön haza, beterelték őket a rendőrségre, ahol tüzetesen átvizsgálták mindannyiukat – nehogy titokban némi aranyat vigyenek haza. Gyerekkoromban is kevés magyar élt a településen, azóta tovább apadt a számuk. Az a református templom, ahol megkereszteltek, egyre rosszabb állapotban van. A tetőzetén át lehet látni. A katolikus templom működik, de csak hetente egyszer jön pap valamelyik szomszédos településről. Ez már nem az a Kristyor, ami gyerekkoromban volt.

Furka Árpád a romániai Kristyorban született 1931. december 3-án. A Széchenyi-díjas vegyész egyetemi tanulmányait a Szegedi Tudományegyetemen végezte, ahol előbb kémia–fizika szakos középiskolai tanári, majd vegyészdiplomát szer­zett. 1963-ban kandidátusi, 1971-ben pedig nagydoktori tudományos fokozatot szerzett. 1961-től dolgozik az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, 1972-ben kapta meg professzori kinevezését. 1988-ban jelent meg Szerves kémia című egyetemi tankönyve. Fő kutatási területe a kombinatorikus kémia, amelynek alapjait már az 1980-as évek elején lefektette. 2001-től a Kombinatorikus Tudományok Európai Társaságának tiszteletbeli elnöke. 2002-ben Széchenyi-díjat kapott.
Miért döntött úgy a család egy része, hogy 1942-ben Magyar­országra települnek át?

– Édesanyám azt szerette volna, ha a gyerekei továbbtanulnak. Ha nem is szereznek diplomát, de tisztességes megélhetést biztosító szakmát kitanulnak. Kristyorban azonban nagyon szűkösek voltak a lehetőségek. A szüleim között konfliktus keletkezett abból, hogy miként lehetne jobb sorsuk a gyerekeknek. Édesanyám szerint édesapám – aki a második férje volt – nem tett meg mindent azért, hogy mi legalább inasiskolába kerüljünk. A legidősebb, anyám első házasságából származó nővérem sorsa 1942-re már rendeződött, hiszen férjhez ment, de mi kisebbek még a pályaválasztás előtt álltunk. Édesapám géplakatosként dolgozott, és egy ideig a vezérigazgató sofőrje is volt – akkoriban a hivatali autó a mi kertünkben éjszakázott. 1942-ben a helyi ipari tanulókat oktatta. Úgy érezte, neki másutt sem lenne jobb helye, Kristyorban legalább tisztelik. A legidősebb nővéremmel Romániában maradt, mi áttelepültünk Magyarországra. Édesanyám ugyanis kunágotai lány volt – az ottani falusi zsindelyes házába költöztünk. Azután az édesapámat nem láttam többet, 1960-ban halt meg. A nővéremet egyszer tudtam meglátogatni, mert akkoriban nem volt egyszerű az utazás Romániába. Visszatérve az áttelepülésre, 1946-ban fejeztem be általános iskolai tanulmányaimat. Családunk nehéz anyagi helyzete miatt nem tanulhattam tovább, dolgoznom kellett – a nővérem is tanulás helyett varrt, hogy megélhessünk. Munkanélküliség volt, minden lehetőséget meg kellett ragadni. Nekem a cséplőgépnél végzett munkámért gabonával fizettek, ami a család téli élelmezését biztosította. Habár a rendszeres tanulásból kiestem, mohón olvastam minden könyvet, ami a kezem ügyébe került. Már ekkor felébredt az érdeklődésem a természettudományok iránt, arról álmodoztam, hogy egyszer csillagász lehetek.

Hogyan kapott esélyt a kitörésre?

– Anyám és a nővérem is azon volt, hogy inkább tanuljak, még annak árán is, hogy nekik nehezebb lesz. Az esélyt az akkori rendszer nyújtotta.

Ön szakérettségizett. Az mit jelentett? Tudom, hogy utólag sokan támadták ezt a kezdeményezést, hiszen kádergyárnak tekintették.

