2019. július–augusztus: jegyzet, Nemzeti Agykutatási Program, agykutatás, portré, tudomány, biológia, disszemináció, öntészet, innováció, építés, geológia, környezetvédelem, zöldkörnyezet, urbanisztika, biztonságtechnika, it
2019. augusztus 5.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Mindennapos katarzis

„Ha kint felfedezel valamit, hozzátettél egy téglát a tudomány építményéhez. Ha azonban itthon fedezed fel ugyanazt, az két téglát ér, mert az anyaország nemzetközi megbecsülését is szolgáltad” – nyilatkozta magazinunknak Freund Tamás agykutató, az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet főigazgatója, akit előző nyilatkozónk, Vécsei László neurológus ajánlott. Az akadémikus szerint nemcsak mindennapos testnevelésre van az embernek szüksége, hanem mindennapos katarzisra is. Ezt a művészeti nevelés adja meg, ami akkor a leghatékonyabb, ha az ember aktív részese az értékteremtésnek.


Honnan indult?

– Szüleim bándiak, gazdálkodóként a kommunista rendszerben nem tudtak megélni, ezért beköltöztek Veszprémbe. Én Zircen születtem, mert a szüleim egy ottani szülész-nőgyógyász orvosban bíztak meg. Három nap után hazavittek.

A veszprémi Csermák Antal Zeneiskolába járt, klarinétozni tanult, miközben inkább focizni ment volna. Gondolom, és talán nem tévedek, hogy a szülei terelték a zene felé.

– Természetesen szülői instrukció volt. Hat-hét éves gyereknek ritkán jut eszébe, hogy belőle zenész lesz, különösen akkor, ha a lakásban nincs zongora. Harmonika ellenben volt, mert apám, nagyapám, dédapám egyaránt játszott ezen a hangszeren – utóbbi kettő professzionális szinten. A Bánd környéki falvak lakodalmain az ő zenekaraik szolgáltatták a muzsikát. Szüleim számára egyértelmű volt, hogy nekem is zenét kell tanul­nom. Hegedűsnek képzeltek el, de oda nem vettek fel, ellenben a klarinétot oktató tanárnál még volt hely, ráadásul kikölcsönözhető hangszere is akadt az iskolának. Így lettem klarinétos. Eleinte élveztem, majd egyre kevésbé. Zavart, hogy túl sokat kell gyakorolni, próbálni, fellépni – miközben a haverok az udvaron fociztak. Tizenegy-tizenkét éves koromban komolyan szakítani akartam a hangszerrel. Ám megláttam a tévében egy Benny Goodmannel készült portréfilmet, ami elvarázsolt. Így is lehet klariné­tozni, ráadásul improvizálni?! Elbűvölt a film és a hangszerben rejlő megannyi lehetőség. Folytattam.

Miért a veszprémi Lovassy László Gimnáziumba jelentkezett, s nem valamelyik konzervatóriumba?

– Nem voltam olyan profi, hogy zenei karrierről álmodjak. Nálam a zene és a tudományos érdeklődés párhuzamosan futott. Kis kémikus voltam, kémia­versenyeket nyertem. A családi telek fáskamrájában apró labort rendeztem be, ahol a kísérletek időnként robbantásba mentek át. Nyári diákmunkásként anyám munka­helyén a vegyszer­raktárban dolgozhattam. A leselejtezett eszközöket – Bunsen-égő­ket, lombikokat – hazavittem. Annyira érdekelt a kémia, hogy az általános iskola végére a gimnáziumi tananyagot is tudtam.

Tizenhat évesen két dzsesszzenekarban játszott és két kórusban énekelt. Mikor tanult?

– Ritkán. Amit lehetett, az órákon megjegyeztem. Viszonylag jó hatásfokkal, hiszen jeles volt az átlagom. Egyedül orosz nyelvből volt kettesem, hármasom. Gyerekes dac volt, hogy csak azért se tanuljuk a megszállók nyelvét. Azzal versenyeztünk, hogy ki tud kevesebb tudással éppen átcsúszni. A gimnáziumban a kémia iránti érdeklődésem lassan átváltott a biológiára. Harmadikban a biológia szinte kizárólag az agyról szólt – ekkor szerettem bele az idegsejtek világába.

Hogyan jött a képbe a biológusi pálya?

– Nekem is komoly fejtörést okozott, hogy mi legyek. Kérdeztem a  szüleimet, a biológia­tanáromat, biológus ismerősöket, hogy ha én az agyat akarom kutatni, akkor orvos vagy biológus legyek? Az volt az egybehangzó vélemény, ha kutatni, s nem gyógyítani akarok, akkor jobb a biológus szak, mert ott számos olyan tárgyat oktatnak, amit az orvosin nem, viszont a kutatáshoz elengedhetetlenek. Szervetlen és analitikai kémia, szerves kémia, kolloid­kémia, fizikai kémia – ezekkel az orvosok szőrmentén foglalkoznak. Ellenben fölösleges lett volna például két éven át humán anatómiát tanulni, amikor kutatóként patkányagyakat vizsgálunk. Az agy­kutatáshoz szükséges orvostudományt – neurológiát, pszichiátriát – menet közben felcsipegettem.

Szeged akkoriban a biológusképzés egyik fellegvára volt, mégis egy év után átjelentkezett az ELTE-re. Miért váltott?

– Három éve jártam az akkori barátnőmmel, neki a szegedi orvosi egyetemre volt protekciója. Nekem sehova se volt, gondoltam, megyek utána. A kapcsolatunk felbomlott, majd megismertem a későbbi feleségemet, aki a budapesti Iparművészeti Főiskolán tanult. Iparművészeti oktatás nem volt Szegeden, biológusokat ellenben a fővárosban is oktattak. Logikus volt, hogy én váltottam, pedig nagyon szerettem a szegedi egyetemi életet. Ott együtt jártunk mindenfelé, Budapesten az órák után mindenki ment, amerre látott. Ugyanakkor az agykutatás terén a szakmai lehetőségek sokkal jobbak voltak a fővárosban. Az akkor harmincéves Somogyi Péterhez másodéves hallgatóként csatlakozhattam. Péter tele volt újító, felfedező ötletekkel, külföldről jöttek tanulni a módszereit. Első kézből kaptam a tudást, ami az én agyamat is beindította. Az ő segítségével jutottam ki később Oxfordba. Budapesten ismerhettem meg a 20. század talán utolsó polihisztorát, Szentágothai János professzort, akivel minden beszélgetés hihetetlen élményt jelentett. Somogyi Pétert és Szentágothai Jánost tekintem tanítómesteremnek, később Buzsáki György és Módy István voltak nagy hatással rám. Ha Szegeden maradok, nem tudom, mire viszem.

Egyvalamit biztosan kihagyott: a Ki mit tud? győzelmet…

– A Canticum Kamarakórust 1978 őszén alapítottuk három barátommal. Akkoriban az egyetemi tanulmányok előtt egyéves kötelező sorkatonai szolgálatra vonultak be a férfiak. Mi, a József Attila Tudományegyetem Természettudományi Karára felvettek, Hód­mező­vásár­helyen katonáskodtunk, ott kezdtünk el együtt énekelni spirituálékat. Leszerelésünk után megalakítottuk a kórust, a Szegedi Egyetem Énekkarából hat női taggal bővültünk. A Canticum 1983-ban megnyerte a Ki mit tud?-ot. Sajnos, nélkülem, hiszen már nem voltam Szegeden.

Megtanult szaxofonozni, miközben megmaradt a klarinét is. Fellépett Vukán György zongoraművésszel. Maradt valami a gyerekkori fellépéseket megelőző stresszből?

– Ha hangszerrel lépek fel, idegesebb vagyok a szokásosnál. A Hot Jazz Band tavaly decemberben meghívott, hogy két szám erejéig szálljak be a MOMKult-ban adott koncertjükbe. Fel kellett kötni a gatyámat. Ellenben, ha szakmai előadást tartok, már nem izgulok, sőt kimondottan motivál a közönség. Egy-két kivétellel. Az Amerikai Idegtudományi Társaság San Diegó-i konferenciáján tartott plenáris előadásomat nyolcezer ember hallgatta. Ez már nekem is sok volt. Azzal nyugtattak, sötét lesz a teremben, csupán az első pár száz embert látom. A többi kivetítőn keresztül követ. A Mindentudás Egyeteme sorozatban tartott előadásom pedig a tévéfelvétel miatt volt nehéz, hiszen tudtam, hogy százezrek követhetik a gondolataimat. Érthetően kellett beszélnem, a lehető legkevesebb idegen szót használva. Évek során az ember megtanulja a laikusok által is megértett nyelvezetet.

Idén februárban egy apró Balaton-felvidéki faluban, Lovason tartott előadást, ahol a tanulási és memóriafolyamatokban szerepet játszó idegsejthálózatok működését mutatta be. Miért vállal ilyen fellépéseket?

– Ezzel tartozom a társadalomnak. Ha hívnak, szívesen megosztom másokkal a tudásom. Évente 15-20 ismeretterjesztő előadást tartok, Nyíregyházától Szombathelyig bárhova megyek. Lovas a múltam miatt fontos: apámnak ott volt telke. Húsz éven keresztül magam is ott robotoltam. Műveltük a szőlőt, építettük a pincét.

Borakadémikusként is szokták emlegetni. Netán szőlője is van?

– Nincs, és a bort is megutáltam, amíg az apám savanyú lőréjét ittam. Sok mindenben jó volt, de a borkészítés nem ment neki. Oxfordi éveimben szerettették meg velem a minőségi bort. A College-ban meghívott professzorként a High Table-hez ültettek. Az ott helyet foglalóknak a legjobb borokat szolgálták fel. Az egyetemi pincékben hihetetlen kincsek lapulnak…

Valóban van összefüggés a zenetanulás, a kreativitás között?

– Amikor a tanulás, a memória, a kreativitás neurobiológiai alapjait tárgyalom, mindig oda lyukadok ki, hogy a memórianyomok attól lesznek tartósak és könnyen előhívhatók, ha azokhoz intenzív érzelmek, motivációk társulnak. Az érzelmek, a motivációk, az emberiség több ezer éves kulturális öröksége együtt alkotják a belső világunkat. Amikor belső világunk impulzusait hozzárendeljük a külvilág benyomásaihoz, akkor ezek tartósan bevésődnek és könnyen előhívhatók. Mi írtuk le, hogy milyen kapcsolatokkal rendelkeznek azok az idegpályák, amelyek érzelmi és motivációs információkat szállítanak. A hatékony tanulás, kreatív gondolkodás alapfeltétele, hogy a jeltárolási folyamat során hagyjunk kellő időt az agyunknak a belső világunk bevonásába. Amikor az interneten szörfölve habzsoljuk az információt, az agyunknak esélye sincs arra, hogy érzelmi töltést adjon azoknak, ezért ezek kihullanak. Időt kell hagyni, szelektálni kell az információt, emellett belső világunkat is fejleszteni kell. Ennek legjobb módja a katarzis. Nemcsak mindennapos testnevelésre van az embernek szüksége, hanem mindennapos katarzisra is. Ezt a művészeti nevelés adja meg, ami akkor a leghatékonyabb, ha az ember aktívan részese az érték­teremtésnek. A zenélés, a színjátszás, a tánc, a költészet, képzőművészeti alkotások létrehozása egyaránt fejleszti, gazdagítja belső világunkat. Gazdag belső világgal az ember tudományos munkája is sokkal hatékonyabb. Nekem megadatott az aktív zenélés élménye, hogy tudok kottát olvasni, hangszeren játszani és énekelni. Egész eddigi életemet végigmuzsikáltam. Meggyőződésem, hogy amit az én agyamból a kreativitás terén ki lehetett hozni, azt a zenének köszönhetően kihoztam.

Mivel tudta hazacsábítani az Oxfordi Egyetemről Vizi E. Szilveszter?

– Az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetében osztályvezetői állást ajánlott. Tudni kell, hogy akkoriban akadémikusok vezették az osztályokat. Harmincegy éves, kezdő kutatónak ez az ajánlat visszautasíthatatlan volt. Abban az életszakaszban az embernek nem a fizetés a legfontosabb, hanem az, hogy minél több ötletét megvalósíthassa. Ehhez emberek kellenek. Amerikai és brit állásajánlataim egy-két kutató alkalmazásával kecsegtettek, az intézetben 10-15 emberrel kezdhettem meg a munkát. Természetesen időbe telt, mire átállítottam őket a saját témámra. Egyébként az egész intézet kezdett átalakulni, Vizi E. Szilveszter vezetése alatt az idegtudományi kutatások kerültek túlsúlyba. Vezetésemmel ütőképes agykéregkutató laboratórium alakult ki, ami szép lassan kinőtte magát. Világszerte jegyzett agykutató centrum lettünk.

Nyolc éve három magyar kutató (Buzsáki György, Freund Tamás, Somogyi Péter) elsőként kapta meg az Agy-díjat. Hármójuk közül egyedüliként dolgozik itthon. Mi tartja az intézetben?

– Négy évig dolgoztam Oxfordban, de sohasem akartam végleg kint maradni. Rájöttem, hogy a sajátomtól eltérő kultúrába nem tudok tökéletesen integrálódni. Az angol barátok ellenére sem értek meg minden poént, mert nem ott nőttem fel. A család, a baráti kör szintén hazahúzott. A kérdésben említett két barátom másutt is megtalálta a számítását. Sem én, sem ők nem bánták meg korábbi döntésüket. Egyébként itthon nagyobb kunszt volt elérni azt, amit elértem. Ha kint felfedezel valamit, hozzátettél egy téglát a tudomány építményéhez. Ha azonban itthon fedezed fel ugyanazt, az két téglát ér, mert az anyaország nemzetközi megbecsülését is szolgáltad. Magyarország jelentékeny helyet vívott ki magának az idegtudomány világtérképén. Évtizedek óta ott van, pozíciója erősödött az elmúlt években.

Freund Tamás 1959-ben, Zircen született. Egyetemi tanul­mányait a szegedi József Attila Tudományegyetem biológus szakán kezdte 1978-ban, majd a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen folytatta, ahol 1983-ban szerzett biológus diplomát. 1984-ben védte meg egyetemi doktori disszertációját. 1990-ben az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetéhez (KOKI) került osztályvezetőként, 1994-ben az intézet helyettes igazgatójává, 2002-ben igazgatójává, 2003-ban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanárává nevezték ki. Az Oxfordi Egyetemen 1981 és 1988 között összesen négy évig volt vendégkutató. Meg­fordult a Lundi Egyetemen, a San Diegó-i és a Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen, a Freiburgi Egyetemen, valamint a párizsi Pasteur Intézetben és a Rutgers Egyetemen. 1998-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2004-ben rendes tagjává választották. 2014-től az Akadémia élettudományi alelnöke. Választott tagja az Európai Akadémiának, az Európai Művészeti és Tudományos Akadémiának, a Német Tudományos Akadémiának, az Amerikai Művészeti és Tudományos Aka­démiának. Nívós szakfolyóiratok szerkesztőbizottságainak tagja. Díjai: Akadémiai Díj, 1997; Bolyai János Alkotói Díj, 2000; Széchenyi-díj, 2005; Semmelweis-emlékérem, 2007; Az év ismeretterjesztő tudósa, 2007; The Brain Prize, 2011; A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje, 2011; Prima Primissima díj, 2013; Budapest díszpolgára, 2016.
Tényleg csak alig néhány százalékát használjuk ki agyunk kapacitásának?

– Ha azt kérdezi, hogy van-e olyan szöglete az agyunknak, amit sohasem használunk, a kérdésre nem a válasz. Ha arra kíváncsi, hogy van-e olyan idegsejtünk, ami sohasem működik, erre szintén nemmel kell felelni. Ha az érdekli, hogy az agy tárolókapacitását teljes mértékben kihasználjuk-e, akkor megint csak nem a válasz. Azaz, jelentősen fokozhatjuk tanulási kapacitásunkat, kreativitásunkat.

Elsősorban az agykéreg működését kutatja. Kutatócsoportja olyan betegségek neurobiológiai kérdéseivel foglalkozott, mint az epilepszia, az oxigénhiányos agykárosodás, a szorongás és a Parkinson-kór. Több mint kétszáz tudományos közlemény, tizenkét könyvfejezet szerzője vagy társszerzője. Melyik eredményére a legbüszkébb?

– Mi írtuk le először, hogy mi a mechanizmusa az agykérgi aktivitások szinkronizációjának. A tanulás, a memória­kutatás terén alapvető felfedezésről van szó.

Sikeresen lobbizott a Nemzeti Agykutatási Programért: 2013 és 2017 között összesen 12 milliárd forintot adott erre a célra a kormány. 2017-től újabb 6,5 milliárd forintot utaltak, amit sokan az Ön szakmai sikerének tartanak. Eredményes ez a program?

– Minőségi munkák sora került ki a programban részes kutatók laboratóriumaiból. Május végén például a Science magazin közölte Nyiri Gábor (a vele készült interjúnk a 14–15. oldalon olvasható – szerk.) csoportjának eredményét: az emlékek kialakulásában alapvető szerepet játszó idegpályát találtak kísérleti egerek agyában. Eredményeink közül számos a gyakorlatban – új eljárások, ígéretes hatóanyagok formájában – is megjelenhet. A programhoz köthető egyik eredmény például közelebb vihet az autizmus megértéséhez. Sperlágh Beáta azt mutatta ki, hogy a várandós anyák fertőződésekor a magzat agyába olyan immunfaktorok juthatnak, amelyek rossz irányba vihetik az idegrendszer fejlődését. Ennek megakadályozása hatalmas eredmény lenne.

Kikre a legbüszkébb a tanítványai vagy fiatal munkatársai közül?

– Nagyon sokakra, akik közül hely hiányában csak néhányat említek. Acsády László idén májusban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett – ő az első akadémikus tanítványom. Meggyőződésem, hogy hasonló sors vár Katona Istvánra, akit eredményei alapján a következő tagválasztáskor remélhetőleg szintén az MTA tagjai között köszönthetünk majd. Az előbb említett Nyiri Gábor, Gulyás Attila és Hájos Norbert ugyancsak ebbe a körbe tartoznak. Nagy tudású, eredeti módon gondolkodó szakemberekről van szó.

Beszélhetünk Freund-iskoláról?

– Ne beszéljünk. A Szentágothai-iskola sokadik generációjaként tekintsünk rájuk – miközben tény, hogy számos kutató karrierje hozzám is kötődik.

Tavaly nyáron otthagyta a jobboldali-konzervatív értékrendű tudósokat összefogó Professzorok Batthyány Körét a Magyar Tudományos Akadémia és a kormány között dúló vita miatt. Gondolta volna, hogy vezető kutatóként mélyen elmerül a politikában?

– A rendszerváltás elkötelezett híve voltam, amikor kellett, jeleztem elkötelezettségemet az új rendszer felé. Ugyanakkor ez nem jelentette azt, hogy a politikában aktív szerepet szerettem volna játszani. Kollégáim tudják, hogy mit gondolok a pártokról, a politikáról, de az intézeten belül nincs politika, csak szakma. Sohasem titkoltam, hogy hívő keresztény ember vagyok, ezt még ma sem meri mindenki kimondani akadémikustársaim közül. A Professzorok Batthyány Köre megannyi dologról véleményt nyilvánított, de abban a kérdésben – az MTA függetlensége – nem szólalt meg, ami a szakterülete lenne. Én a kilépéssel tiltakoztam a minden­napokat átszövő szervilizmus ellen.

Kutatóintézetet vezet, az MTA alelnöke. Tagja az Ars Nova Sacra kórusnak – a basszust erősíti. Mi egyéb fér az életébe?

– Egyre többet zenélek. Új párom zseniális szoprán szólista – civilben fül-orr-gégész szakorvos. Balázs János zongoraművésszel hármasban többször léptünk fel, legutóbb a Zeneakadémia nagytermében. A zene maximálisan kikapcsol, emellett rendszeresen járunk kiállításokra, időnként színházba is eljutunk.

Éva lánya, Ádám fia követte a pályán?

– Nem. Mindkettőből művész lett. A lányom tehetséges szobrász, két alkotása az Intézet aulájában látható, a fiam filmrendezőként a Színház- és Filmművészeti Egyetemen végzett. Földiek című diplomafilmje a diák Oscar döntőjében a nemzetközi fikciós filmek versenyébe is bekerült. Most első nagyjátékfilmjére készül. A gyerekek művészek, akik olykor rászorulnak szüleik segítségére.

Kit ajánl következő megszólalónak?

Keserű György Miklós kiváló gyógyszerkémikus kutatót.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka