2012. március: jegyzet, portré, tudomány, megújuló energia, innováció, paragrafus, ipari automatizálás, energiagazdálkodás, zöldkörnyezet, vízgazdálkodás, disszemináció, it
2012. március 6.

Szerző:
Kő Pál

Napirenden a szénbányák újranyitása

Az országgyűlés jóváhagyásával a nemzeti energiastratégia a hazai szénvagyonnal mint tartalék energiahordozóval számol. A húsz éve leállított mélyművelésű bányák újranyitása azonban leghamarabb hat-hét éves előkészítés után képzelhető el, de az egyenként is akár százmilliárd forintos beruházások kockázata nagy, a képzett bányász kevés, a megtérülés pedig kétséges. A mélyből felszínre hozható kőszén helyett reális alternatívát inkább az olcsóbban kitermelhető lignitvagyon ígér.


Bár Magyarország szénvagyonát mintegy 8,5 milliárd tonnára becsülik a szakemberek, a Vértesi Erőmű Zrt. integrációjában működő, évi 600-700 ezer tonna kőszenet kitermelő Márkus-hegyi bányaüzem az egyetlen, még termelő mélyművelésű bánya. Ezenkívül csak a Mátrai Erőmű Zrt. integrációjában működő visontai és bükkábrányi bányaüzem termel külszíni fejtéssel évi 8-8,5 millió tonna lignitet. Más hazai szénkitermelésről már nem beszélhetünk, pedig a rendszerváltás előtt még fél tucat bánya ontotta szenet. Mélyművelésű bánya működött a Mecseki, a Veszprémi, illetve az Oroszlányi, a Tatabányai és a Borsodi Szénbányák Vállalat területén, emellett a Mátraaljai Szénbánya Vállalat is jelentős külszíni kitermelést végzett.


Nemzeti kincseink
Magyarország szénvagyonát mintegy 8,5 milliárd tonnára becsülik, ebből 2 milliárd tonna a feketekőszén, valamivel több mint 2,2 milliárd tonna a barnakőszén és 4,3 milliárd tonna a lignit. Meg kell különböztetni a földtani, illetve a kitermelhető szénvagyont. A lignit esetében például 5,4 milliárd tonna a földtani, ám ennél jóval kevesebb, csak mintegy 4,3 milliárd tonna a valóban kitermelhető mennyiség.

A barnakőszén esetében a 3,1 milliárd tonnás földtani mennyiségből pedig mindössze 2,2 milliárd tonnát lehet csupán a felszínre hozni. A kitermelhetőséget – hogy a készlet mekkora része hozzáférhető – a helyi földtani adottságok és a kitermelés technikai színvonala határozza meg. A kitermelhető mennyiség ráadásul nem azonos a gazdaságosan hasznosítható volumennel, amit a szabályok és a piac változásai miatt időről időre újra kell értékelni. Ezt ugyanis egyebek között a tökéletesedő bányászati technológia és a szén – illetve az alternatív energiahordozók – aktuális világpiaci ára, a kereslet-kínálat, továbbá a szállítási költség határozza meg. A hazai szén versenyképességét befolyásolja az is, hogy nincs tengeri kikötőnk. Az emiatt magasabb szállítási költségek ugyanis megdrágítják az import energiahordozókat.

Az 1980-as évek végén azonban a szénbányákat is utolérte a felszámolási hullám. Az ágazat vállalatai ellen felszámolási eljárást indítottak, miután a piaci nyitással támadt verseny következtében fizetésképtelenné váltak. A folyamat a Nógrádi Szénbányák Vállalattal kezdődött, amely ellen már a nyolcvanas évek derekán megindult a felszámolás. Az ágazati gondok kezelésére létrehozták a Szénbányászati Szerkezetátalakítási Központot (Szészek), amely irányította a felszámolásokat, majd az iparági rekonstrukció következő állomásaként – a további működés érdekében – 1993-tól megkezdték a szénbányák és az erőművek integrációját. A működőképes és megfelelő szénvagyonnal rendelkező bányaüzemeket a velük közvetlen kapcsolatban álló erőművekhez csatolták.
Az integráció keretében például a Pécs környéki bányákat – a komlói Zobák-aknával együtt – szervezetileg a Pécsi Erőműhöz csa­tolták. Veszprém megyében a Bakonyi Erő­mű Zrt.-be integrálták az ajkai, majd később a balinkai bányaüzemet, illetve Komárom-Esz­tergom megyében a Vértesi Erőmű Zrt.-hez került a Márkus-hegyi bánya, a XX-as akna és a mányi bányaüzem is. A Tiszai Erőmű Zrt.-hez került a Miskolc melletti Lyu­kóbánya, ahon­­nan a szenet a Borsodi és a Tiszapalkonyai Hőerőműhöz szállították. Az integrációból kimaradt mélyművelésű szénbányákat pedig a Szészek irányításával a kilencvenes évek végéig folyamatosan bezárták.

Az integrációs program előtt a még évi 15,5 millió tonnás hazai széntermelésből körülbelül egymillió tonna volt a feketeszén és 8 millió tonna a barnaszén, illetve 6,5 millió tonnát külszíni fejtéssel termeltek ki. Az országos villamosenergia-felhasználás mintegy 40 százalékát fedezték a szénerőművek. A jelenlegi 600-700 ezer tonnás Márkus-hegyi barnaszén-termeléssel és a 8-8,5 millió tonnára növekedett külszíni fejtéssel viszont kevesebb mint 20 százalékra csökkent a szén aránya az országos villamosenergia-termelésben.

Ahhoz azonban, hogy az energiastratégiai céloknak megfelelően bővülhessen a szénfelhasználás, a befektetőknek egyre szigorúbb feltételeknek kell megfelelniük. Szenet – mint minden ásványi nyersanyagot – csak bányászati jog birtokában lehet kitermelni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy jelenleg szénre zárt az ország egész területe, ezért csakis az államtól megvásárolt koncesszió keretében lehet kutatást végezni, szénbányát nyitni és kitermelést végezni – mondja Tamaga Ferenc, a Magyar Bányászati és Földtani Hivatal megbízott elnökhelyettese. A nemzeti vagyonról szóló törvény szerint ugyanis a bányászati kutatás és kitermelés az állam kizárólagos joga (monopóliuma), amelyet koncesszió keretében engedhet át a bányavállalkozóknak.

A felhasználás másik szigorú feltétele, hogy csak a jelenlegi környezetvédelmi szabályokat betartva lehet a kitermelt szenet felhasználni, eltüzelni, amihez arra alkalmas erőművi berendezésekre és kapacitásokra van szükség. „A kettő összefügg” – magyarázza Tamaga Ferenc. A magyar szén átlagos kéntartalma viszonylag magas, 2-2,5 százalék, ennek kivonására „kéntelenítőt” kellett beépíteni például a Bokodi Erőműbe a Márkus-hegyi szén eltüzelésére. A Mátrai Erőmű Zrt.-ben is hasonló berendezéssel oldották meg a lignitfelhasználást. A környezetvédelmi szempontból aggályos porkibocsátás is kezelhető; jelenleg az eltüzeléskor keletkező szén-dioxid a nagyobb arányú szénfelhasználás legnagyobb akadálya.

„Jelentősen romlani fog a szén versenyhelyzete, amennyiben megváltozik a szén-dioxid-kvóta elosztási rendszere!” – előlegezi meg a szakember. A szakmai kihívásnak az úgynevezett „tiszta szén” technológiával és a földtani közeg hasznosításával, a ki­aknázott földgázmezők üregeibe a szén-dioxid föld alatti besajtolásával és tárolásával próbál az iparág megfelelni, ez azonban nem lesz könnyű feladat.

Tiszta szén, tiszta levegő
Hámorné dr. Vidó Mária, az Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELGI) igazgatóhelyettese, az Országos Bányászati és Kohászati Egyesület Bányászati Szakosztálya Budapesti Szervezetében január 12-én tartott, A kőszén ásványvagyon újraértékelésének és hasznosításának irányai című előadásában bemutatta a „tiszta szén” technológiát is.

A szén hagyományos hasznosítását a külszíni fejtés és a mélyszintű bányászattal történő kitermelés, valamint az ezekhez kapcsolható, elsősorban áram- és hőenergia-termelést jelenti. Ezen a szinten ahhoz, hogy a szénipar helyzetben tudjon maradni, olyan környezeti feltételeket kell teljesíteni, amelyeket a társadalom is magáénak érez és elfogad, de az energiabiztonság megteremtéséhez is szükséges bizonyos változtatás.

Ennek egyik lépése az energiahatékonyság növelése, amely az elöregedett erőműpark bővítésével, újak létesítésével lehetséges. Az erőművek hatékonysága jelenleg világszerte 25-30 százalék közötti. A magyar átlag is 27-28 százalék. A hatékonyság 15 százalékos növelése a technológiák fejlődésével együtt gyakorlatilag a szén-dioxid-kibocsátás 35 százalékos csökkenését is eredményezi többletenergia-termelés mellett. A másik irány a „tiszta szén” technológiák elérése. Ezt az előadó egy németországi projekten keresztül mutatta be, amely a helyben lévő széntől a végtermékig kíséri végig a folyamatot. A példaként szolgáló eocén szénbányászatnál már a széntelepben elkülönítik a lignit kitermelését, mert azt a szenet juttatják tovább a technológiai folyamatban, amely alkalmas a technológiák kiszolgálására. Az előkészítés után „montánviaszt” állítanak elő, ezzel dúsítják a lignitet, hogy a végtermékben 10 százalék fölött legyen az átlagos montánviasz-tartalom. A következő fázisban alacsony hőmérsékletű átalakítással folyékony és gáznemű termékeket állítanak elő a szénből vegyipari hasznosításra. Végül elgázosítás zárja a technológiai sort, amellyel „szintézisgázt”, szén-monoxidot és szénhidrogént állítanak elő.

A vegyipari hasznosítás mellett a rendszer egyre alkalmasabbá válik a szén-dioxid folyamatos leválasztására és a rendszerbe való visszaforgatására, s ennek eredményeként igen csekély szén-dioxid-kibocsátású termékeket gyárthatnak. A különböző „tiszta szén” technológiák egyik formája például a felszín alatti elgázosítás, amely a kőszéntelepen történik, továbbá a szénből folyékony és gáznemű termékek előállítása, amelyre az elgázosító erőművek képesek. A „tiszta szén” technológia utolsó üteme a felszabaduló szén-dioxid föld alatti tárolása vagy újrahasznosítása.

A másik technológia, amely a környezet védelmét szolgálja és amelyet az 1970-es években a Mecsekben is alkalmaztak, a felszín alatti kőszénmetán lecsapolása: a bányászati kőszénmetán technológia. A komlói bányákból csővezetéken szállították el a metánt, amit azután a lakosság számára hasznosítottak, de ma már erőművi és kazánokban történő hasznosítása is lehetséges.

A tiszta szén technológia alkalmazásának egyik iránya azt jelenti, hogy a szénből – vegyipari eljárással, a molekulaszerkezet átalakításával – más termékeket, például benzint állítanak elő. A módszer ígéretes, de még gyerekcipőben jár. Egyelőre csak kísérleti, laboratóriumi fázisban működő­képes – ebben főleg német egyetemi kísérleti intézetek járnak az élen –, de a széles körben használható ipari technológia kidolgozásával még adósok a kutatók.

A visszasajtolás elméletileg megvalósíthatóbbnak tűnik, ám még ez sem terjedt el a gyakorlatban. (Az erről szóló uniós irányelvnek a magyar jogrendbe való átültetése még nem fejeződött be. A visszasajtolás ellenőrzése várhatóan a bányafelügyelet feladata lesz, ennek az alapjait már bele is foglalták a bányatörvénybe.) A tényleges visszasajtolás várhatóan két-három év múlva – amikorra a technikai és jogi feltételei megteremtődnek – kezdődhet csak meg (a szakmai találgatások szerint), először talán a Mátrai Erőműben.

Annyi azonban már látszik, hogy a visszasajtolás drága módszer, és a keletkező szén-dioxid szállítása az erőművekből a visszasajtolásra alkalmas távoli, kiürült gázmezőkig szintén költségesnek ígérkezik. Növeli a kiadásokat az is, hogy a besajtolás után biztonságosan tárolni is kell a gázt, a speciális tárolás pedig nagy és folyamatos költséggel jár majd. Hogy pontosan mekkorával, azt még szintén nem tudni.

Kérdéses tehát, hogy versenyképes lesz-e a föld alatti szén-dioxid-elhelyezési technika a szénfelhasználás növelésére, sőt, egyáltalán a szénfelhasználás jelenlegi szinten tartására. A nagyon drága vissza­sajtolás versenyképtelenné teheti ugyan­­is a szénfelhasználást más energiahordo­zókkal szemben. Egy-egy tonna szén-dioxid-kvóta árát ma még jelentősen meghaladja a besajtolás kalkulált költsége.

Mindennek tetejébe a környezetvédelmi kérdéseket is tisztázni kell, mert a gáz a földtani közegben a kőzetekkel, talajvízzel érintkezve nem várt reakciókba is léphet az ott lévő anyagokkal. Ráadásul van egy másik „pályázó” is a kiürült föld alatti gázüregekre, mégpedig a földgáz, amelyet ellátásbiztonsági okok miatt „letárolnak”. Korábban éppen a kiürült mezők kínálta lehetőségre építve tervezték, hogy a stratégiai, biztonsági földgázkészletek elhelyezésére Magyarországon hozzák létre a kelet-közép-európai gáztároló bázist.

„A szén arányát a hazai energiamixben figyelembe venni csupán a tiszta szén technológiával, illetve a szén-dioxid visszasajtolásával együtt lehet” – figyelmeztet Tamaga Ferenc. Ez utóbbi esetében azonban csak korszerű, hatékony nagyerőművekben szabad a szenet hasznosítani, mert a visszasajtolás jelentős többletköltségét csupán jó hatásfokú, modern erőmű képes kitermelni. Ez pedig azt jelenti, hogy aki hasznot remél a szénfelhasználás növeléséből, az a szénbányászat újraindításával együtt új erőművek építésére is rákényszerül. A kormányban a döntéshozók ugyanis a többletszén előteremtésében a mélyművelésű bányák újraindítására számítanak, miként arra Illés Zoltán környezetvédelemért felelős államtitkár a minapi bányászati konferencián is utalt. Személy szerint a bányanyitást szorgalmazta a külszíni kitermelés helyett.

Egy mélyművelésű bánya nyitása azonban rendkívül költséges. Egy-egy régi vagy új bánya beindításához nem irreális több tízmilliárd forintos kiadással és hat-hét év előkészülettel számolni. Az sem könnyíti meg a helyzetet, ha a területen már korábban folyt kitermelés. A bányanyitáshoz – egy átlagos magyar bánya esetében – 400-600 méteres függőleges aknát kell kiépíteni ahhoz, hogy elérjék a széntelepeket. Az sem előny, ha valaki egy valaha már működött bánya helyén akarja újrakezdeni a kitermelést, mert az elhagyott bányákat visszatömedékelték, a vágatrendszereket vízzel elárasztották, és több helyen el is iszapolták. A régi vágatrendszerek ezzel, illetve karbantartás hiányában tönkrementek. Tehát ezeket a készleteket csak zöldmezős beruházással lehetne kitermelni.

Bányászképzés
A Magyar Bányászati Szövetség (MBSZ) kezdettől szorgalmazta a bányák újranyitásának tervét, és az új energiastratégia kapcsán egyet is ért vele, de a többlettermeléshez új munkaerő, ahhoz pedig szakképzés is kell – mondja dr. Zoltay Ákos, az MBSZ ügyvezető főtitkára. A Vértesi Erőmű Zrt., illetve a Mátrai Erőmű Zrt. bányáinál ugyan jelenleg is rendelkezésre áll a szükséges munkaerő, de ha újra akarják indítani a mecseki, borsodi mélyműveléses szénbányákat, ahhoz további szakembereket kell képezni. A bányabezárások után munka nélkül maradt, képzett munkaerő mára kiöregedett. Ahhoz, hogy öt-hét év múlva érdemben be tudják indítani a bányászatot, már most el kell indítani a képzést. A felsőfokú képzést a Miskolci Egyetem megoldja. A középfokú aknászképzésre több iskola is alkalmas, például az OKTÁV Esztergom-Kertvárosban, a Faller Jenő Szakképző Iskola Várpalotán, valamint Tatabányán a „Bányaiskola”. Régen Tatabányán, a Mecsekben, a komlói tanbányában és Borsodban is volt alapfokú bányászképzés. Napjainkban a várpalotai és a tatabányai vájárképzés fellendítése adna lehetőséget a szakközép-iskolai képzésre. A munkaerő-ellátásban a fő probléma ugyanis a vájárképzés, amely gyakorlati oktatás nélkül nem működhet. Speciális körülmények, más-más bányaveszélyek vannak a mecseki, mások a közép-dunántúli és megint mások a borsodi mélyműveléses bányákban, ezek oktatására nem elég az elméleti képzés, tanbánya is kell, ahol a tanulók a gyakorlatban is elsajátíthatják a tudnivalókat. A bányabezárásokig a működő bányaüzemekben, illetve a Komlói Központi Tanbányában tartották a gyakorlati képzést, amely szintén megszűnt. A szakember szerint így a Vértesi Erőmű mindmáig termelő Márkus-hegyi bányájában kínálkozik az utolsó lehetőség a vájárok gyakorlati képzésére.

Az oktatás beindítása azonban nemcsak az iskolán, a pénzen múlik, hanem a következetes politikai támogatáson, a hosszú távú kiszámíthatóságon. Ahhoz, hogy legyen jelentkező, fel kell kelteni az érdeklődést, vonzóvá kell tenni ezt a nehéz fizikai munkát. Korábban, a nagy programok beindításakor, amilyen a mecseki Liász-, illetve a tatabányai Eocén-program volt, például átlag feletti jövedelemmel, lakásépítési akciókkal, korengedményes nyugdíjazással vonzották a fiatalokat – hasonlókra most is szükség lesz.

Egy új bánya nyitásának menetrendje is legalább öt évre szól, mire egy felbukkanó – a szükséges tőkeerő alapján várhatóan külföldi – befektető nekikezdhet a kitermelésnek egy mélyművelésű bányában. A bányászat megkezdéséhez szükséges engedélyek közül az első a kutatási engedély, majd az ennek birtokában elvégzett vizsgálatokkal határozhatják meg a szakemberek, hol lenne érdemes bányát nyitni. Jelenleg szénre 40 kutatási területre, összesen 1830 négyzetkilométerre adott ki engedélyt a hivatal. A kiváltott – négy évig érvényes – kutatási engedély birtokában a 600 méterrel a felszín alatt elhelyezkedő széntelep kutatása is önmagában több százmillió forintos, sőt milliárdos tétel.

A környezetvédelmi engedélyek birtokában újabb hosszadalmas engedélyezési eljárás következik: a bányatelek megállapítása. A befektető csak ezután kaphatja meg a bányászati jogot, és kérheti a „kitermelési műszaki üzemi terv” engedélyezését, amelynek birtokában megkezdődhet a bánya kiépítése. A gyakorlati tapasztalatok szerint a még­oly elszánt befektető is csak öt évvel a projekt elindítását követően, a kutatás és az engedélyezések után kezdheti meg az „aknamélyítést”, azaz végezheti el az első kapavágást. De egy-egy függőleges akna lehajtása a megcélzott 500 méteres mélységbe újabb 1,5-2 évet vesz igénybe. És ez csak az alap, a „feltáró rendszer”, ezután kezdődhet a tényleges frontfejtés előkészítése.

A befektetők költségét növeli, hogy bányát önmagában nem is érdemes nyitni, csak erőművel együtt. Ehhez pedig fel kell mérni, hogy az adott térségben lenne-e piaca egy legalább 400 megawattos teljesítményű erőműnek. Befektető legyen a talpán, aki a „villámgyorsan” sem rövidebb, mint hét-nyolc éves bányanyitási procedúra utáni időszakra jó előre meg meri becsülni, hogy a szigorúbbá váló környezetvédelmi szabályok és a hektikusan változó energiaárak ellenére is érde­mes-e belevágni egy-egy százmilliárd forintos bánya-erőmű projektbe. Ráadásul az erőmű-beruházások költségeinek felét már a környezetvédelmi engedélyezéshez szükséges fejlesztés teszi ki, és számítani kell arra is, hogy további folyamatos és egyre nagyobb beruházásokat kell végrehajtani a működési engedélyek megújításához, pedig egy ilyen létesítmény életciklusa akár 30-35 év is lehet. A szénvagyon ismeretében a bányaüzem fennmaradását reálisan szintén ilyen időtartamra szokták tervezni.

A széntermelés felfuttatásakor mindezek mellett a lakosság szénellátására is gondolni kell. A modern maróhengerrel termelt, „jövesztett” szeneknél nagyon sok porszén keletkezik. A porszén frakció a kitermelt szén 80-85 százaléka is lehet, amelyet kályhákban, kazánokban nem, csak erőműben lehet eltüzelni. A modern kitermelési technológiával tehát nem is lehet olyan bányát építeni, amely csak lakossági célra termel, szükség van az erőművi felhasználásra vagy a szénpor brikettálására. Ez a többletberuházási igény viszont még reménytelenebbé teszi a kis bányák beindítását, nyereséges működését. Mindezek figyelembevételével, 20-30 éves távlatban, legfeljebb egy nagy kapacitású mélyművelésű bánya újranyitása reális, az is csak erőművel egyetemben.

A mélyművelésű bányának azonban van egy sokkal versenyképesebb konkurense, a külszíni kitermelés. Feleakkora beruházással rövidebb idő alatt lehet hozzájutni a széntelepekhez, és jelentős a készlet is. A szakemberek szerint ez lehetne az elsődleges fejlesztési irány a szénfelhasználás fokozására. Ennél is sok a kockázat, például a kedvezőtlen társadalmi fogadtatás, mert a Vas megyei Torony község melletti, egymilliárd tonnás lignitvagyont azért nem lehet kitermelni, mert a lakosság tiltakozik. A hazai lignitkészletet azonban vétek lenne nem hasznosítani, ám számítani kell arra is, hogy itthon is egyre keményebb ellenfele lesz a szénnek a megújuló energia, főleg a biomassza, amelyre már több erőmű kazánjait is átállították az uniós környezetvédelmi vállalás teljesítése okán.

A kockázatok ismeretében érthető, ha csak elvétve jelentkeznek a befektetők. Szakmai berkekben eddig csupán egy mecseki bányanyitási kezdeményezésről hallani: egy magyar vállalkozás egy bánya-erőmű projekt felépítésén gondolkodik. A borsodi térségben is tervezik kisebb bányák újranyitását, ezek mellé azonban szintén szükség lenne gyűjtő erőműre, ami még költségesebbé, bizonytalanabbá teszi a megvalósítást.

Az uniós trend alapján sem a szénbányáké a jövő. Nyugat-Európában már bezárták a mélyművelésű szénbányák többségét, csak Lengyelországban van nagyobb mértékű kitermelés, és Romániában maradt fenn néhány, illetve jelentős még a külszíni kitermelés Németországban és Csehországban. Ez abból a szempontból jó, hogy az import nem jelent konkurenciát a magyar szénnek.

Végül, de nem utolsósorban a szénfelhasználás bővítésének van egy döntő, ráadásul lassan orvosolható akadálya: a szakképzett munkaerő hiánya. Az energiastratégia megvalósítására született országgyűlési határozat ugyan fel­hatalmazza a kormányt, hogy gondoskodjon az energetikailag hasznosítható ásványvagyon felkutatásáról, a stratégiai készletgazdálkodás feltételeinek biztosításáról és a hazai szénbányászati szakmakultúra fennmaradásának feltételeiről. Ez azonban nem megy egyik napról a másikra, és ha nyílna is bánya hamarosan, nem találnának hozzá hadra fogható szakmunkásokat, hiszen a húsz éve bezárt bányák dolgozói régen nyugdíjasok.

A tervek szerint Várpalotán indulna újra a képzés, de félő, már azokból a szakemberekből is kevés van, akik a tanulókat képezhetnék. A legutóbbi időkben egyébként helyben, a bányában képezték a szakmunkásokat, és ez kellő gyakorlati tudást biztosított. Ha eljön az idő, hasonlóra lehet majd számítani az újrainduló bányaüzemekben.•

 
2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

2018. november – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018

Innotéka