2015. december: jegyzet, portré, tudomány, atomenergia, agykutatás, lézer, disszemináció, innováció, egyetem, paragrafus, hulladékgazdálkodás, zöldkörnyezet, vízgazdálkodás, kiállítás/konferencia, it
2015. december 2.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Valami van a levegőben…

Mikor beköszönt a november, és vele együtt a lassan már megszokottá váló szmog, egy kicsit mindenki légszennyezés- és szállóporszakértő lesz, hiszen az elmúlt hét év során csak Budapesten 16 alkalommal rendelték el a szmogriadó tájékoztatási vagy riasztási fokozatát. Mi most megpróbálunk a hírek mögé nézni. Mértékadó szakembereket kérdeztünk meg, hogy kiderítsük: hogyan áll Magyarország a levegőminőség terén, illetve melyek azok a globális levegőszennyező tendenciák, amelyek nagyban befolyásolják bolygónk jövőjét. Elöljáróban csak annyit: a helyzet jó, de nem reménytelen.


Bár a szennyezett talaj és víz is sok gondot okozhat, hazánkban az úgynevezett környezeti tényezők közül egy­értelmű­en a levegő szennyezettségének van a legnagyobb hatása az egészségünkre. A bűzös, irritáló, allergén, mérgező, karcinogén és még ki tudja, milyen légszennyezést okozó anyagok puszta felsorolása is több újságoldalt tenne ki, a szakirodalom ugyanis mintegy 1400-1600 fajtát tart számon.

Ezek közül talán a szén-dioxid a legkülönlegesebb: a borospincéktől eltekintve szinte képtelen úgy feldúsulni az emberi környezetben, hogy károsítaná az egészségünket, viszont üvegházhatású gázként a globális klímaváltozás első számú felelőse. A klór sokkal „őszintébb” gáz: már kis koncentrációban is mérgező hatású az emberi szervezetre, a sztratoszférában pedig tönkreteszi a bolygónkat védő ózonréteget. Bár ez utóbbi is kettős, sőt hármas szerepet játszik: 20-30 kilométer magasságban kiszűri a káros UV sugárzást, viszont a talaj közelében feldúsult, nagy koncentrációjú ózon köhögést, szemvörösödést, tüdőgyulladást okozhat. Ráadásul ez az egyik fontos összetevője a „nyári” vagy Los Angeles-típusú szmognak, amelyhez 2015 augusztusában már a budapestieknek is volt balszerencséjük. A főleg gépkocsik által termelt nitrogén-dioxidból ugyanis a napfény hatására ózon (is) keletkezik, és ha huzamosabb ideig nincs meg­felelő légmozgás, máris előáll az igen veszélyes, úgynevezett „fotokémiai” szmog.
A nitrogén-oxidok egyébként önmaguk­ban is károsító hatásúak. Mivel vízzel reagálva salétromsavvá és salétromos savvá alakulnak át, irritálják a nyálkahártyát, foko­zott nyáktermelést okoznak, roncsolhatják a tüdő szöveteit. Az operációknál is használt, ártalmatlannak vélt dinitrogén-oxidról („nevetőgáz”) viszont kiderült, hogy a metánhoz hasonlóan szintén igen erős globális üvegházhatása van. A kén-dioxid a szervezetben kénsavként szívódik fel, a szén-monoxid pedig a vér hemoglobinjához kapcsolódva annak oxigénszállítását gátolja.

Még hosszan folytathatnánk az elrettentő felsorolást, de van még egy ennél is rosszabb hírünk. Ha a globális klímaváltozástól ideiglenesen eltekintünk, ma hazánkban nem a fenti gázok okozzák a legnagyobb légszennyezési problémát, hanem a főleg ipari, közlekedési és fűtési eredetű, úgynevezett szálló por. Ez a megnevezés első hallásra megtévesztő lehet, mert a 10 mikrométernél is parányibb részecskék nemcsak szilárd, hanem folyékony halmazállapotúak is lehetnek. Másrészt viszont megkülönbözteti a néhány óra alatt lecsendesedő, úgynevezett ülepedő portól. Angolul frappánsan „finomszemcsés anyagoknak” (Particulate Matter) nevezik őket, a szemcsenagyságra utaló PM10, PM2,5 és PM1 elnevezések pedig az egész világon elfogadottá váltak. Közvetlen egészségkárosító hatásukat hamarosan megvilágítjuk, elöljáróban viszont annyit mindenképpen illik tudni róluk, hogy – a dízelautók, illetve a szén- és fatüzelés koromtermelését is beleértve – az úgynevezett londoni típusú (téli) szmog legfőbb összetevői.

Betegségügyi hatások

A hazai levegőminőség aktuális állapota iránt érdeklődő átlagember két autentikus forrásból is kielégítheti kíváncsiságát. Egyrészt felkeresheti a legfontosabb adatszolgáltató, a Földművelésügyi Minisztériumhoz tartozó Országos Légszennyezettségi Mérőhálózat (OLM) honlapját (levegominoseg.hu), vagy ha inkább az egészségügyi szempontokra kíváncsi, akkor az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ) alá tartozó Országos Környezet-egészségügyi Intézetét (oki.antsz.hu).

Automata és manuális mérőhálózat
Hazánkban a levegőminőség méré­sét, értékelését mindenekelőtt az Orszá­gos Légszennyezettségi Mérőhálózat (OLM) végzi, a szakmai munkában részt vesz az Országos Meteorológiai Szolgálat is. A hálózat elődje a hetvenes években a megyei Köjálokra épült, több száz mérőponton működött az akkor világviszonylatban is korszerű rendszer. A mérőhálózatot az ÁNTSZ irányította 2001-ig, majd átvette az akkor még önállóan létező Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium. Az OLM alapvetően két részből áll: az automata állomások (országosan mintegy nyolcvan) folyamatos mérést végeznek, amelyek a főbb légszennyező komponensek (NO, NO2, NOx, SO2, CO, O3, PM10, PM2,5, PM1, BTEX) széles körét ölelik fel. A manuális állomások pedig mintegy kiegészítik a rendszert, az itt gyűjtött minták elemzése (pl. nehézfémtartalom, poli­ciklusos aromás szénhidrogén-vegyü­letek) laboratóriumokban és jóval na­gyobb pontossággal történik. A fő­­vá­rosi szmog­riadók elrendelésében döntő sze­repet játszó 12 automata mérő­állomás folyamatosan a szakmai és lakossági kritikák kereszttüzében áll, ugyanis a műszereik jelentős része egyáltalán nem szolgáltat adatokat.

Ez utóbbi a laikusok számára is érthetővé teszi az OLM szikár adatait. Minden nap értékeli 24 magyar város aktuális levegő-egészségügyi helyzetét, előrejelzést és egészségügyi tanácsokat ad, hogy a fennálló levegőszennyezés mellett kinek mire kell fokozottan vigyáznia. Meghatározza az úgynevezett levegőhigiénés indexet (LHI) is, amelynek – a levegőtisztaság-védelmi jogszabályoknak megfelelően – négy fokozata és színkódja van. Az első (kék) fokozat levegőminősége „elfogadható”, a másodiké (zöld) „kifogásolt”, a harmadiké (narancs) „egészségtelen”, míg az utolsóé (vörös) egyenesen „veszélyes”. Jelzésértékű, hogy még a kék fokozat sem a „kiváló” vagy a „jó” minőséget jelenti, a vörös viszont már a szmogriadó riasztási fokozatával egyen­értékű.

Kis szmogriadó-történelem
2009. január és 2015. november között Budapesten 16 alkalommal rendeltek el szmogriadót – a korábbi időszak kiesik, hiszen csak 2008 végén vezettek be önálló küszöbértéket a szálló porra. A hét év közül csupán 2013 maradt ki, de 2011-ben például hatszor – novemberben kétszer is – kellett figyelmeztetni a lakosságot. A másfél tucatból öt „dupla” riadó volt, vagyis először a tájékoztatási fokozatot rendelték el, majd ezt követte a jóval ritkább riasztási fokozat.
A legsúlyosabb szinttel először 2009 januárjában, az eleddig utolsóval pedig 2015 novemberében szembesülhettünk.
A 16 esemény közül 15 a téli, november és március közötti időszakra esett, és a szálló por volt a bűnös. Az egyetlen (tájékoztatási fokozatú) nyári riadóra 2015. augusztus 6-án, a magas ózonszint miatt került sor. Az autóforgalom korlátozása kétszer is kudarcba fulladt: a rendőrség 2009-ben a „páros-páratlan” rendelet megszegőit nem tudta vagy nem akarta büntetni (megfelelő jogszabály híján), 2011 novemberében pedig a frissiben bevezetett piros-fekete környezetvédelmi plakettek körül alakult ki jogértelmezési vita. Mindeközben természetesen a vidéki városokban is számos alkalommal hirdettek ki szmogriadót, elsősorban Miskolc, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Salgótarján és Pécs volt érintett.

