2013. július: jegyzet, portré, tudomány, agykutatás, innováció, it, disszemináció, építés, paragrafus, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, megújuló energia, atomenergia
2013. július 3.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Kipecázni a lényeget

Kalandvágyból egy éven át Kínában tanult, doktori fokozatát a Budapesti Műszaki Egyetemen szerezte, dolgozott az Egyesült Államokban, majd hazatért, s közel húsz esztendeje a világ egyik vezető telekommunikációs cégének kutatómérnöke. Veres Andrást az ELTE professzora, Csabai István ajánlotta olvasóink figyelmébe.


Honnan indult a pályája?
– A Veres család veszprémi illetőségű. Én is ott jártam gimnáziumba, majd onnan egyéves kitérővel a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam tovább. Ez az év nem az akkor még szokásos, egyetemi felvételi előtti katonaságot jelentette, hanem Kínát. Az egyik pekingi műszaki egyetemre felvételiztem, sikerrel. Joggal kérdezheti, hogy mit kerestem én akkoriban, egészen pontosan 1989-ben Kínában? A kalandvágy hajtott oda. Az akkori szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov 1989. májusi pekingi látogatása után a kínai rendszer ellenzéke úgy érezte, ott is változások indulhatnak. Ettől kezdve szinte naponta 200-300 ezer ember tüntetett – főleg fiatalok és diákok – Peking főterén és a környező utcákon. Június 3–4-én a hadsereg egységeit vetették be a Tienanmen téri demonstrálók ellen. A brutális beavatkozás közel háromezer ember életét követelte. Én ennek az évnek az őszén kezdtem el ott a tanulmányaimat.

A máig emlegetett események von­zották Kínába, vagy valami más motiválta?
– Jóval a katonák brutális akciója előtt felvételiztem. Az események hallatán természetesen felvetődött, hogy itthon maradok. Ezt elsősorban a szüleim szerették volna, de győzött a már említett kalandvágy. Akkoriban még nagyon kevés helyen tanulhatott külföldön az ember. Kelet-Németországba mehettem volna, de németül nem tudtam. A másik opció a Szovjetunió volt, ami szintén kihívás volt akkoriban, de én a szintén megpályázható Pekinget Moszkvánál is mozgalmasabb helynek gondoltam. Igaz, hogy kínaiul sem tudtam, de azon az egyetemen angolul is elboldogult az ember. Jelentkeztem. Ebből a régióból egy embert vettek fel, engem. Kimentem, és egy év után hazatértem, de fontos, hogy nem egy évet akartam kint tölteni. Ennyi idő alatt azonban rájöttem, hogy a kínai kultúra, a nép, a nyelv, a világlátás roppant izgalmas, de szakmai szempontból messze nem tartottak ott, ahol jelenleg. Egyértelmű volt számomra, hogy szakmai karriert nem alapozhatok meg abban az országban. Éppen ezért 1990 tavaszán átjelentkeztem a Műegyetemre, ahol 1995-ben villamosmérnöki diplomát szereztem.

Említette, hogy a szülei féltették, miközben ők is világutazók. Nincs itt ellentmondás?
– Magam is rájöttem, hogy milyen nagy különbség van a között, ha én vagyok tá­vol, vagy ha például a feleségem utazik el. Sokkal jobban aggódik az itthon maradó, mint a távollevő. Egyébként igaz, különös család a mienk. Édesanyám orosz, akit édesapám egyetemistaként a Szovjetunióban ismert meg. A bátyám az enyémhez hasonló ösztöndíjjal Lvovban, mai ukrán nevén Lvivben szerzett diplomát. Ő a PhD-jét Nagy-Britanniában szerezte meg, majd az Egyesült Államokba ment dolgozni brazil származású feleségével. Ha azt nézzük, a családban én vagyok a kakukktojás, mert nem külföldi, hanem magyar lányt vettem feleségül. Mi is sokat utaztunk együtt, de mióta megszületett a lányunk, s főleg mióta tudjuk, hogy hamarosan újabb jövevénnyel gyarapodik a család, több időt töltünk itthon.

1995-ben végzett, hogy került az Ericssonhoz?
– A svéd cég akkoriban kezdett nyitni Közép-Európa felé. Abban az évben létesült egy apró szoftverház Budapesten, amelynek logikus folytatása volt, hogy kutatási együttműködést kezdeményeztek az egyetemekkel. A svédek egy négy-öt fős kis labort létesítettek a Műegyetemen. Ma is működik a HSN-laborként ismert, nagyon nagy presztízsű, rengeteg PhD-hallgató tanulmányait segítő kutatóhely. Én is ide jelentkeztem PhD-re, majd úgy alakult, hogy a New York-i Columbia Egyetemen tanultam amerikai témavezetőmnél. Rendkívül élveztem az ott töltött másfél évet. Nemzetközi csapatba csöppentem, ahol elvétve találkoztam amerikai PhD-hallgatóval. Azóta vallom, hogy minden doktorandusznak külföldön is el kellene töltenie egy rövidebb-hosszabb időszakot, leginkább az Egyesült Államokban, ahol a technológiai jellegű tudományterületeken azt a szemléletet sulykolják az emberbe, hogy az egész világnak kell kutatni. Ebből a szempontból Európa belterjes, azaz sokkal inkább pályázatközpontú, mint az USA. A vén kontinensen nem biztos, hogy arra adnak pénzt, amire valóban szükségük van az embereknek. Fontos még, hogy az Atlanti-óceán túlpartján az ipar és a kutatás kéz a kézben jár. A cégektől előadókat hívnak az egyetemre, órákat tartanak abban az intézményben, ahonnan kikerültek. Magyarországon, ha az ember egyszer elhagyta az egyetemet, gyakorlatilag nincs esélye arra, vagy legalábbis nagyon kevés, hogy visszatérjen oda. Főállásúként, mert alkalmi előadóként számítanak a munkámra. Azt sem tartom lehetségesnek – miközben elképzelhető, hogy van erre példa –, hogy valaki az iparban dolgozva szerezze meg az MTA doktora címet.

Ez úgy hangzik, mintha lenne önben egy tüske, mert próbálkozott, de nem sikerült.
– Valóban. Komolyan gondolkodtam rajta, de beláttam, hogy nincs esélyem. A rendszer úgy van felépítve, hogy az tud kellő ütemben haladni az egyetemi ranglétrán, aki folyamatosan jelen van, folyamatosan oktat. Egyébként nem tud fix állást megcsípni. Ezért is nehéz hazajönni külföldről, mert a külföldön karriert építő kutató nem az itthoni szamárlétrán ment végig. Ha valamin változtatni kellene, akkor ezen. Lehető­vé kellene tenni, hogy az iparban sikeres szakemberek visszatérhessenek az egyetemekre.

Miért jött haza az Egyesült Államokból?
– Az Ericsson itteni kutatólaborjába kaptam egy visszautasíthatatlan állásajánlatot. Tudtam, hova jövök, mert a műegyetemi PhD-években már dolgoztam ennél a cégnél. Amerikai éveim alatt ez a kutatóbázis olyannyira felfejlődött, hogy vonzóbb volt hazajönni, mint kint új életet kezdeni. Döntésemet alapvetően befolyásolta az a megérzés, hogy nagyobb hatással lehetek egy formálódó kutatóbázisra, mint egy évtizedek óta működő, bevált struktúrájú amerikai intézményre. Vonzott, hogy ez a cég a világ egyik vezető vállalkozása a mobiltávközlésben, a hálózati infrastruktúra terén ma is abszolút piac- és technológiavezető. A legtöbb mobiltelefonáló világszerte a svéd cég berendezésein keresztül kommunikál egymással. Senki sem tudja, hogy milyen óriási infrastruktúra segíti a mobilkommunikációt: közvetítőállomások, az azokat összekötő hálózatok, a mögöttük lévő szerverfarmok.

Hogyan indult itt a kutatói pályája?
– Érdekesen. Itt is meg kell küzdeni azzal, hogy egy jó ötlet nem jelent automatikus támogatást – azt el kell adni a cégen belül. Hozzáteszem, hogy ez nem a mi cégünk sajátja, nagyjából mindegyik multinacionális vállalkozás így működik. Ha sikerül a meggyőzés, akkor utána hihetetlen belső támogatást kap az ötlet. Attól kezdve mindent megtesznek azért, hogy az elgondolásból piacvezető termék legyen. Ahhoz, hogy egy koncepció elnyerje a vezetőség tetszését, mindenképpen valamilyen technológiai előnyt kell mutatnia, amit a cég később ki tud használni. Nálunk alapkövetelmény, hogy az ötletet körbe kell bástyázni szabadalmakkal, majd olyan potenciális vevőket – a mi esetünkben nagy szolgáltatókat – kell keresni, akiket érdekelhet ez az újítás. Érdekes módon ez mind a mi feladatunk. Olyan, mintha a cégen belül egy önálló kis céget vezetnénk.

Sokszor elhangzik, hogy Magyarországon kevés a szabadalom. Ennek az egyik oka az, hogy rengeteg ötlet külföldi cégek hazai kutatóbázisában születik, ám azt a vállalat nem nálunk védeti le, hanem az anyaországban. Kérdésem tehát az: kié az ön szabadalma?
– Egy-egy szabadalom emberekhez kötődik. Az én szabadalmam – amiből az elmúlt másfél évtizedben közel kéttucat szüle­tett – az én nevem alatt fut, de az Ericsson a tulajdonosa. Munkakörömből adódik, hogy ha megírok egy szabadalmat, akkor egy papírt is aláírok, amelyben lemondok a majdani haszonról. A cég számára fejlesztek, az alapján gyárt terméket, ami jó esetben jelentős bevételt hoz.

Nem fáj, hogy az ötletadó névtelen marad?
– Aki akarja, megismerheti a nevet, hiszen a szabadalmak nyilvánosak, bárki elolvashatja. Bennem nincs hiányérzet, hogy nem forog a nevem. A szabadalmakról pedig nem lehet lemondani, hiszen a technológiai ágazatot ez viszi előre.

Megéri szabadalmaztatható el­járásokon gondolkodni? Van ennek presztízse a cégen belül?
– Ez az egyik mérce, amely alapján a munkatársak teljesítményét mérik. Másik szempont, hogy egy adott kollégának hány olyan ötlete volt, amely eljut egy termékig. Azt is nézik, hogy az ember mennyire tudja befolyásolni saját termékének életpályáját. A múltbeli sikerekből itt sem lehet megélni, folyamatosan kell teljesíteni.

Szabad a szellem, vagy a megrendelések dominálnak?
– Is-is. Bőven van lehetőség a saját ötletek megvalósítására, de elvárás, hogy azokat próbáljuk meg piacosítható termékké fejleszteni. Csak üldögélni egy íróasztal mellett, időnként publikálni egy folyóiratban, na, azt itt nem lehet. Erre a kutatóintézetek valók, mi másként működünk. Nálunk elvárás, hogy olyan ötletet publikáljunk, amellyel valamilyen formában befolyásoljuk az újabb generációs mobilhálózatok működését, vagy egy új üzleti modellt építhetünk ki. Ha eddig nem lett volna világos, ez a terep nem az alap­kutatások eldorádója, hanem az alkalmazott kutatásoké.

Segíti az itt folyó munkát, hogy intézménye közvetlen környezetében egyetemisták és oktatók ezrei dolgoznak?
– Élünk ezzel a lehetőséggel. Az a modell, ahogy mi együtt dolgozunk az egyetemekkel, az anyavállalat számára is példaértékű. Olyannyira, hogy nagyon sok külföldi vendég lesi el a honi tapasztalatokat. Külföldön általában a személyes kapcsolatok dominálnak, azaz egy cég egy professzort és annak néhány diákját támogatja. Mi egész laborokat támogatunk úgy, hogy nem szabjuk meg, hogy mit csináljanak. Azért segítjük a kutatóhelyek működését, hogy kiépüljön egy kritikus tömeg, amelyből – ezt a célt nem is titkoljuk – a mi szempontunkból leginkább megfelelő diákokat hozzánk csábítsuk. Ez általában sikerül, de csak akkor, ha a fiatalok megfelelő perspektívát látnak bennünk. Akit nem tudunk idevonzani, az általában önállósodik, és startup céget hoz létre. Magyarországon az utóbbi években nagyon erősen fejlődnek a mobiltelefonos alkalmazásokat fejlesztő cégek. Lehet, hogy valamennyi szerepünk nekünk is van ebben.

Miért érdemes idejönni? Mit ad ez a vállalat?
– Húsz éve nemigen volt más élvonalbeli cég Magyarországon, ma már van. Mi egyébként örülünk a konkurenciának, mert ezáltal verseny alakul ki a legjobb szakem­berekért. A verseny a diákokat teljesítményre ösztönzi, ami emeli a színvonalat. Ez a cég ma is az abszolút élvonalat jelenti. Ha az ember új technológiákkal akar megismerkedni, olyanokkal, amelyeket egy kis cég méretéből adódóan nem tud beszerezni, akkor nagyvállalathoz kell jönnie. Nálunk van olyan labor, amely teremnyi számítógép összehangolt működésén alapul, adatforgalma petaflopokban mérhető (1 peta = 1 billiárd – a szerk.). A villamos művek külön rendszert épített ki, hogy el tudja látni energiával ezt a komplexumot, sőt dízelgenerátorokat telepítettek, mert nem volt elegendő áram. Az egyetemisták gyakran rácsodálkoznak arra, hogy miként néz ki a valóságban az egyetemi előadáson felvázolt számítógépes rendszer. Ha jól használjuk ezeket az élvonalbeli berendezéseket, arra a világ is rácsodálkozik. A mi szakterületünkön a Mobil World Congress a legfontosabb rendezvény. Az elmúlt három évben mindig volt olyan újdonság, amely a cég magyarországi kutatás-fejlesztési bázisának eredménye. Ez a hely azért is különleges, mert nem hierarchizált. Itt nem főnökök, hanem kutatók vannak, akik csoportokban kutatnak. A szakmai előremenetel garantált, ha az ember rendesen dolgozik. Nagyon izgalmas, hogy mindent mi csinálunk, olykor még a számítógépeket is magunk szereljük össze.

Ma mindenki a Big Data technológiákról beszél. Önök is?
– Rengeteg információ kering a hálózatokban, ezeket valahogy rendbe kell szedni. Valós időben kell feldolgozni, abból értelmes információkat kell kinyerni. A Big Data technológiák felhasználásával például fi­gyelni lehet, hogy egy adott embernek van-e bármilyen problémája a mobilrendszer használatakor. Ez esetenként egyidejűleg több százmillió embert is jelenthet. Az általunk fejlesztett, pontosabban folyamatosan fejlesztett rendszer a problémát érzékeli, és azt is megmondja, hogy mi a baj – megszakad a kapcsolat, nem sikerül elérni valamilyen szolgáltatást, rossz a hangminőség. Nemcsak megmondja az okot, hanem be is avatkozik. Ehhez iszonytató mennyiségű adatot kell feldolgozni.

Nem jelent ez etikai problémát, hogy ezekkel a fejlesztésekkel az orwelli „Nagy Testvér” térnyerését segítik, hogy minél könnyebben lehessen figyelni az embereket?
– Ez egy fontos kérdés. Sokan foglalkoznak azzal, hogy egy informatikai fejlesztés mikor válik Nagy Testvér-i dologgá, s meddig hasznos szolgáltatás? Meddig szabad, meddig lehet elmenni? Ez a kérdés még nem dőlt el. Olyan új kihívás ez, amellyel néhány éve szembesült az emberiség. Egy távközlési hálózat ugyanis látja, hogy hol, merre mozognak az aktív telefonok. Láthatóak a mozgási mintázatok. Ezekből ki lehet következtetni, hogy hol vannak például balesetek! Arra is választ lehet adni, hogy például hova érdemes metróvonalat építeni. Az egyik európai nagyvárosban ilyen adatok alapján jelölték ki a megállókat. Különböző országok különböző érzékenységgel viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Mi megpróbálunk csak olyan szempontokra figyelni, amelyek a mobilinformatikai rendszerek biztonságos működtetéséhez kellenek. Az utóbbi két-három évben egy olyan technológiát dolgoztunk ki, amelynek segítségével meg lehet valósítani a hálózat működésének intelligens megfigyelését. Hogy már az előtt segítsünk, hogy a fogyasztó jelezné a problémáját. Most erre koncentrálunk, ezt szeretnénk termékként megjelentetni a világpiacon. Az itt nyert tapasztalatokat arra használjuk, hogy még jobb, biztonságosabb hálózatokat építsünk. Ha sikerül, akkor újabb feladatot keresünk. Általánosságban igaz, hogy a mi munkánk periodikus. Elmélyedünk valamiben, megpróbálunk technológiai előnyt, újdonságot találni, majd indul a fejlesztés. Ha eredményt értünk el, akkor egy újabb megoldásra váró problémát keresünk. Bőven találni ilyet.

Melyik eredményét tartja eddigi pályafutása legnagyobb dobásának?
– Még a PhD-tanulmányaim alatt vizsgáltuk az internet működését. Az internet egy elosztott rendszer, ami azt jelenti, hogy elvileg akkor is működik, ha néhány eleme kiesik. Az internet néha mégsem működik. Miért? Mert előfordul, hogy több millió felhasználó egyszerre küld rengeteg adatot, amitől a rendszer összeomlik, a hálózati csomópontok betömődnek, nem jut át semmilyen információ. Az ember ilyenkor újra meg újra próbálkozik, de a helyzet annál rosszabb. A megoldás az lehet, hogy a számítógépeket felvértezik az önkontroll képességével: saját maga döntse el, hogy mikor küld adatot. Ehhez igen bonyolult algoritmus kell. Nagyon komoly tudományos kutatásokat indítottak annak feltérképezésére, hogy vajon hogyan is működik az internet. Erre mi adtunk egy magyarázatot – az önszabályozás vált ki fraktál-mechanizmusokat –, ami sok vitát váltott ki szakmai körökben. Azóta sokat javult az internet megbízhatósága, de azt nehéz megmondani, hogy ebben nekünk mennyi szerepünk volt.

Felesége az ELTE-n tanult, jelenleg pedig ott oktat és kutat pszichológiát. Az ő szülei szintén kutatók. Felmerült, hogy esetleg együtt is kutatnak majd?
– Mi az hogy! Anyósom, Sasvári Mária, a Semmelweis Egyetem genetikus pro­fes­szo­ra és a feleségem kitalálta, hogy a pszichológiai jellemzők genetikai hátterét vizsgálják. Vagyis azt, hogy génkészletünk mennyiben befolyásolja pszichológiai jellemvonásainkat. Én fejlesztettem nekik egy olyan eszközt, amellyel pszichológiai jellemzőket lehet mérni. Leegyszerűsítve: nagyjából úgy működik, mint a közismert hazugságmérő készülék, de mégsem egészen az. A fiziológiai méréseket összevetik a pszichológiai tesztek eredményeivel, illetve a génkészlettel. Ezekből az adatokból próbálnak következtetéseket levonni. Nagyon izgalmas kirándulás volt. Ez is megerősítette azt a meggyőződésemet, hogy mindig a határterületeken találni izgalmas kérdéseket. A Big Data is ilyennek tekinthető.

Biztos, hogy a lényeget látják meg a mérhetetlen mennyiségű adat között?
– Nem biztos. Mindenki azt keresi, hogy miként lehet a lényeget kiszűrni a felesleges információk közül. A „Big Data” analitika az az eszköz, technológia, amely segít összegyűjteni, integrálni és elemezni az adattömeget, majd a vállalkozások számára felhasználhatóvá tenni.

Hogyan kapcsolódik ki a Big Data kutató?
– Két és fél éves a kislányunk, tehát abban a korban van, amikor nagyon sok figyelmet igényel. Kevés szabadidőnkben kirándulunk, vagy leülünk egy horgásztó partjára és pecázunk mindketten. Párom most szerezte meg a horgászengedélyt.

Kinek a pályáját ajánlja olvasóink figyelmébe?
– Az internetes prezentációkészítő szoftver egyik atyjáét, Árvai Péterét.•

Veres András 1971-ben született Veszprémben. Szülővárosában érettségizett, majd egy évig Kínában tanult. A Budapesti Műszaki Egyetemen 1995-ben végzett.
PhD-fokozatát is itt szerezte meg. Az Egyesült Államokból az Ericsson hívására tért haza. Közel húsz esztendeje a mobil-telekommunikációs cég kutatómérnöke.
 
Innotéka