2011-ben az ELTE-n Ön alapította meg Magyarország és Kelet-Közép-Európa első Tudománykommunikáció a természettudományban MSc képzését. Miért gondolta úgy, hogy szükség van erre a szakra?

– A Természettudományi Karon, ahol megalapítottam a számítógéppel segített tanulás UNESCO-kutatóhelyét, a kollégákkal beszélgetve úgy éreztem, igény van a hagyományos és digitális médiában jól eligazodó, és a természettudományokhoz is értő kommunikációs szakemberek képzésére. Patkós András fizikus, akadémikus, aki régóta foglalkozott egy ilyen képzés kidolgozásával, tanácsaival segítette az új mesterszak létrehozását. Az egyetemen és a tudományos közéletben is jelentős támogatást kapott az ötlet, és 2011-ben elindulhatott a képzés, aminek az volt a célja, hogy az itt végzett szakemberek az átlagember számára „lefordítsák” a tudomány nyelvét, és érthetően, hitelesen és érdekesen ismertessék vívmányait. Másik fontos feladatunk az intézményi kommunikátorok képzése. Ők közvetítik a kutatók eredményeit a politikai élet szereplői felé internetes és nyomtatott közleményekkel, melyek tervezésében, a szövegek és képek kiválasztásában, szerkesztésében is fontos szerepük van. A múzeumi tanulás szakirányunk is hiánypótló, hiszen számos műszaki és természettudományi gyűjteményben nincs ilyen szakember. Az ország több mint negyven kommunikáció szakjához képest a mienk két szempontból egyedülálló. Az egyik, hogy hallgatóink egy jól behatárolt területen – ez a természettudományok és műszaki tudományok világa – a képzés előtt már diplomát szereztek. A másik: a sok gyakorlat, amely felkészít a hagyományos és modern médiaműfajok széles körének művelésére. Hallgatóink filmes és fotós alapképzést kapnak, ezért tudják, mit várhatnak a média műfajaitól, az adott tudományos tartalmat hogyan lehet a leghatásosabban közvetíteni a laikus olvasónak, nézőnek.

Évekkel ezelőtt azt nyilatkozta, hogy a szak megalapításakor nehéz volt megértetni: nem véletlen, hogy a vezető külföldi egyetemeken a természettudományi karokon vannak ezek a tanszékek, szoros kapcsolatban a tudományágak képviselőivel. Kik értetlenkedtek?

– A Magyar Akkreditációs Bizottság, amely befogadta az új szakot, a többi kommunikációs képzéshez hasonlóan először minket is a bölcsész területhez sorolt, bár képzésünkben igen sok tantárgy foglalkozik a természettudományokban folyó kutatások megismertetésével. Szerencsére sok jeles professzor vélte úgy, hogy csak egy természettudományos identitású szak hallgatóitól várható el ezen identitás avatott ápolása. Végül elfogadták ezt az érvelést, 2011-ben MSc szakként indulhattunk. Büszkén mondom, hogy nem a tudományos munkára alkalmatlanok választanak bennünket, számos hallgatónk már az alapképzésben, tudományága Tudományos Diákköri Konferenciáján a legjobbak között szerepelt, mások párhuzamosan végzik kutatói mesterszakjukat is.

Mi a sorsa ennek a képzési formának? 2015 őszén arról lehetett hallani, hogy megszűnik ez a szak.

– 2016-ban is felvételiztetünk, de azután sajnos szüneteltetnünk kell a képzést. Ennek hivatalos indoka a kevés diplomát szerzett hallgató. A képzés négy éve alatt félszáz hallgatónk fejezte be tanulmányait. Mindannyian a pályán vannak, de nem mindegyikük vehette át még a diplomáját, mivel a két középfokú nyelvvizsga megszerzése nem könnyű feladat, ezért sokan elhalasztják a diplomaszerzést – akárcsak sok más mesterszakon. Végzettjeink például a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatalban, az MTA Wigner Kutatóközpontban, az Országgyűléshez tartozó Nemzeti Fenntartható Fejlődési Titkárságon, továbbá az Emberi Erőforrások Minisztériuma Felsőoktatásért Felelős Államtitkárságán, múzeumokban és számos más kutatóhelyen dolgoznak. 2015-ben a nappali tagozatos képzésre hatvanan jelentkeztek, tizennégy főt vettünk fel. Reméljük, 2016-ban is sikeres lesz a felvételi, és még sok jól képzett tudománykommunikátort bocsáthatunk ki az ELTE TTK-ról. 2017 őszétől felsőoktatási szakirányú továbbképzést indítunk. Ez a forma sajnos kevesebb gyakorlatra fordítható időt jelent. A mi szakunknak megfelelő Science Communication kurzusokon, a Stanford Egyetemen, Bristolban, Londonban, Dortmundban sem továbbképző kurzusokon tanítják, hanem nappali tagozaton oktatnak, a képzések hetven százalékában MSc szakon. Kollégáimtól azt kérem, hogy ne szomorkodjunk, hanem tanítsunk lelkesen és hatékonyan – és közben küzdjünk, hogy a képzési listáról 2017-től levett, azaz szüneteltetett szak visszakerüljön az őt megillető helyre. Látok esélyt erre a kedvező változásra. Nem adjuk fel, folyamatosan kérvényezni fogjuk a szak újraindítását.

Melyik médiaszereplése volt életében a legemlékezetesebb?

– A számítógépek tömeges iskolai megjelenésekor, 1990 körül, az elsők között írtam arról, milyen hasznosak lehetnek az oktatásban. Ennek kapcsán adtam életem első interjúját – a TV2-nek. Akkor még szinte senki sem hitt abban, hogy többről van szó, mint egy modernebb írásvetítőről, és az is elképzelhetetlennek tűnt, hogy később milyen óriási összegeket költenek majd az oktatást segítő informatikai eszközökre. A veszélyeket látták, és nem a lehetőségeket. Az élő adásban a riporter azt firtatta, hogy vajon a diákok és a tanárok a Sulinet hálózaton keresztül valóban pornóoldalakat nézegetnek-e? – miközben én a digitális kompetenciáról, az informatikai képességek fejlesztéséről vártam kérdést. Azt válaszoltam, hogy az akkori sávszélességgel igazi kihívás lenne az iskolai hálózaton a sok képet tartalmazó oldalak letöltése… Ezután szerencsére lehetőséget kaptam arra is, hogy felkeltsem a nézők érdeklődését az izgalmas új oktatási eszköz iránt, amely sokat segíthet abban, hogy az oktatás személyre szabott, hatásos és érdekes legyen.
Most is ez a véleményem, bár az informatikai kultúrának épp olyan negatív a sajtója, mint volt a kilencvenes években. Ami a sok vitát kavart PISA 2012 felmérést illeti, amely szerint a számítógéppel az iskolában sokat foglalkozók rosszabbul teljesítenek: szerintem az oktatási módszer és a tartalom a hibás, nem a rugalmas, sokoldalú eszköz.

Honnan indult a pályája?

– Szüleimmel Baján éltem tízéves koromig. Innen származik Jelky András, a világjáró szabólegény. Minden nap láttam a szobrát iskolába menet: földgömbön áll, vándorbottal a kezében, készen arra, hogy felfedezze a világot, és hazahozza, ami új és érdekes. Igazi tudományközvetítő volt: bátor, nyitott és sokoldalú. A szobrához tervként készült kisplasztika, amit a gyerekeimtől kaptam kerek születésnapomra, itt áll az irodámban, mindig útra készen. Édesanyám Kodály-tanítvány, énektanár, tanítóképző szakember és sikeres karnagy volt. Édesapám a bajai bankból került Budapestre, a Magyar Nemzeti Bankba, ahol a Mezőgazdasági Főosztály vezetőjeként, szakítva a hetvenes években szokásos hivatalnoki szemlélettel, bankárként tevékenykedve részt vett számos sikeres állami vállalkozás finanszírozásában.
Középiskolába a József Attila – a mai Budai Ciszterci Szent Imre – Gimnáziumba jártam. A főváros igen jó nevű gimnáziuma volt az első, amely angol tagozatot indított. Budapest minden pontjáról jöttek a tehetséges diákok. Alapítottunk itt egy amatőr színtársulatot, a Mediszint, amelyet egyetemista korunkban is tovább működtettünk. Kiváló rendezők és színészek kerültek ki innen, és a tanári mesterségben is nagyon hasznos volt, amit itt tanultam. Kína-kutató művészettörténésznek készültem, de ezekre a szakokra akkor még nem lehetett közvetlenül jelentkezni, ezért angol és orosz szakon kezdtem. Az orosz szaknak köszönhettem, hogy húszévesen fél évig tanulhattam Leningrádban, az Ermitázs kínai porcelángyűjteményében. Az volt az elképzelésem, hogy az európai és a kínai művészeti kölcsönhatásokkal, két képi nyelv találkozásával foglalkozom majd egész életemben. Szakdolgozatomban, amelyet a kínai kultúráról szóló költői-tudományos esszék szerzőjéhez, Miklós Pálhoz írtam, 18–19. századi porcelánokat katalogizáltam, melyek közül sokat a Kelet-ázsiai Múzeum névadója, Hopp Ferenc hozott be az országba, és korábban még senki sem foglalkozott velük.
Kínával sajnos a hetvenes években megromlottak a kapcsolatok, s bár később javult a helyzet, nem találtam állást ezen a területen. Azt tanácsolták, tanuljak meg arabul, mert azzal a nyelvvel többre megyek. Akkor már beszéltem oroszul, angolul, franciául, németül, ám nem éreztem magamban kellő késztetést egy újabb nyelv elsajátítására. Azt választottam, ami művészettörténészként és tanárként kezdettől érdekelt: a műalkotások közvetítésének módszereivel kezdtem foglalkozni, és innen jutottam el a fiatalok vizuális nyelvének kutatásáig. Az egyetemen Székácsné Vida Mária vezetésével működött egy speciál­kollégium, ahol a műalkotások befogadásának lélektani hátteréről és a gyermekrajz pszichológiájáról hallhattunk előadásokat. A képzőművész-pszichológus saját, kézírásos fordításaival ismertetett minket a kortárs nemzetközi szakirodalommal. Interdiszciplináris műhelyt vezetett, ahol egy-egy témát az igen különböző képzésekből érkező hallgatóknak együtt kellett feldolgozniuk. A ritmusról, színekről, kompozíciós formákról például egymás után mondta el gondolatait a leendő orvos, író, zenész, pszichológus és néprajzkutató. Ebből a csodálatos közösségből nőtt ki később a Tusa Erzsébet és Lendvai Ernő zongoraművész által vezetett Intart, azaz Inter Artes (művészetek és mesterségek közötti) Társaság, amely a nyolcvanas években számos hazai és nemzetközi rendezvényen ültette egy asztalhoz a természettudományok és művészetek képviselőit. Székácsné Vida Mária és a nagyszerű reformpedagógus, a ma is működő Kincskereső Iskola alapítója, Winkler Márta iskolai kísérletében tanultam meg, hogyan kell a művészetet ennek szellemében, kreatívan közvetíteni az iskolában.
Vizuális nevelési programot írtam, amelyért az OTDK-n (Országos Tudományos Diákköri Konferencia – a szerk.) első díjat kaptam, és ez 1978-ban kétéves kutatói ösztöndíjat jelentett az ELTE BTK Pedagógiai Tanszékén, ahol 2001-ig a tanárképzésben oktattam.
Az OTDK szegedi döntője után meghívást kaptam egy négyéves iskolai kísérletre a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola gyakorlóiskolájába. Friss diplomásként, 1978 szeptemberében ott ültem négy, sok évtizedes gyakorlattal rendelkező tanítónővel szemben, és az volt a feladatom, hogy elmondjam nekik, hogyan is kell a műalkotások értésére tanítani a 6–10 éveseket. Szerencsére hajlandók voltak meghallgatni, de megkértek: mutassam is meg a gyakorlatban, mire gondolok, és havonta tartsak bemutatóórákat minden osztályban, ahol kísérletezni szeretnék. Négy évig itt, újabb négy évig a kecskeméti Kodály Iskolában ezzel a módszerrel dolgoztunk együtt a kiváló tanítókkal, tanárokkal, akiknek egész életemben hálás leszek. Így született például a Kép, nyelv, zene, matematika program, melyet épp tavaly ad­tak ki újra. Művészet és élet című könyvem is a „két kultúra” összeegyeztetésén alapuló pedagógiai modellre épült. Szegeden ismertem meg Nagy József neveléstudós professzort és munkatársát, a nemrég Prima Primissima díjjal elismert Csapó Benőt, akik meghatározó szerepet játszottak kutatói pályámon. Segítettek abban, hogy a képességek méréssel kísért fejlesztését mindennapos gyakorlattá tegyem a művészetpedagógia korábban csak lelkes beszámolókkal vagy fanyalgó „készségtárgy” minősítéssel értékelt területén. Ez a kutatásalapú pedagógiai innováció áll munkám középpontjában ma is.

Ismerőseim szerint a kamaszok rajzolását új világításba helyező akadémiai doktorija igen érdekes téma. Mit állít ezzel kapcsolatban?

– Amikor elkezdtem gyermekrajzzal foglalkozni, észrevettem, hogy míg a kisgyermekek „tündéri realista” rajzairól sokat és lelkesen írnak, a kamaszok néha riasztó, torz, szomorú, furcsa, esetleg illetlen tartalmú alkotásairól jóval kevesebb szó esik. A „rajzfejlődési törés”, a kamaszok vizuális képességeinek megállíthatatlan, törvényszerű romlása közkeletű kifejezés volt a kézikönyvekben, de a tanulmányokban is. Bebizonyítottam, hogy ennek az ellenkezője igaz: a kamaszkorban a vizuális kifejezés töretlenül fejlődik, sőt: a képi kommunikáció az önkifejezés egyre fontosabb terepe. Amerikai kutatói díjat és MTA doktora címet is kaptam a „rajzi törés” cáfolatáért, ám ennél sokkal fontosabb, hogy sikerült az érdeklődést felkeltenem a 13–18 évesek képi világa iránt. Ha úgy tetszik, rehabilitáltam a kamaszkort, helyére tettem az egyén vizuális fejlődésében.

Korábban azt nyilatkozta, hogy két nagy probléma van a magyar iskolarendszerben. Az egyik, hogy az iskolák költségvetésében nincsenek források a számítógépek javítására és korszerűsítésére. A másik a rendszergazdák hiánya, ami általános gond, hiszen nemcsak a közoktatásban akadályozza a munkát, hanem a felsőoktatásban is. Az informatikatanárok kizsákmányolása folyik, erre pedig hosszú távon nem lehet építeni. Hogyan oldják ezt meg az iskolák?

– Rendkívül nehezen. Egyértelmű, hogy egy oktatásinformatikai rendszer akkor működik hatékonyan, ha gyorsan reagál a szoftver- és hardverproblémákra. Ehhez az intézményvezetőnek állandóan elérhető forrást kell biztosítani az iskolákban szabadon felhasználható informatikai normatívával. Ha nincs elég rendszergazda, akkor egyetemistákat alkalmaznék az egyszerűbb feladatokra. Szoftverek telepítésére például ők is kiválóan alkalmasak – hiszen ezt teszik a saját gépeikkel hatéves koruk óta. Az informatikatanár informatikát tanítson, digitális kompetenciát fejlesszen, és ne gépeket szereljen.

Ön évtizedek óta leendő tanárok informatikai témájú oktatását szervezi. A technika fejlődésével a tanároknak ma már a számítógép is nagyban segíti a munkáját, melynek használatát el kell sajátítani. A különböző technológiák más és más pedagógiai megközelítést igényelnek. Mit ért egy oktatástechnikai szakértő e-learningen?

– Az e-learning az információs és kommunikációs eszközök személyre szabott, rugalmas, adaptív pedagógiai használatát jelenti számomra. Éppen most készül az ELTE digitális jövőképe, oktatói igényeket és kompetenciákat, illetve eszközparkot felmérő vizsgálatok alapján. Örömmel tapasztaltam, hogy a TTK-n dolgozó kollégák megtalálták azokat az alkalmazásokat, amelyek tudományterületükhöz illeszkednek. Vizsgakörnyezeteket és digitálistananyag-megosztókat használnak, és online kommunikálnak a rájuk bízott sok száz hallgatóval. Hiszek abban, hogy ez hasznos. Én, a középkorú tanár egy jó e-learning környezetben hasonlóan működök, mint a fiatalok, akik a különböző tartalmaikat megosztják, kommentálják, vagy másutt szerzett, érdekes információkat küldenek egymásnak. Ilyen hatékonyságú munkára nem lennék képes a hagyományos módszerekkel.
Abban azonban nem hiszek, hogy egy olyan nagyszerű intézményben, mint az ELTE, ahol hallgatóktól körülvett sugárzó egyéniségek sétálnak a folyosókon, ahol az előadótermek sokszor kicsinek bizonyulnak, annyian szeretnének személyesen megismerkedni egy-egy nagy kutatóval, ott csak gépek közvetítésével kellene tanulni. A személyes találkozás elengedhetetlen. Az e-learning nem váltja le az oktatókat, hanem arról szól, hogy még többet adjunk a tanárságunkból, hogy tompítsuk a tömegoktatás nem kívánt következményeit, hogy ne legyen tömegtermelés az egyetemi képzés.

Mire nem alkalmas az e-learning?

– A matematikában általában felesleges, hiszen oda zseniális koponya, egy tábla és kréta kell. Ugyanakkor viszont a geometriai modellezést nagyban segítheti a módszer. Kémiai, fizikai vagy biológiai kísérleteket nem mutathatunk be ezzel az eljárással, pontosabban kivetíthetjük azokat, de kevésbé hatásos, mintha a gázelegy előttünk robban fel. A kísérletek előkészítését segítő szimulációra, mérésre és dokumentálásra viszont nagyon hasznosak a PC-re, tabletre vagy telefonra telepített programok.

Az elég kacifántos nevű, Természettudományi Kommunikáció és UNESCO Multimédiapedagógia Központot vezeti. Hogyan jött a képbe az UNESCO?

– Az UNESCO és az oktatási informatika egyszerre érkezett az életembe. 1990-ben, egy külföldi konferencián találkoztam először a számítógéppel segített tanulással, és szerettem volna kipróbálni, mire jó. Az ELTE TTK oktatástechnikai csoportját érdekelte ez a téma, itt alakult meg a multimédia pedagógiai alkalmazásait kutató csoport. Az UNESCO feladatai közül azt vállaltuk, hogy az oktatási informatikát és vele az innovatív pedagógiai módszereket azokhoz visszük el, akikhez általában kevés újdonság jut el: a hátrányos helyzetű iskolákba. Mi adtuk ki az országban az első, CD-melléklettel kísért könyvsorozatot Informatika az oktatásban címmel. Az UNESCO munka révén juthattam el Kenyába, ahová matematikai művészeti programot és számítógéppel segített tanulási módszereket ötvöző pedagógus-továbbképzést vittünk. Ebben az afrikai országban esélyteremtőnek tartják a számítógéppel segített tanulást.

Az egyetemi karriert vállaló nőkkel kapcsolatban gyakran fölmerül, hogy miként tudják összeegyeztetni az anyaságot a szakmai előrejutással. Az Ön esetében ez hogy volt?

– Édesanyám első unokája, a lányom születésekor nyugdíjba vonult, és attól kezdve sokat segített nekünk. Ma is mindent elolvas és megoszt velünk, ami a családjának érdekes lehet, igazi inspirációs forrás. Öt éven át voltam gyesen a két gyerekemmel, és ezt ma is jó döntésnek tartom. Kiváló a kapcsolatom velük, és semmiről sem maradtam le a pályán, hiszen olvastam, írtam az otthon töltött idő alatt is. A fiam, Szirmai Gergely az ELTE BTK kommunikáció alapszaka után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett televíziós műsorkészítő, filmkritikus videoblogger, azaz vlogger. Jelenleg három csatornát működtet, az első már ötéves, és több mint 280 ezren követik. Nemrég egy fiatal kritikusokból álló nemzetközi csapat tagjaként interjút készíthetett Steven Spielberggel és Tom Hanksszel. Lányom, Szirmai Anna Linda pszichológus, pszichoterapeuta és doktorandusz az ELTE-n. Arra különösen büszke vagyok, hogy a Ludwig Múzeumban népszerűek különleges, a kortárs képzőművészetet személyes életünkkel összekapcsoló tárlatvezetései. Szoros családi közösségben élünk, sokat találkozunk, sokat tanulok tőlük. Édesapjuk építész tervező, de kutató is, új épületszerkezetek kidolgozója.

Női pályának tartja a pedagógiát?

– Hivatásnak tartom, ahol mindkét nem sajátos képességeire, tulajdonságaira szükség van. Ezen a területen valóban sok nő dolgozik, ennek ellenére nagyon kevés szerzett közülük MTA doktora címet. Azt szeretném, hogy ha ehhez tehetsége van, semmi se gátoljon meg egy nőt abban, hogy magas tudományos fokozatot szerezzen. Magam is arra készülök, hogy majd, mint nagymama, biztos hátteret nyújtsak rendkívül tehetséges lányomnak, és ha igényli, a menyemnek is. A tehetség, kitartás mellett támogató család, szerencse és erős lélek is kell a sikerhez.

Elégedett a pályájával?

– A kutatáshoz nyitottság kell, de új területek felé vonzó érdeklődésünket nem célszerű mindig követni. A nyitottság jegyében néhányszor én is kutatási területet váltottam, és bár egyiket sem bántam meg, úgy érzem, az oktatási informatika területéről korábban kellett volna visszatérnem ahhoz, ami egész életemben vonzott: a modern média világában gyorsan változó képi nyelv megismeréséhez. A vizuális nevelésben, ahol a kreativitás, az egyediség, az inspiráció és az ihlet a kulcsszó, a pedagógiai gyakorlatban is bizonyítanunk kell kutatási eredményeink hatékonyságát. Ott nem mondhatjuk, hogy csak képességteszteket veszünk fel, és az oktatási gyakorlat maradjon úgy, mint eddig. A nyitottságot sikerült átadnom a 27 év alatt, amíg az Iparművészeti Főiskolán, majd Egyetemen a Gaul Emil vezette tanárképzésben részt vehettem. Számos remek fiatal kutató került ki ebből a műhelyből, akik folytatni fogják a munkát, amit elkezdtem.

Jól gondolom, hogy a jövőképébe a nagymama szerep mellett más célok is beleférnek?

– Bőven. Szeretném megírni, milyen a 21. századi „gyermekrajz”, hogyan alakul a fiatalok képi nyelve egy olyan korban, amikor még megismerhető a honfoglaló magyarok nemezelő technikája, de már bárki készíthet olyan minőségű filmet, amelyhez egy-két évtizede méregdrága eszközök kellettek.
Kutatócsoportommal az MTA szakmódszertani pályázatára készülünk, célunk a kortárs képi nyelv beépítése az iskolai programba. A Vizuális kultúra tantárgyi program, amit javasolunk, egyszerre digitális és hagyományos, álló- és mozgóképes, interaktív és klasszikusan zárt. Előző interjúalanyuk, Molnár Gyöngyvér és munkatársai elektronikus diagnosztikai rendszerében máris sok feladatunk működik, de még több lesz, hiszen a vizuális befogadóképesség, különösen a térszemlélet és színérzékelés nagyszerű vizsgálati eszköze ez a rendszer. Szeretnénk bebizonyítani, hogy nemcsak a zene fejleszti az agyműködést, hanem a rajzolás is. Sok új eredményt ígérő együttműködés formálódik erről az MTA Természettudományi Kutatóközpont Agyi Képalkotó Laboratóriumával.
Ám ahogy beszélgetésünk elején mondtam, a tudománykommunikáció mesterszak nagyon fontos számomra. Ha megmentjük, akkor valóban elégedett leszek.

Hogyan kapcsol ki a vizuális kultúra megannyi vívmányából?

– Nem kapcsolok ki – benne maradok, ott pihenek! Az én hobbim ugyanis a múzeum – művészeti, tudományos, kicsi vagy nagy –, bármilyen. Amikor Budapestre költöztünk, már tizenkét éves koromban beiratkoztam a Magyar Nemzeti Galéria Baráti Körébe. Nagyon meglepődtek a kört akkoriban alkotó idős műgyűjtők, amikor megtudták, hogy egy iskolás lány szeretne közéjük tartozni, de befogadtak. Azóta is baráti kör tag vagyok itt is, és más múzeumokban is. Sokat sportolok, és ha tehetem, hetente egyszer elmegyek valamelyik színházba.

Kit ajánl következő interjúalanyként a figyelmünkbe?

– A már korábban említett Patkós András fizikus akadémikust, az ELTE Természettudományi Kara professor emeritusát, aki a hazai tudományközvetítésért igen sokat tett.•