Dr. Páldy Anna, az ÁNTSZ osztályvezető főorvosa évtizedes tapasztalatával hosszú órákon, sőt napokon keresztül tudná elemezni a levegőszennyezés különböző összetevőinek és hatásainak mélyrétegeit, vagy éppen a magyar lakosság tragikus egészségi állapotát, de már hozzászokott ahhoz, hogy az újságírók általában évente csak kétszer keresik: a pollenszezon augusztusi csúcspontján és a novemberi szmogriadók idején. (Érdekes egybeesés, hogy mindkét jelenség a hazai lakosság mintegy 20-25 százalékát érinti – sok százezer embert duplán –, ugyanakkor sem a lakosság, sem a döntéshozók nem fogták még fel, hogy a szmog és az allergia mennyire kinőtte már a „múló kellemetlenség” kategóriáját: akár bele is lehet halni.)
Mivel az utóbbi közel négy év legsúlyosabb szmoghelyzetének kellős közepén beszélgetünk, a főorvos asszonyt arra kérem, hogy elsősorban a szálló porra koncentráljunk: miért annyira veszélyes ez a PM10 vagy PM2,5 – és ennek ellenére miért nem vesszük igazán komolyan.
Dr. Páldy Anna szerint általánosságban kijelenthető, hogy – bár a szálló por még a legkisebb koncentrációban is káros – minél apróbb a szemcse átmérője, annál nagyobb gondot okoz. Mindez persze igaz az időtávra is: nem mindegy, hogy évente két vagy kétszáz napot töltünk el szmogos környezetben. A szálló por két nagy csoportja közül a 10 mikrométer átmérőjű „durva” szemcsék a kevésbé veszélyesek: általában a felső légutakban (orrüreg, garat, gége) rakódnak le, és ha egy részük le is jut az alsó légutakba (légcső, tüdő), onnan némi köhögés és nehézlégzés után többnyire ki is ürül. A 2,5 mikrométer körüli „finom” porszemcsék már a tüdőszövetben rakódnak le, és ott úgynevezett steril gyulladásos folyamatokat indíthatnak el, ami hosszú távon csökkent tüdőfunkcióhoz vezet. Ez természetesen csak az egészséges emberekre vonatkozik, mert az asztmások vagy a krónikus légcsőhurutban szenvedők állapota akár néhány szmogos nap után is válságosra fordulhat.

Viszonylag későn kezdték el vizsgálni az 1 mikrométeres vagy annál akár egy-két nagyságrenddel is kisebb ultrafinom por és aeroszol egészségügyi hatását, és meglepően súlyos következményeket találtak. Ezek az – esetleg baktériumot, vírust, gombát is tartalmazó – apró részecskék ugyanis a tüdő léghólyagocskáiból felszívódva bekerülnek a véráramba, ahol elindíthatják a véralvadás folyamatát. Ennek következtében egyrészt vérrögösödés, végső esetben trombózis léphet fel, másrészt pedig csökken az agy és a szív oxigénellátása, szívritmuszavar jelentkezhet. Vagyis nagyon sok szív- és érrendszeri megbetegedés (és elhalálozás) mögött is levegőszennyezés rejlik, csak nem tudunk róla.

A téli szmog legfőbb összetevői a finomszemcsés anyagok

A főorvos asszony szerint a porszennyezés esetleges 20-30 százalékos csökkentése évente több száz emberélet megmentését jelentené, a krónikus betegek állapotának javulásáról nem is szólva. Mivel a városokban a közlekedés, vidéken (télen) pedig a szén-, lignit-, fa- és hulladéktüzelés a legnagyobb részecskekibocsátó, ezekre kellene lényegesen nagyobb figyelmet fordítani, ez azonban már jóval túlmutat az orvosi, egészségügyi hatáskörön.

