2017. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, tudomány, agykutatás, kiállítás/konferencia, energiagazdálkodás, innováció, automatizálás, öntészet, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet, fenntarthatóság, közlekedés, it
2017. augusztus 9.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Rácsodálkozni a világra

Egy akadémiai intézet a nemzetközi versenyben mozog. Aki mást mond, az nem érti a modern világot – mondta magazinunknak Ulbert István orvos-villamosmérnök, akit előző nyilatkozónk, Pongor Sándor ajánlott figyelmünkbe. A mindössze 52 éves agy­kutató ott tart, hogy a nála PhD-t szerzőknek is van végzett PhD-sa. Azaz, tetszik, nem tetszik, tudományos nagypapa lett, de ez messze nem jelenti azt, hogy visszavesz a lendületből.


Amikor az egyik ismerősöm meghallotta, hogy Önnel találkozom, a lelkemre kötötte, nézzem meg, van-e fülbevalója. Van. Ez valamiféle védjegy?

– Csúnya szokás, de az ember nehezen mond le arról, amit egyszer megszerzett. Nem vagyok egyedül, fülbevalós dékánt is ismerek.

Orosházán született. Ennél több adatot nem találtam a korai éveiről. Rejtőzködő típus?

– A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen már kérdezték, honnan jöttem és merre tartok, de valahogy eddig nem jutott időm a válaszra. Most el­mondom. Édesapám több diplomával a zsebében az élelmiszeriparban dolgozott. Az orosházi Barnevál főmérnöke, majd igazgatója volt már nagyon fiatalon és nagyon sokáig. Ő alkotta meg a közismert orosházi libamájkonzerv receptjét, amit ma is gyártanak és aranyáron értékesítenek.
Nem sokkal később a békéscsabai baromfifeldolgozót igazgatta tovább. Az általános iskola harmadik osztályát már a békési megyeszékhelyen kezdtem, ami nem volt ismeretlen hely a számunkra, hiszen édesanyám az egyik helyi gimnáziumban tanított, majd a felnőttoktatási részleg igazgatója volt sokáig. Nagyon utáltam iskolába járni és tanulni, gyakor­ta nem vittem magammal táskát, tor­nacuccot. Középiskolában annyiban változott a helyzet, hogy néhány egészen kiváló oktatóval találkoztam, akik elbűvöltek. Azokat a tanárokat szerettem, akik rácsodálkoztattak a dolgokra. A matematikát átadó Balázs Gyula például nem a másodfokú egyenlet megoldóképletét kérte számon, hanem azt, hogy megoldjuk a feladatokat – az nem érdekelte, hogyan jutunk el a megoldásig. Másik meghatározó tanárom Zsilinszky Tibor volt, aki a biológiát szerettette meg velem. A biflázás nem ment, de a felvetett matematikai, fizikai problémák megoldása annál jobban izgatott.

Hogyan jött képbe a villamosmérnöki kar?

– Másodikos koromban fizikaszertáros lettem, ami azt jelentette, hogy szinte bármikor bemehettem a különleges demonstrációs eszközök közé. Elektroncsövek, generátorok, rengeteg higany rémlik fel. A szertár mellett volt az iskolai rádióklub, ahonnan a világ távoli pontjaival sikerült beszélni. A kémiát kedvelő barátaimmal különféle tűzszerszámokat készítettünk, rakétát építettünk – némelyik szállt, némelyik robbant. Utóbbiakat a veszélyességük miatt elhagytam, és a békésebb elektronikára koncentráltam.
Ez vitt a villamosmérnöki pálya felé.

1983-ban érettségizett, 1988-ban már egyetemi diplomája volt. Hogyan úszta meg a katonaságot?

– Sehogy, ugyanis egy évig Szolnokon katonáskodtam. Ahogy jó tanuló, úgy jó katona se voltam. A zöld katonai sapka helyett az Austria Wien focicsapat lila szurkolói sapkájában jártam, aminek az lett a következménye, hogy egy év alatt mindössze háromszor mehettem haza. Fiatal voltam, viccesen fogtam fel a kínzásokat. 1984-ben leszereltem, és négy évvel később valóban egyetemi diplomát szereztem a Műegyetemen, amiért általában öt éven át kell tanulni. Azonban néhány hallgató minden évben esélyt kapott arra, hogy négy év alatt letudja az ötéves tananyagot. Ehhez az kellett, hogy a kiemelkedően nehéz tárgyakból jelesre vizsgázzon az ember az első félévben, és legyen affinitása ahhoz, hogy kiscsoportos foglalkozások keretében sajátítsa el a villamosmérnöki tudást. Közel kéttucatnyi társammal vállaltam a „gyors­talpalót.” Másodéves egyetemistaként a Posta Kísérleti Intézetébe jártam be, ahol évtizedekkel korábban Bay Zoltán megalapozta a holdradaros kísérleteit. Üvegszál-technológiával foglalkoztam, például azzal, hogy miként forrasztható az üvegszál. Egy év múlva úgy éreztem, hogy más is érdekel, ráadásul eljött a diplomamunka kiválasztásának az ideje. Olyan feladatot kerestem, ami az elektronikával kapcsolatos, de egyúttal biológiai vonatkozása is van – lehetőleg az idegrendszerrel legyen kapcsolatos. Találtam egy kiírást, amely szilíciumalapú elektródtechnológiához kapcsolódott. Itt tudtam meg, hogy az MTA Pszichológiai Intézetében dolgozó Karmos György professzor csoportja állatok agyába ilyen elektródákat épít be. Karmos György lett a mesterem, szakmai pályám meghatározó alakja.

Mikor érezte úgy, hogy a villamosmérnöki pálya nem elég céljai kiteljesítéséhez?

– Negyedéves tudományos diákkörösként bekapcsolódtam az MTA Pszichológiai Intézetben folyó munkába, ahol az agyi elektromos jelek erősítésére alkalmas eszközöket terveztem. A Műegyetem befejezése után Karmos György állást ajánlott a csoportjában. Állatokat műtöttünk, a beavatkozásokat segítő különböző elektronikai berendezéseket terveztünk. Olyan környezetben dolgozhattam, ahol nem volt rajtunk, fiatalokon nagy nyomás. Hagyták, hogy a saját kérdéseinket tegyük fel, s azokra önállóan igyekezzünk jó válaszokat adni. Karmos György is felvázolta az ötleteit, megmutatta a szakma fortélyait, de úgy, hogy közben saját munkára sarkallt. Macskákon elemeztük a hangfeldolgozás lépéseit, más állatmodelleket is készítettünk, amiket a humán modellekkel hoztunk párhuzamba. Rájöttem, hogy a megfigyelt jelenségek azért izgatnak, mert arra vagyok kíváncsi, hogy azok miként zajlanak le az emberben. Ezért éreztem úgy, hogy orvosi diplomára is szükségem van. Az orvostudományi egyetemet szintén nappalin végeztem – esti és levelező tagozat itt nem létezik. Ismét felvételiztem, ami nem okozott problémát, amin magam is csodálkoztam, hiszen az érettségi után hét évvel tanultam újra a biológiát.

A Műegyetemet a szokásos öt év helyett négy év alatt tudta le, a Semmelweis Egyetemet ellenben hat helyett hét év alatt végezte el. Megkopott a memóriája?

– Nem erről van szó. Egy teljes évet az Egyesült Államokban töltöttem, ahogy mondani szoktam, majomidomár voltam Bronxban Charlie Schroedernél. Rézusz majmokon vizuális és akusztikus vizsgálatokat végeztünk, az agykéregben lezajló folyamatokat próbáltuk leírni. Ott tapasztaltam meg, hogy a mi szakmánkban mit jelent a verseny. Pályázati támogatásokból éltünk, egyszer sem kaptunk ingyen pénzt.

1997-ben szerzett orvosi diplomát, két évvel később Eric Halgren professzor Önt, a doktoranduszt a Stanford Egyetem Idegsebészeti Klinikájára invitálta, majd később a Harvard Egyetem Radiológiai Intézetébe. Hogyan került képbe Halgren professzornál?

