2017. október: jegyzet, orvostudomány, portré, tudomány, genomika, anyagtudomány, biotechnológia, egészségipar, innováció, csillagászat, elektronika, öntészet, fenntarthatóság, zöldkörnyezet, okostechnológia, it
2017. október 6.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Milliárdos kutató

„Ajánlom a fiataloknak, hogy lehetőleg ne egy hatvan-hetven éves Nobel-díjas kutató mellé szegődjenek el harminchatodik munkatárs­nak, hanem oda menjenek, ahol jóval kevesebben dolgoznak, ahol kellő figyelmet kapnak” – nyilatkozta magazinunknak Buday László, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Enzimológiai Intézetének igazgatója, akit előző megszólalónk, Ulbert István ajánlott figyelmünkbe. Az akadémikus a szűrővizsgálatok elszánt népszerűsítője.


Honnan indult?

– Messziről. Édesapám a Nógrád megyei Jobbágyiban született, a család idővel Budapestre költözött. 1940-ben leérettségizett, majd öt évre katonának vitték. A híradósoknál szolgált, az erdélyi bevonulás idején társaival ők fektették le a rádiótávírász vezetékeket. Különleges élményeként emlegette, hogy a pécsi egyetem vezetőségének nevében ő vitte ki azt a levelet, amelyben a nyugati fogságba került Szentágothai Jánost a Baranya megyei intézmény anatómiai tanszékének élére hívták. Hihetetlen emlékezőképessége volt, hatvanéves korában is több száz nevet és telefonszámot tárolt a memóriájában. Édesanyám Egerben született, viszonylag szegény családba. Negyedik lányként jött a világra, születése után négy évvel azonban vasutas nagyapám meghalt. Nagyanyám és négy lánya számos nehézséggel küzdött meg. Egyedül édesanyám szerzett diplomát, tanár lett. Édesapámmal 1957-ben házasodtak össze.

Az Arany János Gimnáziumba járt. Milyen emlékeket őriz ezekből az évekből?

– A hetvenes évek elején kevés olyan gimnázium volt az országban, ahova az ember az általános iskola első osztályosaként belépett, majd 12 év múlva ugyanott érettségizett. Nekem megadatott. Különleges hely volt, mert a felső tagozatosokat is gimnáziumi tanárok oktatták. Biztos másutt is voltak ilyenek, de nálunk zseniális, igazi polihisztor pedagógusok tanítottak. Imádták a pályájukat, büszkék voltak – a nem szakbarbár – tudásukra. Ilyen volt a matematika–fizika tanárom, Seltsam László is, aki nyolc éven át tanított. Az osztályfőnököm, dr. Ligeti Róbert, aki pszichológusként végzett, majd doktorált, szakmai könyveket írt, később mégis úgy döntött, hogy történelmet akar oktatni. Jellemző volt, hogy a magyar- vagy akár a földrajztanárok is könnyen megoldották a matematikai érettségi példákat.

„Kamaszkoromban csillagász szerettem volna lenni, osztálytársaim gyakran láttak Kulin György A távcső világa című, igen vaskos könyvével a hónom alatt sétálni” – nyilatkozta három éve az mta.hu-nak. Talán nem véletlen, hogy későbbi feleségét, már orvostanhallgatóként, első randevújukon az Uránia Csillagvizsgálóba vitte. De miért lett orvos, és nem csillagász?

– A csillagászat átmeneti szerelem volt, része a tudományt övező általános csodálatomnak. Édesapámmal nyaranta nagyon sokat horgásztunk a Ráckevei-Dunán, két hónapon át éjjel-nappal kint voltunk. Nem csak horgásztunk, figyeltük a növényeket, a madarak röptét, együtt éltünk a környező világgal. Itt szerettem meg a természetet. Kutató biológus akartam lenni, de felmértem, hogy az ELTE-re – vidékre nem akartam menni – 20-25 hallgatót vesznek fel a szakra. Az akkori SOTE-re viszont 400 ember juthatott be. Az utóbbi út könnyebbnek tűnt. Bekerültem.

Hogyan teltek az egyetemi évek?

– Mindig tudtam, hogy nem akarok gyakorló orvos lenni. Már első éves egyetemistaként a mai Orvosi Vegytani Intézet diákköröse lettem. Az utolsó években Faragó Anna professzor asszony csoportjában dolgoztam, aki a diplomaszerzés után állást ajánlott.