– A szakérettségi lényege az volt, hogy az arra érdemesnek tartottak egyéves intenzív tanulással elsajátíthatták a középiskolai tananyag leglényegesebb részét, s abból a további tanulmányok alapjául szolgáló vizsgát tettek. Az iskola bentlakásos kollégiumi rendszerű volt. Én Egerben, a hajdani angolkisasszonyok épületében laktam, s csak a tanév végén mentem haza. Igen keményen tanultunk, hiszen gyorsított ütemben kellett megtanulnunk a tananyagot, de ide azokat a fiatalokat válogatták ki, akiket hajtott a tudásvágy. Az iskola ingyenes volt, s még egy kevés zsebpénzt is kaptunk. 1951-ben biológiából és kémiából szakérettségiztem. A szakérettségi mai megítélése ellentmondásos, egyesek csupán politikailag motivált akciót látnak benne, amely az ország káderigényét elégítette ki hiányosan képzett, ám elkötelezett fiatalokkal. Az én véleményem szerint ez egy különleges történelmi helyzetben adódó kivételes lehetőség volt arra, hogy a tanulni és tudni vágyó fiatalok is értelmiségivé válhassanak. Az egy év természetesen csak a tananyag alapjainak elsajátítására volt elég, azt a kulturális hátteret, amelyet szerencsésebb sorsú társaink a családjukból hoztak magukkal, én egy életen át tartó tudatos ismeretszerzéssel pótoltam.

Bár biológiából és kémiából érettségizett, mégis a szegedi egyetem kémia–fizika tanári szakára iskolázták be 1951-ben. Nem bánta meg?

– Nem. Egerben olyan színvonalas oktatás folyt, hogy amikor az egyetemre kerültem, engem nem kellett gyámolítani, sőt én segítettem a négyosztályos gimnáziumból érkező társaimat. A biológiát nem szerettem, ellenben nagyon érdekelt a csillagászat, ám az utóbbi szakra nem mehettem, pedig kisgyerekkorom óta olvastam ilyen témájú könyveket. A kémia–fizika párból a fizika közel volt a csillagászathoz, de az akkor sem csillagászat. Utólag beláttam, hogy az asztronómia kiemelkedő szintű műveléséhez hiányoztak a matematikai alapjaim. Máig bánom, hogy egész életemben távolról nézhetem az újabb és újabb fantasztikus csillagászati eredményeket. De nézem, folyamatosan nézem.

1955-ben kapta meg tanári diplomáját, majd egy évig fizikát tanított egy makói középiskolában. 1956 őszén visszahívták a szegedi egyetem Kémiai Technológia Tanszékére, ahol az oktatás mellett Fodor Gábor akadémikus irányításával az acilvándorlás kinetikájával foglalkozott. Mentora 1961-ben egy, a kor legjobb nyugati tankönyveivel azonos színvonalú szerves kémia tankönyvet publikált. Fodor professzor Szegedről hamarosan Budapestre ment, majd „disszidált”, és az Egyesült Államokban folytatta pályafutását. Ön sem maradt Szegeden. Miért?

– Amíg Fodor Gábor ott volt, amíg ő irányította a tudományos munkát, minden rendben ment. Távozása után azonban a tanszéken rossz légkör uralkodott el, egymással rivalizáltak a kollégák, ami a munka rovására ment. Felkerestek az Akadémiáról, hogy nem volna-e kedvem az ELTE Szerves Kémiai Tanszékén dolgozni. Azért döntöttem a távozás mellett, mert tudtam, hogy Budapesten egymásért és nem egymás ellen dolgoznak. Ha nincs ez a konfliktus, biztosan nem hagyom el a Tisza-parti várost. A tanszéki torzsalkodástól eltekintve Szegedről nagyon szép emlékeket őrzök.

Milyen emléket őriz 1956-ról?

– Nem vettem részt az eseményekben. Akkor hónapokon keresztül nem dolgozhattam, ezt az időszakot arra használtam ki, hogy megtanuljak angolul.

Mit szólt a család ahhoz, hogy az a fiatalember, aki 1946-ban cséplőgép mellett dolgozott, tíz évvel később már egyetemi oktató?

– Biztosan büszkék voltak rám, de sajnos a családunk hamar felbomlott. Két nővérem például Kanadába került.

1964-ben elnyerte a kanadai National Research Council posztdoktori ösztöndíját, egy évet töltött az Albertai Egyetemen, L. B. Smillie professzor mellett. Miért jött haza, hiszen Fodor Gábor is a közelben dolgozott?

– Olyan közel, hogy Kanadában találkoztunk is egy konferencián. Smillie szerette volna, ha maradok, mert nagyon eredményes munkát végeztünk. Egy fehérjének az aminosavsorrendjét határoztam meg majdnem elejétől a végéig. Felajánlották, hogy maradhatok, amíg befejezem a munkát, de a feleségem nem érezte jól magát Kanadában. Én is úgy éreztem, kötelességem betartani a szerződésemben vállaltakat. Azért tanítottak engem, hogy a tudásomnak ez az ország vegye hasznát.