– Az egyik tanítványával, Gary Heittel közös projekten dolgozott Karmos György, akitől megkérdezték, hogy a tervezett humán kísérleteikhez – epilepsziás betegekről volt szó – tudok-e speciális elektródákat és erősítőket készíteni. Igent mondtam, mert engem is érdekelt, hogy a majmokon bevált módszerem hogyan alkalmazható emberen. Kikerültem Stanfordba – az alagsorban egy darab Macintosh számítógép várt –, és amikor azt kérdeztem, hol a laborom, azt a választ kaptam, hogy azt majd felépítem. Igazuk lett, három év alatt létrehoztam egy klassz kutatóhelyet. Közben párhuzamosan dolgoztam a PhD-disszertációmon. Emlékszem, több feladatot e-mailben küldtem el az itthoni témavezetőmnek, illetve amikor kellett, hazajöttem vizsgázni. Az Egyesült Államokban kifejlesztettem az elektródát, a jeleket erősítő, illetve azokat regisztráló eszközöket. Mi voltunk az elsők, akik a rétegelvezetéses módszerrel az emberi agyat vizsgáltuk.

2009-ben a Science-ben jelent meg a lassú hullámú alvás­ról egy cikk, amelynek Ön is szerzője volt. A vizsgálatban az MTA Pszichológiai Kutatóintézetének Összehasonlító Pszichofiziológiai Kutatócsoportja, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai Kara, az Országos Idegtudományi Intézet, a Harvard University Medical School, a University of California San Diego és a New York University School of Medicine kutatói vettek részt. Hogyan működtethető egy ilyen sok résztvevős program?

– Mindenki ismert mindenkit, ezért nagyon hatékonyan tudtunk együtt dolgozni. Ugyanazt az általam épített rendszert ugyanazzal az implantációs technikával használtuk a különböző kutatóhelyeken. A mai modern eszközöknek köszönhetően a távolság nem akadály.

Számos közös dolgozatot publikált az emberi epilepsziás jelenségek kutatásával, valamint az emberi észlelési és gondolkodási folyamatok feltárásával kapcsolatban. Több kollégájától is hallottam, hogy az ő munkájukban az epilepszia­kutatás szintén meghatározó. Miért olyan érdekes ez a betegség?

– Az epilepszia nekünk agykutatóknak nagyon „kellemes jelenség”, mert az ilyen betegek nemcsak gyógyszerrel kezelhetők, hanem műtéti módszerekkel is. Az utóbbi része a betegek elektródás megfigyelése. Ezeket az elektródákat nem a hajas fejbőrre tesszük, hanem közvetlenül az agy felszínére vagy magába az agyba. Ez megteremti annak a lehetőségét, hogy például a figyelmet, az érzékelést, a rövid, a közép- és hosszú távú memóriát sokkal közelebbről vizsgálhassuk. Az epilepsziasebészet ablak az agyra, ahogy ezt kiváló szenior kollégám, Halász Péter korábban megfogal­mazta. Számos tudományos kérdés megválaszolására alkalmas az epilepsziás betegek műtéti kezelése.

Miért jött haza?

– Ennek két alapvető oka van. Az eszméletlenül nagy Egyesült Államokban eszméletlenül nagy honvágyam volt. A másik ok: családot akartam. Tudtam, ha kint maradok, akkor majdani gyerekeim amerikaiak lesznek, és én sem tudok visszajönni. Több barátom példája arra figyelmeztetett, hogy az Amerikában alapított család miatt szinte senki sem tért haza. Én magyar feleséget szerettem volna.

A modern orvoslás új technikáit napjainkban alakítják ki. Olyan gépeket lehet építeni, amelyek az élő anyag mozgását kísérő fizikai és kémiai jelenségeket már molekuláris szinten is érzékelik, de kis méretű gépek is beépíthetők az élő szervezetbe. Jó példa erre a Parkinson-kór esetében alkalmazott mélyagyi stimuláció. Tényleg szükség van az ilyen beavatkozásokra?

– Egy példa. Ilyen eszközökkel a veleszületett süketség kezelhető: a beépített eszköznek köszönhetően a gyerek hall, és megtanítható a beszédre. Kutatók és fejlesztők hatalmas erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy elérhető áron, úgynevezett látóimplantátumokat készítsenek. Apró lépésekben fejlődik ez a hihetetlenül fontos ágazat.

Idén tavasszal azt kérdezték Öntől, beültetne-e chipet egy ember agyába, ha nem lenne rá feltétlenül szüksége. „Úgy gondolom – és a jelenlegi trendek is azt mutatják –, úgy húsz-harminc év távlatában van ezeknek a törekvéseknek létjogosultságuk. Az USA-ban körülbelül harminc évvel ezelőtt kezdték meg a neurális (idegi) implantátumok kutatásának állami támogatását, aminek a gyakorlati, emberi alkalmazásai napjainkban jelennek meg. Sok idő kell tehát, míg beérik egy gondolat, de a tartósan fennálló támogatásnak előbb-utóbb meglesz az eredménye. A morális veszélyek természetesen fennállnak, de ezeket jelenleg éppen csak érinteni tudjuk, de nagyon fontos lenne ezek társadalmi hátterének a szisztematikus vizsgálata, mely napjainkban még igencsak gyerekcipőben jár” – mondta. Ez megint arra példa, hogy a tudomány előreszalad, s csak utólag gondolkozunk el azon, hogy milyen következményekkel jár a felfedezés?

– Akkor lesz ennek következménye, amikor ezeket az eszközöket tömegesen fogják használni. Egy-két tanulmány már bemutatja, hogy néhány implantátummal élő ember hogyan éli meg különös állapotát, de már most, a felfutás előtt foglalkozni kell a kérdéssel. Pikáns a probléma, természetes, hogy megjelenik a sajtóban.

A Nemzeti Agykutatási Programban (NAP) a bionikai pillért irányítja. A bionikai kutatások és fejlesztések keretében mikro-elektromechanikus rendszerérzékelők és beavatkozók előállítása folyik agykutatási célokra. Milyen eredményeket értek el?

– A nagyon nagy lehetőségekkel kecsegtető bionika önálló diszciplínaként egy-két évtizede jelent meg. Igazi interdiszciplináris terület, hiszen nagyon sok mindenhez kell érteni egy implantátum beültetéséhez. A NAP alapvetően a neurobionikával, azaz az idegrendszer megfigyelésével, manipulálásával kapcsolatos kérdésekre koncentrál. A programnak hála, Magyarországon elértük azt a kritikus tömeget, aminek köszönhetően önállóan is megáll ez a terület. Eszközök, eljárások, publikációk jelzik, hogy versenyképesek vagyunk a nemzetközi mezőnyben. Ami örömteli, hogy feltörekvő kisvállalkozások is megélnek ezen a téren. A NAP megadta a kezdő löketet, amivel éltek a tehetséges kutatók.

Hamarosan elindul a Nemzeti Bionika Program. Ebben is meghatározó szerepet visz. Ezzel mit akarnak elérni?

– Ez szélesebb program lesz, a betegágy melletti diagnosztikán keresztül a mesterséges szemen át a genetikai, mikrobiológiai rendszerek kutatására egyaránt kiterjed. A NAP és a Nemzeti Bionika Program egymást erősíti.

Akadémiai intézetet vezetett, irányítja az Összehason­lító Pszichofiziológiai Csoportot, emellett egyetemi tanár a Páz­mány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán. Nem sok ez egyszerre?

– Világéletemben akkor éreztem jól magam, ha egyszerre sok mindent csinálhattam. Sok feladatot viszek párhuzamosan, de nem vállalom túl magam. Nem szeretem a félmunkát.

A közelmúlt egyik tudományos balhéja az MTA TTK 860 milliós hiánya volt. Ennek köze volt ahhoz, hogy tavaly december 31-től nem Ön vezeti az MTA Természettudományi Kutatóközpont Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézetet?

– Részben ezzel magyarázható, részben azzal, hogy néhány pályatársammal ellentétben másként képzeltem az intézet feladatait. Igazgatóságom három éve alatt új laborok épültek, kiváló műszereket hoztunk be, de néhányan nem tudták felvenni az általam megkövetelt munkastílust. Ahogy korábban említettem, én az amerikai tudományos rendszerben szocializálódtam, ahol a teljesítmény volt az elsődleges. Külföldi lapokban kell publikálni, nem kevesek által ismert hazai periodikákban. Ez a stílus nem mindenkinek tetszett.

Mit tart a legfontosabb eredményének?

– A humán rétegelvezetéses rendszerként ismert eljárást, amelyet világszerte nagyon sok szakember alkalmaz. Szintén fontos feladatomnak tekintem a fiatal kutatók képzését, támogatását. Ott tartok, hogy a nálam PhD-t szerzőknek is vannak PhD-saik. Azaz, tetszik, nem tetszik, tudományos nagypapa lettem. Sikernek tartom annak a nézetnek az elterjesztését, hogy miként kell tisztességesen publikálni. Szerintem sok jó cikket kell írni vezető szerzőként, és azokat a lehető legjobb helyeken kell közölni. Majd később könyvben összefoglalni, szintetizálni az új ismereteket.

Ulbert István Orosházán született 1965-ben. 1983-ban a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnáziumban érettségizett. 1988-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki Karán diplomázott, majd 1997-ben a Semmelweis Egyetemen szerzett általános orvosi diplomát. Az utóbbi egyetemen 2002-ben szerzett PhD-fokozatot. 1997 és 2001 között posztdoktor a Stanford Egyetemen, 2003–2006-ig a Harvard Egyetemen előadó. 2006 és 2013 között az MTA TTK Kognitív Idegtudományi és Pszichológiai Intézet tudomá­nyos főmunka­társa, 2014–2016-ig igazgatója. 2006 és 2013 között docens, 2015-től egyetemi tanár a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Információs Technológiai és Bionikai Karán. A Magyar Idegtudományi Társaság vezetőségi tagja, emellett a Nemzeti Agykutatási Program Irányító Testületében is dolgozik.
Megmaradt szakmai szinten, vagy tudománypolitikai, netán össztársadalmi kérdésekben is a kifejti a véleményét?

– Az akadémiai intézetet alaposan átalakítottam, új kutatócsoportok jöttek létre, új témák indultak el. Azok a fiatalok, akik hallgattak rám és nívós lapokban publikáltak, Akadémiai Ifjúsági Díjat kaptak. Ők pontosan tudják, hogy hazánkban ugyanazon a módon kell a tudományt művelni, ahogy azt például az Egyesült Államokban teszik. Egy akadémiai intézet a nemzetközi versenyben mozog. Aki mást mond, az nem érti a modern világot. Azt hiszem, ez a mentalitás messze túlmutat az egyéni célokon.

Ha kilép az épület kapuján, a problémákat is maga mögött hagyja, vagy hazaviszi a tudományát? Hogyan kapcsol ki?

– Próbálom nem hazavinni, de nem vagyok olyan laza, hogy ez minden alkalommal sikerül. A három fiam – három-, hat- és nyolcévesek – azonban kellő motivációt jelent a kikapcsolásra. Feleségem, Wittner Lucia az MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetben dolgozott sokáig, ma ő is az MTA TTK-t erősíti. Próbálunk stresszmentes otthoni környezetet teremteni, ami elég sok energiát igényel. Barátainkkal nagyon sokat járunk a természetbe, egyik kedvenc helyünk a barcsi ősborókás, ahol a majdnem érintetlen természeten kívül semmi sincs. Se víz, se gáz, se villany. Igazi kihívás. A tavaszi szünetet egy nagyobb csoporttal Szigligeten töltöttük, és itt együtt is szilveszterezünk. Intenzív társasági életet élünk, lehetőleg vidéken.

Messze áll még attól, hogy pályája értékelését kérjük. Milyen kérdések foglalkoztatják napjainkban?

– A Semmelweis Egyetem és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori iskolájában is oktatok. Idén végez a tizedik PhD-hallgatóm. Az ő útjaikat egyengetni kell, forrásokhoz kell őket segíteni, miközben a saját témáimat is folytatom.

Kit ajánlj következő beszélgetőpartnernek?

Buday Lászlót, az MTA Természettudományi Kutatóközpont En­zimológiai Intézetének igazgatóját, akivel hároméves közös igazgatóságunk alatt mély emberi kapcsolat alakult ki.•

 
2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2017. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017

Innotéka