Miért választotta a kutatói pályát a gyakorló orvoslás helyett?

– Megkísértett a dolog, az egyik belgyógyászati klinikára meghívtak, ami nagyon megtisztelő volt, hiszen akkor sem bővelkedtek az ilyen állások, de egy hónap hezitálás után a kutatás mellett köteleztem el magam. Faragó Anna nagyon jó mentornak bizonyult, kiváló iskolába jártam hozzá. 1991-ben megvédtem a kandidátusi disszertációmat, majd segített, hogy 1992 januárjától posztdoktorként – az Európai Biokémiai Társaságok Szövetsége (FEBS) ösztöndíjával – Londonban több mint két évet dolgozhassak. Hihetetlen szerencsém volt, mert a nálam mindössze három évvel idősebb Julian Downward Ras fehérjékkel foglalkozó kutatólaboratóriuma akkor indult. Dolgoztunk, és jöttek az eredmények. Szakterületünkön néhány év alatt a világ vezető kutatóhelye lettünk. Nem arról volt szó, hogy néztük, miként dolgoznak a többiek, hanem mások lesték a mi eredményeinket, követték a munkánkat. Különleges érzés volt. Olyan kísérleteket végeztünk, mint senki más a világon. Ez a sikeres két év alapvetően meghatározta későbbi pályafutásomat. Volt olyan cikkünk, ami ma alapműnek számít a növekedési faktorok jelpályáinak vizsgálatában – több mint ezer hivatkozás érkezett rá. 1994-ben jöttem haza, két évre rá beadtam az MTA doktora értekezésemet. 1998-ban, azaz mindössze 35 évesen, meg is védtem. Máig büszke vagyok opponenseimre: Erdei Annára, Falus Andrásra és Fésüs Lászlóra.

Ha így futott Londonban a szekér, miért jött haza?

– Több okból. Hatodéves voltam, amikor a legnagyobb – jövőre lesz harmincéves – gyerekünk megszületett, két évvel később, 1990-ben jött a lányom. Orvos végzettségű feleségem azonban nem kaphatott munkát, nem voltunk akkor még EU-tagok, de talán ideje sem lett volna dolgozni, hiszen a két gyereket nevelte. Szüleinknek is szükségük volt ránk, ezért úgy döntöttünk, haza­térünk. Nem mellesleg Faragó Anna csoportja is visszavárt, itthon is biztosnak látszott a tudományos karrier. Ugyanakkor maradhattunk volna, mert csoportvezetőnek marasztaltak. Downward utólag elárulta, kíváncsi volt arra, milyen mentalitású, felkészültségű kutató érkezhet a vasfüggönyön túlról. Azt mondta, nem csalódott, megálltam a helyem – én voltam az első külföldi posztdoktor munkatársa. Róla tudni kell, hogy édesapja a brit királyi család egyik legfontosabb rezidenciájának, a windsori kastélynak volt a parancsnoka – a családját jól ismeri II. Erzsébet királynő. Sokáig visszajártam hozzá, az utóbbi évek azonban már inkább a barátságról, mint a tudományról szólnak.

Kortársak voltak Downwarddal. Hogyan tudtak együtt dolgozni?

– Kiválóan. Azóta ajánlom a fiataloknak, hogy lehetőleg ne egy hatvan-hetven éves Nobel-díjas kutató mellé szegődjenek el a harminchatodik munkatársnak, hanem oda menjenek, ahol jóval kevesebben dolgoznak, ahol kellő figyelmet kapnak, ahol fiatal és motivált a főnök.

Hogyan került a Semmelweis Egyetemről az MTA Enzimológiai Intézetébe?

– Faragó Anna nyugdíjba vonulása után, 2005-ben átvettem a labor vezetését. Logikus volt, hiszen mellette nőttem fel. Egy idő után azonban azt éreztem, elfogyott a levegő körülöttem. Esélyes voltam arra, hogy később intézetigazgató legyek, de ez az esély nem mindenkinek tetszett. A professzori kinevezésem is csúszott, miközben minden feltételt messzemenően teljesítettem – közben a Debreceni Tudományegyetemen tanszékvezető állást kínáltak. Éreztem, hogy váltani kell. Kapóra jött, hogy 2008 táján meg­kerestek az Enzimológiai Intézetből: ott is ugyanazokat a szakmai eljárásokat alkalmazzák, akár ott is kutathatnék. 2009-ben előbb részállásban dolgoztam, majd a Lendület pályázat egyik nyerte­seként folytattam a munkát.

2009 végén kiírták az intézetvezetői pályázatot, amire jelentkezett, és nyert. Honnan volt mersze, hiszen alig melegedett meg az új helyen?

– Ketten pályáztunk, végül én nyertem. Az döntött mellettem, hogy a másik – szintén kiváló – jelentkezőnél jóval fiatalabb voltam.

„Olyan fiatal kutatókat szeretnék hazahívni, akik tovább gazdagítják a már eddig is nagyon jó teljesítményt felmutató Enzimológiai Intézet tudományos eredményeit” – mondta kinevezése után. Sikerült?

– Bátor ígéret volt. Azzal mindenki egyetértett, hogy meg kell fiatalítani az intézetet, mert azok a kiváló kutatók, akik naggyá tették a kutatóhelyet, betöltötték a hetven évet, vagy nagyon közel voltak ahhoz. 2017 nyarán az intézet tizenöt munkacsoportjából nyolcat „lendületes” kutató vezet. Másként mondva, 2010 óta több mint tíz évvel fiatalodott a csoportvezetők átlagéletkora. Fontosnak tartom, hogy az intézet munkatársai az orvosbiológiai kutatások – daganat, őssejtbiológia stb. – felé nyitottak. Ilyen célokra sokkal könnyebb pályázati pénzt szerezni, mintha egy, az orvostudománytól távol eső fehérje szerkezetét vizsgáljuk.

Az intézet korábban is – magyar viszonylatban – mind szakmailag, mind gazdaságilag irigylésre méltó helyzetben volt. Tudományos teljesítménye és a kutatásokra elnyert pályázatok összege évről évre dinamikusan növekedett. Tudta tartani a tempót?

– Az elmúlt években kicsit visszaesett az elnyert pályázataink száma, aminek több oka van. Nem a tehetségünk csökkent, hanem a környezet változott meg. Budapest, mint az ország legfejlettebb régiójának része, az uniós pályázatokon hátrányban van. Az öreg és nem optimális Karolina úti épületből 2014-ben egy új központba, a lágymányosi campusra költöztünk. Ez azonban azt jelentette, hogy előbb hónapokat az eszközök összecsomagolásával töltöttünk, majd újabb hónapokat a kicsomagolással. Ez is időt vett el a kutatástól.

2014-ben a Műszaki Egyetem és az ELTE közvetlen szomszédságába, az újonnan épült MTA Természettudományi Kutatóközpontba költöztek. Azt mondta, hogy az Enzimológiai Intézet és az egyetemek is csak nyernek azzal, ha egy nagyon koncentrált kutatói állomány alakul ki a közvetlen környezetükben. Bejött az elképzelése?

– Szakmailag nagyon jót tett nekünk a költözés. Egy év alatt megdupláztuk a PhD-hallgatók számát. A hallgatók ma sorban állnak azért, hogy bekerüljenek a laborjainkba. Az ELTE-vel és a Műegyetemmel közösen pályázunk műszerekre, támogatjuk egymás pályázatait. Ha mi nyerünk, akkor ők sétálnak át hozzánk és mérnek a mi eszközünkkel, ha ők nyernek, akkor mi megyünk. Kezdünk összeérni ezen a campuson.

Ha jól láttam, az első elnyert támogatása (1994–1997 OTKA) 1,6 millió forint volt, 2006 és 2009 között a Marie Curie Program részeként 3,108 millió eurós kutatási program részese lehetett. A Lendület pályázata 2009 és 2013 között 270 millió forinttal gazdálkodhatott. Megtanult pályázni?

– Ha az embernek nincsenek eredményei, akkor nem nyer a kiírásokon, de az is igaz, hogy ha nincs pályázati forrás, akkor eredményeket se várjon senki. Itt is a tyúk-tojás dilemmával állunk szemben. A közelmúltban számoltam össze, hogy összesen mennyi – külföldi és hazai – pályázati pénzt nyertem. Magam is megdöbbentem, hogy bő húsz év alatt több mint egymilliárd forintot utaltak át a csoportunknak. A 270 millió lendületes forintból hatvanmillióért például egy különleges konfokális lézermikroszkópot vettem, amihez fogható korábban nem volt az intézetben, de talán abban az időben az országban sem.

„Nagy kihívás, hogy a 2009-ben elnyert Lendület kutatói ösztöndíj által támogatott tudományos tevékenységemet összeegyeztessem az igazgatással járó adminisztratív teendőkkel. Jóval kevesebb oktatási tevékenységet vállalok, az így felszabaduló időt szeretném az igazgatói teendőimre fordítani” – nyilatkozta kinevezése után. Hogyan hatott az igazgatóság a tudományos teljesítményére?

– Nem mondhatom, hogy az elmúlt hét év minden pillanatát optimális körülmények között töltöttük. Korábban már szó esett a költözés okozta nehézségekről, de arról nem, hogy 2011 tavaszán az intézet csődhelyzetben volt, ugyanis jelentős pályázati pénzeket nem fizetett ki az akkori finanszírozó hivatal. Le kellett állítani a megrendeléseket, a kifizetéseket. Túléltük ezt a válságot. Az MTA TTK-ba való beépülés sem ment egyszerűen. Majd 2015 őszén kiderült, hogy az újonnan létrejött központ 867 millió forintos adósságot halmozott fel. Csődhelyzetbe kerültünk, de az időben érkezett konszolidációnak köszönhetően remélem, hogy újra talpra állunk.

Elsőként fedezte fel azt a mechanizmust, mellyel a növeke­dési faktorokat érzékelő receptorok továbbadják a jelet az úgynevezett Ras fehérjék felé. A felfedezésnek nemcsak az alapkutatásban volt nagy visszhangja, hanem a daganatkutatásban is, ugyanis a Ras fehérjék működése gyakran megváltozik a daganatos sejtekben. Ön is ezt tartja eddigi legfontosabb tudományos eredményének?

– Valóban ez volt a legnagyobb hatású munkám. Ha valaki jel­átviteli fehérjékkel, növekedési faktorokat érzékelő receptorokkal dolgozik, annak itthon talán én jutok elsőként az eszébe.

Harminc év elteltével még mindig protein kinázokkal foglalkozik. Miért olyan érdekesek ezek a jelátviteli fehérjék?

– A terület alapjai tankönyvekben olvashatók, de ebből nem következik, hogy ne fejlődne ez a tudományág. A világon elsőként olyan egereket állítottunk elő – ezt az eredményt tavaly publikáltuk –, melyekből eltávolítottuk a Tks4 fehérje (egy tirozin kináz szubsztrát) génjét. Érdekes módon az így előállított génhiányos egerek külső jegyei nagymértékben megegyeznek a Frank-ter Haar-szindrómával (FTHS) érintett betegek klinikai tüneteivel.
Az egerek kisebb termetűek, hosszú csontjaik rövidebbek, kevés a zsírszövetük, szemeik távol ülnek, és megrövidült az orrcsontjuk. Ennek alapján feltételezhető, hogy a génhiányos egérvonal az FTHS kísérletesen is vizsgálható modelljeként szerepelhet. Nagyon nagy izgalomban tart bennünket ez a munka, mert teljesen új területen járunk. Ezért izgalmas ez a pálya, mert harminc év múltán is tudunk a növekedési jelpályában olyan komponenst vizsgálni, aminek a hiánya nagyon súlyos emberi defektust okoz. Majdnem olyan bizsergést érzek, mint bő húsz éve a brit laborban, hiszen most is olyan folyamatokat elemzünk, amit más előttünk nem tett meg.

„Azt remélem, hogy a jövőben az emberek tudatos élet­vitele, az egyre szélesebb körben elterjedő szűrővizsgá­latok, illetve a célzott daganatterápia együttesen oda ve­zet, hogy az elöregedő társadalmak ellenére is sikeresen felvehetjük a küzdelmet a rákos megbetegedésekkel” – nyilatkozta egy alkalommal. Kicsit utópisztikusnak érzem az emberekkel szemben támasztott elvárásait.