Levegő Munkacsoport

Az egyik legismertebb környezetvédő civil szerveződés Magyarországon az 1988-ban alakult Levegő Munkacsoport (LM). Az elmúlt 27 évben a részben már elavult technológiájú, kevés hozzáadott értéket előállító ipari fejlesztéseket támogató kormányok általában nagyon nem szerették, ha az LM és más civilek a természet-, környezet- és egészségvédelem fontosságára hívták fel a figyelmüket. Jelentős különbségek mutatkoztak persze az állammal folytatott párbeszédek intenzitása és eredményessége terén. Ma már eljutottak odáig, hogy sok esetben meg sem hallgatják őket.
Pedig lenne mondanivalójuk például a hazai és nemzetközi jogszabályokkal, az áruszállítással, tömegközlekedéssel, dugódíjjal, fűtéssel, koromszennyezéssel vagy éppen a Normafa beépítésével kapcsolatban. Esetleg szót válthatnának az 1998-ban elfogadott Aarhusi Egyezményről is, amely elsősorban a környezeti ügyekben az információhoz és az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférésről, valamint a nyilvánosságnak a döntéshozatalban való részvételéről szól…

Tekintettel az aktuálisan riasztó szmog­helyzetre, Lukács András elnököt is főleg erről a témáról, illetve a lehetséges megoldásról kérdeztem. A szakember egyértelműen elhibázottnak, sőt károsnak és veszélyesnek tartja a budapesti és a vidéki városok szmoghelyzetének kezelését, sőt már annak filozófiáját is. Mivel a városi szálló por egyik legfőbb kibocsátója a közlekedés, vészhelyzet esetén hezitálás nélkül korlátozni kellene a gépjárműforgalmat, mondjuk a 2010-ig érvényben volt „páros-páratlan rendszám” módszerével. Ez ugye, ötvenszázalékos csökkentést jelentene. Ehelyett betiltják a legfeljebb 1-2 százalékot kitevő „fekete matricás” autók közlekedését, viszont arra kérik a lakosságot, hogy a gyerekek, öregek, betegek lehetőleg ne menjenek ki az utcára. Vagyis a közlekedés helyett a lakosságot korlátozzák.

A nagyvárosokban a közlekedés a fő légszennyező

Méréseik tanúsága szerint egyébként is drasztikusan vissza kellene fogni a régi dízelüzemű gépjárművek (személygépkocsik, kisteherautók, autóbuszok) városokon belüli közlekedését, mert legalább egy nagyságrenddel több szilárd részecskét bocsátanak ki, mint a többi jármű. Ellenpróba: egy legmodernebb, Euro 6 besorolású busz szinte tisztítja a levegőt, olyan kicsi a károsanyag-kibocsátása.

Ami a fővárosban a közlekedés, vidéken, főleg a falvakban, a fűtés: már szabad szemmel is látható a települések fölött gomolygó füstköd, a műszerek pedig egészen elképesztő, Budapest belvárosánál is rosszabb adatokat mérnek.

A hulladéktüzelésre nagyobb figyelmet kellene fordítani

Az ok egyértelmű: a lakosok – a ráadásul még rosszul beállított kazánokban, kályhákban – szó szerint mindent (vizes faaprítékot, festett bútort, formaldehides farostlemezt, autógumit, PET palackot, műanyag bálás ruhát) elégetnek, aminek következtében nemcsak a lakásban, de az egész településen egészségtelen lesz a levegő. Különösen, ha még az új „divattal”, a lignitfűtéssel is kombinálják. A visontai Mátrai Erőmű ugyanis (állami engedéllyel) százezer tonnaszám értékesíti a lakosságnak az 50 százalék vizet és rengeteg ként tartalmazó, igen alacsony fűtőértékű, ám olcsó lignitet. Méghozzá osztályozás, vagyis válogatás nélkül, a külfejtés szállítószalagjáról, hogy a hamutartalma még magasabb legyen. A fűtőanyagnak csak megkötésekkel nevezhető termék alig ég, viszont iszonyatos mennyiségű veszélyes, rákkeltő füstöt termel ma már nemcsak Heves megyében, hanem szerte az országban.

Vidéken főleg a fűtés miatt válik veszélyessé a levegő

Egyébként pedig szerintük itthon magát a mérések módszertanát is meg kellene változtatni: szerte a világon mind gyakrabban már nem csupán az egy köbméter levegőben lévő részecskék tömegét, hanem azok darabszámát is vizsgálják. Rendkívül jól jellemzi a helyzetet, hogy az országban erre alkalmas, hiperpontos, hordozható mérőeszköze csak a Levegő Munkacsoportnak van.

Ahogy a meteorológus látja

A világ politikusai az elmúlt évszázadban összehasonlíthatatlanul többet költöttek a légvédelemre, mint a levegőminőség-­védelemre, aminek szép lassan be is érett a gyümölcse. Ma már egyértelműen a Föld legnagyobb problémájának tartják a klímaváltozást, illetve annak áldatlan következményeit, vagyis a klímazónák eltolódását, a tengeráramlatok megváltozását, a szélsőséges időjárási események (felhőszakadás, orkán, hóvihar, szárazság, extrém hideg és forróság) gyakoriságának növekedését. A komoly szakemberek 99 százaléka pedig meggyőződéssel vallja, hogy bolygónk felmelegedésének hátterében bizony az üvegházhatású gázok (szén-dioxid, metán, dinitrogén-oxid, fluorozott szénhidrogének stb.) emberi eredetű kibocsátásának növekedése áll. Vagyis egyfajta globális levegőszennyezés, amelyet lokálisan még meg tudunk spékelni olyan „szmogelősegítő” emberi tevékenységgel, mint a szálló port gyártó erdőirtás, fűtés, közlekedés vagy a kéntartalmú barnaszenek elégetése, aminek következménye a savas eső.

Dr. Haszpra László, az Országos Meteorológiai Szolgálat vezető főtanácsosa, az ELTE címzetes egyetemi tanára a hazai levegőszennyezettség, levegőkémia és ezen belül az üvegházhatású gázok egyik legnagyobb szaktekintélyének számít. Segítségével megpróbálunk elszakadni a szmogszagú lokális valóságtól, és globális szempontból vizsgálni a levegőszennyezést, a klímaváltozást. Csakhogy már az első mondatával megkontrázza a felvezetésünket:
„Az egyetemen két nagyon fontos dolgot próbálok beleverni a hallgatók fejébe. Egy: a Földet egységes egészként kell kezelni, klimatológiai, meteorológia szempontból teljesen értelmetlen különválasztani a globális és lokális jelenségeket. Legfeljebb annyi különbséget tehetünk, hogy egy-egy jelenség – mondjuk egy erős helyi szennyezés – közvetlenül vagy áttételeken keresztül hat a földi klímára, de hogy mindenképpen hat, abban biztosak lehetünk. Már csak a kibocsátott emberi eredetű szén-dioxid miatt is, amely tökéletesen eloszlik a Föld légkörében, és mint tudjuk, a vízgőz után a szén-dioxid a legerősebb üvegházhatású gáz. Jelenleg a szén-dioxid a bolygónk »termosztátja«, míg a »kazán« rengeteg, nagyon összetett, egymással is kölcsönhatásban lévő folyamatból áll.
A másik, amit nemcsak a hallgatóknak, de minden értelmes embernek el kellene raktároznia a fejében: a levegőszennyezés és a klímaváltozás nem csupán meteorológiai probléma! Kissé sarkítva a dolgot: a Föld belső magjától eltekintve szinte nincs olyan természeti vagy társadalmi jelenség, amelyre ne lenne hatással a klímaváltozás. Az átlagember már automatikusan bólogat, amikor szén-dioxid-túltengésről meg az ózonlyukról olvas, de nem hiszi, hogy mindez még az ő életében hatalmas és negatív változásokat hozhat. Pedig egyáltalán nincs kizárva, hogy földi légkörzésben, a tengeráramlásokban és ennek következtében a teljes bioszférában már elindultak azok a visszafordíthatatlan folyamatok, amelyek nemcsak nagy viharokban vagy árvizekben jelennek meg, de teljes gazdasági ágakat, sőt nemzetgazdaságokat tehetnek tönkre.”

A szakember két eklatáns példát is hoz arra, hogy milyen törékeny a földi légkör egyensúlya, és még tudományosan is mennyire megjósolhatatlan a jövő. A szén-dioxid, dinitrogén-oxid, CFC-k (klór-fluor-karbonok) és egyéb üvegházhatású gázok túlzott kibocsátása miatt amúgy is rossz lelkiismeretű gazdasági és tudományos szereplők felfigyeltek arra, hogy a légköri metán folyamatos növekedése úgy 2000 körül megállt, és a következő években stagnált. A szakemberek reménykedve rábólintottak: a természet megoldotta a problémát, létrehozta az egyensúlyi állapotot a kibocsátás és a lebontás között, hurrá.
A kollektív tudományos fejvakarás akkor kezdődött, amikor 2006–2007-ben ugyanazt a metánnövekedési trendet tapasztalták. Ekkor gőzerővel beindultak a legmodernebb földi, légi és műholdas mérések, hiszen mindezt azért már nem lehetett a véletlen számlájára írni. Néhány év múlva kiderült, hogy a plusz metánkibocsátásért két terület felel: az eurázsiai és az amerikai tundra, illetve a trópusi esőerdő. Az első nem okozott különösebb meglepetést, hiszen azt már tudtuk, hogy a felmelegedés miatt az örökké fagyott talajból, az úgynevezett permafrosztból egyre több metán szabadul fel, a trópusi terület fokozott metántermelése viszont újdonság volt. A vizsgálatok kiderítették, hogy az elmúlt időszakban jóval több csapadék hullott a vidékre a megszokottnál, ami a jelek szerint meggyorsította a metántermelő bomlási folyamatokat.
Ha jobban belegondolunk, ez ijesztő jelenség: az ember által beindított felmelegedés, klímaváltozás immár a természet által hajtott ördögi körré alakult át. Az emberi tevékenységek nyomán a levegőbe kerülő több szén-dioxid és metán (mezőgazdaság, hulladéklerakók, kérődzők stb.) ugyanis fokozza az üvegházhatást. Ettől magasabb lesz a hőmérséklet és több a csapadék, a bomlási termék és a természetes eredetű metán… Vagyis kiderült, hogy végső soron a metán mennyiségének növekedése mögött sem az anyatermészet, hanem az ember áll: a szén-dioxidból némileg bonyolult módon „sikerült” metánt gyártanunk, és ezzel felgyorsítanunk a klímaváltozást. Legalábbis egyelőre nem találunk más magyarázatot a jelenségre.

Nézzünk egy másik példát a természet és a természettudomány közötti sokmenetes „küzdelemre”. Azt már régóta tudják a szakemberek, hogy a sztratoszférában (leginkább 20-30 kilométer magasságban) lévő vékony ózonréteg szó szerint életmentő a bolygónk számára. Amennyiben ugyanis a Napból származó káros UV sugárzás akadálytalanul jutna el a felszínig, gyakorlatilag megszűnne a szárazföldi élet, mert az ultraibolya sugárzás szétroncsolná a DNS-eket, és felbontaná a kémiai kötéseket. Mivel ez a jótékony ózon (O3) hártya már több milliárd éve óvja a földi bioszférát, a tudósok felettébb meglepődtek az 1970-es, 1980-as években, amikor kiderült, hogy ez az ózonréteg néhol igencsak elvékonyodott, sőt az Antarktisz (és kisebb mértékben az Arktisz) fölött „kilyukadt”.

A tudósok a hetvenes években figyeltek fel az ózonréteg sérülésére

A kutatások megállapították, hogy az ózon csökkenésének fő oka a CFC-k jelenléte a sztratoszférában. Az emberiségnek nagy nehezen sikerült egy stabil, olcsó, nem mérgező, nem gyúlékony és nem oxidálódó anyagot találnia, amelyet aeroszolos palackok és gyógyszerek hajtógázaként, hűtőközegként, oldószerként és még sok egyéb célra használhattak. Évtizedek múltán viszont pontosan ezekről az „ártatlan” CFC-kről derült ki, hogy molekuláik a sztratoszférába is feljutnak, ahol a bennük lévő klór több láncreakció eredményeként egyszerűen elpusztítja az ózonréteget. Az oly ritka nemzetközi összefogás (a CFC-k betiltása) kézzelfogható eredményt hozott az elmúlt harminc évben: az antarktiszi ózonlyuk némi éves hullámzással ugyan, de érezhetően kisebb lett. Hogy ennek a visszarendeződésnek ezen kívül még milyen más jelentősége is van bolygónk fenntarthatósága szempontjából, azt csak most kezdik sejteni és kutatni a szakemberek.
A poláris ózonlyuk nagysága ugyanis nemcsak a szárazföldi életre hat, de befolyásolja az Antarktisz körüli jellegzetes tengeráramlat sebességét, illetve az itt a mélybe bukó hideg tengervíz mennyiségét is. Márpedig ez a poláris tengervíz a legnagyobb „elnyelője” a Föld fölösleges és káros szén-dioxid-tömegének. Ha ez az óceáni „szolgáltatás” nem létezne, bolygónk átlaghőmérséklete már most jóval magasabb lenne, annak minden következményével együtt.

Hogy a tudós társadalom még ezen a sikeres területen se nyugodhasson meg, kiderült viszont, hogy a CFC-k helyettesítésére szolgáló, szigorúan klórmentes anyagok nagy része (például a fluor-szénhidrogének, a HFC-k) ugyan békén hagyják az ózonréteget, ám mégiscsak üvegházhatású gáznak bizonyultak. Vagyis lehet újabb anyagok után kutatni, és most már valóban valami hathatósat tenni a globális levegőszennyezés és klímaváltozás ellen.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka