Német eredetre utal a neve. Valóban nyugatról vándorolt keletre valamelyik őse?

– Wiegandt dédapám 1827-ben született Drezdában, a drezdai céh mesterlevele szerint Zirkelschmied (műszerkovács) lett, és jött Debrecenbe az 1850-es években, ahol kútfúró mesterként dolgozott. Nagyapám a debreceni Református Kollégiumban érettségizett, utána a József Nádor Műegyetemen szerzett mérnöki oklevelet, és a MÁV-nál a Budapest–Belgrád vasútvonal kiépítésénél dolgozott, majd 1899-től a Kiskunhalason létrehozott osztálymérnökséget vezette. Felesége is debreceni volt, aki tanítónői oklevelét a Zirzen Janka vezette budapesti Csalogány utcai Képezdében szerezte, és két évig, férjhezmeneteléig, Dicsőszentmártonban tanított. Apám 1889-ben született Újvidéken, öccse pedig 1891-ben Zentán. Apám Kiskunhalason járt gimnáziumba, érettségi után Budapesten jogot hallgatott, majd Késmárkon végzett textilipari főiskolát, és az ottani Wein Károly Lenszövőgyár műszaki tiszt­viselője lett. Késmárki éveiben hegymászóként és a Kárpát Egyesület Tátrai Tagozatának titkáraként a Magas-Tátra feltárásában és több első megmászásban is részt vett. Anyai őseim cipszerek voltak (a Szepesség német neve Zips), nagyapám, Victor Oszwald 1844-ben született Késmárkon és lett a századfordulóra Oszvald Győző sütőmester. Három lánya közül egyedül anyám ment férjhez – apámhoz, hegymászó társához.

Hogyan került Budapestre a család?

– Az első világháború után a határokat átrajzolták. A magyar­országi piac elvesztése miatt a Wein Gyár létrehozott egy leányüzemet Budafokon, a Wein és Társai Lenszövőgyárat, amelynek vezetésével apámat bízták meg. Nővérem 1927-ben született, én 1932-ben. A budafoki Gyár utca egy ipartelep-enkláve volt a vasútvonalak és a Duna közé ékelve. Mi gyerekek egyszerre tanultunk meg magyarul és németül beszélni, nem csak a szüleinktől. A Wein Gyár szövőmesterei például Késmárkról jöttek, a gyárban laktak, velük németül beszéltünk, akárcsak a szomszédos Papírgyárban lakó osztrákokkal.

Hétéves voltam, amikor apám meghalt. Elköltöztünk a gyárból egy négy szoba plusz cselédszobás kertes házba. Nővérem a pesti Veress Pálné Leánygimnáziumba járt, én a Horváth-kertnél lévő állami Verbőczy Gimnáziumba. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, a tanítást április 1-jével beszüntették, és még aznap éjjel megkezdődtek az angolszász bombázások. A kertes háztömb, amelyben a mi lakásunk is volt, a svéd vöröskereszt oltalma alatt állt, mégis lóistállóvá tették a szovjet katonák, könyveinkkel és bútorainkkal fűtöttek. Földönfutókká váltunk, egy kézikocsira pakoltuk megmaradt holminkat, és Pestre, a Kisfaludy közbe (ma Corvin köz) költöztünk késmárki ismerősökhöz. Nővérem leérettségizett a Veress Pálnéban, én meg Budára jártam, gyalog, pontonhídon a rommá lett Verbőczybe. Több barátom lett a háború áldozata. Egy két évvel felettem járó fiú bombatámadásban vesztette életét. Egy jól tanuló, református osztálytársammal Budán találkoztam, amint a házuk előtt labdázott, sárga csillaggal, többé nem láttam. Az egyik késmárki szövőmester fia, elemista osztálytársam, 1945 nyarán lőszerekkel játszott, harmadmagával felrobbant, semmi nem maradt belőlük. Magyar–latin szakos osztályfőnökömet az ostrom alatt felesége származása miatt lőtték agyon.