– Az orvos jött ki belőlem. A rákos megbetegedések jelentős részében az általam vizsgált jelpályák zavara kimutatható. A munkám tehát szorosan kötődik a rákkutatáshoz. Az utóbbi másfél évtizedben azt tapasztalom, hogy egyre több szó esik a célzott, személyre szabott daganatterápiáról, de mintha a szükségesnél kevesebbet beszélnénk a daganatok megelőzéséről. A nők egy része akkor sem megy el szűrésre, amikor csomót tapint a mellében, de a tüdőrákos is tovább szívja a cigarettát. Meggyőződésem, hogy egy európai polgárnak a saját egészségére figyelnie kell, az elérhető szűrővizsgálatokra el kell mennie. A szűrés hatékonyságára egy nem európai példa: a múlt század közepén a japánok vezették a gyomorrákos megbetegedések világranglistáját. Azért, mert rengeteg füstölt halat fogyasztottak, márpedig az így kezelt halakon keletkező kátrány a gyomorban káros folyamatokat indított el.
Az egészségügyi kormányzat kötelező gyomorrákszűrést írt elő, amire a szabálykövető japánok elmentek. Érdemes volt: a világ­átlag alá csökkentették a megbetegedések számát. Bizonyos szűréseket Európában is kötelezően elő lehetne írni. Például a vastag- és végbélrákszűrést. Előadásokat tartok erről, de nem csak beszélek róla, tavaly magam is elmentem egy magánszűrésre. Negyed­óráig tartott. Minden rendben volt, hat-nyolc évig nincs gond, mert a vastagbélrák a leglassabban kifejlődő daganat. Optimista vagyok, hogy mások is követik a példámat.

Olyan embernek tűnik, aki tudatosan éli az életét. Ott tart, ahol az induláskor eltervezte?

– Amikor elindultam, nem gondolhattam, hogy ilyen karriert futok be. Mindent megteszek azért, hogy a döntnökök továbbra is úgy gondolják: a nekem utalt pályázati pénzek jó helyre kerülnek. Arra törekszem, hogy minél több időt igazi feladatommal, a kutatással tölthessek. És legyen időm az elmélyült gondolkodásra.

Buday László 1963. november 24-én született Budapesten. Az Arany János Gimnáziumban érettségizett, 1988-ban álta­lános orvosként végzett a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. 1991-ben lett a biológiai tudományok kandidátusa, 1998-ban az MTA doktora, két évvel később habilitált. 2013-tól az MTA levelező tagja. Munkáját a többi között Széchenyi Professzori Ösztöndíjjal, Richter Gedeon-díjjal, Széchenyi István-ösztöndíjjal, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikereszt fokozattal is elismerték. 2016-tól a Magyar Biokémiai Egyesület elnöke.
Feleségének sikerült behozni a két londoni évet?

– A Semmelweis Egyetem II. Számú Belgyógyászati Klinikáján dolgozott, ott szakvizsgázott, de egy idő után azt vettük észre, hogy többet tölt a munkahelyén, mint a családdal. A harmadik gyerekünk születése után pályát módosított, vezetőként gyógyszer­cégek klinikai fejlesztésébe kapcsolódott be.

A gyerekekre hogyan hatott a szülők életmódja?

– A legnagyobb fiam a Pázmányon jogot végzett, a lányom a Semmelweis Egyetemen diplomázott általános orvosként, jelenleg a Tűzoltó utcai gyermekklinikán rezidens. A „kicsi” másodéves orvostanhallgató.

Mit tesz, amikor nem a jelpályák zavarai foglalkoztatják?

– Gyerekkoromban sokat fociztam, a Ferencvárosban rúgtam a lab­dát. Testsúlyfeleslegem ellenére sportos vagyok, heti gyakorisággal fallabdázok, időnként ma is lemegyek, és az intézeti kollégákkal focizunk. Én vagyok az egyik legöregebb és legtestesebb, de a rutinom kompenzálja a hátrányaimat. A feleségemmel rendszeresen kerékpározunk. Édesapám példáját követve a legkisebb fiammal sokat pecázunk – két éve egy közel tízkilós lénai tokot fogott Biatorbágy mellett.

Kit javasol portrésorozatunk következő szereplőjének?

Geiszt Miklós szintén lendületes kutatót, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetének professzorát. Nagyon jó barátom, akivel kiváló emberi és szakmai kapcsolatom van. Jó szívvel ajánlom őt.•

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka