2012. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, biofizika, biotechnológia, nanotechnológia, mikroszkópia, tudomány, innováció, egyetem, disszemináció, ipari automatizálás, agrárium, közlekedés, építés, zöldkörnyezet, it
2012. augusztus 2.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Okafogyott MISZ-levél a miniszterelnöknek

Június legvégén összevont ülést tartott a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) választmánya és elnöksége. A turbulens első fél évről szóló beszámolót elvileg sok hozzászólás és pezsgő vita színesítette volna. Ezek nagyrészt elmaradtak, így a szakmai izgalmat főleg Cséfalvay Zoltán nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár megnyugtatónak szánt felszólalása, illetve a szövetség miniszterelnökhöz írt levelének megszavazása jelentette. Szabó Gábor elnököt természetesen a magyar K+F+I (kutatás-fejlesztés-innováció) szektor helyzetéről is kérdeztük, hiszen fél évvel ezelőtt azt fogalmazta meg lapunknak: „Történjen már végre valami!” Történt?


Egy szakmai szervezet minden bizonnyal nem jókedvében intéz levelet a miniszterelnökhöz, hanem mert nem lát más kiutat. Miből is?
– Őszintén szólva, igen hosszú levelet írhattunk volna a miniszterelnök úrnak mindarról, ami az elmúlt két évben a hazai innovációpolitikában történt, illetve nem történt, de visszafogottan csak egy általunk stratégiai hibának vélt tervezetre hívtuk a figyelmét: a 15 fős, minisztereket és állandó meghívottként a K+F+I kérdéseiben jártas szakembereket tömörítő Nemzeti Kutatási, Innovációs és Tudománypolitikai Tanács (NKITT) megszüntetésére.

Szabó Gábor (Fotó: Csanádi Márton)

Nem hivatalosan már rebesgették a jelenlegi kormány által létrehozott NKITT megszüntetését, de kevesen hitték el, hogy ez valóban megtörténhet.
– Ha tudtuk volna, hogy a döntés megmásíthatatlan, talán mi sem írunk levelet, de június 27-éig még a tagok sem kaptak hivatalos értesítést a megszüntetésről. A választmány jóváhagyása után még aznap, szerdán megírtam a levél vázlatát, másnap a kollégákkal véglegesítettük a szöveget, egy nap alatt elolvastattuk és elfogadtattuk a tagokkal, és péntek reggel már futár vitte a levelet a Miniszterelnöki Hivatalba. Nem akarok itt „bulvároskodni”, de küldeményünk valószínűleg azokban a percekben érkezett meg, amikor valaki már fogalmazta a levelet, amelyet péntek délután minden NKITT-tag megkapott.

Ebben pedig az állt…
– …hogy a hétfői NKITT-ülés elmarad, mivel a testület megszűnt.

Ennyi?
– Az NKITT megszüntetését egyértelműen elsietett és téves döntésnek tartjuk, szomorúan vettük tudomásul, hogy már nem létezik. Hiszen ez volt az a testület, amely felelős véleményt nyilvánított innovációs kérdésekben, és valamelyest össze tudta hangolni a K+F ügyeket. Beszélgettem más tagokkal is, és egyértelműen az volt a véleményük, hogy az NKITT azon kevés hazai testületek közé tartozott, amely nem szócsépléssel és semmitmondó határozatok kibocsátásával foglalkozott, hanem hatékonyan működött. Úgy érezzük, volt értelme annak, hogy – innovációs minisztérium hiányában – megtárgyaljunk bizonyos stratégiai dolgokat, a magunk szerény eszközeivel esetleg felhívjuk a politikusok figyelmét arra, hogy ez mennyire fontos terület. Magyarország jövője nem kis részben attól függ, hogy a K+F+I területen merre haladunk, milyen stratégiát alakítunk ki, milyen hosszú távú döntéseket hozunk.

Nem Magyarországon lennénk, ha néhány jóindulatú ember nem jegyezné meg: biztosan az fáj, hogy mostantól kezdve nem önök dönthetik el, mire költsék a hazai K+F+I forintokat…
– Ezzel a levezetéssel csak az a probléma, hogy mi eddig sem döntéshozó, hanem tanácsadó, előkészítő szervezete voltunk a kormánynak, talán az átlagosnál nagyobb rálátással az innováció hazai valóságára. Soha, egyetlen fillér sorsát sem határoztuk meg. A most megalakult négytagú Fejlesztési Kabinet, amelyben a miniszterelnök úr is részt vesz, minden bizonnyal felelősségteljesen és operatívan dönt majd a nagy jelentőségű ügyekben. Sohasem vitattuk, hogy ha nem akarunk jelentős összeget Brüsszelben hagyni, akkor az EU-s pénzek döntési folyamatait radikálisan fel kell pörgetni.

Helyette a Nemzetgazdasági Mi­nisz­tériumban létrehozták az Inno­vációs Tanácsadó Testületet. A kül­­sős szakemberek ott is elmondhatják a véleményüket, még ha a két formáció presztízsértékét nem is lehet összehasonlítani.
– Ez természetesen nem lehet presztízskérdés számunkra, hiszen nemcsak egy szövetséget, hanem egy szerteágazó tudományterületet is képviselünk, és ott kell elmondanunk a véleményünket, ahol meghallgatnak bennünket. A teljes igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy azért mi mégiscsak egy minisztériumon belül tárgyalunk, még ha az a gazdasági is, a TTI (tudomány-technika-innováció) politikának pedig számtalan olyan aspektusa, szegmense van, amelyet más minisztériumokban vagy éppen kormányszinten kellene áttekinteni. Gondoljunk csak az oktatás vagy az egészségügy egészen specifikus problémáira, illetve arra, hogy a sokat hangoztatott „fenntartható fejlődés” milyen környezetvédelmi problémákat vet föl, amelyeket úgyszintén nem biztos, hogy ilyen szinten kellene megoldani. Egyébként ennek a minisztériumi testületnek is megvolt már az első két ülése, és azt kell mondanom, nem volt sem formális, sem értelmetlen, sőt, bizonyos tekintetben előrevivőnek bizonyult a 2020-ig szóló nemzeti kutatási-fejlesztési (K+F) stratégia kidolgozásában. De szerintem lépjünk is tovább, mert azért az első fél évben végre érdemi dolgok is történtek az innováció területén.

Kiírtak például néhány pályázatot, igaz, többet pedig elhalasztottak.
– Az elmúlt két év helyben járása után örömteli volt, hogy 2012. március 30-án a Kutatási és Technológiai Innovációs Alap terhére öt új pályázatot jelentettek meg, amelyeket azóta már el is bíráltak. Az ezt követő hónapokban megjelent még néhány újabb pályázat, tehát van remény arra, hogy a hazai kis- és középvállalkozások ismét fejlesztési forrásokhoz juthatnak. Lehetne persze fanyalogni, hogy kevés a pályázat, kicsi az összeg, sok a jelentkező, a Gazella- meg az Innocsekk-pályázatok pedig május helyett jó esetben szeptemberben fognak megjelenni. De nézzük a dolog jó oldalát: végre megmozdult valami!

A Kutatási és Technológiai Innovációs Alap (KTIA) kerete mindeddig a vállalkozások befizetéseiből, illetve az állami kiegészítésből állt össze. Lehet pontosan tudni, hogy mennyi jut ilyen célra idén és jövőre?
– Az idei összeg nagyságáról csak hozzávetőleges információink vannak, 2013-ra pedig az államtitkár úr 51 milliárd forintot említett. Mivel jövőre mintegy 90-120 milliárd forintnyi kutatás-fejlesztésre fordítható EU-s forrás áll majd Magyarország rendelkezésére, ez az összeg nem tűnik elhanyagolhatónak. Annyi mindenesetre biztos, hogy az állam 2012-től már nem fizet be az alapba, az teljes egészében a cégek innovációs járulékából áll össze.

Azoknak a cégeknek a befizetéséből, amelyeket a járulék leírhatósága kapcsán konzekvensen lecsalóztak…
– Az Innovációs Szövetség véleménye a kutatási-fejlesztési ráfordítások leírhatóságával kapcsolatban az elmúlt hónapok során nem változott. Tavaly októberben nyílt levélben fogalmaztuk meg kételyeinket, és ezeket máig is fenntartjuk. Néhány százaléknyi csaló miatt nem kellett volna szem elől téveszteni az alap fő célkitűzését, hogy ösztönözze a vállalatokat a kutatásra és a fejlesztésre. Mellesleg pedig nem kellett volna még nehezebb helyzetbe hozni az egyetemeket és az akadémiai intézményeket, amelyek így igen jelentős megrendelésektől estek és esnek el. Az alulfinanszírozott felsőoktatásban ez akár élet-halál kérdése is lehet. Arról nem is szólva, hogy egyes egyetemeken az ipari megrendeléseknek köszönhetően nagyon sok „életszagú” projekt született. Azt már csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy valamikor éppen arra hivatkozva csökkentették a felsőoktatás kutatási-fejlesztési támogatását, hogy az egyetemek úgyis elég forráshoz jutnak az Innovációs Alapból…

A KTIA már csak azért is fontos len­ne, mert a központi régió cégei máshonnan nem tudnak kutatási-fejlesztési forrásokhoz jutni…
– Az Európai Unió K+F finanszírozási rendszere a pozitív diszkriminációra épül, vagyis a strukturális alapokból csakis a fejletlen régiók kaphatnak pénzt. Mivel Budapest és környéke fejlettnek számít, innen nem is fogadnak be pályázatokat. A központi régió cégei tehát csak hazai forrásokra, a Kutatási és Technológiai Innovációs Alapra számíthatnak. Amennyiben itt nem lesz elég pénz, a legfejlettebb régiónkat tulajdonképpen duplán büntetjük, ami igen negatív hatással lehet az egész magyar gazdaságra.

Ha már a régiók szóba kerültek, nem mehetünk el szó nélkül a regio­nális innovációs ügynökségek bizonytalan helyzete mellett. Lehet, hogy hamarosan megyei innovációs hivataloknak hívják majd őket?
– Hogy a közigazgatás alapegysége a megye és a járás lesz, ahhoz mi, műszaki emberek nem sokat tudunk hozzáfűzni, eleget törik ezen a fejüket az érintett önkormányzatok. Azt viszont egyértelműen visszalépésnek tekintenénk, ha a hét regionális innovációs ügynökséget (RIÜ) megszüntetnék, és a hatáskörüket átadnák a megyéknek. Hivatalosan ugyan még nem hallottunk ilyen döntésről, de azért sokatmondóak a kollégák helyzetelemzései, miszerint a regionális innovációs ügynökségek jelenleg a „levegőben lógnak”, mert nincs sem helyük, sem munkaszervezetük, de legfőképpen feladatuk. Mintha megfeledkeztek volna róluk. Itt persze már megint nem elsősorban arról van szó, hogy néhány kiváló szakembernek megszűnik az állása, hanem arról, hogy mi itt a Magyar Innovációs Szövetségben évtizedes tapasztalatok alapján ki merjük jelenteni, hogy a régió a legalacsonyabb szint, amely az innovatív rendszerek, illetve a hazai és nemzetközi pályázatok kezelésével szakmailag foglalkozni tud. Nem akarom most nevesíteni, de több olyan megye is van, ahol egyszerűen nem lehet összehozni egy olyan, szakmailag kompetens zsűrit, amely felelősséggel el tudna bírálni egy több tíz- vagy több százmillió forintos pályázatot. Nem a jó szándék hiányzik ugyanis, hanem a tudás, a szakismeret, a tapasztalat. Hogyan lesz akkor ebben a megyében kutatás, fejlesztés meg innováció? Hogyan várhatjuk el ettől a térségtől, hogy zárkózzon fel az országos átlaghoz meg Európához, ha ilyen alapvető feltételek is hiányozni fognak?

A hírek szerint azért a RIÜ-k környékén is előfordultak bizonyos nehezen magyarázható (pénz)ügyek…
– Ez kétségtelen. Amíg létezett az NKITT, mi is többször érintettük ezt a területet, ahol alapvető változtatásokra van szükség. Nem szabad megengedni, hogy bizonyos emberek önös érdekből – hogy finoman fogalmazzak – eltérítsék, sőt a visszájára fordítsák az innovációs folyamatokat. Nekünk viszont az a véleményünk, hogy nem kell rögtön drasztikus eszközökhöz nyúlni. Ha az embernek fáj a lába, először próbálják meggyógyítani, és csak végszükség esetén amputálják. Ezeknek a szervezeteknek megvan a saját, jól bejáratott feladatkörük. Kellő ellenőrzéssel és esetleges büntetésekkel meg lehet, sőt meg is kell szüntetni az anomáliákat, de nem az ügynökségeket.

A Szegedi Tudományegyetem rektoraként, illetve gyakorló lézerfizikusként egyaránt közelről érinti az egyik legnagyobb magyar innovációs beruházás, a szegedi „szuperlézer” sorsa. Hogyan áll jelenleg ez a 245 millió eurós projekt?
– Nézze el nekem, ha egy kicsit indignálódva válaszolok, ez nem önnek vagy a lapjának szól. Az elmúlt két évben körülbelül száz interjúban meséltem el a szuperlézer történetét, szakmai és pénzügyi hátterét. Mitől fontos ez annyira a tudománynak, Európának és nekünk, magyaroknak, és hogy mekkora nemzetközi blamázs lenne, ha a csehek és a románok időben, 2015 végére elkészülnének a saját részfeladatukkal, mi viszont éveket csúsznánk, vagy – ne adj’ Isten! – meghiúsulna a projekt? Azt is sokszor elmondtam, milyen megnyugtató, hogy teljes politikai támogatás áll a projekt mögött, sőt kiemelt beruházásnak nyilvánították az ELI (Extreme Light Infrastructure) néven ismert lézerprojektet, és már 2011-ben elindultak a munkálatok.

ELI – 245 millió eurós projekt

Ehhez képest…
– Ehhez képest hosszú hónapok óta benne vagyunk egy bürokratikus mocsárban, amelyből nem tudunk kiszabadulni. Itt hiányzik egy pecsét, ott egy aláírás, még kellene egy engedély, és csak rakódnak egymásra a hetes, hónapos csúszások. Már magasabb szinten is elmondtam, hogy semmi olyan természeti törvényt vagy elvet nem ismerek, amelynek alapján nekünk feltétlenül meg kellene építenünk ezt a lézert, de ha már egyszer elvállaltuk, akkor csináljuk, ne hozzunk szégyent az országra! Ha rosszabb hangulatban vagyok, akkor azt is hozzá szoktam tenni, hogy arról sincs tudomásom, hogy a politikai támogatást valaki valamikor visszavonta volna, mert akkor legalább érteném, hogy miért nem sikerül zöld ágra vergődnünk a hatóságokkal.

Körvonalazódik valami megoldás?
– Kellene egy csúcsmenedzser, egy kormánybiztos vagy kormánymegbízott – nem a titulus a fontos –, aki kellő felhatalmazással rendelkezik ahhoz, hogy villámgyorsan rendet vágjon ebben az adminisztratív, bürokratikus dzsungelben. A vállalatok vezetéséhez, projektmenedzseléshez igen jól értő szakembereink ugyanis hiába dolgoznak éjt nappallá téve, ebben a közegben nem tudnak eredményt elérni. Hozzáteszem: nem az ELI körül alakult ki egy rosszindulatú ellendrukkerhad, ez, mondhatni, csak egy átlagos, hétköznapi bürokrácia, amellyel az egyetemen nap mint nap találkozunk és megküzdünk. Csakhogy az egyetemnek van elég ideje és tapasztalata, hogy kivárja és túlélje ezeket a procedúrákat, az ELI-nek pedig nincs. Most már elértünk arra a pontra, ahonnan még talán meg lehet csinálni a projektet 2015 végéig, de ebbe már tényleg nem fér bele egyetlen további hónap csúszás sem, nemhogy kettő vagy öt.

Azért tud valami biztatót is mondani?
– Szerencsére vannak kisebb-nagyobb részsikerek. Nagy dolog például, hogy pár nappal ezelőtt sikerült végleges szerződést kötnünk a tervezővel, és így most már hivatalosan és gőzerővel megindulhat a tervezési folyamat. Túl vagyunk minden pályázaton, fellebbezésen, jogorvoslati határidőn. Nagyon remélem, hogy itt már nem jöhet közbe semmi.•

 
Innotéka