2013. október 2.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Élet a kék bolygón: azért a víz azúr

A Földön ma több mint egymilliárd ember nem jut tiszta ivóvíz­hez, két és fél milliárd nem ismeri a szennyvízelhelyezés fogalmát, két évtizeden belül megnégyszereződhet a vízhiányos vidéken élők száma. Negyven-ötvenmillió négyzetkilométerre becsülik azt a te­rületet, ahol súlyos vízhiány várható, így érthető, hogy a tudományon kívül immár a nemzetközi közvélemény is a vízkérdést tartja az emberiség egyik legfőbb problémájának. A kérdéskör globális és hazai vonatkozásairól dr. Somlyódy László Széchenyi-díjas akadémikussal, a BME Vízi Közmű és Környezetmérnöki Tanszék egyetemi tanárával – és a Budapest Víz Világtalálkozó tudományos fórumának főszervezőjével – beszélgettünk.


 

Víz világtalálkozó Magyarországon
A 2012. júniusi Rió+20 csúcstalálkozón Áder János köztársasági elnök bejelentette, hogy 2013 őszén Magyarország nemzetközi vízügyi konferenciát rendez. A Budapest Víz Világtalálkozóra (Budapest Water Sum­mit) 2013. október 8. és 11. között kerül sor a Millenárison. A víz és szanitáció szerepe a globális fenntartható fejlődés napirendjén címszó alatt a konferencia áttekinti a Rió+20 folyamat vízzel kapcsolatos konkrét célkitűzéseinek meghatározására irányuló, az ENSZ keretében és azon kívül folyó munka eredményeit. A plenáris ülések mellett lesz tudományos, üzletemberi, ifjúsági és civil fórum, valamint szakkiállítás is.

Egyre többet olvashatunk arról, hogy súlyos vízhiány fenyegeti az emberiséget. Lehet, hogy igazuk lesz azoknak, akik szerint a 21. század háborúit nem a földért vagy az olajért, hanem a vízért vívják majd?
– Szerencsére globális vízhiánytól még sokáig nem kell tartanunk, hiszen az óceánok óriási készletet jelentenek – az édesvízzel, illetve annak térbeli és időbeli eloszlásával azonban kétségkívül lehetnek problémák. A Föld teljes vízkészletének csak mintegy 2,5 százaléka édesvíz, és ennek is a 70 százaléka fagyott állapotban található a sarkvidéki jégtakarókban és a magashegyi gleccserekben. A fennmaradó mintegy évi 40 ezer köbkilométer úgynevezett „megújuló készlettel” számolhat az emberiség, erre kell építenünk az életünket, illetve a mezőgazdaságunkat.

Negyvenezer milliárd köbméter hétmilliárd emberre – végül is ez nem tűnik olyan csekély mennyiségnek…
– Elméletileg nem is kevés ez a fejenkénti 5-6 ezer köbméter, de a gyakorlatban ennek jelentős része lakott területektől távol található, elfolyik az árvizekkel és a monszunnal, vagy éppen már totálisan szennyezett. Ezenkívül a folyókban is „illik” ökológiai tartalékot hagyni, hogy ne pusztuljon ki az élővilág, és élvezhessük „ökológiai szolgáltatásait”. A mi szakmánkban létezik egy „ökölszabály”, miszerint fejenként és évente ezer köbméterig még jól működik a gazdaság, többnyire még a mezőgazdaság is, e szint alatt viszont jönnek a problémák. Ehhez képest például az egy főre jutó édesvízvízmennyiség Izraelben 150, egyes arab országokban 50 köbméter/év/fő. Mondhatná erre valaki, hogy száz évvel ezelőtt sem esett több eső, és nem volt több víz a folyókban. Ez igaz is, csakhogy akkoriban még csak másfél milliárd ember élt a Földön, tehát az egy főre jutó vízmennyiség 25 ezer köbméter volt, továbbá a harmadik világban még nem léteztek 10-20 millió lakosú metropolisok. Ma már tucatjával vannak ilyen nagyvárosok. Márpedig ezek az emberek minden nap szeretnének legalább tiszta vizet inni, egyéb igényekről nem is szólva.

A tengervíz-sótalanítás nem lehet megoldás legalábbis néhány szerencsés fekvésű ország számára?
– A világon ma már sok ezer kisebb-nagyobb tengervíz-sótalanító üzem, illetve berendezés (angolul desalination plant) működik, több mint 100 millió ember fogyaszt tisztított tengervizet naponta. Elsősorban persze azokban a sivatagi-félsivatagi országokban van erre szükség, ahol minimális a csapadék, kevés ivóvíz áll rendelkezésre, ám a városi lakosság egyre növekszik. Jellemzően ilyen állam Izrael, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emirátusok és az Öböl menti országok, továbbá Ausztrália és Chile, de Kína és India egyes részein, Kaliforniában és Floridában is óriási sótalanító üzemek épültek az elmúlt évtizedekben. A legnagyobbak kapacitása ma már több százezer köbméter naponta, Szaúd-Arábiában hamarosan átadnak egy olyan üzemet, amely több mint egymillió köbméter édesvizet állít elő 24 óra alatt. Összehasonlításképpen: Budapest napi fogyasztása a legforróbb napokban sem éri el a 700 ezer köbmétert.

Mivel a technológia már rendelkezésre áll, nem is az a kérdés, miért épül ilyen sok, hanem hogy miért nem épül tízszer ennyi?
– A válaszom könnyen kitalálható: ez javarészt egyszerű pénzkérdés. Akár desztillációval, akár fordított ozmózissal gyártjuk az édesvizet, az előállítási költségek igencsak magasak, amit nem minden állam és nem minden fogyasztó tud megfizetni. Ezt igazolja, hogy a felsorolt országok GDP-je a világ élmezőnyében van, míg mondjuk a szintén sivatagi Mauritánia, Szomália vagy Jemen mindezt nem tudja megengedni magának. Az sem elhanyagolható kérdés, hogy a terméket nem lehet sok száz kilométerre szállítani, mivel a víz sűrűsége és szállítási költsége igen nagy. Ami viszont biztató lehet a jövőre nézve: a membrános tisztítási ár az elmúlt évtizedben, az anyagtudomány fejlődésének köszönhetően, a harmadára-ötödére esett. Ez pedig ma már összevethető a szennyezett vizek – nem a szennyvizek! – tisztítási költségével, és további jelentős árcsökkenés várható.

Milyen kár, hogy Magyarországnak nincs tengere! Lehet, hogy olcsóbban kijönnénk, mint a jelenlegi meg­ol­dá­sokkal…
– Szerencsére a magyar ivóvízellátás – néhány településtől el­tekintve – nemzetközi szinten is kiemelkedő. Az úgynevezett parti szűrésű, tehát folyók melletti kutak kiváló minőségű és elegendő mennyiségű vizet adnak több mint négymillió embernek, a többi között olyan nagyvárosoknak, mint Budapest, Miskolc, Szeged, Győr, és tapasztalhatjuk, hogy a karszt- vagy rétegvizekre építő településeken sem gyakran kell vízkorlátozást bevezetni. Egyébként pedig ezeket a sótalanító berendezéseket nem kötelező ilyen óriásira építeni: az újgenerációs membrántechnika megengedi, hogy akár egy kisebb település vagy néhány család ivóvízellátását így oldjuk meg, nem csak a tengerparton és nem feltétlenül tengervízből. A kiszáradóban lévő, egyre sósabb Aral- vagy Csád-tó is alkalmas lenne erre a célra, de akár a hazai Alföld szikes-sós tavaiból is tudnánk tökéletes ivóvizet „varázsolni”.

Hazai vizes tények
Magyarországon az egy főre jutó megújuló vízmennyiség évente mintegy 11 ezer köbméter, vagyis a világátlag kétszerese, ez Európában kiemelkedő érték. A vizes „kitettségünk” igen nagymértékű, hiszen a folyóvizeink több mint 90 százaléka határainkon kívül ered, ez 117 köbkilométernyi folyóvízből 111 köbkilométernyit jelent.
Ezt a mennyiséget viszont tározók híján alig használjuk föl, a jelenlegi műszaki feltételek mellett a hasznosítható vízkészlet csak 600 köbméter fejenként. A felszín alatti vízmennyiségről (rétegvizek, karsztvizek, talajvizek) csupán becslések vannak, de a Pannon-medence mindenképpen Európa legnagyobb „víztartója”. Elmondhatjuk, hogy a nagy folyóink mellett vízfölösleg van, a többi helyen – leginkább a Duna–Tisza közén – viszont már most is vízhiány tapasztalható.
Az ivóvíz is hasonlóképpen oszlik meg: a folyók mellett sok és jó minőségű (parti szűrésű) ivóvíz található, ezt használja több mint négymillió ember. Az Alföldön viszont néhol csak kevés és rossz minőségű – például arzénos vagy nitrátos – ivóvíz jut mintegy kétmillió embernek.

Néhány évvel ezelőtt úgy volt, hogy inkább a kiszáradó Balatonnal kell foglalkoznunk, ám ha jól tudom, egy ön által vezetett team végül is megnyugtatta a politikai és szakmai kedélyeket. Egy ideig még fürödhetünk a ma­gyar tengerben…
– Egészen pontosan 2003-ban volt az a nevezetes „kiszáradós” krízis, amikor bizonyos körökben komolyan felvetődött, hogy a Balaton vízpótlását azonnal meg kell oldani a Rábából, a Murából, a Dunából vagy bárhonnan. Szerencsére a Balaton Európa egyik legjobban megkutatott sekély vizű tava, több mint százéves adatsorokkal. Ehhez mi még hozzákerestünk 20-30 évet, átnéztük a korabeli újságokat is, és felállítottunk egy matematikai modellt, amelynek alapján felelősséggel kijelenthettük, hogy bármennyire alacsony is a tó vízállása, 16-24 hónapon belül 90 százalékos valószínűséggel fel fog töltődni. Ez meg is történt másfél éven belül.

Az építő-, a vitorlás- és a horgászlobbi meg kénytelen volt beletörődni, hogy a tó vízszintje bizony időnként ingadozik, de ettől még nem kell több tíz- vagy százmilliárd forintokért csatornát építeni…
– Amelyen keresztül ráadásul „idegen” víz érkezne a tóba, s ez kiszámíthatatlan következményekkel járna az őshonos balatoni élő­világra nézve. Tavaly is volt egy kisebb „kiszáradós” ijedelem, de úgy látszik, most már mindenki kezdi felfogni, hogy a Balaton nem az a betonteknő, amelyet mi alakítottunk ki, hanem élő víz, amely néha bizony magasan, máskor alacsonyan áll, és az a turzás is a Balaton, ahol a gyerekek óriásikat tudnak játszani. Ha meg a jachtom nem tud beállni a vitorláskikötőbe, akkor nem Rába-vizet kell belevezetni, hanem kotorni kell. Ezt már másutt is megoldották a világban. És zárójelek között: az évtizedek óta a Balatonon vitorlázók és horgászók hihetetlen helyismerettel rendelkeznek, amit az eddigieknél sokkal jobban ki lehetne használni a tó megóvása és a „köznevelés” érdekében.

Gondolom, a felgyorsult klímaváltozást is beszámították a trendekbe…
– A sok bizonytalanság miatt ez nem könnyű feladvány, de megpróbáltuk. Ebből pedig az derült ki, hogy amennyiben a klímaváltozékonyság miatt gyakoribbá válnak a szélsőséges időjárási események, ezek természetesen a Balaton vízutánpótlására is érezhető hatással lesznek. A 130 éves adatsorok alapján a 2003-as vízszintet mintegy 200 évente előforduló eseménynek tekinthetjük, viszont ha az éghajlatunk valóban megváltozik, hasonló jelenség akár 30-40 évente is előfordulhat majd.

Ön szerint tehát a klímaváltozás még nem tény, hanem csak egy opció?
– Nem akarom elviccelni a választ, de sok igazság van abban a szakmai körökben terjedő bonmot-ban, miszerint „az éghajlatváltozásban egyetlen dolog biztos: a bizonytalanság”. Órákig beszélgethetnénk a WMO, a Meteorológiai Világszövetség globális adatairól, az olvadó gleccserekről és sarkvidéki jégről, a szélsőséges árvizekről és szárazságokról, ám jelen tudásunk szerint azt gondolom, a legkorrektebb szakmai hozzáállás az, ha egyelőre még nem klímaváltozásról, hanem klímaváltozékonyságról beszélünk. Ezzel elismerjük ugyan a szembeötlő globális tényeket, de nem vesszük a bátorságot, hogy megállapítsuk: a Föld éghajlata máris visszavonhatatlanul megváltozott.

Ezek szerint még az sem törvényszerű, hogy a következő óriás dunai vagy tiszai árvíz elsodorja a fél országot, miközben a Homokhátság lassan sivataggá alakul át?
– Természetesen nem szabad elbagatellizálni ezeket a lokális jelenségeket, hiszen azt mégsem lehet a véletlen számlájára írni, hogy Magyarországon az elmúlt évszázad tíz legnagyobb árvize közül hét az elmúlt két évtizedben volt, fokozódó gyakorisággal. 2002-ben azt mondták egyes szakemberek, hogy százévente egyszer van ilyen árvíz, 2006-ban pedig azt, hogy kétszáz évente, az idén mégis minden eddigi árvízi csúcs megdőlt. Erre már senki nem meri azt mondani, hogy háromszáz év, mert ha néhány éven belül jön egy még nagyobb árvíz, és addig nem készülünk fel a védekezésre, katasztrófák érhetik az országot. A csapadékhiány, a szárazság, az aszály nem ennyire gyors és drasztikus természeti jelenség, a közvélemény számára is nehezebben vizualizálható és számszerűsíthető, de sajnos itt is hasonló jelenségek mutatkoznak: az aszályos évek feltűnő gyakorisággal jelennek meg az utóbbi egy-két évtizedben. És ami még tovább bonyolítja a helyzetet: ezek a szélsőséges jelenségek akár egyetlen éven belül is előfordulhatnak az adott területen. Gondoljunk csak az idei esztendőre: az év elején óriási mennyiségű csapadék, márciusban nagy hóviharok, júniusban soha nem látott árvíz, majd két hónapig tartó aszály. Úgy tűnik, a statisztikai értékek változóban vannak, s ez komoly fejtörést okoz, hogy milyen eseményekre is tervezzünk…

Ha viszont az éves csapadékátlagot nézzük, szerintem tökéletes eredmények jönnek ki…
– Csak ezt ne nagyon emlegesse az elkeseredett mezőgazdasági termelőknek, akik áprilisban a belvíz miatt még nem tudtak vetni, augusztusban pedig már minden kiszáradt. Megfelelő árvízi tározók, vízelvezetés és kiterjedt öntözés híján persze elég nehéz az ilyen szélsőséges természeti jelenségek ellen tenni, ez azonban szintén elsősorban pénzkérdés. Egyébként ezt a jelenséget a vízgazdálkodási szakma úgy hívja, hogy „területi és időbeli kiegyenlítetlenség”, vagyis hogy nem annyi csapadék, nem akkor és nem ott esik, mint ami ideális lenne. Ehhez a sivatagi vagy a monszunhatás alatt lévő országok évszázadok alatt hozzászoktak, ott viszont az okozhat mezőgazdasági katasztrófát, ha pár hetet késik a monszuneső vagy a Nílus áradása.

Vagy ha Etiópia hatalmas vízerőművet épít a Kék-Níluson, és Egyiptomnak nem jut elég folyóvíz. Ebből akár még „vízháború” is kitörhet…
– Remélem, nem így lesz, de a politikai-gazdasági feszültség ma már kétségkívül létezik Etiópia, Szudán és Egyiptom között, ahogy szelídebb formában a világ egyéb részein is, ahol úgynevezett „osztott vízgyűjtők” léteznek, vagyis ott, ahol országhatárok választják el a folyók „felvizét” és „alvizét”. És az emberiség több mint egyharmada ilyen vidéken él. Gondoljunk csak hazánk helyzetére: folyóink 90 százaléka az országhatárokon kívül ered, és elég kevés beleszólásunk van abba, hogy mi történik a Tisza ukrán és román vízgyűjtő területén, de említhetnénk a Dunát és Ausztriát is.

Esetleg (Cseh)Szlovákiát és Bős–Nagymarost…
– Nézze, ez a téma évtizedek óta annyira át van politizálva és annyi érzékenységet sért, hogy értelmes szakmai párbeszédre, vitára esély sincs. Ez pedig már csak azért is kellemetlen, mert a Duna jövője számos kérdést felvet, a vizes szakma pedig falakba ütközik, ha a „vízerőmű” vagy a „szivattyús energiatározó” szó egyáltalán elhangzik. Pedig Magyarországnak pufferként legalább ez utóbbira szüksége lenne, ha 2020-ig teljesíteni akarjuk a zöld energia részarányára vállalt 14,65 százalékos mutatót.

Akkor ugorjunk is néhány ezer kilométert. Több „vizes” témájú cikkben is olvastam, hogy figyeljünk oda a szingapúri high-techre. Mitől olyan izgalmas ezen a téren ez a távol-keleti mintaállam?
– Szingapúr városállam területileg alig nagyobb Budapestnél, népessége viszont meghaladja az ötmilliót. Nem mellesleg pedig az egy főre eső GDP alapján a világ 4-5. legfejlettebb országa, és igen komolyan védi a környezetet. A gazdagság azért fontos, mert meg tudják valósítani, amit elhatároznak. Mintegy négy évtizeddel ezelőtt például szerződést kötöttek a szomszédos Malajziával, hogy tenger alatti vezetékeken fogják megoldani Szingapúr szinte teljes édesvízellátását. A kivitelezés megtörtént, és attól fogva mintegy 80 százalékban Malajzia látta el őket ivóvízzel. Egy évtized múltán azonban a városállam irányítói valószínűleg rádöbbentek arra, hogy a népesség növekedésével együtt emelkedik az import költsége, fokozódik a kiszolgáltatottságuk is a vízellátottság terén, és nagyszabású fejlesztésekbe kezdtek.

Gondolom, nem ártézi kutakat fúrtak, inkább tengervíz-sótalanító üzemeket építettek…
– Azokat is, de ettől még nem emlegetné őket ilyen gyakorisággal a vizes szakma. Gyakorlatilag áttervezték és átalakították, diverzifikálták az ország teljes vízgazdálkodását. Ők ezt úgy nevezik, hogy a „négy nemzeti csap”. Az 50 százalékra leszorított „maláj” víz és a hatalmas teljesítményű membrános vízsótalanítók mellé építettek 17 nagy esővíztárolót is, minimalizálták a hálózati veszteségeket, és ami szakmai szempontból a legizgalmasabb, a lakosság jelentős részénél megvalósították a zárt ciklusú vízfelhasználást. Ha nem is annyira hermetikusan, mint egy űrhajóban, de az alapelv hasonló. Már az óvodáskorú gyerekeknél elkezdődik az oktatás és a szoktatás, hogy a víz mekkora kincs, amelyet nem szabad pazarolni. Azt is megtanulják, hogy „szennyvíz” nincs, csak „used”, tehát használt víz, amely teljes körűen felhasználható, reciklálható.

Ebben a víztisztítás technikai része az izgalmas, vagy az, hogy mindezt el is tudták fogadtatni a lakossággal?
– Inkább ez utóbbi, illetve ennek a gazdasági-pénzügyi része, hiszen a szakmánkban közkeletű mondás, hogy „minden szennyvízből tudunk ivóvizet csinálni, csak valaki fizesse meg…”. Az elmúlt évtizedekben óriásit fejlődött ez a szakma is. Főleg kényszerűségből, hiszen nincsen a civilizációnknak olyan terméke, amely előbb vagy utóbb ne jelenne meg a kommunális szennyvízben, különös tekintettel a különböző vegyipari, kozmetikai, gyógyszeripari és kábítószerügyi termékekre. Ezeket a legújabb – főleg membrános – technológiákkal tökéletesen ki tudjuk szűrni, ivóvizet tudunk előállítani, csak éppen olyan költséggel, amit a szegényebb államok, érthetően, nem tudnak megfizetni.

De végül is errefelé halad a világ, ugye?
– A fejlett világ mindenképpen. Régebben a vízgazdálkodás egyenlő volt a készletgazdálkodással: ennyi és ennyi víz áll a rendelkezésünkre, ezt tudjuk felhasználni. Ma már jó ütemben haladunk az „igénygazdálkodás” felé: ennyi és ennyi vízre van szükségem, milyen technológiával tudom elérni, hogy ez a rendelkezésemre is álljon. Mindenütt próbálják zárni a víz és a különböző anyagok körforgását, zárt ciklusokat létrehozni elsősorban a szingapúri vagy a kaliforniai példák alapján. Egyébként ma már nem is olyan futurisztikus ennek a megvalósítása: amerikai példák és a jelenlegi árak szerint gyakran már „csak” 5-10 év a megtérülés.

Ez az esztendő a vízügyi együttműködés nemzetközi éve. Ennek keretében számos nemzetközi „vizes” eseményt szerveznek Amerikától Tádzsikisztánig. A Budapest Víz Világtalálkozón milyen tudományos eredmények várhatók?
– Egy ilyen szerteágazó tematikájú, több mint ezerfős rendezvénynek természetesen nem az az elsődleges célja, hogy új tudományos eredményekkel kápráztassa el a résztvevőket. Sokkal inkább az, hogy összegezzen, áttekintse az eddigi eredményeket. Esetleg új utakat, célokat jelöljön ki, és meghatározza, hogy ezeket milyen szintekre kellene lebontani, mindezek révén pedig hozzájáruljon a 2015 utáni vizes fenntartható fejlődési „agenda” kidolgozásához. Azaz igen fontos, hogy „üzenetet” fogalmazzon meg a világ döntéshozói, politikusai számára. Ez pedig minden valószínűség szerint nem lehet más, mint hogy a globális vízkérdésnek a következő években, évtizedekben kiemelt szerepet kell kapnia a különböző nemzetközi szervezetek – például az ENSZ – programjaiban. Mert e nélkül hamarosan ellehetetlenül az emberhez méltó élet a „kék bolygón”.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka