2017. február: jegyzet, portré, agykutatás, tudomány, építés, vízgazdálkodás, agrárium, innováció, kiállítás/konferencia, egyetem, ipari automatizálás, it, energiagazdálkodás, zöldkörnyezet, hulladékgazdálkodás, startup, okostechnológia
2017. február 9.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Sokat ad és sokat kap

„Túl sok kis lépés helyett kevesebb, de nagy ugrás a tudomány alapvető célja” – nyilatkozta magazinunknak Soós Tibor, az MTA Természettudományi Kutatóközpont Szerves Kémiai Intézetének igazgatója, akit előző interjúalanyunk, Szakács Gergely ajánlott figyelmünkbe. A korábbi „lendületes” kutató sokat ad, de közben sokat is kap, hiszen vegyészként a molekulák által saját világot kreálhat.


Miskolcon született, ám az ország másik végén, Nagykanizsán járt középiskolába. Az általános iskolát esetleg Dunaújvárosban végezte?

– Zalaegerszegen, de közben Péten és Várpalotán is éltem. Vegyipari gépészmérnök végzettségű szüleim Kazincbarcikán dolgoztak, de nem sokkal születésem után elköltöztünk Pétre. A Péti Nitrogénművekben kaptak munkát, ám a testvérem asztmás jellegű problémái miatt tisztább levegőjű helyre kellett mennünk. Így kerültünk Zalaegerszegre, ami nem volt idegen nekünk, hiszen a család egyik része zalai gyökerű.

Vegyipari szakközép­iskolába járt. Miért?

– Miért szereti valaki a zöldet, más a kéket? Van, akit a biológia bűvöl el, engem a kémia ejtett rabul. Imádtam az anyagi világ különböző megnyilvánulásait, lenyűgöztek a kristályok, a kémiai jelenségek, így természetes, hogy én is kísérleteztem otthon. Mindenképpen vegyész akartam lenni, ezért nem is gimnáziumba jelentkeztem – pedig a jó hírű zalaegerszegi Zrínyi Miklós Gimnázium előkészítőjébe is jártam, ahol a tanár hívott, hogy menjek oda –, hanem a nagykanizsai Winkler Lajos Vegyipari Szakközépiskolában tanultam. A szüleim nyilván nem örültek annak, hogy ilyen fiatalon elkerülök otthonról, de elfogadták a döntésem.

Középiskolai évei alatt tanulmányi versenyt is nyert kémiából. Ilyen elkötelezettséggel természetes, hogy az ELTE vegyész szakán tanult. Fel sem merült, hogy más is lehetne Önből?

– Apró gyerekként díszhalkereskedő szerettem volna lenni, manapság a pékeket és a cukrászokat irigylem a munkájukért. Utóbbiak is „anyaggal” dolgoznak, újat hoznak létre, ráadásul ezekben a folyamatokban is a kémia játssza a fő­szerepet. Ha előállna egy olyan helyzet és muszáj lenne váltani, akkor örömmel ötvözném ezt a munkát a könyvekkel, s szívesen üzemeltetnék egy olyan könyvesboltot, ahol cukrászda is lenne. Mi­vel továbbra is örömömet lelem abban, amit csinálok, megmarad ez az elképzelés a gondolatkísérlet szintjén, és nem váltok, maradok a vegyészetnél.

Azt kapta az egyetemtől, amire számított?

– Mindenképpen. Nagy tudású és tapasztalt oktatók előadásaira járhattam, akik közül több is sodró lendületű, magával ragadó karakter volt. Talán a kiváló oktatók hatására is, de korán eldőlt, hogy a szerves kémia lehet az a terület, amellyel foglalkozni szeretnék, ám opcióként a molekuláris biológia is felmerült. Különösen az enzimek működése, a katalízis érdekelt, s ezért még külön előadásokra is eljártam, hogy ismereteimet tovább bővítsem. A sors azonban azt hozta, hogy a katalízis problémakörét mégse a molekuláris biológiai oldalról közelítsem meg.
Az ELTE Biokémia Tanszékén kiírtak egy izgalmas szakdolgozati témát, ami érdeklődésemnek megfelelt volna, azonban erre az egy helyre nemcsak én, hanem az egyik barátom is jelentkezett. Végül úgy alakult, hogy ezt a helyzetet egymás között döntöttük el, s az érme feldobása a barátomnak kedvezett. Nem igazán volt időm búslakodni, mert egy újabb, s legalább ugyanolyan érdekes lehetőség adódott, az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetében dolgozó Messmer András professzor kiszemelt, és maga mellé vett. Ez a lehetőség elindított a szerves kémia irányába, különösen annak mechanisztikus oldalával kezdtem el foglalkozni. A PhD-munkámat is ugyanott készítettem, de akkor már Hajós György professzornál, Messmer professzor tanítványánál.

