2016. november 8.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Minden váltás előnyére vált

„Elméleti fizikusként mindig arra törekedtem, hogy szélesítsem a horizontomat, újabb és újabb rendszereket ismerjek és tanuljak meg” – nyilatkozta magazinunknak Domokos Péter fizikus, akit Tapasztó Levente ajánlott figyelmünkbe. Az akadémikus labort épít, ami szokatlan vállalkozás egy elméleti fizikustól. A váltás okairól és a Weöres Sándortól kapott diavetítőről is beszél interjúnkban.


Mit lehet tudni a Domokos családról?

– Szüleim irodalmárok. Édesapám Domokos Mátyás, a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztőjeként dolgozott. Édesanyám Ács Margit író, szintén a könyvkiadóban dolgozott, ott ismerkedtek meg. Bátyámmal, Domokos Mátyással – aki az MTA Rényi Alfréd Matematikai Kutató­intézetben dolgozik – könyvek rengetegében éltünk. Szüleim mégis örömmel fogadták, amikor lassacskán kialakult, hogy egyikünk sem irodalommal akar foglalkozni. Bátyám elköteleződött a matematika iránt, korán kiderült, hogy nagyon tehetséges benne. Kisöcsként én is matekpéldákat oldogattam, de az is hamar világossá volt, hogy – bár voltak sikereim versenyeken – ezen a téren nem vagyok olyan jó, mint ő. A fizika sokkal testhez állóbbnak tűnt – ráadásul kiváló fizikatanárom volt a Trefort Gimnáziumban. Honyek Gyula sikeresen megsejtette velem, hogy az órai anyag mögött nagyon nagy mélységek vannak, amelyek megértése nagyon nagy örömet okoz.

Két irodalmár gyereke hogyan tartotta távol magát az irodalomtól?

– Azért sokat olvastunk. Emellett a szüleink nagy társasági életet éltek, és kisgyerekként varázslatos irodalmi beszélgetéseknek lehettünk fültanúi. Szerzők és lektorok egymásnak adták a kilincset. Édesapám baráti köréhez tartozott Réz Pál, Lator László és Fodor András, akik heti rendszerességgel jártak hozzánk beszélgetni vagy éppen sakkozni. A magyar irodalmi élet nagyjait személyesen ismertük. Például gyakorta megfordult nálunk Vas István, akitől nagyon féltem. Szúrós tekintetű embernek láttam gyerekként – meglepődve tudtam meg utólag, hogy szelíd, mindenkivel kedves személyiség volt. Feleségétől, Szántó Piroskától nem tartottunk, szép cicás képeket rajzolt nekünk. Weöres Sándortól egy diavetítőt kaptunk, amit azóta is őrzök. Már gyenge a fénye, de a gyerekeimnek még vetítettem vele diafilmeket. Fantasztikus környezetet, szellemi miliőt élvezhettünk a családunkban. Meghatározó számunkra, hogy az intellektuális teljesítményt – a mi esetünkben a tanulmányi sikereket – a szüleink mindig elismerték. Érzékeltették, hogy ebbe az irányba kell menni.

Mikor dőlt el, hogy Önből fizikus lesz?

– Az imént már említettem Honyek Gyula nevét. Ő bűvölt el, ő terelt ebbe az irányba, miközben a matematikára is figyel­tem. Versenyfeladatokat oldottam meg, a beadási határidő utolsó napján éjfél előtt a Keleti pályaudvarnál találkoztam Budapest egyik különös szubkultúrájával. Azokkal, akik hozzám hasonlóan az utolsó pillanatban adták fel a határidős KöMaL (Középiskolai Matematikai és Fizikai Lapok – a szerk.) feladatok megoldásait. Azért ott, mert az ottani posta zárt be a legkésőbb.

Tizenhét évesen Werner Heisenberg A rész és az egész című könyvének hatására határozta el, hogy kvantummechanikával foglalkozik, meg akarja érteni ezt a tudományágat. Ez a könyv a családi könyvtár része volt, vagy Honyek tanár úrtól kapta?

– Édesapámtól, aki lelkesen gyűjtötte a tu­dománynépszerűsítő köteteket. A Heisen­berg-könyvből első olvasásra alig értettem valamit, de azt éreztem, hogy a kvantummechanika csodálatos világ. A közelmúltban felmerült bennem, hogy jó lenne újraolvasni ezt a művet, hogy vajon évtizedekkel később milyen hatással lesz rám? Erre még nem került sor, de azt hiszem, illetve remélem, hogy a fizikai tartalommal nem lenne probléma. A közhiedelem szerint a kvantummechanikát nem lehet érteni. Én ezt a kijelentést úgy finomítanám, hogy vannak még lezáratlan problémák a kvantummechanikában, de azért az egész elég jól érthető, és én magam is elég messzire jutottam ebben.

A Trefortban érettségizett, majd az ELTE fizikus szakára ment. Fel sem vetődött másik irány?

– A Műegyetem villamosmérnöki kara és az ELTE fizikus szaka között hezitáltam azért egy kicsit. Utóbbira nagyon nehéz volt bejutni, de sikerült. Az egyetemi évfolyamunk különlegesen tehetséges fiatalokból állt.
Az én korosztályomat elvitték katonának, az utánunk következő évfolyamnál eltörölték a kötelező szolgálatot. Két évfolyam kiváló képességű emberei gyűltek össze. Éreztük, hogy az egyetemen átadott tudás megértése sem egyszerű – és közben tudtuk, hogy az igazi mélységek még nem kerültek terítékre. Évfolyamunk jelentős része a kutatói pályán maradt, sokan kiemelkedő karriert futnak be. Az egyik legnagyobb hatású tanárom Dávid Gyula volt, akitől az első két évben a legtöbbet tanultunk. Már az egyetemen eldöntöttem, hogy kutató leszek, és mindenképpen a kvantummechanikához kapcsolódó területen szeretnék dolgozni. Bár érdekeltek a fraktálok, a nemlineáris fizika, a káoszelmélet, amelyeken hamar be lehetett kapcsolódni kutatómunkába, én megvártam, amíg először megjelent a kvantum kifejezés valamelyik faliújságra kiírt témában. Ez volt a kvantumoptika, Janszky József akadémikus témavezetésével, így ő kezdett bevezetni ebbe az akkor még csak kibontakozó, mára már hatalmas tudományterületté terebélyesedett világba.

Fel sem merült Önben, hogy az egyetemi diploma megszerzése után mégsem a kutatói pályát választja, hanem kipróbálja magát például az iparban?

– Nem. Amikor mi elkezdtük az egyetemet, akkor a kutatói pálya társadalmi presztízse nagyon magas volt. A közvélemény megbecsülte ezt a szakmát. Az elismertség mellett vonzott a külföldi utazások lehetősége is. Sőt, azt is eldöntöttem, hogy huzamosabb ideig külföldön szeretnék élni. Az is erősítette elhivatottságomat, hogy viszonylag politikamentes pályáról van szó, és ez – a szüleim példáját látva – fontos szempont volt. Diplomamunkámban a fény kvantumos tulajdonságainak speciális megközelítésével foglalkoztam – olyan fényállapotokra koncentráltam, amelyek a természetben nem léteznek, sőt a klasszikus elektrodinamika keretében nem is értelmezhetőek, de egy lézerfényből kiindulva laboratóriumban megvalósíthatók. Ezt a munkát Párizsban, az École Normale Supérieure rezonátoros kvantumelektrodinamika csoportjában folytattam. Párizs mellett egyébként nemcsak a kiváló kutatási körülmények szóltak, hanem az is, hogy a barátnőm franciául tudott, és francia nyelvterületen akartunk élni. Én is megtanultam ezt a nyelvet, majd a budapesti Francia Intézet által meghirdetett párizsi kormányösztöndíjat elnyerve jutottunk ki. Az École Normale Supérieure-rel a világ élvonalába csöppentem, a 2012. évi fizikai Nobel-díjjal kitüntetett Serge Haroche csoportjába. Egyik legtöbbet hivatkozott cikkem az ő társszerzőségével, a doktoranduszi éveim alatt született. Az a cikk úttörő volt a kvantuminformatika fizikai megvalósításában, és még mindig kap hivatkozásokat, de azóta több publikációm is meghaladta annak az idézettségét. Ott-tartózkodásom alatt, 1997-ben kapott fizikai Nobel-díjat a hideg atomok kutatásáért Claude Cohen-Tannoudji, akinek az irodájával szemben dolgoztam. Az előbb említett Haroche az ő tanítványa volt. Szerencsésen, jó időszakban csöppentem a csoportjuk munkájába, jelentős kísérletek sorozatát végezték abban az időszakban.

Az Ön témavezetője Serge Haroche volt. Ebből akár az is következhet, hogy egy majdani Nobel-díjassal beszélgetek…

– Ne fogadjon rá nagy tétben! Maradjunk annyiban, hogy ez az intézet fantasztikus inspirációt jelentett. Rákerültem egy olyan ösvényre, amit máig nagyon jó irányként élek meg. Az itt megismert témák foglalkoztatnak manapság is. Örömmel tölt el, hogy időközben a kvantummechanika elvont elméletből a mindennapi berendezésekben megjelenő élő tudománnyá vált. Túl azon, hogy megmagyarázza az anyag szerkezetét, például az elektronikus eszközeink számára annyira fontos félvezetők tulajdonságait, az alapvetően új koncepció az, hogy a kvantummechanika sajátos törvényeit kiaknázó, ugyanakkor a saját elképzeléseink szerint működő eszközöket tervezhetünk és készíthetünk el. Az áttörést az atomokkal érték el a kvantum­optikusok, amihez az kellett, hogy az ato­mo­kat nanokelvin, azaz az abszolút nulla fok közeli hőmérsékletre hűtsük le, ahol minden mozgás kifagy, és az atomok 1–100 mikrométer kiterjedésű kvantummechanikai hullámcsomagokká válnak. A külső mozgásuk mellett, az atomokba zárt elektronfelhőt is – lézerekkel, mikrohullámú sugárzással – tetszés szerint mozgathatjuk a lehetséges állapotai között.

Egy házasságkötés erejéig tért haza Franciaországból, majd már mentek is tovább Ausztriába. De miért éppen Ausztria, hiszen az embernek nem ez az ország ugrik be, amikor a világ élvonalbeli kutatóhelyeire gondol?

– Az Innsbrucki Egyetem távolról egy vidéki osztrák felsőoktatási intézménynek tűnhet, valójában a kvantumoptikában ez Európa egyik legjobb helye, a vezető amerikai egyetemek méltó versenytársa. Az osztrákok azt a stratégiát alkalmazták, hogy egyetlen területen, nevezetesen a kvantumoptikában az élvonalat célozzák meg. Olyan embereket vittek oda, akiket a világ legjobb intézetei is örömmel látnának. Jelenleg közel kétszáz ember dolgozik és kutat az innsbrucki fizika tanszéken. Posztdoktorként három és fél évet töltöttem ebben a városban. Témavezetőnek olyan embert kerestem, aki középkorú, és izgalmas témákban kutat. Ez volt Helmut Ritsch, akitől szintén sokat tanultam.

2003-ban tért haza Ausztriából, 2011-ben Lendület-csoportot alakított. Mire vállalkoztak?

– A mikroszkopikus és a makroszkopikus testek közötti, úgynevezett mezoszkopikus mérettartományban található objektumokból felépülő, de még a kvantummechanika törvényeinek engedelmeskedő hibrid rendszerek kutatására. Egy magára hagyott mikroszkopikus rendszer változását a Schrö­dinger-egyenlet folytonos függvénnyel írja le, igaz, hogy ez egy hullámegyenlet, azonban determinisztikus. Van egy másik fajta időfejlődés is, amit Neumann János kvantumugrásnak nevezett. A mikroszkopikus rendszer időnként véletlenszerűen ugrik egyet. Ez következik be, amikor mérést hajtunk rajta végre, illetve általánosabban, amikor egy makro­szkopikus rendszerrel lép kölcsönhatásba. A zárt, mikroszkopikus rendszer mozgástörvényeiből nem következtethető ki, hogy mikor kell ezt a kvantumugrást elvégezni. Kérdés, hogy a mikroszkopikus és makro­szkopikus világ között milyen határ van: éles, vagy van egy tartomány, a mezoszkopikus rendszereké, amelyek nem tudnak arról, hogy ők most a makroszkopikus vagy mikroszkopikus világhoz tartoznak-e. Mi a megoldás? Ez ma már nem filozófiai kérdés vagy gondolatkísérlet, hanem a kvantumtechnológia eljutott arra a szintre, hogy ténylegesen előállítsunk ilyen rendszereket, megfigyeljük őket, és kísérletezzünk velük. Egyrészt kiindulhatunk nyilvánvalóan kvantumos objektumokból, atomokból, ionokból, fotonokból, s ezeket kapcsolhatjuk össze egyre nagyobb objektummá, közben azt figyeljük, hogyan veszik el a Schrödinger-féle hullámegyenlet szerinti koherencia. Serge Haroche csoportjának 1996-os kísérlete atomokkal és fotonokkal volt az első, amely kimutatta a folytonos átmenetet a kvantumosból a klasszikus világba. Ez volt a Nobel-díjat eredményező egyik legfontosabb kísérlet. Másrészt a szilárdtestfizikusok éppen ellenkező utat járnak be: egyre kisebb objektumokat faragnak ki a makroszkopikus méretű anyagból, félvezetőkből készített „dobozokba”, vagyis mesterséges atomokba zárnak elektronokat, vagy éppen miniatűr szupravezető áram­köröket készítenek. Az a rendkívül izgalmas helyzet ma, hogy az alulról építkező és a felülről miniatürizáló megközelítések összeértek.

Lehet a kvantumtechnológiának gyakorlati jelentősége?

– Már léteznek kvantuminformatikai alkalmazások. Kereskedelmi forgalomban kapható olyan eszköz, amely kvantumlogikára alapozva két partner kommunikációját tökéletesen titkosítja. Egy másik alkalmazási területként hihetetlen pontosságú mérések végezhetők el speciális kvantummechanikai állapotokra, vagy a nagyon érzékeny kvantumos anyaghullámok interferenciájára alapozva. Nagyon pontos gravitációt mérő eszközeink vannak, amelyek belátható időn belül kiváltják majd az Eötvös-ingát. A mezoszkopikus rendszerek abban segíthetnek, hogy nagyon különböző jellegű rendszerek között kapcsolatot, úgynevezett interfészt teremtsünk. Például mikrohullámú fotonokat igen nehéz számolni. Egy kis mezoszkopikus rezgő fémlapka egyrészt lehet egy kondenzátor egyik fegyverzete, másik oldalán pedig reflexiós vékonyrétegekkel kialakított tükör, így a mikrohullámú sugárzási mezőt csatolni tudjuk a detektálható optikai fotonokhoz. A cél az, hogy ez a konverzió a kvantummechanika szuperpozíciós elvét megőrizve történjen meg. A Lendület-csoportomban hasonló hibrid rendszerek kutatásával foglalkoztunk, mi az áramkörök és ultrahideg atomok közötti interfészen gondolkodtunk.

Az ELTE híres szakkollégiumának, a Bolyai Kollégiumnak 1993 és 1995 között volt a hallgatója. A kollégium mellett Ön az egyik első „lendületes” akadémikus is. Mi lett volna Önnel e program nélkül?

– Ez a program egyeseket hazacsábított, másokat itthon tartott. Én az utóbbiak közé tartozom. Nagyon nagy szerepe volt abban, hogy versenyképesek maradtunk a nemzetközi élvonallal. Nagy rang volt, és most is nagy rang elnyerni. Lélektani szempontból is fontos hatása volt, valóban lendületet adott a nyerteseknek és az általuk kiválasztott kutatóknak. A Lendület program túlmutat egy egyszerű tematikus kutatási pályázaton.

A lendületes évek előtt történt: 2010 kora tavaszán, az MTA honlapján tette közzé felhívását 18 fiatal kutató – köztük Ön –, akik a hazai természettudományos kutatás szerintük az összeomlás szélén álló állapotáról fogalmaztak meg véleményt és azonnali intézkedési javaslatokat. A leendő kormánynak jelezték, hogy Magyarországon a tudományos kutatás az összeomlás szélére jutott: a korábbi évek kaotikus és kiszámíthatatlan kutatásfinanszírozása miatt akkortájt a nemzetközi szinten kiemelkedő csoportok működése is ellehetetlenült. Hogyan értékeli az azóta eltelt éveket?

– Mi nemcsak petíciót írtunk, hanem egy nyolcvanoldalas tanulmányt is készítettünk ebben a témában, utóbbit nem hoztuk nyilvánosságra. Az időközben eltelt években nagyon sok minden megvalósult a javaslatainkból, tehát nem volt hiábavaló az akkor elvégzett munka. Olyan problémákra hívtuk fel a figyelmet, amire például a Lendület program jelentett megoldást, illetve a posztdoktori állások meghirdetése is ebbe a körbe tartozik. De a helyzet most sem jó.

Mit lát a legfőbb problémának?

– Azt, hogy a kiemelkedő képességű középiskolásaink jelentős része nem hazai, hanem külföldi egyetemen tanul tovább, ami hatalmas veszteség a magyar felsőoktatásnak és az egész társadalomnak. Aki külföldön szerez diplomát, annak ott szövődnek szakmai kapcsolatai, ott lesz egy tudományos közösség része. Meggyőződésem, hogy már az alapképzést is külföldön végző egyetemisták az általam ismert szakokon biztosan nem kapnak többet, mintha az ELTE-n vagy a Műegyetemen tanulnának. Nehogy azt gondolja bárki is, hogy ellenzem a külföldi tanulást. Én magam is erre készültem, mindenkit bátorítok, menjen és tanuljon, de a tömeges elvándorlást rögtön a középiskola után nagyon súlyos problémának látom. Az belefér, hogy néhány egészen kiváló képességű fiatalember elmegy, de a tömeges elvándorlás nem. Cégek alakultak arra, hogy a tehetséges fiatalokat átzsilipeljék külföldi, elsősorban angliai egyetemekre. Az én gimnazista fiamat is már csábítják. A hazai egyetemek is sok mindent tehetnének e probléma feloldására, például megtarthatnák a sikeres Lendület-csoportjaikat, de kormányzati segítség nélkül esélytelenek.

Egyébként is politikus alkat, vagy kizárólag szakpolitikai kérdések izgatják?

– A petíció aláírása volt az egyetlen alkalom, amikor a nyilvánosság elé léptem, de a társadalmi kérdések érdekelnek.

Mindössze negyvenhárom éves volt, amikor az MTA levelező tagjává választották. A Magyar Tudomány című folyóirat kérdésére, hogy Kivel cserélne pályát?, ezt válaszolta: Egy világbajnok labdarúgóval vagy egy földbirtokos gazdálkodóval. Miért éppen ezeket említette?

– Én nagyon jól érzem magam a tudományos pályán, de itt azt kérdezték, hogy mi egyéb lennék. A világbajnok labdarúgó státusz a dicsőség miatt vonzhat, meg szeretem a focit. A másik lehetőséget is őszintén gondoltam, valószínűleg összetett oka van annak, hogy szívesen választanám. Mindenesetre városi gyerekként nincsenek a földműveléssel kapcsolatos közvetlen élményeim. A tudományos pálya legnagyobb nehézsége, hogy a folyamatos útkeresés világában élünk: állandó a gyötrődés, hogy fontos-e, hasznos-e, amit csinálunk? Az eredményeinket mérlegre teszi a világ: más számára is érdekes-e, ami engem érdekel? Ha igen, idézik eredményeinket, folytatják a munkánkat. A mezőgazdaságban adott a feladat: a földet meg kell művelni, az állatokat meg kell etetni. Ott minden percben világos, hogy keményen kell dolgozni, de egyértelmű, hogy mit kell csinálni. Nekem mindig vannak kétségeim.

Domokos Péter 1970-ben született Budapesten. A Trefort Gimnáziumban 1988-ban érettségizett, az ELTE fizikus szakán 1993-ban diplomázott. PhD-fokozatát 1998-ban szerezte, az MTA doktora címet 2007-ben érdemelte ki, míg a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává 2013-ban választották. 1996-ban Akadémiai Ifjúsági Díjat, 2004-ben Fizikai Díjat kapott. 2011-ben Lendület-csoportot alakított. Az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont Szilárdtestfizikai és Optikai Kutatóintézet igazgatóhelyettese, az atomok és molekulák lézeres hűté­sével és csapdázásával, valamint optikai mikrostruktúrákkal foglalkozik.
Tehát embert próbáló munka, hogy az ember csak a maga ura?

– Nehéz, mert soha sincs vége, nem mondhatom azt, hogy leteszem a lantot, pontosabban a ceruzát. Nem lehet kikapcsolni.

Azért az megfelelő visszajelzés lehet, hogy ilyen fiatalon lett akadémikus?

– Hatalmas elismerés, nagy jelentőséget tulajdonítok ennek, egyúttal remélem, hogy nem kényelmesít el ez a cím. Egyébként nem, azóta is folyamatosan keresem az új kihívásokat. Elméleti fizikusként mindig arra törekedtem, hogy szélesítsem a horizontomat, újabb és újabb rendszereket ismerjek és tanuljak meg. Az egyik egyetemi oktatóm mondta, hogy időnként kockáztatni kell, mert aki nem kockáztat, nem tud szintet ugrani. Én kockáztattam, amikor úgy mentem Franciaországba, hogy alig beszéltem a nyelvet. Minden egyes váltás előnyömre vált – szerencsére azt nem tapasztaltam meg, hogy mi van akkor, ha a váltás nem jön be. Azt is elismerem, hogy sokszor volt szerencsém. Megérzéseim alapján is döntöttem, az is bevált. A közelmúltban azt határoztam el, hogy elméleti fizikusból kísérleti fizikus leszek: labort építünk az intézetben. Kiléptem abból a szerepből, amiben viszonylag kényelmesen működhetnék tovább.

Mi áll a legutóbbi váltás mögött?

– Egy lehetőség kihasználása. Fortágh József, a Tübingeni Egyetem fizikusa, az MTA vendégprofesszora iránymutatásával kvantumtechnológiai labort építünk. Ez a tudományterület fájóan hiányzott eddig a hazai tudományból. Atomokkal és tükrök közé zárt fotonokkal kísérletezünk majd. Viszonylag olcsó eszközökből építjük fel a kísérletet, nem pedig egyetlen nagy értékű berendezéstől függünk. Ha valami elromlik, csak azt az összetevőt kell kicserélni. Hogy milyen eredményt érünk majd el, az ötleteinken és a kreativitásunkon múlik. Egy éven belül elkészülhetünk a laborral – ez lesz hazánk első, nanokelvin-hőmérsékletű, rubídiumatomokból álló, kvantumgázt előállító berendezése. Ha sikerül a vállalkozásunk, az újabb szintugrás lesz az életemben. Ebben nagy segítségemre lesznek a kollégáim, akik egyúttal a barátaim is. A mindennapi munkában nincs közöttünk hierarchikus viszony. Nem bánom, ha lehülyéznek, az számít, kinek van igaza tudományosan.

Önnél a munka és a hobbi ugyanazt jelenti?

– A munkám a hobbim is, de ebből nem következik, hogy csak ebből áll az életem. Sportolok, ami az én esetemben azt jelenti, hogy amikor lehet, biciklivel járok a csillebérci munkahelyemre, ami 340 méter szintkülönbség leküzdését jelenti. Koncertre, színházba gyakran járunk, kicsit néptáncolunk. Amit fájlalok, hogy kevés idő jut olvasásra. Ami szabadidőm van, azt a családomra, a három gyerekemre és a logopédus feleségemre fordítom. Mindenkinek ajánlom, hogy egészen más területen dolgozó párt válasszon magának. Kevésbé kötött életmódjának köszönhetően a feleségem ugyanis nagyon sok terhet levesz a vállamról. A fiam fontolgatja a fizikusi pályát, ami számomra azt jelzi vissza, hogy az ő szemszögéből nézve is elfogadható az életem. Ugyanakkor nem örülnék, ha ezt a pályát választaná, ahogy a szüleim is megnyugodtak, amikor más elfoglaltságot kerestünk magunknak. A magyar irodalomban ők nevet szereztek, ami nekünk nagy teher lett volna. Én a fizikában vetnék árnyékot. A gyerekek okosak, tehetségesek, meg fogják találni a saját helyüket.

Az MTA Wigner Fizikai Kutatóközpont Szilárdtestfizikai és Optikai Intézetének igazgatóhelyettese. Miért vállalta el ezt a pozíciót?

– Ha az ember a szakmai hierarchiában ma­gasra jut, és megvan a képessége a vezetői feladatok ellátására, akkor elkerülhetetlen egy ilyen megbízás. Számomra világosan az a cél, hogy olyan körülményeket próbáljak teremteni, mint amilyenek között a pályám elején Párizsban és Innsbruckban dolgozhattam. A csoportomban sikerült hasonló hangulatot és munkamorált kialakítani. Ez nem csak pénz kérdése, sok mindent egyszerűen át lehetne venni a nyugati tudományos világból.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnernek?

Kézsmárki Istvánt, a Műegyetem fizikaprofesszorát, aki az egyik legígéretesebb kísérleti fizikus Magyarországon. Ő is a „semmiből” építkezik, teremt nagyon érdekes mérőeszközöket, például a maláriát kimutató berendezést.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka