2015. február: jegyzet, építés, portré, agykutatás, tudomány, egyetem, vízgazdálkodás, innováció, energiagazdálkodás, atomenergia, hulladékgazdálkodás, zöldkörnyezet, megújuló energia, agrárium, it

Ránk nehezedik a hulladékpiramis

Ma már egyre többen tudják Magyarországon, hogy a hulladék nem egyenlő a szeméttel. A szemét olyan anyag, amelyet már senki nem tud, vagy nem akar tovább használni, a hulladék viszont szelektíven gyűjtve, például másodlagos nyersanyagként, még kiválóan hasznosítható. Mármint elméletileg. Hazánkban ugyanis kellő feldolgozókapacitás híján jelenleg még nagy ütemben „gyártunk” hulladékból szemetet.


Magyarországon évente mintegy 16-17 millió tonna hulladék keletkezik. Ebből körülbelül négymillió tonna az úgynevezett települési szilárd hulladék, amellyel a hétköznapi embernek is szoros kapcsolata van, hiszen ő állítja elő. Ennek valamivel több mint fele háztartási „szemét”, a többi különböző intézményekből, ipari és kereskedelmi létesítményekből származó, hasonló jellegű termék.

A fennmaradó 12-13 millió tonna mintegy fele úgynevezett ipari és egyéb gazdálkodói hulladék, a többi megoszlik az építési-bontási, mezőgazdasági, élelmiszer-ipari, veszélyes és települési folyékony hulladék között. Tehát az átfogó „hulladék” kategóriába nemcsak a szemetesvödör tartalma vagy a szelektíven gyűjtött PET-palack tartozik, hanem a timföldgyár vörös vagy a szennyvíztisztítók fekete iszapja, a gépipari üzemek olajos fémforgácsa, a vegyipari és gyógyszeripari gyárak veszélyes hulladéka vagy a vágóhidak maradéka is.

Közös viszont bennük, hogy kellő elszántsággal és technikai fel­készültséggel nagy arányban értékes, újrahasznosítható (nyers)anyagokat lehet belőlük előállítani. Nálunk sajnos mindkét peremfeltétellel komoly problémák vannak: a települési szilárd hulladék mintegy kétharmadát ezért hulladéklerakókba szállítják, és csak az egyharmadát hasznosítják ilyen-olyan módon. Ez az arány a többi kategóriánál is megközelíti az 50 százalékot. Márpedig a „szeméttelepre” szállítás a létező legrosszabb megoldás, a hulladékhierarchia vagy „hulladékpiramis” legalja. Még akkor is, ha nem az árokpartra, hanem európai színvonalú lerakókba kerül a végtermék. Hiszen ahelyett, hogy a hulladékból hasznos termékeket vagy másodnyersanyagot állítanánk elő, óriási összegeket költünk a szállításra, tárolásra, gáztalanításra, rekultivációra, miközben a környezetünket is terheljük, vagy éppenséggel szennyezzük vele.

Hulladékpiramis

De mi is az a hulladékpiramis?
A hulladékhierarchia vagy hulladékpiramis a modern hulladékgazdálkodás alapelveinek grafikus megjelenítése: valamikor három vagy négy, az utóbbi néhány évben viszont már öt részre osztott, a talpára vagy a csúcsára állított háromszög. Mindkét esetben annak képi megjelenítése, hogy a hulladékgazdálkodási tevékenységek nem egyenértékűek vagy egyenrangúak. A legjobb megoldás a hulladék keletkezésének elkerülése, vagyis a megelőzés (prevention). Ha viszont ez nem lehetséges, szorgalmazni kell az újrahasználatot (re-use), valamint az újrafeldolgozást (re-cycling), és csak legvégső esetben lehet a hulladékot ártalmatlanítani, leggyakrabban elégetni (re-covery) vagy lerakni (disposal).
Az ideális állapot tehát az lenne, hogy – mint a középkori falvakban – ne is keletkezzen végleges hulladék, ám a gyakorlatban általában megelégszünk azzal, hogy a hulladékkezelés „ökölszabálya” szerint a hulladéklerakás csak akkor jöhet szóba, ha már minden egyéb lehetőséget kimerítettünk. Amennyire csak lehet, törekednünk kell a társadalmilag-környezetileg hasznos megoldásokra, a piramis szintjei között továbblépni csak akkor szabad, ha előtte már minden lehetőséget kimerítettünk. Vagyis: ha már mindenképpen muszáj, szemét helyett inkább hulladékot termeljünk.

Gyehenna tüze
A hulladékfeldolgozásra aztán igazán illik a klasszikus bevezetés: „már az ókori görögök is”. Ugyanis az ókori Athén volt az első nagyváros, amely i. e. 500 körül rendeletet hozott települési hulladéklerakó létesítésére, másfél kilométerre a városfalaktól. A császárkori Rómában megszervezték az első (ingyenes) köztisztasági vállalatot: lovas kocsikkal szállították el a milliós város szemetét a hulladéklerakóba. A Jézus korabeli Jeruzsálemben egy várfalakon kívüli völgyben égették el a nagyváros szemetét, ezt hívták „gyehenna tüzének”.

Az energetikusok már régóta vallják, hogy a legolcsóbb energia a fel nem használt energia, abból a termékből biztosan nem lesz hulladék, amit nem gyártunk le. A fogyasztói társadalmak vásárlási dühét visszaszorítani aligha lehet, de „zöld” terméktervezés, a hulladékszegény termelési technológiák bevezetése, a javíthatóság (újra) vagy megteremtése vagy éppen a csomagolás újragondolása mind-mind egy kis lépés a piramis viszonylag új szintje, az újrahasználat felé. Ennek lényege, hogy lehetőség szerint minden terméket többször fel kell használni. Az elromlott, divatjamúlt, megunt, fölöslegessé vált termékeket ne a szemétbe dobjuk, hanem keressünk olyan embereket vagy szervezeteket, akik vagy amelyek számára ezek az eszközök (vagy azok alkatrészei) még értéket jelentenek. Ilyen szempontból a városi lomtalanítás vagy az internetes apróhirdetési és közösségi oldalak „ingyen elvihető” oldalai, illetve az olcsó bolhapiacok és garázsvásárok tipikus újrahasznosítási (és szociális védőhálós) feladatot látnak el.
Amit nem tudunk többször felhasználni, azt viszont – fizikai, kémiai, biológiai vagy termikus eljárással – újra kell hasznosítani (papírhulladékból kartonpapírt, PET-palackból polárpulóvert, akkumulátorból puskagolyót stb.). Ehhez szelektíven kell gyűjteni, külön a fémet, a papírt, a műanyagot, az üveget és a szerves hulladékot. A következő szint az ártalmatlanítás, ami többnyire égetést jelent (energia-visszanyeréssel vagy anélkül), ám itt meglehetősen sok szén-dioxid és káros dioxinvegyület kerül a levegőbe. Tőlünk nyugatabbra csak azt a kevés hulladékot viszik a lerakóba, amit a többi szinten nem sikerült ártalmatlanítani. Itthon – mint azt láttuk – ez a „csekélyke” mennyiség a teljes évi hulladéktermelés több mint felét jelenti.

Tények és tendenciák

A hazai hulladékhelyzetet röviden összefoglalni nem egyszerű feladat, hiszen csak a 2014–2020-as időszakra szóló Országos Hulladékgazdálkodási Terv például egészen pontosan 296 oldalas. Ráadásul az egész területet alaposan áthatja a politika: gondoljunk a rezsicsökkentésre, az állami és önkormányzati tulajdonba kerülő hulladékgazdálkodási cégekre (közszolgáltatók), vagy éppen a január 1-jével megszűnt (beolvadt, átalakult) Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökségre.
A főbb tendenciákat és trendeket viszont föl lehet vázolni. Ennek lényege, hogy szinte minden tekintetben jelentősen le vagyunk maradva Nyugat-Európától, amit mi sem jellemez jobban, mint hogy a települési szilárd hulladék lerakásának kiemelkedően magas, 65-67 százalékos az aránya (Ausztriában ez mintegy 4, Németországban és Hollandiában 1-1 százalék). Ezzel párhuzamosan viszont – elsősorban az uniós pénzekre támaszkodva – lendületesen folyik az évtizedes infrastrukturális lemaradások pótlása (csatornahálózat, szennyvíztisztítók), és sorra épülnek a hulladékfeldolgozó és -kezelő létesítmények is.

A sok tízmilliárd forintért létrejött, európai szintű hulladéklerakókat is meg kell említenünk. Hiszen bármennyire is a piramis „alján” vannak ezek a lerakók, környezetvédelmi és víztisztasági szempontból óriási a különbség egy 40-50 éves, szigetelés nélküli „szeméttelep” és egy modern, monitorizált lerakó között. Arról nem is szólva, hogy az EU csak nagy, többtucatnyi vagy több száz települést magába foglaló térségi települési hulladékkezelési projekteket támogatott. Ezeken belül pedig valamilyen szinten már meg lehetett oldani a szelektív gyűjtést, az újrahasznosítást és a komposztálást is.

Ugyancsak uniós pénz van egy másik, látványos projekt mögött: a budapesti, mintegy 800 ezer háztartásra kiterjedő, házhoz menő szelektív gyűjtés kialakítása még folyik, de minden bizonnyal jobb eredményeket hoz majd, mint a gyűjtőszigetes megoldás. (Ami a fehér és a színes üvegek miatt mégiscsak megmaradt.) Ugyancsak folytatják a tevékenységüket a hulladékgyűjtő udvarok: a különböző háztartási berendezéseket, elektronikai hulladékot, akkumulátort, növényvédő szert vagy fénycsövet továbbra is inkább oda vigyük, mintsem a szemetes kukába dobjuk.
Budapest egyébként más területen is kiemelkedik: az évente mintegy 700 ezer tonna települési szilárd hulladékból körülbelül 400 ezer tonna a Fővárosi Hulladékhasznosító Műben (rákospalotai szemétégető) „termikus hasznosításra” kerül, vagyis elégetik. A fennmaradó mennyiséget a Pusztazámori Regionális Hulladékkezelő Központban, és minimális mennyiségben a Dunakeszi 2. sz. hulladéklerakóban ártalmatlanítják.
Magyarország területén a fővárosi XV. kerületin kívül más égetőmű nincsen, máshol mindenütt marad a lerakás végső megoldásként.

Iparihulladék-hasznosítás

Főbb vonalakban tehát már látjuk, mi lesz a sorsa a négymillió tonna települési szilárd hulladéknak, arról viszont kevesebbet tudunk, hová kerül a mintegy hatmillió tonna ipari hulladék. Illetve ennek az értékesebb része, amelyet nem egyenesen a lerakókba szállítanak.
A Hulladékhasznosítók Országos Egyesülete (HOE) nem meglepő módon a hulladékhasznosító vállalatok érdek-képviseleti szervezete, amelynek nem tagjai a lakossági hulladékkal foglalkozó közszolgáltatók. A több mint ötven tagvállalat vas, színesfém, papír, műanyag, autógumi, pernye és üveghulladék begyűjtésével, előkezelésével, hasznosításával, továbbá a hasznosítható hulladékok kereskedelmével foglalkozik. Ezek a cégek kezelik és alakítják át az ipar számára is felhasználható, értékes másodlagos nyersanyaggá a főleg az ipari és szolgáltató vállalatoknál, valamint a lakosságnál keletkező, illetve a közszolgáltatók által gyűjtött, esetleg előkezelt hulladékot.

Hogy mennyire nem „kispályás” cégekről van szó: akad olyan, magánkézben lévő tagvállalatuk, amely évente több mint 500 ezer tonna újrahasznosítható hulladékot mozgat meg 200 kamionnal, 40 speciális vasúti kocsival, háromezer konténerrel.

Sárosi Eszter, a HOE ügyvezető igazgatója fiatal kora ellenére már közel évtizedes gyakorlattal rendelkezik a hulladékgazdálkodás és az érdekvédelem területén, de az utóbbi néhány évben – némi túlzással – leginkább mégis a jogászi végzettségére volt szükség. A nagy termelőüzemek és a nagy hulladékhasznosító cégek együttműködése ugyanis üzleti alapon, mondhatni olajozottan folyik, ám a jogszabályok nem ismerete vagy félreértelmezése óriási károkat okozhat mindkét félnek. Márpedig ezek egyáltalán nincsenek gránitba vésve: az elmúlt három évben csak a Hulladéktörvény 14 alkalommal és 281 helyen változott. Az igazi az lenne, ha ezekről a törvényekről és változásokról nemcsak véleményeket írhatnának előre, de azokat meg is fogadnák. Erre azonban csak a legritkább esetben kerül sor.
Ami pedig az ipari hulladék hasznosításának mindennapi gyakorlatát illeti, az ügyvezető szerint nincsenek olyan nagy hullámzások, mint a lakosságinál. A gazdasági racionalitás eddig is azt diktálta a termelővállalatoknak, hogy minél több anyagot hasznosítsanak újra vagy értékesítsenek, és minél kevesebbet küldjenek a lerakóba, főleg a felemelt illeték mellett. Ezért szinte kivétel nélkül szelektíven és fegyelmezetten gyűjtenek, a végeredmény pedig sokkal homogénebb, mint a magánemberi döntésekre hagyatkozó lakossági konténereknél.
A szakma büszke arra, hogy nálunk nem képzelhető el olyan hulladék anyag, amelyre ne lenne hasznosítási megoldása. Van, amit főleg itthon dolgoznak fel – például a fémet, a műanyagot, a papírt, az elektronikus hulladékot. De, ha nincs ilyen hazai üzem, akkor kiszállítják, mondjuk Ausztriába vagy Szlovákiába. Ez utóbbira jó, illetve rossz példa a vörösréz, a zöld üveg vagy az akkumulátorokból származó ólom. A világválság óta ugyan hullámzik a másodlagos nyersanyagok iránti kereslet, de szinte mindenre lehet vásárlót találni itthon vagy a világpiacon.

A magyarországi feldolgozókapacitás néhány területen egészen jónak mondható, hazai körülmények között tekintélyes méretű vállalatok szakosodtak az újrahasznosításra. Nincs például annyi hulladék papír Magyarországon, amennyit a dunaújvárosi papírgyár ne tudna fogadni, sőt évente 300-400 ezer tonnát még be is hoz külföldről.
Az már más kérdés, hogy önmagában a hulladékhasznosítási szakma csak a legritkább esetben nyereséges: égető szükségük van az állami, illetve uniós támogatásokra. Ha a pályázatok kiírása és elbírálása hosszú hónapokat, sőt negyedéveket késik, jó esetben utófinanszírozású lesz a projekt, rossz esetben pedig valaki elbukja a befektetését. Mindkettőre sok példa volt az elmúlt években.

Szakembereink és a világszínvonal

A fejlett technikai-technológiai háttér megteremtése érdekében egyáltalán nem elhanyagolható szempont, mennyire tudjuk felkészíteni szakembereinket, vagyis a BSc-MSc környezetmérnökeinket az előttük álló speciális feladatokra.
Csőke Barnabás professzor, a Miskolci Egyetemen sok évtizedes oktatói és kutató munkásságot tudhat maga mögött. A Nyersanyag-előkészítési és Környezeti Eljárás-technikai Inté­zet habilitált egyetemi tanára klasszikus bányamérnökként diplomázott, de már évtizedekkel ezelőtt felismerte a környezetvédelem, illetve a hulladékgazdálkodás, hulladékhasznosítás fontosságát. Az ő aktív közreműködésével indították el a Miskolci Egyetemre oly jellemző gyakorlatorientált környezetmérnöki alap- és mesterszakot. Itt a hallgatók megtanulják a települési és ipari hulladékok kezelését, ártalmatlanítását, hasznosítását, a hasznos komponensek szelektív kinyerését, a környezet védelmét szolgáló sajátos technológiákat és még ezernyi dolgot erről a hihetetlenül szerteágazó területről. Nem lényegtelen kérdés: tudásuk vajon minden tekintetben találkozik-e a piac elvárásaival?
Csőke professzor úgy tudja, hogy a végzett mérnökeiknek általában nincsenek elhelyezkedési gondjaik, de azért odafigyelnek a piac visszajelzéseire, és a megfogadható javaslatokat beépítik a képzésbe. Az országszerte szaporodó hulladékfeldolgozó üzemekbe olyan komplett tudású környezetmérnököket várnak, akik tervezni, fejleszteni és gyártani is tudnak, szinte betanulási idő nélkül. Bár Miskolcon mindig is nagy súlyt fektettek a gyakorlatra, az eljárásbeli ismeretekre, úgy tűnik, még ez is kevés, főleg a BSc szinten. Egyszerűen nincs elég idő komolyabb eljárás- és gépészeti tervezési ismeretek átadására. A friss diplomások tudása imponáló, ám a mélységével már akadnak problémák. Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a környezetmérnök mellett legyen igazi hulladékgazdálkodási mérnök is, aki már jóval több speciális, innovációt szolgáló tudást kapna.
A klasszikus ipari nagyüzemeknél is várják a diplomásokat, hiszen náluk is különösen fontos, mondhatni az arculat része a környezet védelme és a hulladékgazdálkodás. Ők viszont érdekes módon inkább olyan környezetmérnököket keresnek, akik egyaránt otthonosan mozognak a minőségbiztosítás, a munkavédelem, a biztonságtechnika és a környezetvédelem területén.
Ami pedig az európai és világszínvonalat, illetve a tendenciákat illeti, Csőke Barnabás szerint ez nem az a terület, ahol félévente alapvetően új technológiákat vezetnének be. Persze vannak újdonságok a kémiai-biológiai-technológiai feldolgozásban, hiszen például az IT-szektor hihetetlen fejlődése megköveteli a lépéstartást, de talán a plazmafeldolgozás beérése hozhat igazán nagy változásokat a fémfeldolgozásban, illetve a veszélyes hulladékok ártalmatlanításában.
Mindez persze nem azt jelenti, hogy Magyarország ugyanazon a technológiai színvonalon állna, mint Ausztria vagy Németország.

Ott például már teljesen elterjedtek az automata válogatóművek, ahol emberi kéz egyáltalán nem érinti a hulladékot: mágneses, infravörös és egyéb speciális szeparátorok végzik el a válogatás nagy részét, mondani sem kell, hogy igen nagy termelékenységgel és hatékonysággal. Itthon ilyen üzem még egyáltalán nincs, most folyik az első építése, éppen Miskolc mellett.

És itt van a legnagyobb lemaradásunk: a begyűjtést és a fizikai feldolgozást még nagyjából el tudjuk végezni, de a következő, a nagyobb feldolgozottsági fokot elérő, tisztább termékeket előállító fizikai, biológiai, kémiai, kohászati lépcsőfok már általában hiányzik. Például elég nagy elektronikushulladék-feldolgozó kapacitás van az országban. Az alapfeldolgozás során kinyerjük az alapvető szerkezeti anyagokat, vagyis a fémek és műanyagok nagy részét. Viszont a legértékesebb NYÁK-lemezeket például már exportálnunk kell, mert a bennük rejlő nagy értékű nemesfémeket (arany, ezüst), továbbá a tantált, lítiumot, galliumot, cériumot és egyéb ritka és ritkaföldfémeket itthon nem tudjuk kinyerni.

Hasonló a helyzet a műanyagoknál is: kellő feldolgozókapacitás híján gyakran bálákat exportálunk az értékesebb és több hasznot adó granulátum vagy kész műanyagtermék helyett.•

 
Innotéka