1998-ban szerezte meg a PhD-fokozatát, majd az Egyesült Államokban dolgozott, amit egy Humboldt-ösztöndíjjal elnyert németországi kutatás követett. 2001-ben tért haza abban a hiszemben, hogy az EU-csatlakozás után, a spanyol és a portugál példának megfelelően, majd több pénz áramlik a hazai kutatásfinanszírozásba. Nem jött be. Hogyan tudott mégis csoportot alapítani?

– A kutatásokhoz szükséges forrá­-sokat nem csak a szokásos módon, pályázatokkal teremtettem elő.
Az intézeti támogatás mellett cégekkel vettük fel a kapcsolatot, külső megbízásokból jelentős forráshoz jutottunk. Az intézet részéről a legnagyobb gesztus az volt, hogy bíztak bennem, szabad kezet kaptam. Lényegében azzal foglalkozhattam, amivel akartam. Huszonkilenc évesen én voltam a legfiatalabb kutatócsoport-vezető az akadémiai intézetben.

Mivel érdemelte ki ezt a bizalmat?

– Ennek egyik oka, hogy a rendszerváltás idején a magyar tudományt jelentős csapás érte. A versenyszféra az akadémiai szféránál sokkal jobb fizetéseket kínált, emellett a határok megnyitásával a vállalkozó szellemű kutatók nyugati intézetekben helyezkedhettek el. Ennek eredménye, hogy nemcsak a kutató­intézetekben, hanem az egyetemeken a 45–55 éves generáció jelentősen alulreprezentált. Ez a magyarázata annak, hogy én olyan fiatalon kutatócsoport-vezető lehettem, miközben remélem, hogy a tehetségem is megvolt hozzá.

Milyen hatása lehet ennek a generációs hiánynak?

– Az én esetemben az, hogy a tudományos példaképeim, mentoraim döntően a nagyszüleim korosztályából kerültek ki, a szüleim generációjából alig. A probléma azonban most jelentkezik majd fokozottan, mert az egyetemeken esetleg nem lesz elegendő tapasztalt oktató, kutató. Ha az oktatói átlagéletkor ötven fölötti, ott baj van, márpedig ez a helyzet. Ami kedvező változást hozott, és csökkentheti ennek a generációs problémának a mértékét, az a Lendület program. Azért volt ez okos kezdeményezés, mert komplex megoldást adott egy kialakult problémára. Nemcsak pénzt tett a rendszerbe, hanem egy generációt hozott helyzetbe. Tehetséges fiataloknak adott kiugrási lehetőséget úgy, hogy magas színvonalú, de teljesíthető célokat fogalmazott meg. Esélyt adott arra, hogy különböző tudományterületeken a legmodernebb témákkal foglalkozó műhelyek jöhessenek létre. Egy-egy csoportra épülve évtizedek alatt kialakulhat egy tudományos iskola – ehhez természetesen az kell, hogy a csoport támogatása ne öt évre szóljon, hanem hosszú távra. Olyan befektetésnek ugyanis nincs értelme, ami átmeneti időre hoz létre kedvező állapotot. Ahol értéket teremtenek, oda forrást kell biztosítani, és nem szabad hagyni, hogy néhány év után szétszéledjen egy kutatócsoport.

A Lendület programnak köszönhe­tően Ön öt évre elosztva évi mintegy 50 millió forintból tudott gazdálkodni. Milyen eredményeket hozott ez az öt év?

– A kémiában frusztrált Lewis-párok­ként emlegetik az olyan különleges sav-bázis rendszereket, amelyek esetében a molekulák szerkezetének tudatos megváltoztatásával – egy fizikai akadály kiépítése révén – megakadályozzuk a sav-bázis centrumok között a datív kötés kialakulását. Felvetődik persze azonnal, hogy mitől is érdekes, miért jó egy kötés kialakulásának a megakadályozása? A datív kötés által ugyanis mindkét rendszer kölcsönösen kioltja egymás katalitikus hatását, azaz egy erős sav jelenlétében nem lehet használni egy erős bázist. A frusztrált Lewis-pároknak, ennek a roppant szellemes és egyszerű megoldásnak az alkalmazásával azonban lehetővé válik, hogy teljes mértékben kiaknázzuk a sav-bázis kémia lehetőségeit. Ez pedig végeredményben egy alapvetően új kémia és kémiai aktiválás előtt nyitja meg az utat. Olyan reakciók is lehetővé váltak, amelyek létezését fel sem tételezhettük, valódi paradigmaváltás következett be. Ám az elmélet alapján elsőként kifejlesztett katalizátort a nagyszámú mellékreakciók miatt csak meglehetősen szűk területen lehetett felhasználni, azt is mondhatnánk, hogy a frusztráció tartós fennállása agressziót eredményezett.
A Lendület program pályázatában mi azt vállaltuk, hogy megpróbáljuk ezt az egzotikus kémiát gyakorlati célokra is alkalmazhatóvá tenni, kiaknázni a benne rejlő potenciált. Különösen azt szerettük volna elérni, hogy a fruszt­rált Lewis-párok új generációja akár az iparban is alkalmazható fémmentes katalizátorok csoportja legyen. A cél elérésének érde­kében először megfogalmaztunk egy új katalizátortervezési elvet, a méretkizárási elvet, amely a katalizátor széles körű alkalmazhatóságát tette lehetővé. Eredményünk 2010-ben a neves kémiai lapban, az Angewandte Chemie-ben megjelent, és címlapra is került. További fontos eredmények is születtek, de számomra különösen értékes kutatócsoportunk egyik legutóbbi eredménye. A 2015-ös közleményben a méretkizárásos elv továbbvitelével az első nedvességtűrő frusztrált Lewis-pár katalizátor kifejlesztéséről és katalitikus működéséről számoltunk be. Az ACS Catalysis szaklapban megjelent cikkünk újdonságtartalma és várható tudományos hatása miatt bekerült az Amerikai Kémiai Társaság (ACS) úgynevezett ACS Editors’ Choice programjába. Hogy miért is volt olyan fontos ez az eredmény? Sokáig úgy tűnt, hogy a ned­vességtűrés, az ipari alkalmazhatóság egyik sarokköve, megoldhatatlan, mivel a felhasznált vegyülettípusok azt vetí­tet­ték előre, hogy ez a rendszer víz jelenlétében nem használható. Mi egy trükkel és a katalizátor megfelelő tervezésével bebizonyítottuk, hogy mégis előállítható nedvességtűrő katalizátor.

Az iparban ma jórészt használt fémalapú katalitikus anyagokkal szemben szerves anyagokból készítenek katalitikus molekulákat. Ez miért jó irány?

– Az emberiség által használt számos kémiai elem, elsősorban fémek, egyre nehezebben lesznek elérhetők – mármint megfizethető áron. Azaz nemcsak veszélyeztetett élőlények vannak, hanem veszélyeztetett elemek is. Ez nem azt jelenti, hogy ezek az elemek fizikailag eltűnnek, hanem azt, hogy lassan elfogynak azok a lelőhelyek, ahol meg­felelő koncentrációban találhatók ezek az elemek, és így gazdaságosan kitermel­hetők. Ilyen veszélyeztetett elem például a képernyőkben használt indium – a jelenlegi tendenciák alapján látható, hogy pár évtizeden belül elfogy ez a fém, illetve a jelenleginél is nagyobb környezeti kárt kell okozni a kinyeréséhez. Hasonló a helyzet a palládiummal és a platinával is. Célszerűnek látszik ezek he­lyet­­tesítése, azonban jelenleg nincs még bevethető új technológia helyette, ennek az alapjait kell megteremteni. A könnyen hozzá­férhető elemekre való korlátozás egyik kézenfekvő módja a szerves alapú katalízis, amely szerves molekulák katalizátorként, mik­ro­en­zi­mekként való alkalmazását jelenti. Ennek az önkéntes kor­láto­zásnak a szépsége az, hogy amint az lenni szokott, ilyenkor nemcsak az adott feladatra alkalmas katalizátort alkotunk, hanem egészen meghökkentő új lehetőségeket is felismerhetünk – ami a kiin­duláskor eszünkbe sem jutott.

Volt idő, amikor az Ön eredményei ismertebbek voltak külföldön, mint itthon. 2007-ben egy híres harvardi professzor adott elő Budapesten, s a terület egyik alapművének nevezte munkájukat. Ezután díjakat kapott, és komoly szakmai támogatást a szükséges független működéshez. Azóta javult a helyzet?

– 2005-ben az Amerikai Kémiai Társaság egyik vezető lapjában, az Organic Lettersben publikált cikkünk az adott év egyik fontos kémiai eredménye lett, s egyébként a lap történetének harmadik legtöbbet hivatkozott írása. Erre büszkék vagyunk, hiszen ez a kutatás saját kezdeményezésből, itthon készült, csak magyar szerzőkkel. Ami ennél is fontosabb, hogy a kifejlesztett katalizátorunkat azóta is széles körben alkalmazzák, azaz valami hasznosat csináltunk. Mindeközben itthon sokan nem is tudtak róla, sőt volt olyan magyarországi díj, ahol csak az utolsó helyre sorolták ugyanezt a publikációt. Végül azért szép lassan itthon is felismerték és elismerték a munkánk jelentőségét. A Lendület program valamennyi nyertesre nagyobb figyelmet irányított.

Olvastam, hogy több külföldi, köztük Nobel-díjas kollégája kérdezte, hogy miért maradt Magyarországon. Erre azt válaszolta, hogy itthon jobbak a lehetőségek a nyugodt munkához. Nyugaton a show-time, a business mára a tudomány része lett. A kötelezően elvárt eredmények miatt sokszor a kutatók nem a valós, fajsúlyos problémákkal foglalkoznak, hanem a nyomás hatására igazolni akarják támogatásuk jogosságát. Nálunk ez a szemlélet még nem uralkodott el annyira, így Önnek csak jól kell dolgozni és kész. Még mindig ez a véleménye?

– A tudomány egyik alapvető problémája, hogy a publikációs tevékenység túldimenzionált, miközben a „kalandozó” kutatásra egyre nehezebb támogatást szerezni. Alapvető dilemma, hogy bár egyre több pénzt adnak a tudomány művelésére, mégis egyre kevesebb kiugró eredmény születik. Túl sok a kis lépés, és ritka a nagy ugrás. Ennek a problémakörnek az elemzésére, magyarázatára és megoldására könyvek születtek. Úgy gondolom azonban, hogy nincs legjobb rendszer, a tudományt többféle és kiszámítható finanszírozási modell alkalmazásával kell támogatni – ezzel csökkenthetjük a hibázás valószínűségét és növelhetjük a forrás hatékony felhasználásának esélyét.
Egyébként pedig nem az a fontos, hogy én mit gondolok arról, hogy hol jó kutatni, hanem az, hogy a fiatalok mit gondolnak erről. Hatalmas problémának tartom a napjainkban tapasztalható elvándorlást a gimnáziumok kiemelten tehetséges végzőseinek köréből. Matematikusok mesélik, hogy öt-tíz évvel ezelőtt tudták, kik jönnek majd hozzájuk: a középiskolai tanulmányi versenyek legjobbjai. Ma a tanulmányi versenyek élmezőnyének jelentős része már meg sem jelenik az egyetemeinken, hanem az érettségi megszerzése után külföldi egyetemre megy. A közvetlenül utánuk következők is jók, de nem ők a legjobbak. A magyar tudomány felzárkózásához szerintem alapvetően szükséges, hogy már a tanulmányi versenyeken is megmutatkozó legjobbakra próbáljunk támaszkodni.

Az MTA Természettudományi Kutató­központ Szerves Kémiai Intézetének igaz­gatója. Nem túl korai egy ilyen meg­­bízatás, hiszen ahhoz még túl fiatal, hogy adminisztratív feladatokkal és a kollégák menedzselésével foglalkozzon?

– A korábban említett generációs probléma következménye, hogy a szokottnál korábban kerültem olyan helyzetbe, hogy vezetői pozíció esetén is komolyan szóba jöhettem, s éreztem mellette magamban is késztetést, hogy ebbe belevágjak. Valamilyen szinten „áldozat” ez a munka, hiszen a saját kutatásaimtól veszem el az időt, ugyanakkor látom az erőfeszítések értelmét és eredményét is. Csikócsapat a miénk, elfogult vagyok, szerintem az egyik legerősebb Magyarországon – sok fiatal, kiemelkedő tehetségű szakemberrel dolgozhatok együtt, és ez nemcsak ránk, hanem az MTA Természettudományi Kutatóközpont egészére igaz.

Milyen terveit szeretné megvalósítani a közeljövőben?

– Számos tervem van még, hosszú és rövid távú is. Ami most éppen kiemelten foglalkoztat, az olyan katalizátorok és szintetikus módszerek fejlesztése, amelyekkel hatékonyan, az eddigi módszereket jelentős mértékben felülmúló módon állíthatunk elő gyógyászati szempontból érdekes komplex természetes vegyületeket. Érdeklődésünk célkeresztjében az úgynevezett terpenoid vegyületek állnak – ez a természetes vegyületek szerkezetileg legváltozatosabb és legnagyobb köre. Szerkezetük bonyolultsága miatt azonban gyakorlatilag nem alkalmazzák a gyógyszerkémiai fejlesztésekben, holott a legtöbb természetes hatóanyag terpenoidokhoz köthető. Éppen ezért új kémia, új megközelítés kell. Mi ezen a téren léptünk előre most, és reményeim szerint fogunk még sokkal előbbre jutni.

Soós Tibor vegyész 1972-ben született Miskolcon. A nagykanizsai Winkler Lajos Vegyipari Szakközépiskolából vezetett az útja a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Karának vegyész szakára, ahol kitüntetéses diplomáját 1995-ben szerezte meg. 1998-ban doktorált, majd az Egyesült Államokban és Németországban dolgozott. 1998-ban Akadémiai Ifjúsági Díjat, 2007-ben Junior Prima díjat, 2015-ben Oláh György-díjat vehetett át. 2013-tól az MTA TTK Szerves Kémiai Intézet megbízott igazgatója, 2016-tól igazgatója.
Hogyan néz ki a vegyészeten túli világa?

– A munkám egyúttal a hobbim. Nincs ennél jobb, de bizonyos értelemben nehezebb életforma sem. Nem úgy működök, hogy az intézet kapuján kilépve magam mögött hagyom a kémiát. Gyakran előfordul, hogy esténként, hétvégenként is kémiai problémákon gondolkodom, vagy éppen a szakirodalmat olvasom. Ez az emberek számára nem szokványos létezési forma, de a kutatást szerintem másként nehéz csinálni. Sokat beleadok, de közben sokat is kapok, hiszen vegyészként a molekulák tervezésével és előállításával saját világot is kreálok. Mondjon még egy tudományágat, ahol erre van lehetőség! A csillagász nem alkothat egy Napot, a geológus sem egy saját Földet. Ehhez a hivatáshoz különlegesen toleráns partner kell – nekem ez megadatott. Amikor mégis megválok a vegyészettől, akkor kirándulok a családdal, lehetőleg olyan helyekre, ahol nincs túl sok ember. Érdekel a filozófia, a művészetek.

Elképzelhető, hogy a két lánya folytatja a pályán?

Mariettáról, a kisebbikről, most még korai lenne nyilatkozni. Anitát, a nagyobbik lányomat ugyanakkor érdekli a kémia, s jól is megy neki. Nincs olyan elvárás velük szemben, hogy a kémiával foglalkozzanak, illetve csak annyi van, hogy azt csinálják, amit szeretnek, és amiben az örömüket lelik, s abban legyenek a lehető legjobbak.

Kit ajánl következő interjú­alanyunknak?

Janáky Csabát, a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi és Informatikai Karának ugyancsak „lendületes” kutatóját, aki ráadásul 2016 nyarán nyert az Európai Kutatási Tanács Starting Grant pályázatán is.•

 
Innotéka