Négy évig dolgozott a Chinoin Gyógyszergyár szakembereivel természetes anyagokból izolált kis peptidek szerkezetének meg­határozásán, és analógjaik szintézisén. Ekkor kezdte foglalkoztatni a gondolat, hogy milyen jó is volna előállítani az összes lehetséges kis tagszámú peptidet, majd kiválogatni közülük a biológiai szempontból hasznosakat. Ez volt a kezdő lépés a későbbi kombinatorikus kémia felé?

– Visszanyúlik a kanadai munkámra. Az a bizonyos fehérje 245 aminosavat tartalmazott adott sorrendben. Feltettem magamnak a kérdést, hogy ezekből az aminosavakból elvileg hányféle fehérjét lehetne felépíteni. Bődületesen nagy számot kaptam. Ha minden lehetséges fehérjéből csupán egyetlen molekulát készítenénk, annak az össztömege többszörösen meghaladná az Univerzum tömegét. Kisebb peptidek esetén is megnéztem a lehetséges változatok számát, ugyancsak hatalmas számot kaptam. Ebből született a gondolat, hogy milyen jó lenne nagyszámú molekulát előállítani, majd kiválasztani a számunkra hasznosakat. Ez hasonlít az aranybányában folyó munkához: a megannyi értéktelen kőzet közül kell kitermelni a csekély mennyiségű nemesfémet.

1982-ben közjegyzőnél helyezte letétbe a módszer leírását, de nem szabadalmaztatta. Miért?

– Utólag belátom, hogy elég nagy butaság volt, mert most sokszoros dollármilliomos lennék. Ahogy korábban kiderült, mi a Chinoinnal működtünk együtt. Az ottani szabadalmi ügyvivőtől kérdeztem, hogy miként szabadalmaztathatnánk ezt az eljárást? Ő azt mondta, hogy ez csak egy módszer, amit nem érdemes ilyen procedúrának kitenni. Szabadalmaztatni egy konkrét anyagot, például egy gyógyszert lehet. A másik indok, ami miatt elmaradt ez a lépés, hogy nem volt, aki anyagilag támogassa ezt a folyamatot. Nekem nem volt annyi pénzem – a Chinoin pedig nem szállt be –, amennyiből nemzetközi szabadalmat tudtam volna bejelenteni. Csak a magyarra lett volna pénzem, de az nem jelent érdemi védettséget. Az ügyvivő javaslatára közjegyzőnél letétbe helyeztem a módszerről szóló leírást.

A módszerről először 1988-ban számolt be poszter formájában két nemzetközi kongresszuson, előbb Prágában, majd Budapesten. 1990 februárjában küldte el az erről szóló első cikket egy amerikai folyóirathoz, amely először visszautasította, majd 1991-ig késleltette a cikk megjelentetését. Nem tartja különösnek, hogy az el­­bírálási periódusban a kézirathoz mindössze négyen férhettek hozzá, és még a cikk megjelenése előtt éppen négy olyan amerikai szabadalmat jelentettek be, amelynek tárgya az Önök szintézise volt…

– Peptidkutatók körében ismert folyóiratban közöltük az eredményünket. Azok közül, akik hozzáfértek, ketten a sokkal ismertebb Nature-ben publikáltak ugyanerről. Teljesen világos, hogy ellopták az ötletemet. Amikor ez kiderült, éjszakákat nem aludtam. A módszeremre Arizonában céget is alapítottak, aminek elnöke meglátogatott és meghívott a vállalathoz. Elmentem, előadást is tartottam, majd felkínáltak egy szerződést. Évi ötezer dollárért vártak tőlem valamit, aminek köze sem volt a módszeremhez. A peptidkémia más területén vártak valamit, illetve tanácsokat kellett volna adnom. Nem szerződtem velük, mert méltatlannak találtam volna. Egyik kollégám nem sokkal később arról számolt be, hogy az egyik bostoni szakmai konferencián egy vegyész sajátjaként ismertette a módszeremet, majd hamarosan megjelentek a kérdésében említett cikkek, miközben az én jóval korábban beküldött anyagom megjelenését minden lehetséges módon akadályozták. Előfordult, hogy azt is elintézték, szakmai kongresszuson ne adhassak elő, legfeljebb poszteren mutathattam be az eredményeket – ha már azt nem tudták megakadályozni, hogy ott legyek.

A magyar szakmai közvélemény eleinte meglehetősen erélyesen utasította vissza módszerét (ez történt például az MTA Peptidkémiai Munkabizottságának ülésén). Az International Journal of Peptide and Protein Research-ben 1991-ben megjelent cikk után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott, és a kombinatorikus kémia robbanásszerűen elterjedt az egész világon. Ez a tudományág és technika lassan Magyarországra is beszivárgott, és talán ennek tulajdonítható, hogy 1999-ben elnyerte az Akadémiai Díjat. Helyére kerültek a dolgok?

– Úgy-ahogy.

Anyagi elismeréssel is járt ez a felfedezés?

– Évekkel később Széchenyi-díjat kaptam, amihez jelentősebb összeg is társult. A módszeremnek köszönhetően pedig öt éven keresztül dolgozhattam az Egyesült Államokban – jóval nagyobb fizetésért, mint itthon. Ennyi.

Mi magyarok több dologról is állítjuk, hogy mi találtuk fel, de a nagyvilág mégis másnak tulajdonítja az adott felfedezést – erre példa a dinamó, amit mi Jedlik Ányos nevéhez fűzünk, hiszen a bencés szerzetes már 1861-ben leírta a dinamóelvet, ám a nagyvilág Werner Siemenst ismeri el, mert a német szabadalmaztatta elsőként a dinamót. Mi a helyzet a kombinatorikus kémiával?

– Sokan engem tartanak a módszer kidolgozójának. Akik nem, azok nem ismerik ennek a történetnek a hátterét. Az utóbbiak a Nature-ben megjelent cikkekre hivatkoznak – a két szerző hivatkozási listája összemérhető az enyémmel. Írtam egyébként a két tolvajnak levelet, akik azt válaszolták, hogy amikor benyújtották a cikküket, jóval nagyobb terjedelmű anyagot akartak közölni, és a szerkesztés során veszett el az én nevem – állítólag rám is hivatkoztak. Később mégis írtak egy helyreigazítást a Nature-be, de a nevem rosszul szerepelt. Furka helyett Fukura név jelent meg.
Ezt is megreklamáltam, végül helyesen jelentem meg. Később azonban úgy hivatkoztak a munkájukra, hogy szót sem ejtettek rólam. Azóta is folyamatosan elkövetik a plágiumot. Az Arizonai Egyetemtől hárommillió dollár pályázati pénzt nyertek – a pályázati anyagban megint csak nem szerepeltem. Beperelhettem volna őket, s minden bizonnyal nyerek is, de nem volt rá megfelelő forrásom. Már a folyamat legelején minden pénzem rámegy erre, és biztosan nem jutok el a per végéig – honnan lett volna pénzem szakértők kifizetésére? Pedig „bánatpénzként” hárommillió dollár járt volna nekem.

Már egy ideje beszélünk róla, de pontosan mit értsünk kombinatorikus kémián?

– Egy technikát, amely annak a lehetőségét teremti meg, hogy rövid idő alatt nagyon sok vegyületet állíthassunk elő. Ebből a nagyon sok vegyületből valamilyen módszerrel ki kell választani, ami hasznos lehet. A közjegyzőnél letétbe helyezett tanulmányban már szerepelt egy módszer, amivel megtalálhatjuk az értékes anyagot.

Forradalom a gyógyszerkutatásban címmel előadást tartott a Mindentudás Egyetemén. Egy új magyar tudományos eredményt ismertetett, amely azáltal aratott világsikert és terjedt el robbanásszerűen az egész világon, hogy lehetővé tette több millió új vegyület előállítását néhány nap alatt. Az új eljárás alapvetően megváltoztatta gyógyszerek és egyéb fontos anyagok kutatásának módszerét, és egy új tudományág, a kombinatorikus kémia kialakulásához vezetett. Mik a kombinatorikus kémia legújabb eredményei, merre halad ez a tudomány?

– Ennek a felismerésnek nemcsak az a fontos üzenete, hogy miként lehet sok vegyületet előállítani, hanem az is, hogy megváltoztatta a szakemberek szemléletét. Amikor manapság új gyógyszert akarnak előállítani, nem egy-két vegyületet, hanem mindjárt egész vegyületcsaládokat vesznek figyelembe. Számítógépes módszerrel hoznak létre óriási tagszámú, úgynevezett virtuális vegyülettárakat, amelyek közül ugyancsak számítógéppel kiszűrik a gyógyszermolekulákhoz hasonló szerkezetű vegyületeket, és ténylegesen csak ezeket állítják elő és tesztelik. Az eljárásról mindennél többet elmond, hogy használják.

2011 májusában tudományos ülésszakkal ünnepelték Önt, az ELTE TTK Szerves Kémiai Tanszék nyugalmazott professzorát, a kombinatorikus kémia nemzetközileg elismert úttörőjét. Önt, aki nem tagja a Magyar Tudományos Akadémiának, miközben egy világszerte alkalmazott tudományterület, a kombinatorikus kémia megteremtője. Hol rontotta el? Hiszen ennél jóval szerényebb eredményekért is adtak már akadémiai tagságot.

– Sokan mondták, hogy Nobel-díj-várományos vagyok, de mivel biztosan nem kapom meg, miért legyen belőlem akadémikus? Így nem lettem az.

Valóban, a hírek szerint Nobel-díjra is jelölték, bár ezzel a kijelentéssel csínján kell bánni, hiszen a jelölések ötven évig titkosak. Ugyanakkor több magyar tudóstól is azt hallom, hogy napjainkban Ön áll a legközelebb e díj elnyeréséhez.

– Hangozzék bármilyen furcsán, de egyetértek azzal, hogy ez az eljárás még nem kapott Nobel-díjat, bár, valóban én is úgy tudom, hogy tárgyaltak erről. Sőt, a Nobel Bizottságtól valaki személyesen is megkeresett. A Nobel-díj akkor merülhetett volna fel komolyan, akkor lett volna minden kétséget kizáróan esedékes, ha ezzel a módszerrel egy nagyon jelentős hatású gyógyszert vagy valamilyen hatóanyagot fedeznek fel. Ilyen szempontból még nem hozott átütő eredményt ez az eljárás. Az is igaz, hogy ez a módszer megkerülhetetlen a modern gyógyszerkutatásban, nincs olyan gyógyszergyár, ahol ne használnák.

Mire a legbüszkébb? Erre a módszerre, vagy az 1988-ban megjelent Szerves kémia című munkájára, amit közel harminc évvel később is nagy haszonnal forgatnak a kémiát tanulók?

– Az ember általában azt tartja a legfontosabbnak, amin éppen dolgozik. Nekem ez egy termokémiai feladat, amibe azért kezdtem, hogy jobban megértsem a szerves kémiát, hogy még jobb könyvet tudjak írni. Olyan új termokémiai referenciarendszert dolgoztam ki, aminek a segítségével az egyes vegyületek energiatartalmát közvetlenül összehasonlíthatjuk egymással. Ezzel már a kombinatorikus kémia előtt foglalkoztam, ám az utóbbi elsodorta az előbbit. Újra elővettem, hamarosan könyvet írok ebben a témában. Ezt is jelentős dolognak tartom, mert elősegíti a kémia jobb megértését. Ha objektíven nézem, akkor természetesen a kombinatorikus kémia megalapozása volt a legnagyobb dobásom. A Szerves kémia című könyvem nem felkérésre, hanem saját ötletből született, hogy minél jobban kiszolgáljam a hallgatóimat.

Akikből egyre kevesebb van. Miért nem szeretik a középiskolások a kémiát?

– Ne szorítkozzunk kizárólag a kémiára. A középiskolások általában nem kedvelik a természettudományokat. Mert az nehezebb, mint egy média szak.

Könyve jelent meg az elmúlt hónapokban, ami azt mutatja, hogy alkotói kedve nem csappant. Miként él nyugdíjasként?

– Az első feleségem régen meghalt, jelenleg a második nejemmel élek. Gyerekem nem született, de a mostani párom előző házasságából származó utódokat egy kicsit a magaménak is tekintem. Sokat utazunk kettesben, tavaly Egyiptomban jártunk, de megfordultunk már az Egyesült Államokban, Mexikóban, Brazíliában, Argentínában, Indiában, Kínában és Thaiföldön is, hogy a legfontosabb helyszíneket említsem. Időnként előadásokat tartok kombinatorikus kémiából, de alapvetően itthon dolgozok. Van egy a kertem, 520 négyszögöl, ami kellően nagy ahhoz, hogy estére elfáradjak. Ha még mindig marad energiám, gyalogolok. Japánban az egyik ismerősömtől lépésszámlálót kaptam, ami mutatja a megtett kilométereket. Napi 2-4 kilométer az átlagom.

Miként összegezné tudományos és oktatói pályafutását?

– Elégedettnek kell lennem, hiszen amilyen lehetőségekkel indultam az életbe, ahhoz képest nagyon messzire jutottam.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

Wiegandt Richárd Szegeden végzett matematikust. Akadémiai doktor, aki olyan szempontból is érdekes, hogy mind az öt kontinensen oktatott.•

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka