2012. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, biofizika, biotechnológia, nanotechnológia, mikroszkópia, tudomány, innováció, egyetem, disszemináció, ipari automatizálás, agrárium, közlekedés, építés, zöldkörnyezet, it
2012. augusztus 2.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Gyógyítás őssejtekkel: Szkülla és Kharübdisz között

Interjúsorozatunk előző megszólalója, Oláh Edit azzal ajánlotta figyelmünkbe Sarkadi Balázst, hogy ő a biológiai membránok, illetve az őssejtek kutatásának nemzetközi szaktekintélye, aki sok fiatalt indított el a kutatói pályán. Azt már Sarkadi Balázstól tudtuk meg, hogy válogatott sportlövő volt, s máig élnek, im­már megdönthetetlen, országos csúcsai.


Oláh Edit professzornő az egyik legproduktívabb, vérbeli kutatóként említette önt, aki szinte kizárólag hazai és külföldi pályázati források felhasználásával tart fenn egy kutató­csoportot. Mi a titkuk?
– A titok nyitja a kényszer. Ez visz bennünket előre. Nincs igazi egységes intézményi fenntartónk, ugyanakkor a nemzetközi tudományos élet megbecsüli eredményeinket. Éppen az eredményeknek köszönhetően eddig sikeresen szerepeltünk a hazai és a nemzetközi pályázatokon. Sok olyan fiatal munkatársam van, aki már önállóan is nagy eséllyel indul ezeken. Ez a csapat egyelőre helytáll, annak ellenére, hogy évek óta bonyolultak és nehezek a körülményeink.

Tavaly az a hír járta, hogy annyira elkeseredett a ki nem fizetett pályázati pénzek és a kutatásai ellehetetlenülése miatt, hogy még az országból való távozás gondolata is felmerült önben. Tényleg ennyire rossz volt a helyzet?
– Igen, de szó sem volt arról, hogy a ne­hézségek miatt országot váltsak. Én itt szeretnék élni. Szép és nemes feladat Magyarországon a magas szintű tudomány művelése. Én ezt szeretném itt végezni – a speciális körülmények ellenére is. Egy példa a specialitásokra. Munkámat az Országos Vérellátó Szolgálatnál kezdtem, amely előbb Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézetté, később Országos Immunológiai Intézetté alakult át, aztán ebből jött létre az Országos Gyógyintézeti Központ, majd újra az Országos Vérellátó Szolgálathoz kerültünk. Négy éve pedig egy átadási procedúra zajlik, amelynek az a lényege, hogy a Magyar Tudományos Akadémia örömmel átvenné a gyógyintézeti központ kutatási részlegét. Ám ez adminisztratív okok miatt még nem történt meg. Emiatt néhány kollégám a vérellátó szolgálat munkatársa, néhányan akadémiai kutatócsoporti támogatással dolgoznak, többen pedig az idén január elsején létrejött MTA Természettudományi Kutatóközpont munkatársai. Munkahelyem megnevezése sűrűn változott, de én negyven éve, a külföldi tanulmányutaktól eltekintve, ugyanabban az épületben dolgozom. Számos diákkal és szakdolgozóval együtt közel hatvanfős csapat vesz körül.

Mondhatjuk, hogy ennek a csapatnak a léte elsősorban az ön pályázati sikerességén múlik?
– Részben igaz ez az állítás, de az egész csapatnak és a szerencsének is nagy szerepe van ebben. Ezen azt értem, hogy eddig szándékosan senki sem akart kibabrálni velünk. Sokszor táncoltunk már borotvaélen, de mindig sikerült átvészelni a nehézségeket.

Hallatlan felelősség, hogy ilyen sok ember függ öntől. Nyomasztja ez a helyzet?
– Mindig találtunk megoldást a problémáinkra. Egyébként hivatalosan nem is vagyok vezető. Ez egy demokratikus közösség, amelyben nekem kvázi vezetői szerepem van. Az itt dolgozókat a közös érdeklődés, a kutatási témák kötik össze. És az a kettősség, hogy ilyen körülmények között is lehessen nívós szakmai munkát folytatni.

Hogyan megy egyszerre a túlélés és a nemzetközi sikeresség?
– Erős bennünk a kalandvágy. A stimuláló környezetnek többféle formája van. Nekünk a nehezített körülmények jutottak. Mindig meg kell oldanunk az aktuális problémákat, újabb és újabb támogatásokra kell pályázni. Ezeken a kiírásokon meg kell győzni a szakma művelőit, hogy jó az, amit mi csinálunk. Eddig ez sikerült.

Budapesten született egy olyan családban, amelyben négy generáción át hagyomány volt az állatorvosi pálya. Önt mi tántorította el ettől a hivatástól?
– Anyai nagymamám a születésemkor azt mondta, hogy ezt a gyereket a gyógyító Szent Balázs püspök után nevezzük el Balázsnak, és azt is mondta, hogy ebből a gyerekből orvos lesz. Ezt persze akkor senki sem vette komolyan. Budapesten a Kaffka Margit Gimnáziumban tanultam. Jól, de azokban az években szó sem volt róla, hogy belőlem kutató lesz. Sportoló akartam lenni, aminek az volt az alapja, hogy kiváló eredményeket értem el sportlövőként. Kisöbű sportpuska kategóriában országos bajnokságokat nyertem, nemzetközi versenyeken is jól szerepeltem. Máig tartok országos csúcsokat, aminek az a magyarázata, hogy időközben megváltozott a lőlap mérete, így az én rekordjaimat már nem is lehet túlszárnyalni.

Hogyan került a Semmelweis Egyetemre?
– Némi megalkuvással. A középiskolában biológus szerettem volna lenni, mert nagyon érdekelt az élővilág, és azt tudtam, hogy a sport bizonyos kor után már nem űzhető. Szüleim is „tisztességes” szakmát követeltek tőlem. Vegyész édesapám a természettudományokkal fertőzött meg. A nagymama jóslata az érettségi előtti időben mind gyakrabban foglalkoztatott, hiszen a gyógyítás is érdekelt. Ő is és a tanáraim is azt mondták, hogy nekem komolyabb hely való, mint a biológusi pálya. A Semmelweis Egyetemen tanultam, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy bekerültem a Spät András vezette tudományos iskolába. Ő mondta, hogy döntsem el, mit akarok: lövöldözök, vagy a tudománynak szentelem az életem. A kutatás mellett voksoltam, de a gyógyításról sem mondtam le, hiszen húsz éven keresztül én is végeztem diagnosztikai vizsgálatokat. A pálya fő vonalát ugyan elhagytam, de minden kutatásunknak ma is van orvosi, gyógyászati, diagnosztikai vonatkozása.

Tehát nem hagyta cserben a pályát…
– Azt hiszem, nem, bár egy bőrgyógyászprofesszorom nagyon lenézően nyilatkozott azokról, akik az elméletet választották a gyakorlat helyett. Majdnem meg is buktam a tárgyból, de végül én nyertem.

Miért nem maradt benn az egyetemen?
– Amikor utánaolvastam az engem érdeklő témáknak, rájöttem, hogy számomra a biológiai membránok a különösen izgalmasak. E téma legjobb hazai művelője, Gárdos György az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézetben vezetett egy osztályt, ahova 1972-ben felvettek. Szülési szabadságon lévő kollegina helyetteseként dolgoztam mellette tizenhat éven át.

Miért volt izgalmas 1972-ben a membránbiológia?
– Fiatal és lelkes emberként mindenki azt hiszi, hogy a választott tudományterületen van esély a „különleges Nobel-díj” elnyerésére. Én úgy éreztem, hogy a membránbiológia nagyon izgalmas terület. Azután rájöttem, hogy elmélyülés és eredmények nélkül az ember sem Nobel-díjat, sem más elismerést nem kap. Szerencsére az eltelt negyven év alatt folyamatosan megmaradt az érdeklődésem.

Tavaly decemberben írt egy cikket a Magyar Tudományba a hetvenes-nyolcvanas években uralkodó körülmények­ről. Akkoriban a modern orvos-biológiai tudománnyal igyekeztek versenyezni, de a tervgazdaságból fennmaradt az a rendszer, hogy a kutatóintézetekben évente egyszer lehetett leadni megrendelést kísérleti anyagokra, vegyszerekre vagy kutatási segédeszközökre. Az általában több éve megrendelt és véletlenszerűen megérkező anyagok vagy eszközök már igazából semmire nem voltak használhatók. Gyakran az is elfelejtette, hogy mire is jók, aki valaha megrendelte azokat. Nagyobb berendezések esetében ez a folyamat még zavarosabb volt, a modern műszerek szinte teljesen elérhetetlenek voltak. Néha váratlanul, nagy pénzért vehettek mindenre alkalmatlan csodaeszközöket, míg máskor a leghasznosabb, igazán olcsó műszer sem volt beszerezhető. Valóban ilyen cifra volt a helyzet?
– Valóban. Annak ellenére, hogy a munkahelyem egy világhírű labor volt, sokáig nem küldhetett ki szakcikket. Nekem szerencsém volt, mert mire odakerültem, a határon túl is publikálhattunk, neves nyugati kutatókat hívhattunk meg hazai konferenciákra. 1976-ban legálisan kikerülhettem az Egyesült Államokba. A magyaros mentalitást Amerikában is hasznosítottam. Ott is azt néztem, hogy miként lehet valamit egyszerűbben, olcsóbban is elvégezni, összeállítani, megmérni. És végül sokszor igazam lett: egy-egy pofonegyszerű kísérleti összeállítás, egy „célszerűen” megbütykölt eszköz általános elismerést keltett. Chicagóban egy év után gyakran a szomszéd intézetből is átjártak hozzám megkérdezni: „Mondd csak, mi lenne erre a problémára a magyar módszer?”

Könnyen engedték ki, vagy önnek is meggyűlt a baja a hatóságokkal?
– Nekem sem ment könnyen, de az itt dolgozóknak volt egy hihetetlen előnyük. 1959 és 1985 között Hollán Zsuzsa volt az Országos Haematológiai és Vértranszfúziós Intézet főigazgató-helyettese, majd 1985–1990-ig főigazgatója. Egy különleges zseni, aki a szakmában és azon túl is nagy elismerést vívott ki. Ő támogatta a chicagói utamat, de a feleségem és az akkor kétéves fiam nem kapott útlevelet. Hollán Zsuzsa néhány telefonnal elintézte, hogy kapjanak. Sőt, ők ketten fejenként 16 dollár támogatást is kaptak. Én egy centet sem. Azaz 32 dollárral a zsebünkben indultunk hárman az Egyesült Államokba. A repülőtéren szerencsére várt a meghívóm limuzinja, az amerikai kollégák pedig adtak kölcsön, amíg nem kaptam fizetést.

Könnyen ment az átállás a magyar körülményekről az amerikai viszonyokra?
– A jóba beleszokni nagyon könnyű. Ott nem volt gond a vegyszerekkel, a műszerekkel, a szükséges anyagok beszerzésével. Egyébként ugyanazt folytattam az amerikai laborban, mint a magyarban. Amikor hazatértem, nos, akkor volt igazán szükség a kreativitásomra, hiszen nem engedhettem a szakmai munka minőségéből és hatékonyságából. Ráadásul megszületett a második gyermekünk is, de nem volt lakásunk. Jobb híján a nagymamától örökölt víkendtelkünkre építettünk egy faházat. Azt a bizonyos orosz faházat, amelyik huszonöt éven keresztül az otthonunk volt.

Hogyan tesz szert egy Amerikából hazatérő kutató egy orosz faházra?
– Egy kollégám hozta haza, de neki nem kellett. Mi viszont láttunk benne fantáziát.

Mi lett a faházzal?
– Nagyon kellemes volt benne élni, de a családi tanács nyolc évvel ezelőtt úgy döntött, hogy végre nekünk is lehet egy igazi, téglából épített otthonunk. A szibériai típusú faházat eladtuk, majd aktív közreműködésemmel felépült a házunk.

Időről időre kiment az Egyesült Államokba vagy éppen Kanadába. Miért előnyös a folyamatos helyváltoztatás?
– Az embert új impulzusok érik, s ezért nagyobb lendülettel folyik a munka. Itt is, és ott is. Torontóban a világ egyik legjobb kutató­intézetében kaptam állást. Kutatók százai dolgoztak egymáshoz szorosan kapcsolódó területeken a legizgalmasabb, legmodernebb módszerekkel. Amit ott megtanultam, azt hazahoztam.

A család mit profitált az ilyen utakból?
– Kicsit megszenvedték, de számukra is hasznos volt. Gyermekorvos feleségem mindig el tudott helyezkedni. A torontói gyermekkórházban látott módszereket ő is hazahozta, sikeresen adaptálta. Jelenleg egy sérült gyerekeket kezelő alapítványi centrumot vezet a Kanadában megismert módszerek alapján.

Mindig ön vitte a családot, vagy volt, hogy a neje miatt keltek útra?
– Eddig miattam mozdultunk ki, de nagyon szeretnék egyszer háztartásbeli lenni. Persze akkor sem lógatnám a lábam, hanem írnék egy könyvet a szakmáról, amit nagyon régóta tervezek. A viccet félretéve, a könyv még ráér, pillanatnyilag nagyon élvezem azt a szakmai munkát, amit ez a csapat itt végez. Fiatalabb kollégáim rengeteg ötlettel, módszerrel állnak elő, én pedig mindenbe belekotyogok.

Gyermekeit is az orvosi pálya felé terelte?
– A lányom orvos lett. Svéd vejemmel Svédországban neveli három unokámat. A fiam viszont abszolút „pályaelhagyó”. Angol szakos tanár és bábszínész. Az utóbbi a fő szakmája. Nemzetközileg is jól ismert marionettes szakemberként tartják számon Sarkadi Bencét. Ő olyat tud, amit a családból senki: kiváló a kézügyessége, amihez művészi ambíciók is társulnak. Azaz, ha művészetről beszélünk, a feleségemről, Kálmán Zsófiáról sem feledkezhetünk meg.
A szakkönyvek mellett több regényt és útikönyvet írt. Némelyiket több tízezer példányban adták ki. Ő írta a Levélcímünk Chicago, illetve a Kanadában zöldebb a fű című könyveket. Akkoriban kevés ember jutott el oda, és még kevesebben élhettek ott.

Membránbiológiai kutatóként kezdte a pályáját, ám napjainkban az őssejtkutatással kapcsolatos eredményeit ismeri a közvélemény. Miért és mikor váltott?
– Az őssejtekkel kapcsolatos kutatások az utóbbi hat-nyolc évben kerültek az érdeklődés középpontjába, de én ezt a területet is a membránbiológia irányából közelítettem meg. Az őssejtek alkalmazása a gyógyítás mellett a kutatásban is nagyon fontos, mert eddig nem volt olyan emberi sejtmodellünk, amelyből az összes sejtünket létrehozhattuk volna. Az őssejtek segítségével tanulmányozhatjuk, hogy miként alakulnak át egymásba a különböző szövetek, hogyan hatnak ezekre a gyógyszerek. Az őssejtek emlegetése során szövetek és szervek előállításáról is egyre több szó esik, de én itt konkrétan az őssejtek membránjában található transzportfehérjéket tanulmányozom.

Naponta hallani olyan gyógykezelésekről, amelyek köldökzsinórvérből származó őssejtek segítségével adnak reményt a betegek gyógyulására. De vajon lehet-e a vérképző őssejtekből más szöveteket is létrehozni, alkalmazni az erek, csontok, a szívinfarktus gyógyításában? Mikor válnak alkalmazhatóvá az embrionális őssejtek a gyógyításban? Mit tudunk most ezekről a különös sejtekről?
– Az őssejteknek két fő típusuk van. Az egyik a szöveti típusú őssejtek, például a csontvelőben, illetve a köldökzsinórban található őssejtek, amelyeket gyógyításra alkalmaznak. Mindenki hallott arról, hogy csontvelőből őssejteket átültetnek egy másik szervezetbe. Ereket is előállítanak őssejtekből, kisebb szöveteket ugyancsak, ám eddig nem sikerült a szívizom és az idegsejtek létrehozása. Ez utóbbi esetben lennének hasznosak a mindentudó, pluripotens őssejtek, amelyeket veszélyességük miatt jelenleg még nem használunk a gyógyításban. Veszélyesek, mert ha a szervezetbe kerülve nem találják a megfelelő szöveti környezetet, akkor daganattá alakulnak. A kutatásban és a gyógyszerfejlesztésben azonban az utóbbi őssejtek is hasznosak. A mi laborunkban is láthat pluripotens őssejtből létrehozott szívizomcsomókat, illetve idegsejteket, de ezek fejlődését még nem tudjuk kézben tartani. Az őssejtterápiával kapcsolatban ma még sok a megválaszolatlan kérdés. Az élő sejt rendkívül összetett és bonyolult rendszer, amelynek korántsem értjük még minden részletét. A természetes környezetükből kiemelt sejteknek például megváltozik a viselkedésük. Bár az őssejtek elvileg bármilyen sejttípussá átalakulhatnak, úgy tűnik, a folyamatot befolyásolhatja, hogy eredetileg milyen szövetből származnak, továbbá előfordulhat az is, hogy a már differenciálódott őssejtek visszaalakulnak, illetve az immunrendszer megtámadhatja és elpusztíthatja ezeket. Sok a megválaszolatlan kérdés.

A kutatóknak nemcsak a technikai jellegű problémákkal, hanem a politika felől érkező kritikákkal is meg kell küzdeniük. Néhány éve éles támadások érték a kutatókat az embrionális őssejtekkel végzett kutatások miatt. Kibékült a két fél, vagy valamelyik feladta az álláspontját?
– A Bush-kormányzat alatt az Egyesült Államok nem adott pénzt ilyen kutatásra, ám ha a laborok máshonnan pénzhez jutottak, folytathatták a munkát. Európában is országonként változott a helyzet. Volt, ahol támogatták a munkát, másutt megvonták a pénzt. Ma is különböző a szabályozás, de a legtöbb országban elindultak, működnek az őssejtes vizsgálatok. Mára kiderült, hogy szinte valamennyi sejtünkből létre tudunk hozni pluripotens őssejtet, ezért nincs szükség az embrionális őssejtekre. Ezek tanulmányozása már nem jelent etikai problémát. Az őssejtekkel folytatott kutatás természetesen ma is nagyon szigorúan ellenőrzött terület.

Hazánkban milyenek az előírások?
– A törvények alapvetően nem gátolják a munkát. Itthon az ős­sejtek bármilyen formájával dolgozhatunk, ha engedélyt kapunk. De nem hozhatunk létre humán embrionális őssejtvonalakat.

Mit tart a legfontosabb eredményének?
– A nemzetközi szakma fontos megfigyelésnek tartja a membránok kalciumtranszportjával kapcsolatos eredményeinket. A mai napig sokat idézett munkánk az aktív kalciumtranszportban szerepet játszó enzimek működésének megismerése. Másik nagy munkánk az volt, amikor azt vizsgáltuk, hogy miként alakul ki rezisztencia a vérképző rendszer daganatos betegségére adott gyógyszerekkel szemben. Részesei voltunk annak a folyamatnak, amelyben kiderült, hogy ez néhány membránfehérje működésén alapul. Munkatársaimmal a széles körű rezisztencia ellen új, szabadalmakkal védett diagnosztikai módszereket fejlesztettünk ki. Emellett olyan vegyületeket állítottunk elő, amelyek meggátolják a gyógyszer-rezisztencia kialakulását. Ugyanakkor e vegyületek klinikai alkalmazása máig nem hozott átütő sikert, mert kiderült, hogy a rezisztenciában szerepet játszó fehérjék a saját szervezetünket is védik a mérgező anyagoktól. Ha gátoljuk működésüket, a daganatot kezelni tudjuk, de egyúttal veszélynek tesszük ki szervezetünket, mitológiai hasonlattal élve, Szkülla és Kharübdisz között kell hajóznunk. Újabb és újabb vegyületeket fejlesztenek a kutatók, de igazi megoldást eddig nem talált a tudomány erre a problémára. A gyógyszergyárak az elmúlt időszakban sok pénzt fektettek az ilyen irányú kutatásokba, a kudarcok miatt azonban néhány éve visszafogták a kiadásokat. Remélem, hogy hamarosan változik a helyzet. Kiváló kollégám, a Lendület Program egyik nyertese, Szakács Gergely továbbra is ezen a problémán dolgozik.

Mi jelent önnek kikapcsolódást? Lejár még a lőtérre?
– Már régen nem. 1974-ig versenyeztem, majd lezárult az a korszak. Ha sport, akkor a teniszezés jelent számomra kikapcsolódást. Sok örömöm volt a kőházunk létrehozásában, amelyet ugyan nem magam építettem a két kezemmel, de én voltam a művezető. Hogy miért? Mert nagyon szeretem a kreatív dolgokat. Nem vagyok szakbarbár, de olykor előfordul, hogy itthon is membránbiológiai kérdésekkel foglalkozom, cikket írok. Majd másnap meccset nézek vagy éppen kertészkedem. Nagyon szeretem a zenét, sokat járunk hangversenyre, operába és színházba is – ebben feleségem a fő szervező.

Köztudott, hogy nagyon fontosnak tartja a tudományos eredmények népszerűsítését. Honnan ez a „becsípődés”?
– Aki akarja, látja, hogy hazánkban nagyon nagy a hiány az olyan tudománynépszerűsítésben, ami egy kicsi odafigyelést igényel. Ami nem könnyen emészthető egysoros sajtóhír, hanem aminek utána kell járni. Tudom, hogy a tudományos problémák, eredmények jelentős részét érthetően el lehet magyarázni. Úgy, hogy a nagymama is megértse, hogy mit miért csinálunk, mi miért fontos. Izgat az a lehetőség, hogy ilyen jellegű műsort létrehozzak, vagy szakértőként segítsem a működését, de nem látom azt a tévécsatornát vagy rádióadót, ahol ez megjelenhetne. A hazai lapokról hasonló a véleményem. Az amerikai újságok hétvégi mellékletében nagyon komoly súlyt kapnak a tudományos cikkek. Mutasson egy magyar újságot, ahol erre figyelnek! Vagy ha van, az gyakran felszínes vagy érthetetlen. A Mindentudás Egyeteme ebből a szempontból jó kezdeményezés volt, kár, hogy véget ért.

Interjúsorozatunk ellenben folytatódik. Kivel készítsük a következő beszélgetést?
Váradi Andrást ajánlom, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Enzimológiai Intézet munkatársát, aki kiváló kutató és nagyon különleges ember. Ha találkoznak, az ön és az olvasók számára is kiderül, hogy mire gondoltam.•

Sarkadi Balázs kutatóorvos, akadémikus 1948-ban, Budapesten született, általános orvosi diplomáját a Semmelweis Egyetemen szerezte 1972-ben. 1986-tól a biológiai tudomány doktora, 1995-től a Semmelweis Egyetem habilitált egyetemi tanára, majd 2008-tól kutató professzora. 2004 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2010-től rendes tagja.
1972-től az Országos Vérellátó Szolgálat Kutató Intézetében dolgozik. Hosszabb tanulmányutat tett 1976–77, 1990–92 és 2000–2001 között az Amerikai Egyesült Államokban, illetve 1982–83 között Kanadában. Tagja több nemzetközi tudományos társaság elnökségének. 1996 óta az MTA Membránbiológiai Kutatócsoportjának vezetője, 1995-ben és 2000-ben a Howard Hughes Medical Institute támogatását, 1997-ben Széchenyi professzori ösztöndíjat, 2000-ben Fulbright ösztöndíjat nyert el. Munkáját 1996-ban Tankó Béla-díjjal, 2003-ban Akadémiai Díjjal, 2006-ban Gábor Dénes-díjjal, 2009-ben Ipolyi Arnold-díjjal ismerték el. Folyamatosan tart előadásokat a Semmelweis Egyetemen és az ELTE TTK-n, 14 végzett PhD-hallgatónak volt a témavezetője.
 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka