2011. szeptember 13.

Szerző:
Kő Pál

Lesz-e legény a gáton?

Minden eddiginél jobban épít a kormány formálódó, új vízügyi stratégiája a helyi közösségekre, így a vízgazdálkodási társulatokra is. Ám hogy ez mit is jelent majd valójában, az a mindennapokban és a részletekből derül ki. Fehér Ferenc, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke szerint azonban az sokáig már nem tartható, hogy többletforrások nélkül egyre több és nehezebb feladat hárul a települések, a mezőgazdaság ár- és belvízvédelme szempontjából is meghatározó társulatokra. Ezek nagy része ugyanis napi finanszírozási gondokkal küzd, miközben egyes társadalmi csoportok még a létjogosultságukat is megkérdőjelezik.


 

Melyik melyik?
A „vízgazdálkodási társulat” gyűjtőfogalom, két fajtája van: a vízi társulat és a víziközmű társulat. Általánosan elfogadott a köznyelvben a vízi társulatokat vízgazdálkodási társulatoknak nevezni, hiszen a víziközmű társulat eléggé speciális: egy vagy több településen víziközmű-művek – ivóvíz-, szennyvízcsatorna-hálózat, szennyvíztisztító telep – beruházására jönnek létre, s amikor a beruházás befejeződik, a víziközmű társulat megszűnik.
A vízi társulat azonban tartósan működő szervezet.
A jogszabályok alkalmazásánál fontos a különbség. A vízi társulatok működését szabályozó 2009. évi CXLIV. törvény kifejezetten vízitársulati törvény – törvény a vízi társulatokról –, a 2010. és a 2011. évi módosítás viszont a vízitársulati törvényre vonatkozik.

Bombasikert hozott a kormány foglalkoztatási kampánya a töltéseken, gátakon, árokpartokon. „A vízügy nagyon jó foglalkoztató, mert sok, viszonylag egyszerű, képzettség nélkül is végezhető munkát kínál” – magyarázza Fehér Ferenc, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége (VTOSZ) ügyvezető elnöke.

Nem csoda, ha már több ezer ember dolgozik országszerte 64 vízgazdálkodási társulatnál. Van, amelyik „csak” 11 embert, de van, amelyik 200 főt foglalkoztat. A „vizes vonalnak” azt a feladatot szabta a kormány, hogy mintegy tízezer embernek adjon munkát, s mintegy harmaduk dolgozzon a társulatoknál. Így a VTOSZ legfeljebb háromezer főre gondolt, jelenleg viszont a négyezret is meghaladja a létszám. Az Országos Roma Önkormányzattal együttműködve, a romafoglalkoztatásban is remekül teljesítenek a társulatok, s ősszel egy újabb, további ezer roma foglalkoztatására hivatott program indul.

„Hogy pontosan hány romát foglalkoz­tatunk, azt nem is mérhettük a személyiségi jogok tiszteletben tartása miatt” – hárítja el Fehér Ferenc a pontos létszámot firtató kérdést, de az eredményt két okkal is magyarázza. A vízelvezető művek, az árkok fenntartási munkáit év közben bármikor el lehet végezni, ha éppen nem magas bennük a vízszint.

„Nincs elegendő pénz a mintegy 38 ezer kilométer csatornahálózat karbantartására, jelenleg csak 10-15 ezer kilométerre futja, ezért mire a karbantartásban sorra kerülnek, olykor nagyra nőtt fákat is ki lehet belőlük termelni” – árulja el a munka népszerűségének titkát a szakember. Szívesen is jönnek tehát a romák, mert nemcsak a minimálbér jár a munkával, de a csatornákból kitermelt tüzelni való fát is ingyen hazavihetik.
Sokan lehetnek tehát elégedettek, a fluktuáció nem éri el a 10 százalékot, pedig a szervezők rosszabbra számítottak az elején.
A többletfoglalkoztatásra a forrást a bel­ügyi tárca adja, meghatározva hozzá a szakmai feladatot, amelyre a pénzt fel lehet használni. A munkák szakmai felügyeletét pedig az illetékes vízügyi igazgatóság látja el.

A közfoglalkoztatást a közfoglalkoztatási alapból fizeti az állam, az erre a célra elkülönített több mint 60 milliárd forint keretből a „vizes blokk” mintegy 13-14 milliárdot, ebből pedig a társulatok csaknem ötmilliárdot használhatnak fel.
A lehető legjobbkor érkezik a pénz a fenntartásra a társulatokhoz, mert az idén már kritikussá vált a forráshiány. A társulatok ugyanis a működésük finanszírozására a tagoktól, az érdekeltségi területükön lévő gazdálkodóktól hozzájárulást szedhettek a szolgáltatásért. Tavaly azonban módosították a vízi társulatokról szóló törvényt, amely alapján idén januártól többé nem szedhetnek közvetlenül társulati hozzájárulást, legfeljebb önkéntes felajánlást fogadhatnak el. Költői a kérdés: a válság mélyén ki ad önként pénzt?

Cserébe viszont a kormánynak kell a költségvetésből pótolnia a társulatok számára a működési forrást. Az idei költségvetésben mintegy 4,6 milliárd forint volt az erre elkülönített keret, ám év közben 3,9 milliárdra csökkent. Az összesen 3,9 milliárdból kellene tehát az országban jelenleg működő 85 társulatnak megoldania a művek fenntartását, a társulatok működését, a „rendelkezésre állást”.

A művek fenntartására és működtetésére – egységes szakmai megítélés szerint – ennél lényegesen nagyobb összegre, mai áron mintegy 15-16 milliárd forintra lenne szükség. Azért „csak” ennyire, mert a társulatok jelentős részének saját „munka”, azaz kivitelező szervezete van, amely saját gépekkel rendelkezik.
A társulat ugyanis nem maga a munka­szervezet, hanem azon gazdák és önkormányzatok összessége, amelyek a területen gazdálkodnak, és a helyi vízgazdálkodási problémáikat közösen akarják megoldani.

Rendkívüli helyzetre várva

A forrásszűkének tudható be az a különös helyzet is, hogy az alapvetően vízkár elleni védekezésre berendezkedett társulatok bizony várják a rendkívüli helyzeteket. A belvíz elleni védekezés költségeit ugyanis 100 százalékban megtéríti az állam. A tavalyi és az idei év eleji rendkívüli belvizes helyzetben például kétmilliárd forintra rúgott a társulatok védekezési munkáinak költsége.
A forrásszűke miatt azonban sorra mennek tönkre a művek, s amikor komolyabb belvízhelyzet alakul ki, akkor a védekezés már nem kellően hatékony. „Tűzoltó munkában”, hóban-fagyban kell a csatornákon olyan pótlólagos javításokat méregdrágán elvégezni, amelyek, ha megelőzésként végzik, a töredékébe kerülnének.

Dávidok és Góliátok
A magyarországi 85 vízgazdálkodási társulat átlagban mintegy 100 ezer hektár és 500 kilométer csatornát kezel. A kisebb társulatok „csak” 15 ezer hektárosak, a közepesek 30-50 ezer, a nagyok pedig akár 200 ezer hektáron tevékenykednek. Utóbbiak zömmel alföldiek, például Berettyóújfalu, Szeghalom–Békés térségében találhatók, de van nagy társulat a Dunántúlon is.
A társulati rendszer úgy jön létre, hogy akik ismerik egymást, bíznak egymásban, azok a tele­pü­lésen belül vagy a szomszédos településekkel együtt megalakítják a társulatot. Később három faluval arrébb, a jól működő társulattal egyesülnek. Így egyre nagyobb társulatok jönnek létre, és azok is idővel egyesülnek. Ennek az eredménye, hogy hazánkban a társulatok átlagos működési területe 100 ezer hektár, ez az Alföldön mintegy 30 falut jelent, a Dunántúlon van, hogy 120 tele­pülés tartozik egy átlagos méretű szervezethez. Persze előfordul kisebb is, nagyobb is. A szükség­szerű­­ség is gyorsította az egyesülé­seket, mert megfelelő eszközökkel akkor lehet ellátni egy társula­tot, ha az mérethatékony.

A formálódó nemzeti vízügyi stratégiában azonban új, sokrétűbb feladatok is körvonalazódnak a társulatok számára. A stratégia fontos eleme a hatékonyabb vízhasznosítás és mindenekelőtt a vízmegtartás, amellyel nemcsak az ár- és belvízkárokat lehetne csökkenteni, hanem – leginkább a szárazság idején – alapja lehetne az öntözésnek, a települések vízellátásának is.
A stratégia e céljáról is beszélt V. Németh Zsolt vidékfejlesztési államtitkár a keceli Agrárfórumon februárban megtartott előadásában, melynek címe ez volt: Vissza kell tartani a vizet, ez a megoldás!

Láng István akadémikus, klímaszakértő is előrukkolt egy kapcsolódó javaslattal, amely pénzt is hozna a vízgazdálkodási társulatoknak: a csapadékvíz megtartására építsenek víztározókat, és ezeket hasznosítva, többletforrásokhoz juthatnak.
„Attól félek a legjobban, amikor újabb feladatokat adnak a társulatoknak, mert pénzt sosem rendelnek hozzá” – csóválja a fejét Fehér Ferenc.

A Tisza mentén, az árvízvédelmi célú tározóépítési program ha­lad, ám a jó szándékú ötletadók azt gondolják, hogy ha a belvizet beleveze­­tik a tározókba, azzal megszűnik a belvízprobléma. Pedig legutóbb, amikor 300 ezer hektárnál is nagyobb területet öntött el a belvíz, az kö­rül­belül kétmilliárd köbméter vizet jelentett. „Hová teszünk kétmil­li­árd köbméter vizet, amikor a tározókapacitás ennek csupán a töredéke?” – teszi fel a nem költőinek szánt kérdést Fehér Ferenc.Az Új Vá­sárhelyi Tervvel (ÚVT) létesült szükségtározók együttes kapacitása is csak pár százmillió köbméterre tehető. Ráadásul ez síkvidéki tározó, nem is belvízre, hanem a tiszai árvízcsúcsok be­fogadására szolgál…

Kétmilliárd köbméter

Síkvidékre ugyanis csak körtöltéses tározókat lehet építeni, kis vízmélységgel, ami viszont nem képes könnyen, gyorsan megoldani a belvízhelyzetet. Szivattyútelepeket kell hozzá építeni és üzemeltetni a belvíz beemelésére, s át kell alakítani a belvízi csatornarendszert is, költeni kell az üzemeltetésére. Sőt, vízminőségi problémákkal is számolni kell. Olyan meleg nyarakon, mint az idei, frissvíz-utánpótlás, levegőztetés nélkül „bedöglik” a víz.
„Én nem vagyok tározóellenes. Bár lenne kétmilliárd köbméter víz befogadására alkalmas tározónk” – sóhajt a szakember, ugyanakkor a nehézségekkel is tisztában van. Hiába szeretnénk a nagy folyóinkkal távozó vízmennyiség minél nagyobb részét itthon tartani, a Duna méretű vízhozamokat – Fehér Ferenc szerint – nem lehet tározni.

Az ÚVT eredetileg ugyan kétmilliárd köbméter tározókapacitás létesítését irányozta elő, de már látszik, hogy az ország egyhamar nem képes ekkorát megépíteni. A Cigándi tározó befogadóképessége nagyjából 100 millió köbméter, a Tiszaroffié 150-200 millió, s a már épülő két újabb tározóval együtt – belátható időn belül – összesen 600 millió köbméter ideiglenes tározókapacitással számolhatunk. Ám ebbe csak árvízi „készletet” lehet bevezetni. Ezeknek a tározóknak ugyanis – a Cigándi kivételével – nincs olyan része, amelyben egész évben, rendszeresen, folyamatosan lehetne vizet tározni. Még belvizet sem lehet benne elhelyezni.

Forrásszűke
A vízgazdálkodási társulatok 38 ezer kilométer közcélú vízgazdálkodási művet üzemeltetnek az országban, s ezeket rendszeresen karban kell tartani. A fenntartás költsége mai árakon 15-16 milliárd forint lenne évente, ám az idén csak 3,9 milliárd áll rendelkezésre, ami azt is jelenti, hogy nem tudják elvégezni a szükséges feladatokat, csak azok töredékét. Hogy a legszükségesebb fenntartási munkákat el tudják végezni, ahhoz is legalább nyolc-kilencmilliárd forintra lenne szükség.

A gigantikus, szinte megvalósíthatatlan tervek helyett sokkal kisebb ráfordítással kiaknázható víztározást javasol Fehér Ferenc, aki szerint erre a lehetőségre nem figyeltek fel eléggé a stratégák. A legnagyobb, ráadásul természetes víztározó-­kapacitás ugyanis a termőtalaj. A jó vízgazdálkodású talajokon, például a löszhátságokon, nincs belvíz, de az aszály miatt ezeket is öntözni kellene, de öntözni se nagyon öntöznek, mert drága. Sokba kerül az infrastruktúra kiépítése is. A homoktala­jokban – már nem csak a Duna–Tisza közén – vészesen csökken a talajvízszint. A síkvidéki kötött területeken, Jász-Nagykun-Szolnok megyében Karcag környékén pedig megáll a víz. Meliorációval, alagcsövezéssel kellene javítani a területet, hogy a felesleges vizet levezessék a táblákról. De már az az alagcsövezés is, amely 1990-ig elkészült, tönkrement. Ezeknek a belvizes területeknek a vízgazdálkodása máig nem megoldott. Igaz, van egy másik irány is e területek hasznosítására: ki kell vonni a szántóföldi művelésből és vizes élőhellyé kellene alakítani, mert az Európai Uniónak a nehezen megművelhető, gyenge termőhelyi adottságú szántóföldekre nincs szüksége. Ám nehezen lehet az itt élőkkel megértetni, hogy elveszik tőlük a korábban megszerzett szántóföldjüket, hogy a madár fütyüljön rajta…

A formálódó vízi stratégiát övező – Fehér Ferenc szerint – szakmaiatlan vitáknál is jobban fáj neki egy egyre markánsabb követelés: „Szét kell kergetni a »népnyúzó« vízgazdál­kodási társulatokat, amelyek elszedik a pénzt a gazdáktól, de semmit sem csinálnak.” Ilyen és hasonló, indulatos mondatok is mutatják, mennyire élő, a társadalmat élénken foglalkoztató ügy – a települések, a termés ár- és/vagy belvíztől való védelemre szerződött közösségek sorsa. Csak az a bökkenő, hogy a mondat nem idejétmúlt, bizonyos társadalmi csoportok mai, nyílt követelése. Az ügyvezető elnök szerint olyan napirenden tartott ügyről van szó, amely létbizonytalanságot okozott az itthon is legalább két évszázados múltú, európai szövetkezési modell szerint működő, 85 hazai vízgazdálkodási társulatban.
Nem is új követelés, hiszen a rendszerváltozás után a – szocializmust is túlélő, a helyi vízvédelemben aktív szerepet játszó – vízgazdálkodási társulatokat sokan olyan „kommunista” képződménynek tekintették, amelyre nincs is szükség. Az efféle kijelentések előtt nem vették a fáradságot, hogy fellapozzák a vízügyi krónikát 1810-ig, az első hazai társulat megalakulásáig. Akkor ugyanis még nyoma sem volt a kommunizmusnak, szocializmusnak, mégis azzal támadták a rendszerváltozás után a társulatokat, hogy azokat a „zöldbárók” hozták létre. A társulatok meghatározó tagjai és haszonélvezői évtizedeken keresztül valóban a szocialista nagyüzemek voltak, ez a rendszerváltozásig tartott. Az agrártársaságokat ugyanis jogszabályok kötelezték a területükön lévő vízvédelmi rendszerek, csatornák kiépítésére és fenntartására, az „üzemi vízrendezésre”. Az üzemi rendszerek „befogadói” azok a helyi vízgazdálkodási társulatok művei voltak, amelyekkel szoros, napi szakmai kapcsolat volt, ha úgy tetszik, összefonódtak a szocialista nagyüzemekkel a társulatok. Praktikus okokból általában a környék legnagyobb agrárcégeinek, téeszeinek vagy állami gazdaságoknak a vezetője lett a társulat elnöke is.
A rendszerváltozás azonban nem csak a politikai támadások miatt volt kritikus a társulatok fennmaradása szempontjából. A társulatok akkor sem állami tulajdonban voltak, hanem a helyi termelők, önkormányzatok kezében, ám nem voltak megfelelően feltőkésítve. A csekély társulati tőke nem volt elegendő a kezelésbe kapott állami „művek”, csatornák és szivattyútelepek működtetésére.

Lebegés
A „salátatörvényekkel” együtt, a „kisadók” megszüntetésekor, még 2010. június 6-án módosította a parlament a vízi társulatokról szóló törvényt. Akkor szüntették meg a tagok által kötelezően fizetendő „társulati (érdekeltségi) hozzájárulást”, mert kisadóként értelmezték.
A kötelező hozzájárulásra azért volt szükség, mert a hazai társulati finanszírozási modell eltér a nyugat-európaitól. Az ottani társulatoknál nincs állami támogatás, mert az érintettek önként is befizetik a működéshez szükséges pénzt, de ettől – Fehér Ferenc, a Vízgazdálkodási Társulatok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke szerint – itthon még messze vagyunk. A termelők egy része úgy gondolja, hogy nem kell fizetni és nem érti, hogy megszűnne a szolgáltatás, ha a társulat kivonulna a vízgazdálkodásból. Pedig meg kellene már tanulni, hogy a szolgáltatásokért a felhasználónak fizetnie kell.

Súlyos működési zavarokat is okozott, hogy széthullottak a társulatokban addig meghatározó tagok, a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, tehát országosan mintegy 1200-1300 nagyüzem, amelyek addig hatékonyan gazdálkodtak és aktív szerepet vállaltak a társulatok működtetésében. Helyettük, a földkárpótlással, a részaránytulajdon nevesítésével és az állami gazdaságok privatizációja után mintegy 700 ezer agrárvállalkozás, magángazdaság, azaz vízgazdálkodási társulati tag „keletkezett”. „Ám ezek a mai gazdák nem is hallottak az eredeti társulati mozgalomról, arról sem, hogy a társulat működtetésére, a szolgáltatásokért cserébe díjat is kell fizetni” – mutat a bajok forrására Fehér Ferenc.

„Egy éve nincs eldöntve, hogy szükség van-e a társulatokra, vagy nincs. Mondják ki, hogy kell!” – hangoztatja az elnök, hiszen kétszáz éve eredményesen végzik a feladatukat. Meg kell határozni számukra a célokat, és megfelelő forrással mezőgazdasági, település-vízgazdálkodási célokra, a közfoglalkoztatásra remekül lehet ezeket a szervezeteket működtetni.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka