2017. június: jegyzet, portré, tudomány, egyetem, atomenergia, innováció, energiagazdálkodás, közlekedés, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, agykutatás, it
2017. június 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
MTA BTK Művészettörténeti Intézet, Hámori Péter

Digitalizált művészettörténet

Ha az ember a magyar tudományra gondol, nem az elsők között jut eszébe a hazai művészettörténet, holott a társadalomtudomány évtizedek óta kiemelkedően eredményes ágáról van szó. Eredményes és munkás területről. Egy irodalmi művet otthon, a fotelban ülve is elolvashatunk, de Raffaello Esterházy Madonnáját csak a Szépművészeti Múzeumban nézhetjük meg. A képek és a szobrok esetében a személyes találkozás ugyanis sokkal többet ad, mintha csupán egy digitalizált változattal ismerkednénk. Az MTA Művészettörténeti Intézet munkatársai felbecsülhetetlen értékek felett is őrködnek.


Raffaello – Esterházy Madonna (Forrás: Wikipédia)

A Művészettörténeti Intézet 1969-ben jött létre a Ma­gyar Tudományos Akadémián belül, eredetileg Művészettörténeti Kutató Csoport néven. Elődje az addig a Művelődésügyi Minisztérium alá tartozó Művészettörténeti Dokumentációs Központ volt, amelyet az MTA teljes körű dokumentációs gyűjtemény kialakításának kötelezettségével vett át. Ennek jegyében a minisztérium által átadott Levéltári Regesztagyűjtemény, Magyar Művészek Lexikona Gyűjtemény, valamint az Adattár kiegészült egy szakkönyvkönyvtárral és egy Fényképtárral, később pedig egy pecsétmásolat-gyűjteménnyel. 1991-ben az intézmény neve MTA Művészettörténeti Kutató­intézetre változott. Az akadémiai intézethálózat megújításának keretében 2012. január 1-jétől az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézet néven működik tovább, a régi osztálystruktúra helyett a szakemberek kutatócsoportokban dolgoznak. Ami nem jelentett érdemi változást a munkában, hiszen a kutatói gárda az átalakulás előtt is ugyanolyan magas színvonalon tette a dolgát.

„1969 előtt is volt művészettörténet-írás Magyarországon, hiszen például a pesti egyetemen már a 19. század második felében működött művészettörténeti tanszék. A nagy múzeumok, közgyűjtemények is létrehozták a maguk tudományos műhelyeit, hiszen ahol műgyűjtemény van, ott művészettörténészre is szükség van” – nyilatkozta magazinunknak Mikó Árpád, az intézet igazgatója, aki szerint más habitusú embert kíván egy gyűjtemény működtetése, gyarapítása, a tárgyak restauráltatása és mást a kollekció feldolgozása, új eredmények publikálása. A kétféle tudás szerencsés esetben összetalálkozik, kiegészíti egymást.

Az intézetben közel harmincan dolgoznak, minden korosztály képviselteti magát. Fiatalok is jönnek, akik az izgalmas kutatási területek mellett azért választják ezt a helyet, mert tudják, hogy az idősebb kollégáktól sokat tanulhatnak – és tanulnak is. Munkájukat korszerű eszközök segítik, de legalább ilyen vonzó, hogy idejük nagy részét valóban tudományos kutatásra fordíthatják. „Van olyan kollégám, aki kortárs művészettel foglalkozik, amit ha kellően hosszú időn át művel, akkor a témájából óhatatlanul művészettörténet lesz – az eltelt idő miatt. Ez a munka sajátos létformát (is) jelent, hiszen neki szinte a művészek között kell élnie” – magyarázza Mikó Árpád, aki szerint ez a tudományág egyébként is meglehetősen munkás terület. Egy-egy tanulmány akár többtucatnyi műtárgy összehasonlító elemzésén alapul. Egy irodalmi művet otthon a fotelban is elolvashatunk, de Raffaello Esterházy Madonnáját csak a Szépművészeti Múzeumban nézhetjük meg, egy másik alkotásért lehet, hogy Bécsbe vagy éppen Londonba kell utazni. Az ilyen utak megspórolhatatlanok, mert a képek és a szobrok esetében az eredeti mű megtekintése sokkal többet ad, mintha csupán egy digitalizált változatot tanulmányoznának a kutatók.

A művészettörténész szerint tudománya nem esztétikai – bár ilyen vonatkozása is van –, hanem szigorúan történeti diszciplína. Írásos forrásokkal foglalkozik, illetve maguk a tárgyak – festmények, szobrok – is források. Egy festménynek nemcsak kompozíciója van, hanem saját története is. Egy templomi oltárképről például kideríthető, hogy ki, miért és mikor készíttette. A kép a templomból műkereskedő tulajdonába kerülhet, majd tőle egy műgyűjtő veheti meg, jó esetben egy múzeum szerezheti meg.

A példa nem légből kapott. M. S. mester Vizitációja a selmec­bányai Szent Katalin-templom főoltárának egyik táblája volt. A 18. században azonban az oltárt lebontották, a táblák különböző helyekre kerültek. A Vizitáció Budapesten kötött ki, négy kép az esztergomi Keresztény Múzeumban, egy a szlovákiai Selmec­bányához közeli Hontszentantalon, egy pedig a franciaországi Lille-ben látható. Nagy munka volt annak feltérképezése, hogy ezek a táblák eredeti helyükön hogyan néztek ki, milyen sorrendben helyezkedtek el az oltáron, s annak kiderítése is, hogy eredetileg összetartoztak.

A festményeknek saját történetük is van. Mint például M. S. mester Vizitációja, mely az egyik táblája volt a selmecbányai Szent Katalin-templom főoltárának, amelyet a 18. században azonban lebontottak és széthordtak. Nagy munkába került annak feltér­képezése, hogy ezek a táblák eredeti helyükön hogyan néztek ki, milyen sorrendben voltak az oltáron, s annak kiderítése is, hogy eredetileg összetartoztak. (Forrás: Wikipédia)

A Művészettörténeti Intézet a magyarországi, illetve magyar művészet történetének, forrásainak, emlékanyagának és elméletének kutatását végzi, munkatársai rendszeresen részt vesznek különböző kiállítások rendezésében. A művészettörténet-tudomány művelésében és az ehhez kapcsolódó programokban együttműködik az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont társintézeteivel, valamint a művészettörténet hazai és nemzetközi intézményeivel. Több munkatársuk részt vett a Szent Koronával foglalkozó Lendület programban. Ugyancsak a bölcsészközpont ad helyet a középkori gazdaságtörténeti kutatásra koncentráló „lendületes” programnak, amelyben szintén részes egy intézeti munkatárs.

A tudásbázis fontos küldetése a művészettörténeti eredmények közkinccsé tétele – ennek egyik fóruma az itt gondozott Ars Hungarica folyóirat, valamint több önálló kötet. A központ szellemi műhelyéhez kapcsolódik az Acta Historiae Artium, a művészettörténet idegen nyelvű és a Művészettörténeti Értesítő, a szakma magyar nyelvű országos folyóirata. Hasonlóan fontos küldetés a világ legnagyobb művészlexikona, az Allgemeines Künstlerlexikon magyar anyagának szerkesztése is.

A művészettörténet témakörében elért eredmények közkinccsé tételének egyik fóruma az intézet által gondozott Ars Hungarica folyóirat.

Már a 19. század végén felmerült az igény, hogy összefoglaló művek szülessenek a hazai művészet történetéről. A két világ­háború között is erős volt a késztetés (megjelent több összefoglalás is), de végül csak az ötvenes években szánták el magukat az akkori szakemberek, hogy a néprajzi, irodalomtörténeti, történeti kézikönyvek mintájára megalkossák saját szakterületük összefoglaló anyagát. Az 1956 és 1973 között öt kiadást megért kétkötetes kézikönyvet később egy nagyobb léptékű összegzéssel tervezték fölváltani. A nyolcvanas években a nyolc kötetre tervezett új sorozatból három hatalmas dupla kötet jelent meg, majd jött a rendszerváltás, és a könyvkiadási feltételek drasztikus megváltozása miatt a program leállt. De nem véglegesen. A közelmúltban megjelent a 19. századi építészetet és iparművészetet bemutató kötet. (Ez angol nyelven is elérhető.) Időközben elkészült a 19. századi festészetet és szobrászatot feldolgozó anyag – ezt a kötetet szeretnék mielőbb kiadni. Előkészületben van már a reneszánsz korszakot bemutató összefoglaló munka is, amelyhez a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal négyéves támogatását sikerült elnyerni.

Az intézet egyik legnagyobb vállalkozása a nyolc kötetre tervezett sorozatból a közelmúltban magyar és angol nyelven is megjelent, a 19. századi építészetet és iparművészetet bemutató könyv.

„A nyolckötetes folyam az intézet egyik legnagyobb vállalkozása, ezt másik művészettörténeti műhely nem tudná véghezvinni. Nekünk az a nagy problémánk, hogy rengeteg képet kell betenni egy kiadványba, ami hihetetlenül megdrágítja a kiadást” – mondja Mikó Árpád igazgató.

A kutatóhely meghatározó részei a gyűjtemények. A Levéltári Regesztagyűjtemény a művészettörténeti szempontból fontosnak ítélt, illetve a művészettörténet számára hasznosítható adatokat gyűjti. A regeszták a feldolgozott levéltári anyag feltüntetésével rövid tartalmi kivonatot adnak a művészettörténeti vonatkozású iratokról. (Az egyes levéltári egységek anyagából készült cédulák összetartozó sorozatokat alkotnak, amelyekben a cédulák az eredeti levéltári anyag rendjében helyezkednek el.) Ennek a kollekciónak a gyarapodása lezárult, 2012 és 2017 között került sor a terjedelmes anyag rendszerezésére és digitalizására; az állomány most már online érhető el. „Ebben olyan anyag is van, ami az Országos Levéltárban 1956-ban elégett. Az egykori Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium eredeti anyaga például elpusztult, de a korábban abból készített művészettörténeti kijegyzések megmaradtak, így ma is tudhatjuk, hogy mit tartalmazott az eredeti állomány. Bizonyos adatok csak ezekből a cédulákból tudhatók meg” – hoz Mikó Árpád egy érdekes példát a regeszták jelentőségére.

Az Adattár a magyar és magyarországi művészettel, illetve művészettörténettel kapcsolatos dokumentumokat őrzi a 19. és 20. századból, valamint egyes levéltári anyagok és régi folyóiratok regesztáit. A tárban elsősorban írásos anyagok vannak, kisebb számban találhatók grafikai lapok, építészeti tervlapok, fényképek és képeslapok. A Fényképtár idő- és földrajzi határ nélkül gyűjti a hazai, művészettörténeti szempontból jelentős műtárgyakról, művészekről, épületekről készült felvételeket. A gyűjtemény jelenleg mintegy 80 ezer felvételt számlál. A 2012 óta tartó digitalizálás eredményeként jelenleg online elérhető az állomány egy része: a Fényképtárban őrzött 7400 képet tartalmazó diapozitívok mellett a közel 9400 tételből álló zselatinos ezüst képek több mint harmada, mintegy 3500 tétel.

Az MTA Művészettörténeti Intézet Adat­tá­rá­nak gyűjteményében található az 1896-ban alapított nagybányai művésztelepen megfordult mesterekkel, illetve növendékekkel kapcsolatos írott és képi dokumentumok között Réti István festő Kardos Klárának írt képeslapja is (Szatmár, 1916. október 9.).

Az intézet, ezen belül a Fényképtár új projektje Budapest építészeti örökségének vizsgálata, melynek első lépéseként Lipótváros épületeinek szisztematikus feldolgozását kezdték meg. Azért éppen Lipótváros – melyet a mai Szent István körút, Bajcsy-Zsilinszky út, Deák Ferenc utca és a Duna határol –, mert ennek a területnek a főváros fejlődésében és életében igen komoly szerepe volt. Pesten a vele dél felől határos régi Belváros után elsőként itt indult meg a városias fejlődés. Területét sakktáblaszerű utcarendszerre osz­tot­­ták. Déli részén, egészen a hatalmas, katonai rendeltetésű Újépületig még a 19. század első felében klasszicista városnegyed jött létre, a fejlődéstől elzárt északi részén hengermalmok és gyárak telepedtek meg. A kiegyezés után a terület felértékelődött. Új utcák, díszes, palotaszerű lakóházak sora épült, itt emelték az Országházat és számos más, országos jelentőségű közigazgatási és törvénykezési épületet; ezzel párhuzamosan az ipari építmények fokozatosan kiszorultak. A nagyszabású fejlődés következtében Lipótváros északi része – a királyi palotát és minisztériumokat magában foglaló Várnegyed mellett – a főváros egyik kiemelt fontosságú területe lett. A kerület közepén zárványként álló Újépület lebontására csak 1897–98-ban került sor. Helyén új díszteret, a Szabadság teret alakították ki, amely az itt emelt épületek jóvoltából az ország pénzügyi központja lett. Budapest 1944–45-ös ostroma, majd némely sérült házak szükségtelen lebontása a kerület épületállományában okozott fájdalmas veszteséget, nagy többségük azonban átvészelte a megpróbáltatásokat. A projektgazdák reményei szerint a folyamatosan bővülő galériában nemcsak az épületekről készült fényképek láthatók, megkezdték a hozzájuk kacsolódó terv- és levéltári anyagok feldolgozását is. Szeretnék Budapest fénykorának e szinte páratlan épületegyüttesét részletes fotóanyaggal és megbízható adatokkal hitelesen dokumentálni.

A Fényképtárban megkezdődött Lipótváros épületeinek szisztematikus feldolgozása a „Budapest építészeti örökségének vizsgálata” projekt részeként. A képeken a Postatakarékpénztár épületének tetőzete, részlet (Lechner Ödön) és a Magyar Nemzeti Bank főlépcsőháza (Alpár Ignác).

A Lexikongyűjtemény magyar, illetve Magyarországon működő művészekről tartalmaz életrajzi és bibliográfiai adatokat, kivágott cikkeket és aprónyomtatványokat. A gyűjtemény alapját Szentiványi Gyula cédula- és aprónyomtatvány-gyűjteménye alkotja, amely eredetileg a Magyar képzőművészek lexikona című kiadványhoz készült. A Szendrei János és Szentiványi Gyula nevével jelzett sorozat első kötete 1915-ben jelent meg (A–G-ig), további köteteit azonban nem adták ki. Az adatgyűjtést a Művészettörténeti Dokumentációs Központ folytatta, majd 1969-től a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Csoportja, illetve annak jogutódja. Ma a dokumentumgyűjtemény több millió tételt tesz ki.

A kutatóhelyen nemcsak gyűjtemények, hanem – akadémiai intézethez illően – kutatócsoportok is működnek. A tudománytörténeti kutatócsoport a magyar művészettörténet-írás tudománytörténetének egyik legfontosabb programját, a művészettörténészek, művészeti írók és kritikusok életútját kutatja; az eredmények az Enigma című folyóiratban jelennek meg. A recepciótörténeti kutatások és forráskiadások keretében adták ki 2013-ban a kétrészes Derkovits-olvasókönyvet, mely Derkovits Gyula írásos visszaemlékezéseit, verseit, illetve munkásságának korabeli sajtóvisszhangját tartalmazza. 2015-ben és 2016-ban négy számban adták közre a világhírű Michelangelo-kutató, Wilde János levelezését, családjának 1944-es, Londonban megőrzött budapesti ostromnaplóját. Tavaly megjelent a Szilágyi János György életútjával foglalkozó két szám, mely a művészettörténésszel készült, magyarázó jegyzetekkel kísért mélyinterjút, illetve baráti köre tagjainak – köztük Örkény István és Devecseri Gábor – néhány levelét is tartalmazza.

A „hosszú hatvanas évek” kutatócsoport célja a magyar művészet egyik legizgalmasabb, társadalomtörténeti szempontból is releváns időszakának (1957–73) interdiszciplináris, új metodikai szempontok alapján végzett kutatása. E program keretében előadás-sorozatot szerveztek az MTA BTK Történettudományi és Irodalomtudományi Intézetének munkatársai, illetve külső ku­tatók bevonásával. A Műgyűjtéstörténeti Kutatócsoport 2013-tól az Adattár a magyarországi tárgykultúra történetéhez (16–19. szá­zad) című négyéves OTKA támogatású kutatási program keretében dolgozik hazai műgyűjteményekről szóló források feltárásán, feldolgozásán és kiadásán. De signis címen könyvsorozatot is indított, amelynek kötetei egyes gyűjtemények, épület-, illetve tárgyegyüttesek monografikus feldolgozásait tartalmazzák a források kritikai kiadásának kíséretében. A kiemelt témák közé tartozik a II. József-kori kolostorfeloszlatások során „államosított” tárgyak sorsa; Fejérváry Gábor archeológus és Pulszky Ferenc politikus, régész, műgyűjtő levelezése tudósokkal, gyűjtőkkel és műkereskedőkkel. Utóbbi anyagából vált le és alakult önálló projektté Henszlmann Imre építész, művészettörténész levelezésének kiadá­sa. Az első két kötet megjelent. A négykötetesre tervezett kiadvány előkészítése a kutatócsoport legfontosabb munkája.

2015-ben Rómer Flóris születésének 200. év­fordulója alkalmából történészek, régészek, művészettörténészek és műemlékesek a vele kap­csolatos kutatási eredmé­nyeik bemutatására szer­vezett konferencia előadásaiból tanulmány­kötet született Kerny Terézia és Mikó Árpád szerkesz­tésében.

