A zebegényi házából rálátni szülőfalujára, Pilismarótra. Milyen érzéseket idéz fel ez a látvány?

– Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ezt megadta nekem. Látom korábbi házunkat, a család egykori földjeit – nagyapám nyolc hektáron gazdálkodott –, azt a nyárfát, amit én ültettem fiatalkoromban. Eredetileg azt terveztem, hogy az egyik területünkön építkezek, de a nagymarosi vízlépcsőrendszer tervezésének idején azt mondták, nem adnak építési engedélyt. Mivel időről időre átjöttünk a zebegényi rokonokhoz, tudtuk, hogy milyen csodálatos környezetben fekszik a település. Úgy döntöttünk, itt keresünk magunknak birtokot. Véletlenül láttam egy panorámás telket kínáló hirdetést. Eljöttünk, megnéztük, végül a szomszédos, szintén gazos és elhanyagolt területet vettük meg, amiben segítségünkre volt a szomszéd, az ismert rádióbemondó, Bőzsöny Ferenc.

Hogyan került kapcsolatba Szirmai Imre neurológussal, aki Önt ajánlotta erre a beszélgetésre?

– Az imént említett Bőzsöny Ferenc révén. Mindketten Baranya megyeiek, és régről ismerték egymást. Négy-öt éve megbeszéltek egy zebegényi találkozót, de a szomszédom nem tudott eljönni, én ellenben itt voltam. Bőzsöny megkért, hogy gardírozzam a barátját, aki festeni szeretne. Beinvitáltam, kivittem a teraszra és hagytam dolgozni. Barátok lettünk.

Gyerekként mi hozta át a Duna másik oldalára, hiszen egyszerűbb lett volna, ha Esztergomban vagy Szentendrén, esetleg Budapesten tanul tovább?

– Nagymamám arról álmodott, hogy református pap leszek. Az általános iskola befejezése után sokáig nem tudtam eldönteni, hogy gimnáziumban vagy szakközépiskolában tanuljak tovább. Ha szakközépiskola, akkor a budapesti élelmiszeripari és a váci mezőgazdasági jöhetett szóba. Vác mellett döntöttem, mert Pilis­maróton a nagybátyámnak volt először traktora és cséplőgépe. Azaz a családon belül láttam a mezőgazdaság fejlődésének irányát és fontosságát. Mivel nem akartam naponta ingázni, kollégista lettem, ami nagyon nagy élményt jelentett. Önállóvá váltam, nekem kellett a problémáimat megoldani. Szélesebb körű családomnak, rokonaimnak, akik a szülőfalumban éltek, nagyon sokat köszönhetek. Tőlük vettem példát a kemény és kitartó munkavégzésre, a becsületes és tisztességes életmódra, a református értékek követésére, az emberek megbecsülésére, segítésére, valamint a nyitottságra és más kultúrák elfogadására. Tanulmányaim során és minden munkahelyemen ezen értékeket igyekeztem követni, erre tanítom a hallgatóimat is. Szerencsés voltam, mivel nagyon jó tanáraim voltak, akik sokat formáltak rajtam mint falusi fiún. A huszonkét fős általános iskolai osztályomból öten végeztünk egyetemet. A középiskolás 19 fős osztályunkból kilencen szereztünk egyetemi diplomát.

Egyenes út vezetett a gödöllői egyetemre?

– Nem. A középiskola egyik legjobb tanulója voltam, erre hivatkozva a szakminisztérium leningrádi ösztöndíjat ajánlott fel. Állat­orvosnak készültem, mindegy volt, hogy itthon vagy külföldön tanulok. Az érettségi hetében közölték, hogy abban az évben nincs állatorvosi képzési hely Leningrádban, ezért átirányítottak a budapesti hasonló intézménybe. Egy hetem volt arra, hogy a felvételire a gimnáziumi kémia- és biológiaanyagot megtanuljam. Nem sikerült. Egy évet dolgoztam, majd maximális pontszámmal felvettek az agrártudományi egyetemre.

Hogyan kapott francia ösztöndíjat?

– Még egyetemistaként olvastam Komló László könyvét, Az ipari mezőgazdaság felé című munkát, amiben leírta, hogy a sertés­tenyésztésben és a baromfiágazatban nagyfokú iparosodás várható. A szerző fél évet töltött Franciaországban – Európában itt kezdődött meg az ágazat iparosodása –, az ottani élményeiről is beszámolt a könyvében. Modellértékűnek éreztem tapasztalatait, ezért önszorgalomból heti tíz órában franciául tanultam. Az egyetem után a baromfiágazatban helyezkedtem el, francia és kanadai hibrid pulykák hazai honosításával foglalkoztam. 1968 őszén a Gresham-palota előtt találkoztam az egyik volt tanárommal, aki akkor éppen főosztályvezető volt a szaktárcánál. Ő említette, hogy ösztöndíjakat is adnak tehetséges fiatal szakembereknek, csak az a gond, hogy kevés, aki nyelveket beszél. Felcsillant a szemem. A következő év februárjában szóltak, hogy mehetek Bariba vagy Montpellier-be. Az utóbbi tetszett. Pályáztam, de először a minisztériumban azzal az indokkal küldték vissza az anyagomat, hogy túl fiatal vagyok. Másodszor is jelentkeztem, de a főnököm nem sok jóval biztatott. A Francia Intézetben meghallgattak, majd néhány hónappal később jött a hír, hogy mehetek Montpellier-be.

Hogyan dolgozta fel, hogy egyik napról a másikra olyan környezetbe került, ahol 23 ország fiatal szakembereit terelték egybe?

– Először hagytam el a szüleimet, a hazámat, az első karácsonyom volt, amit nem a megszokott emberek között töltöttem. Kulturális sokként ért a változás. Az első hetekben örültem, hogy itt lehetek, majd egyre rosszabbul éreztem magam, megbántam, hogy kijöttem. Karácsonykor az egész évfolyamot elvitték Párizsba, a visszatérés után kezdtem jól érezni magam. Hazatérésemkor pedig azt vettem észre, hogy visszavágyok Franciaországba. Hallgatóimnak minden lehetséges alkalommal elmondom, hogy az eltérő kultúrákhoz alkalmazkodni kell. Ne zárkózzunk el, mert ez előbb-utóbb pszichológiai problémákhoz vezet. A legjobb megoldás az integrálódás. Én minden külföldi utam során az utóbbit választottam. Minél nyitottabban járni, minél több kapcsolatot kiépíteni – ez a célravezető. Egy francia mondás jut eszembe: „nem az utazás a fontos, hanem az, hogy emberekkel találkozom”. A Szent István Egyetem hallgatóinak tíz százaléka külföldi, de nemcsak velük, hanem a magyarokkal is megosztom a tapasztalataimat.

Hazatérése után rövid időn belül állást kapott a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsánál, ahol nyolc évig dolgozott. Miért váltott?

– Éreztem, hogy a régi kollégáimnak nem tetszett, hogy külföldön tanultam. Az említett szervezetnél franciául beszélő szakembert kerestek. Elvállaltam egy-két feladatot, francia delegációknak tolmácsoltam, leveleztem a francia szakmai szervezettel. Akkoriban azt volt a tervem, hogy ha lehet, Afrikában szeretnék dolgozni. Ehelyett állást ajánlottak a Tanács közgazdasági főosztályán. Afrika helyett maradtam.

1979-ben az Agrober-Agroinvest vállalat igazgatója lett három évre.

– Újabb kihívás volt. A francia mellett akkor már az angolt is beszéltem. Főként fejlődő országokban (Irak, Irán, Brazília, Mexikó, Algéria, Tunézia, Egyiptom, Laosz, Etiópia, Mongólia, Bulgária, Csehszlovákia) végeztünk agrár- és élelmiszeripari fejlesztéseket, tanulmányokat, beruházási projekteket. Megszereztük az exportjogot, dinamikusan nőttek a bevételeink. Három sikeres év után azonban konfliktusba kerültem a vállalat párttitkárával, ezért kénytelen voltam önként távozni egy olyan vállalattól, ahol 35 millió dollár és 25 millió rubel összegű szerződésállományt hagytam magam után. Én a francia menedzsment stílust akartam meg­honosítani, számomra a szakmai tudás, a nyelvismeret számított. Azt neveztem ki, aki megfelelt a követelményeknek, olyat nem akartam pozícióba tenni, akinek se végzettsége, se gyakorlata nem volt, csak párttagkönyve. Én sem voltam párttag. A párttitkárnak ez nem tetszett, ő akarta eldönteni, ki kerüljön ilyen-olyan pozícióba. Megbélyegzett, hogy nem vagyok demokratikus vezető, nem hallgatok sem a KISZ-re, sem a pártra, sem a szakszervezetre. Pártfegyelmit indított ellenem, a párton kívüli ellen. Annyira elmérgesedett a helyzet, hogy jobbnak láttam, ha elmegyek, miközben rengeteg energiát fektettem be és tudtam, hogy annak gyümölcseit nem én szedem le. Így kerültem Dunavarsányba.

Könnyen talált állást?

– Öt ajánlatot is kaptam. A Dunavarsányi Petőfi Tsz főmérnöki megbízását választottam, ahol a rendszerváltásig szintén nyolc éven keresztül irányítottam több mint ötszáz ember munkáját. Azzal a feltétellel vállaltam el ezt a munkát, ha évente három hónapot külföldön dolgozhatok tanácsadóként. De csak akkor mentem, ha minden flottul működött – ehhez kiváló kollégákra volt szükség, akiket megtaláltam. Szakmai hírem messze jutott, hívtak az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetéhez, azaz a FAO-hoz, és 1986-ban első magyar polgárként a Világbankhoz. Az utóbbival kapcsolatban van egy, a korra jellemző történetem. A Magyar Nemzeti Bankon keresztül kerestek szakértőket. Százhúsz ember jelentkezett, közülük húsznak az anyagát küldték ki, de egyik sem felelt meg – valamennyi pártkáder volt. Második körben minden anyag kiment, majd jött egy háromfős világbanki delegáció, hogy személyesen elbeszélgessen a pályázókkal. Tizen­két emberrel beszéltek, majd engem és egy másik jelentkezőt washingtoni interjúra hívtak. Sikerrel szerepeltem. A megannyi külföldi utam fájó hátránya, hogy a családom nem követhetett, gyerekeim felcserepedésének legszebb időszakából gyakorta hiányoztam.
A Dunavarsányi Petőfi Termelőszövetkezet kiemelt helyet foglalt el az akkori időszakban, országos mezőgazdasági fejlesztési és innovációs programjainak kidolgozása és alkalmazása területén, melyben aktív szerepet vállaltam, ennek volt köszönhető, hogy nagyon sok magas rangú delegáció fogadásában részt vehettem, többek között az akkori francia köztársasági elnök, François Mitterrand is látogatást tett nálunk.

Mit tart az akkori idők legnagyobb dobásának?

– A dijoni mustárunkat. Élelmiszer-feldolgozó üzemünkben tormát, mustárt és különféle savanyúságokat készítettünk. Volt év, amikor ötmillió üveg tormát adtunk el az akkori Csehszlovákiában. Úgy gondoltam, ha a hagyományos folyékony mustárt tudjuk gyártani, akkor vegyünk licencet, és dijoni mustárt is készítsünk. Megvettük, gyártottuk – a licencért mustármaggal fizettünk. Egy évvel később öt konténernyi magyar dijoni mustárt szállítottunk az Egyesült Államokba. Innovatív, tudásorientált kezdeményezés volt, amiben valamennyi munkatárs örömmel vett részt.

Ezek szerint azért csak sikerült ledolgozni azt a hátrányt, hogy gimnázium helyett szakközépiskolában érettségizett…

– Azt igen, de az egyetemi pályafutásom hasonló hiátussal indult. Életem első évtizedeit a gyakorlatban töltöttem, nem foglalkoztam szakcikkek írásával, nem törekedtem tudományos fokozatok megszerzésére. A rendszerváltozás idején kerültem szoros kapcsolatba a Gödöllői Agrártudományi Egyetemmel, ahol 1990-től dolgozom. Egy egyetemi polgárnak alapvető a tudományos fokozat, ezért elkezdtem írni a PhD doktori disszertációmat, melyet a közgazdaság-tudomány területén, 1997-ben védtem meg. Összességében több mint 200 publikációm jelent meg, a munkáim idézettsége bőven meghaladja a százat, tíz doktoranduszom végzett. Az a ritka egyetemi oktató vagyok, aki a gyakorlatban és a tudományban is megfordult és jelentős nemzetközi szakértői tapasztalatokat is szerzett. Talán olyat adok a hallgatóimnak, amit kevesen adhatnak. Bizonnyal oka van annak, hogy szinte minden előadásom végén nagy tapsot kapok.
Az Egyesült Államokban a hallgatók megkövetelik, hogy az oktatók a lehető legtöbb tudást adják át, Magyarországon a diákok minimalizálni próbálják az átadott tudás mennyiségét. Ez óriási különbség. Nekünk oktatóknak képessé kell tenni a diákokat az önálló tanulásra, hiszen az egyetemen a gyakorlatban hasznosít­ható képességeknek csak kisebb részét, harminc-negyven százalékát adjuk át. Ugyanennyit tanulhatnak el az idősebb, tapasztaltabb kollégáktól, de a fennmaradó hányadot maguknak kell megsze­rezni. Az Egyesült Államokban a farmerek 90-95 százaléka felsőfokú végzettségű. Magyarországon tíz százalék ez az arány. A mezőgazdasághoz nemcsak jó termőföld kell, hanem tudás és innováció.

Portrésorozatunk korábbi megszólalója, Bárány László, aki 2005-ben került a Baromfi Termék Tanács élére, azt mondta, hogy a hazai egyetemek, így az agráregyetemek is, diplomagyárak lettek, nem a minőségi oktatásban érdekeltek. Mit mond erre egy agráregyetemi professzor?

– Igaza van, valóban nem eléggé korszerű és nem eléggé gyakorlatorientált az átadott tudás. Tizenöt éve tanítok a Toulouse-i Agráregyetemen. Ott öt év alatt 82 hetet tölt egy hallgató gyakorlaton – ebből minimum tizenkét hetet külföldön –, nálunk korábban tizenkét hetet, jelenleg 24 hetet. Ha rajtam múlna, minden diákot féléves külföldi gyakorlatra küldenék. Sokan ezt nem mernék bevállalni a hiányos nyelvtudás vagy a várható kultúrsokk miatt. Aki mégis elmegy, az itthon könnyen talál munkát, mert problémamegoldók, alkalmazkodók és kezdeményezők. Ezek a kompetenciák ma nagyon sokat számítanak a munkaerőpiacon.

Hogyan lehet ezen változtatni?

– Az angol nyelvű képzés hallgatói dinamikusabbak, mint a magyarok, jelenleg öt kurzuson tanítok, közel harminc országból jöttek a hallgatók. A külföldieknek tartott előadásaimon 15-20 kérdést kapok, a magyarok egy-két kérdést tesznek fel. Angol nyelven írt, agrár- és környezetpolitikával foglalkozó új szemléletű könyvünk most jelent meg. A kötet problémafelvetéssel, a rá adott válasszal, négy-öt, a témához kapcsolódó internetes linkkel indul, ami vizuálisan, gyakorlatiasan mutatja az adott tananyagot. Ezt egészíti ki internetes konzultáció, amit mindenkinek kommentelnie kell. Gondolkodásra késztetem a diákokat, folyamatos aktivitást várok el tőlük. Új módszertan kell, mert a megszokottak már nem működnek.

Az EU-csatlakozás előtt az akkori földművelési miniszter kabinetfőnöke volt, az EU-csatlakozás után államtitkár-helyettesi beosztásban dolgozott a szaktárcánál. Később Brüsszelben közel egy évig az Európai Vidékfejlesztési Háló­zatot vezette. Miért ezek a kitérők?

– Szeretem a kalandokat. Az olyanokat különösen, amikből tanulhatok. Ezekben az esetekben erről volt szó. Próbára tettem a képességeimet, illetve hasznosíthattam addig megszerzett tapasztalataimat. Az egyetemen is a nyitottságra törekszem, igyekszem átadni a tudásomat. Így neveltek, így nőttem fel, irtózom azoktól, akik a fiók mélyén rejtik el a tudásukat.

2016-ban a nagy presztízsű amerikai Fulbright Program keretében, professzori pályázattal az Oklahoma állambeli Tulsai Egyetemen két szemeszteren keresztül amerikai diákokat tanított. Hogyan jutott eszébe, hogy jelentkezik, hiszen nem 74 évesen szoktak az emberek ösztöndíjra pályázni?

– Bő húsz évvel ezelőtt már jelentkeztem, három hónapon keresztül ment a huzavona, hogy egy lengyel vagy én menjek. Végül a lengyel kollégámat választották. Zokon vettem, többet nem pályáztam, de mocorgott bennem ez a dolog. Két éve az egyetemen Fulbright tájékoztató napot tartottak, gondoltam, meghallgatom. Elkéstem, de az egyetem külügyese bemutatott az előadóknak. Elbeszélgettünk, aminek az lett a vége, hogy megkaptam az ösztöndíjat. Nem volt korhatár. Az amerikai egyetemen találkoztam olyan 83 éves matematikaprofesszorral, aki 65 évesen, Európát elhagyva, az Egyesült Államokban telepedett le, mert ott nem a kora volt az érdekes, hanem az, hogy milyen szellemi kondícióban van. Európa tanulhatna ebből: ne hibernáljuk a tudást. Számos pozitív élményem volt, sok segítőkészséget tapasztaltam. Olyan impulzusok értek Tulsában, hogy újabb lendületet vett az oktatói munkám.

A családról nem esett eddig szó. Mi az, amit megtudhatunk?

– Külkereskedelmi főiskolát végzett feleségem nagyon sokat segített angol és francia nyelvtudásával, de általában is rengeteget köszönhetek neki, mert, ha ő nincs, nem járhatom be ezt az életutat. Ő a legszigorúbb lektorom, ha valamit nem értett a szövegeimben, tudtam, hogy rosszul fogalmaztam. Se a fiam, se a lányom nem követett a mezőgazdaság felé. A lányom nemzetközi filmgyártásban érdekelt, a fiam tévés személyiség, kulturális műsorok szerkesztő-riportere. Ha ők boldogok a pályájukon – márpedig azt látom, hogy azok –, én is boldog vagyok. Azt is elfogadom, hogy a kapcsolati tőkémnek, szellemi hagyatékomnak nem ők a kedvezményezettjei, hanem a doktoranduszaim.

Engem meggyőzött. Ön is teljesnek érzi a pályáját?

– Több mint 60 országban megfordultam, az országhatárokon kitöltendő dokumentumokba mindig büszkén írtam be születési dátumom mellett a születési helyemet, Pilismarótot. Egy 1200 lelkes kis faluból nagyon messzire jutottam, de visszatértem a Duna másik partjára, így naponta láthatom a kezdetet. Elégedett lehetek azzal, amit elértem. Ma is optimista, vidám és mosolygós vagyok, aki igyekszik elkerülni a negatív ingereket.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnerünknek?

– Csáki Csaba közgazdász akadémikust, egykori rektort, aki hosszú éveken át dolgozott a Világbanknál, számos közös projektünk volt, és nagyon jó barát.•