A kékfény-kibocsátó dióda (kék LED) felfedezéséért három japán kutató, Akaszaki Iszamu, Amano Hirosi és Nakamura Sudzsi kapta az idei fizikai Nobel-díjat. Az indoklás szerint a kékfény-kibocsátó félvezető dióda megalkotásával alapjaiban alakították át a világítási technológiát. A vörös- és a zöldfény-kibocsátó diódák már sokkal korábban léteztek, ám a kutatók és az ipar minden erőfeszítése ellenére három év­tizedet kellett várni a kékfény-kibocsátó diódák megalkotására. E nélkül pedig lehetetlen volt a fehér fényt kibocsátó lámpák megalkotása.

Akaszaki Iszamu, Amano Hirosi, Nakamura Sudzsi

Akaszaki Iszamu, Amano Hirosi és az 1990-es évek vége óta az Egyesült Államokban kutató és amerikai állampolgár Na­ka­mu­ra Sudzsi forradalmi újításainak köszönhetően születtek meg a kékfény-kibocsátó diódák, és vált lehetővé a három monokromatikus fényforrás (a vörös, a zöld és a kék) segítségével a fehér fény előállítása. Míg az izzólámpák a 20. század fényforrásai voltak, a 21. században a LED-es lámpák terjedtek el.

A kémiai Nobel-díjat két amerikai és egy német tudós, Eric Bet­zig, William E. Moerner és Stefan Hell kapta megosztva a na­no­szkópia megteremtéséért. Hosszú időn keresztül az optikai rendszerek térbeli felbontóképességének az úgynevezett diffrakciós limit szabott határt, az a legkisebb távolság, amelynél a tárgypontok még különálló képpontokként képződnek le.

Eric Betzig, William E. Moerner, Stefan Hell

Ez a fény hullámhosszának a fele, nagyjából 200 nanométer. E leküzdhetetlennek hitt fizikai akadályon a fluoreszkáló molekulák segítségével léptek túl az idei kémiai Nobel-díjasok. Eric Betzig, William E. Moerner és Stefan Hell (utóbbi Aradon született) munkásságának köszönhetően az optikai képalkotó rendszerek már képesek néhány tíz nanométeres (a milliméter milliomod része) tartományban zajló folyamatokat (idegsejtek kapcsolódását, fehérjék lerakódását) is megfigyelni. Mindezt élő sejtekben!

A tanulási és a memóriafolyamatok megismerésében játszott kiemelkedő szerepet az idei orvosi Nobel-díj három kitüntetettje: az amerikai-brit John O̕Keefe, valamint a norvég May-Britt Moser és férje, Edvard Moser. (A norvég férfi és nő az ötödik olyan házaspár, amelynek mindkét tagja Nobel-díjat vehetett át.)
Az illetékes bizottság indoklása szerint a kutatók fedezték fel az agy helymeghatározó rendszerét, azt a „belső GPS-t”, amelynek segítségével az ember a térben tájékozódik. John O̕Keefe, May-Britt és Edvard Moser kutatásai olyan kérdést oldottak meg, amely sok évszázadon keresztül foglalkoztatta a tudósokat és a filozófusokat, azt, hogy miként képes az agy a környezetben való eligazodáshoz szükséges térképét megalkotni.

Jonhn O’Keefe, May-Britt Moser, Edvard Moser

A helymeghatározó rendszer első komponensét 1971-ben fedezte fel John O̕Keefe, aki állatkísérletek során megfigyelte, hogy a hippokampuszban mindig ugyanaz az idegsejttípus aktiválódik, amikor a patkány a helyiség egy bizonyos részén tartózkodott. Másfajta idegsejtek aktiválódtak viszont, amikor az állat a laboratórium egy másik szegletében volt. A kutató arra következtetett, hogy e „térsejtek” végzik a környezet feltérképezését. 2005-ben May-Britt és Edvard Moser az agy helymeghatározó rendszerének egy másik kulcsfontosságú elemét fedezte fel: az úgynevezett entorhinális (szagló) agykéregben bukkantak a koordináta-rendszerbe szerveződött hálózati sejtekre, amelyek lehetővé teszik a helymeghatározást és az optimális útvonal megtervezését.
A három orvosi Nobel-díjas többször járt hazánkban. Mindhárman meghívott előadóként plenáris előadást tartottak 2009-ben a Magyar Idegtudományi Társaság éves konferenciáján. John O̕Keefe a térsejtek szerepéről beszélt, bemutatva, hogy azok miként fejlődnek ki az élet kezdetén, s miként károsodnak, pusztulnak a demenciában szenvedő idős betegeknél. May-Britt és Edvard Moser az entorhinális agykéreggel kapcsolatos kutatásaikat ismertették. A Moser házaspár ezenkívül is többször tartott előadást az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet idegtudományi szemináriumsorozatán.•