A Művészettörténeti Intézet speciális feladatai közé tartozik az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény működtetése és az MTA Művészeti Gyűjteményének tudományos irányítása. Az MTA székházában, valamint az intézményeiben, intézeteiben számos műtárgy található. Az intézet kezdeményezésére a nyolcvanas években kezdődött el az értékek rendszerezése. Először a székház kincseit tekintették át, majd sorra került a többi helyszín is. A legnagyobb „tétel” éppen a székház, amely páratlan értékek helye.
A díszterem falain Lotz Károly művei láthatók, a felolvasóteremben Ligeti Antal négy festménye Magyarország szépirodalmi művekből híressé vált történelmi várait – Trencsén, Szepes, Hricsó és Szigliget – örökíti meg. A harmadik emeleti termeket a kor legmodernebb technológiai megoldásaival eleve múzeumi térnek szánták. Egykoron ezekben a termekben őrizték azt az Esterházy-gyűjteményt, amely az 1906-ban megnyitott Szépművészeti Múzeum magját jelenti máig is. Addig Országos Képtár néven az Aka­­démián mutatták be ezeket a kincseket – valójában ez volt az ország első nyilvános képtára. Az Esterházy-gyűjtemény helyére a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka került, amely aztán 1939-ben visszaköltözött az anyaépületbe. Csaknem fél évszázadon át szünetelt a múzeumi munka az Akadémia székházában, és csak 1994-ben indult újra. Ekkor hozták létre a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjteményét az alapítás óta összegyűlt műtárgyakkal kapcsolatos muzeológiai feladatok ellátására. E feladatok egyike a gyűjtemény kiemelkedő darabjainak bemutatása. Így, a hagyományoknak megfelelően, a Széchenyi István téren álló palota harmadik emelete ismét látogatható, nyilvános képtár lett. Az intézet itt időszaki kiállításokat is rendez; legutóbb az MTA székházának történetét mutatta be az épület felavatásának 150. évfordulója alkalmából.

Az MTA Művészeti Gyűjteményének tudományos irányítása az intézet feladatai közé tartozik. A nyilvános képtár a Széchenyi István téren álló székház harmadik emeletén látogatható.

2008 nyarán, hosszú egyeztetés után, a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonába került a bezárt Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Pszichiátriai Betegek Művészeti Alkotásainak Muzeális Gyűjteménye, amelynek gondozását szintén a Művészettörténeti Intézet vállalta fel. A gyűjteményben a „Lipót” alapításától eltelt több mint egy évszázad során itt ápolt képzőművészek alkotásai, pszichotikus betegek művei és más értékes dokumentumok kaptak helyet. A lipóti múzeumban őrzött művek alkotóinak többsége nem hivatásos művész. A „beteg-képek” mellett a gyűjtemény természetesen kiemelt helyet biztosít az itt ápolt képzőművészek alkotásainak is, többek között Nemes Lampérth József, Bártfay József Árpád, Pál István, Zórád Géza és Áronson Gábor műveinek. Ennek a gyűjteménynek a része Báthori Erzsébet perének latin nyelvű jegyzőkönyve; a „Matuska-ügy”, a biatorbágyi viadukt 1931-es felrobbantásának sajtóvisszhangja; a Szálasi Ferenc elmeállapotát vizsgáló, 1939-ben kelt elmeorvosi szakvélemény, illetve Havas Gyula lajstroma az ókortól az 1940-es évekig azokról a képzőművészekről, akik elmebetegségben szenvedtek.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Pszichiátriai Betegek Művészeti Alkotásainak Muzeális Gyűjteményében a „Lipót” alapításától eltelt több mint egy évszázad során itt ápolt képzőművészek alkotásai, pszicho­tikus betegek művei és más értékes dokumentumok kaptak helyet. A legutóbbi kiállítás 2016-ban, A kétsíkú kép, Füst Milán és Pál István barátsága címmel volt megtekinthető.

Mikó Árpád igazgató a közeljövő legfontosabb tennivalói között említette a nyolckötetesre tervezett – ami a végén több is lehet – kézikönyvsorozat befejezését. Folytatják a gyűjtemények digitalizálását, illetve újabb tanulmánykötetek, monográfiák ki­adá­­sára is sor kerül. Feladataik ezzel nem érnek véget, ugyanis a hazai múzeumi hálózat és a műemlékvédelem átalakulásával az intézet kötelezettségei tovább nőttek.•

 
Innotéka