1946 augusztusában Kiskunhalasra költöztek. Mi indokolta a vidéki életet?

– Nagyapám a vasútállomás közvetlen közelében egy telket vásárolt (ma hobbikertnek mondanánk), amire a húszas években egy kétszobás családi házat húztak fel. A vasút közelsége akkor előnyt jelentett: mivel a vasút igényeit kielégítő vízszintes kút egy részét nagyapám a saját telke alá építette, a MÁV-tól vizet kaptunk, térítés ellenében, ezért a házban fürdőszoba is volt (az alföldi városok csatornázását csak a hatvanas években kezdték meg). Az 1944-es bombázások ugyan nem érintették a halasi vasúti csomópontot, de október közepén, amikor közel kétszáz, a vonatból menekülni próbáló munkaszolgálatost lemészároltak, házunk egyik ablakát is átütötte egy puskagolyó. A 81 éves, egyedül élő nagyanyám nem mert a házában maradni, jó barátoknál húzódott meg a városban. A lakatlan házat kifosztották, a fürdőszoba ólomcsöveit átvágták, a villanyvezetékeket kitépték a falból, a cserépkályhákat szétverték. Nagyanyám csak tavasszal tudott visszaköltözni a tönkretett házba. Amikor idejöttünk, egy szobába zsúfolódtunk. Ebből a nyomorból kellett valahogyan fokozatosan kikászálódni. Nővéremnek sikerült álláshoz jutnia, mégpedig a gimnáziumban, leányfelügyelő lett.
A fiúgimnáziumban a lányok csak magántanulók lehettek, szünetben a lányszoba elnevezésű tanterembe mentek, és őrájuk kellett vigyáznia a leányfelügyelőnek, aki a tanítási idő alatt irodai feladatokat is ellátott. 1951-ben, az érettségizett diákokat beiskolázták, az ötéves terv keretszámainak megfelelően, függetlenül a tanulmányi eredménytől és a diák szándékától. Engem a Szegedi Tudományegyetem fizika–matematika szakára iskoláztak be.

Nagyon messze állt az Ön érdeklődése a nemzetgazdasági érdektől?

– Kora gyerekkoromtól fogva műszaki érdeklődésű voltam, a családi hagyomány is erre determinált, meg a körülöttem lévő technikai csodák is: tolató gőzösök, villamosok, autók, repülők, szövőgépek. Arról álmodoztam, hogy én is ilyen csodákat találok fel. Tizenkét éves koromban fejhallgatós detektoros rádiót építettem, a szovjet katonák által elhagyott karburátort és német tábori telefon dinamóját tanulmányoztam. Halason tizenhat éves koromban német katonai RV pentódák, kondenzátorok, ellenállások felhasználásával visszacsatolós világvevő rádiót építettem. A műszaki ismeretek alapjait a nővérem fizikatankönyveiből szereztem meg, de hamar rájöttem, hogy a jelenségek megértéséhez komoly matematikai tudás is kell. Előbb villamosmérnök szerettem volna lenni, majd a gimnázium utolsó két évében már kísérleti fizikusnak készültem. Továbbtanulásomért anyám és nővérem minden áldozatot meghozott.

A Szegedi Tudományegyetemen 1953-ig fizika–matematika, majd azt követően matematika–fizika szakon tanult. Mégis mi volt a különbség a két képzés között?

– A Szegedi Tudományegyetemen 1951-ben négy matematika–fizika és két fizika–matematika tanárjelölt csoportba osztva, 120-an kezdtük meg tanulmányainkat – 59-en végeztünk. Minden energiámat a tanulásra fordítottam az első évben azért, hogy a legjobbak közé kerülhessek. Szűkebb baráti köröm csoport- és szobatársaimból állt: Gyulai József (fizikus, akadémikus), Pócsik György (az ELTE elméleti fizika professzora), Lipnik Péter (két év után az ELTE-n folytatta tanulmányait, Belgiumban professzor elméleti fizikából). Nem is olyan rossz társaság egy tanulócsoportból, egy négyszemélyes diákotthoni szobában. A szegedi egyetem matematika- és fizikaprofesszorai – Kalmár László, Szőkefalvi Nagy Béla, Rédei László, illetve Budó Ágoston – valamennyien akadémikusok voltak. Kitűnő előadásaikkal hatottak ránk, bármikor hozzájuk fordulhattunk, felkereshettük őket tudományos kérdésekkel, de a kutatói pályára készülőknek kutatási útmutatást, témát nem adtak, velük külön nem foglalkoztak.
A kérdésére visszatérve: a matematika–fizika szakosok két évig ábrázoló geometriát tanultak, a fizika–matematika szakosok, azaz mi, több fizikát. A műhelygyakorlaton egy éven keresztül egyetlen kockát meg kalapácsot reszeltünk, fizikalaboron az eszközök alkalmatlanok voltak a pontos mérésre, elméleti fizikában olyan matematikai apparátust használtunk, amelyet nem értettünk. Elhatároztam, hogy nem leszek fizikus. A másodévet kitűnő eredménnyel abszolválva kérelmeztem, hogy matematika–fizika szakon folytathassam tanulmányaimat. Ezt a dékán „szigorú kivételként” engedélyezte. A tudo­má­nyos kutatómunkát 1953. november 7-én kezdtem egy általam felvetett probléma megoldásával. Ebből írt pályamunkámat, harmadév végén, 600 forinttal jutalmazták, de csak 1974-re lett belőle publikáció egy olasz folyóiratban. Akkoriban a végzős hallgatókat két évre „szakmai gyakorlatra kötelezték”, ami azt jelentette, hogy csak a kijelölt munkahelyen állhattak munkába. Nekem kötelező szakmai gyakorlatként az orosházi Táncsics Mihály Gimnáziumot jelölték ki.

Egyik tanítványa, Hargittai István akadémikus volt, aki szerint semmit sem lehetett abból megérezni, hogy mennyire alatta van tudományos elképzeléseinek és képességeinek a középiskolai oktatás. Ehelyett láthatóan élvezte az oktatást, matematikaóráit a derű jellemezte. Partnernek, s nem valami szükséges rossznak tekintette a tanulókat. Ön is így érezte?

– Egy tanórán a tanár nem lazsálhat, és állandóan sok mindenre kell figyelnie. Nekem ez volt a legnehezebb, mert egyszerre csak egy dologra tudok koncentrálni. Természetes volt számomra, hogy diákjaimnak a legjobbat nyújtsam, ne érezzék, hogy nekem más távlati céljaim vannak. Pedagógiai és didaktikai alapelvem egyszerű: vegyük a diákot emberszámba, és beszéljünk értelmesen. A középiskolai tananyag – ma már nagyképűség nélkül mondhatom – a kisujjamban volt. Rám soha igazgató, tanár, szakfelügyelő, szülő, diák nem panaszkodott. Szerettek, ezt ma is érzem, kapcsolatot tartok humán, jogász, lovász pályát választó tanítványaimmal is. Talán jól dolgoztam, hiszen 1961-ben Lőrinc Csaba diákom első helyezést ért el az országos Arany Dániel matematikai versenyen. Orosházi éveim másik meghatározó eseményeként 1957-ben feleségül vettem történelem–földrajz szakos kolléganőmet, akivel azóta is együtt élünk.

Már egyetemi hallgatóként kutatott Rédei László, az MTA rendes tagja irányításával. Ezután következett életének orosházi szakasza, amely, ha Önön múlik, jóval rövidebb lett volna, mert azonnal jelentkezett aspirantúrára – amit ma doktori iskolának nevezünk –, hogy kutatói pályára kerülhessen. Ötször jelentkezett, hiába, nem vették fel, mert politikailag nem találták elég megbízhatónak a tudományos kutatásra. Mi volt a bűne?

– 1955-től évenként pályáztam Szegedre aspirantúrára, de „kerethely hiányára” hivatkozva mindig elutasították. 1959-ben, három angol nyelvű publikációm ellenére is elutasító választ kaptam. Az ok: „tudományos munkára politikailag nem alkalmas”. Világossá vált előttem, hogy Szegeden persona non grata vagyok. 1961-ben az ELTE-re kértem az aspirantúrát. Simán felvettek. A hatvanas évek közepén tudtam meg az elutasítások okát: egy aljas és abszurd rágalmat terjesztettek rólam, amely szerint magas rangú, Horthy katonatiszti családból származom. Apám öccse, műegyetemi hallgatóként az első világháborúban – nem a fronton, hanem egy komáromi hadgyakorlat során – hadnagyként halt meg, neve a halasi hősi emlékművön szerepel, főhadnagyi rangban. Így lett nagybátyámból magas rangú Horthy katonatiszt.
Aspiránsi időm után az MTA Matematikai Kutatóintézetébe kértem állást – 43 évig maradtam. Az ELTE-n Turán Pál tanszékvezető már 1962-ben megbízott óraadással, majd a Matematikai Kutató­intézetbe kerülvén, másodállással. Így lehettem tanára Lovász László, Bárány Imre, Laczkovich Miklós, Rónyai Lajos akadémikusoknak és sok más matematikai kiválóságnak.

1968-ban német Humboldt-ösztöndíjat pályázott, elnyerte, a ható­ságok azonban politikai okok miatt nem engedélyezték, hogy el­fogadja. Mi történt?

– Pályázatomat az Ösztöndíjtanács nem támogatta, ezért azt közvetlenül Bonnba küldtem. Erre volt válasz a tiltás.

Nemzetközi hírnevére és elismertségére jellemző, hogy mind az öt kontinensen működött vendégprofesszorként: Ausztráliában, Ausztriában, az Egyesült Államokban, Dél-Afrikában, Nyugat-Németországban, de Egyiptomban, Kanadában, Pakisztánban és Tajvanon is. Hogyan kezdődött?

– Külföldi, köztük nyugati kollégákkal magyarországi látogatásaik alkalmával ismerkedhettem meg. Hasznos, gyümölcsöző a találkozás, kapcsolattartás és eszmecsere olyan kutatókkal, akik esetleg más háttérrel, más szemlélettel közelítenek meg egy adott problémát. Nyugatra először 1969-ben jutottam, Oberwolfachba, a híres nyugatnémet matematikai konferencia-központba, természetesen nyugatnémet költségen. Az UNESCO „expert in algebra” professzori állást hirdetett az újonnan alakult University of Islamabadra. Megpályáztam, elfogadták. 1970. szeptember 1-jén érkeztem Islamabadba, családommal. Három és fél évtizedes nyomorúságos anyagi helyzetem egyik napról a másikra megváltozott. A remek fizetéshez különböző pótlékok, kedvezmények is jártak, UNESCO-diplomata-útlevél, nyugati bankszámla. Amíg komoly áldozatokat hoztam azért, hogy algebrai kutatásokat végezhessek, rokonok, barátok gyakran tették fel a kérdést, hogy mire jó az algebra? 1975 nyarára megszereztem a tudományok doktora fokozatot, és beköltöztem pasaréti, tágas, szépen bebútorozott lakásomba, a garázsban egy Mercedesszel. Most már senki sem kérdezte, mire jó az algebra.

Ön az absztrakt algebra egyik hazai tekintélye. De milyen tudományágról beszélünk?

– Az absztrakt algebra feladata a különböző algebrai struktúrák (testek, gyűrűk, csoportok, hálók) leírása, egyszerűbbekre való felbontása, különféle felbontási eljárásokkal, azaz struktúratételek bizonyítása, és annak a vizsgálata, hogy egy adott struktúraosztálynak miért csak egy részosztályára tudunk struktúratételeket bizonyítani, továbbá a struktúraosztályok összehasonlítása. A kutatómunkához, új eredmények eléréséhez csupán egy könyvtárra van szükség, ahol az új és régebbi eredményeket megismerhetjük. Én friss, új eredményeket árultam a világpiacon. Rendszeresen publikáltam angolul, a különlenyomatokat érdeklődő kollégáknak elküldtem, konferenciákon, egyetemeken előadtam úgy, hogy azt a hallgatóság (egy része) megértse, és esetleg továbbgondolja. Angolul és németül tudtam előadni, tanítani, társalogni, levelezni. Igyekeztem megbízható, pontos, őszinte és tárgyilagos lenni, részrehajlás nélkül, kollégáimat tisztelni, velük együttműködni, a tanítványokkal törődni, és keményen, eredményesen dolgozni. Ezt a törekvésemet a nemzetközi szakmai közvélemény értékelte, és meghívásokat kaptam hosszabb-rövidebb időre, mind az öt kontinensre. Meghívóim között magyar nem volt. Előfordult, hogy meghívómat személyesen nem is ismertem.

Mi kell egy sikeres matematikusi pályához?

– Laikusok, kívülállók azt hiszik, hogy a sikeres matematikai kutatópályához szükséges és elégséges feltétel a kiemelkedő szellemi képesség. Ez messze nem így van, óriási tévedés. Matematika–fizika szakos évfolyamtársaim közül tízen hasonló képességekkel rendelkeztünk, és csak ketten, Csákány Bélával lettünk nagydoktorok – különböző életpályát befutva. Kell ambíció, szorgalom, kitartás, önfegyelem, kreativitás, lemondás erről-arról, visszahúzódni a belső világ magányába. A matematikai kutatómunka alapvetően magányos gondolkodás, a kutató tágas, belső világában, kötetlen munkaidőben, nem csak munkahelyen. Rendszerint otthon dolgoztam, egyedül vagy magyar és külföldi kollégákkal, hétvégeken is. Régebben a matematikában egyszerzős dolgozatok születtek, újabban egyre több a két-három szerzős dolgozat, a sok nemzetközi konferencia, együttműködési projekt és e-mail következtében. Matematikai közleményeknél a szerzők neve alfabetikus sorrendben szerepel, jelezve, hogy azonos mértékben járultak hozzá a publikáció eredményéhez.
Megemlítek egy esetet, amely rávilágít a matematikai kutató­munka sajátosságaira. 1959-ben publikáltam angolul egyetlen kombinatorikus analízis témájú dolgozatomat. 1964-ben közölte Gian-Carlo Rota a valószínűségszámításban fontos dolgozatát, amelyben, egyebek mellett, megcsinálta ugyanazt, amit én, kissé másként, de engem nem idézett. Dolgozatomat 1982-ben kezdték idézni, és Jonathan S. Golan: The theory of semirings with applications in mathematics and computer science című, 1992-ben kiadott könyvében (egy emberöltővel 1959-es megjelenése után) két és fél oldalon tárgyalja a Wiegandt’s convolutiont, amit én Möbius productnak neveztem.

Vendégprofesszorként nemcsak oktatott, de disszertációs munkákat is vezetett itthon is és külföldön is. Összességében több évet dolgozott külföldön. Mit adtak Önnek ezek az évek?

– Külföldi munkavállalásaim során a helyszínen ismerhettem meg az emberiség három ősi kultúráját, az egyiptomit, az Indus-völgyit és a távol-keletit, miközben sok időt töltöttem mohamedán országokban. Sokként ért 1970-ben Pakisztánban, hogy az európai kultúrkörön kívül, a harmadik világban mennyire más relációban gondolkodnak. Aminek nálunk értelme van, az ott értelmetlen, és fordítva. Az európai kultúra – minden más felfogás erőltetése ellenére – a görög kultúrán alapszik, a görögöktől származik a demokrácia, a vallástól mentes filozófia, az egzakt matematika, a militarizmustól mentes sport, az emberábrázolás, a színház. („A bolondságnak tíz mértéke adatott, ebből kilencet a görögök vettek el” idézi az ókori mondást Robert Graves egyik történelmi regényében.) Európában drasztikusan csökkentették az analfabetizmust, hogy a közember is olvashassa, Luther nyomán, a nép nyelvére lefordított Bibliát. Kínában már nem, de Indiában ma is súlyos probléma az írástudatlanság. Megtapasztalhattam más jellegű különbségeket is. Az indiai szubkontinensen a kasztrendszer ma is él, még a moszlimok között is. Úri helyeken szolgák seregét alkalmazzák (mi csak két állandó szolgát tartottunk, és jött hetente a mosóember, alkalmanként a kertész). Kínában még bejárónőt sem tartanak, minden munkát maguk végeznek. Tajvanban a légkondicionálót professzor kollégám hozta triciklin, és szerelte be. Indiában együttműködtek a gyarmatosítókkal, kölcsönös előnyök mellett, hivatalos nyelvként ma is az angolt használják, Kína és Japán mereven elzárkózott. Kínában, Japánban az egyszerű emberek is európai ruhát hordanak, Indiában és a Közel-Keleten nem. Kínában, Japánban nagyon szeretik és művelik az európai klasszikus zenét, ellentétben Indiával és a Közel-Kelettel. Európában, Indiában és a Közel-Keleten az ellenségeskedés gyakran vallásháborúk formájában jelent meg, a pragmatikus Kína véres történetében ez ismeretlen értelmetlenség. Tapasztalataim megerősítették, hogy az emberek, az etnikai, vallási, bőrszín és nyelvi különbségek ellenére egyformák. Bárhogy is válasszuk ki embereknek egy elég nagyszámú csoportját, mindig lesz közöttük eszes és buta, szorgalmas és lusta, becsületes és tolvaj, jóindulatú és gonosz, legfeljebb társadalmi szokásaik különböznek. Életem és munkám során mindig egyénekkel volt dolgom, sohasem magyarokkal, románokkal, franciákkal, cigányokkal, mohamedánokkal, zsidókkal, négerekkel.

Hogyan kapcsolódott ki?

– Pályám során a kutatásra koncentráltam, hobbira nem maradt sem időm, sem energiám – fiatalkoromban versenyszerűen sakkoztam. Munka közben zenét hallgatok, főleg szimfóniákat, versenyműveket, kamarazenét, legszívesebben vonósnégyeseket. Csak 1942/43-ban tanultam zongorázni, később nem volt módom rá, nagyon sajnálom. Kikapcsolódásként sétálok a budai hegyvidéken, szeretem a botanikát, külföldi utazásaim során sokat fényképeztem. Tévét nem nézek, színházba, moziba nem járok, legfeljebb hangversenyre. Prózát olvasok, erősen megválogatva (Márait, Spirót, Khaled Hosseinit), nem a történetért.

Ma is aktívan dolgozik, vagy lazított a tempón?

– Wrocławban, 1969-ben alkalmam volt beszélgetni az idős Hugo Steinhausszal. Ő említette, hogy ha egy professzornak van nála jobb tanítványa, akkor nyugdíjba mehet, ha nincs, akkor nyugdíjba kell mennie. Én hetvenöt éves koromban mentem nyugdíjba. Hívtak egyetemi tanárnak a Közgazdasági Egyetemre, a BME-re, Miskolcra, Pécsre és Debrecenbe, de a tanszékvezetés nem vonzott. A matematikai közélet szolgálását hetvenéves koromban hagytam abba. Nemzetközi ismertségem miatt rám kaptak, és rengeteg időmbe került a folyóiratok szerkesztése, dolgozatok lektorálása, kutatási projektek elbírálása, állásra pályázóknak ajánló­levelet írni, a referáló folyóiratoknak dolgozni. Az aktív kutatást hetvenhárom évesen hagytam abba, azóta utóéletemet élem.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– Említettem egykori egyetemista társam nevét, most is megteszem: Gyulai József akadémikust.•