2017. december 12.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Világbajnok csapat élén

„Amikor az ember rájön, hogy olyanra bukkant, amire senki más, a felfedezés élménye min­denért kárpótolja. Örömmel tapasztalom, hogy a sikerek és a kudarcok aránya nálunk olyan, hogy az további munkára sarkall” – nyilatkozta magazinunknak Nagy Péter, az Országos Onkológiai Intézet tudományos igazgatója, akit előző megszólalónk, Geiszt Miklós ajánlott.


Édesapja orvos, édesanyja gyógyszerész, végül Ön is az egészségügyben kötött ki. De miért választotta akkor a vegyész pályát?

– Ha „bűnöst” keresek, a gimnáziumi kémiatanárnőmet, Andó Jánosnét kell megneveznem, aki rendkívül lelkesen, elhivatottan, okosan, a középiskolások számára érthetően magyarázta ezt a sokak által nem szeretett tárgyat. Az egri Gárdonyi Géza Gimnázium biológia–kémia szakos osztályába jártam, ahol azon szerencsések közé tartoztam, akik a kémiaórákon kísérletezhettek. Az osztály zöme biológia fakultációra akart később menni, Andó Jánosné sokszor mondta, hogy aki a kémiát jól érti, az később a biológiát sokkal jobban tudja, mert az utóbbi molekuláris alapjainak megértéséhez kémia kell. Pályám során ez a megállapítás többször beigazolódott. Én a kémiát választottam. Az érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudomány­egyetem vegyész szakán végeztem.

Miért Debrecen, és miért nem Budapest?

– Másodikos gimnazistaként középfokú angol nyelvvizsgát tettem – a szóbeli vizsgára legközelebb Debrecenben volt lehe­tőség, az egyetemen, aminek a miliője teljesen elvarázsolt. Ennyi kellett, illetve ezt erősítette, hogy a debreceni vegyészoktatás kimagasló nívójú volt – az engem érdeklő szervetlen kémia és fizikai kémia területén a legjobbak között emlegették.

Egyetemistaként az Országos Tudomá­nyos Diákköri Konferencián második lett. Ha nincs ez a kiugró eredmény, lehet, hogy nem is lesz kutató?

– Kizárt. Amióta az eszemet tudom, mindig a tudomány érdekelt. Új dolgokat akartam megtudni, új mechanizmusokat felfedezni a bennünket körülvevő világban. Ez vonzott. Aminek egyébként nincs családi indíttatása, hiszen kutató rokonom nincs. Másodéves koromban TDK-zni hívtak. Akkor elindult egy nagyszerű folyamat, ami a mai napig kitart.

Szokatlan, hogy valaki egyszerre két helyen PhD-zik, márpedig Ön a debreceni és a stockholmi egyetemen is ezt tette. Mi erre a magyarázat?

– Egyszerű. A debreceni egyetem szervetlen kémiai tanszékének egyik kutatócsoportja, ahol én is dolgoztam, szoros kapcsolatot ápolt a stockholmi Királyi Műszaki Egyetem szervetlen kémiai tanszékének egyik csoportjával. Az együttműködésnek köszönhetően jutottam ki a svéd fővárosba, ahol olyan speciális műszerrel kísérletezhettem, ami Debrecenben nem volt, ellenben alapvető volt a kutatásainkhoz. Mindkét helyen sokat dolgoztam, úgy tartottam logikusnak, ha mindkét helyen megvédem a PhD-mat.

Svédország után három és fél éven át az Egyesült Államokban dolgozott. Mit kapott a tengerentúlon?

– Nagyon komoly iskola volt. Szakmailag is váltottam, mert a szervetlen kémiát magam mögött hagyva a biológiai rendszerekben fontos fizikai kémiai kutatásokat kezdtem el. Normanban, az Oklahomai Egyetemen voltam, ahol a sok befektetett energia meg­térült: tizenhárom cikket írtunk a témavezetőmmel.

Nem maradt az Egyesült Államokban, de nem is jött vissza Európába, hanem Új-Zéland volt a következő állomás. Ezt a szigetországot nem a tudományos kutatás fellegvárai között szokták emlegetni. Mi vitte oda?

– Az Egyesült Államokban állást ajánlottak, a publikációk sorban jöttek, ennek ellenére úgy éreztem, ahhoz, hogy valóban nagyot alkossak, a biológia világát jobban meg kell ismernem. Az USA-ban biológiailag fontos rendszereket vizsgáltunk, de szigorúan kémiai megközelítésben. Annak ellenére, hogy Új-Zéland valóban nem a tudomány fellegvára, az én szakterületem egyik legelismertebb kutatója, Christine Winterbourn az Otago Egyetem christchurchi patológiai tanszékén harmincnyolc fős csoportot irányított. Kémikusok, biológusok, orvosok egyaránt dolgoztak nála. Nagyon sok jelentkező közül választott ki – az volt addigi életem legkomolyabb szakmai megmérettetése. A kémiai tudásomat adtam, cserébe betekintést nyertem a biológia világába. A vállalt feladatok mellett arra is jutott időm, hogy saját kutatási témát vigyek – a professzor asszony felajánlotta, hogy nyugodtan használhatom a műszereket.

Európai reintegrációját a Marie Curie-ösztöndíj segítette, illetve az, hogy Kásler Miklós, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatója hazahívta. Mivel keltette fel a figyelmét, hiszen már hosszú évek óta külföldön élt?

– A családdal Új-Zélandon már karnyújtásnyira voltunk a letelepedéstől. Feleségem munkát kapott, nagyobb lányom az egyik legjobb iskolába került be. Én két nagyon komoly pályázatot nyertem el. Minden jel arra mutatott, hogy tartósan berendezkedünk a világ túlsó felén. Erre mégsem került sor, mert számunkra a hazánk és a családunk nagyon fontos. A Debreceni Egyetemre is hívtak, de Kásler professzor olyan körülményeket és perspektívát ígért, amit nem utasíthattam vissza. Egy osztály vezetését bízta rám, amit az ország akkor legjobb tömegspektrométerével szerelt fel.

Nagy Péter 1976-ban Egerben született, az ottani Gárdonyi Géza Gimnáziumban érettségizett. A Debreceni Egyetemen 2000-ben szerzett vegyészdiplomát, négy évvel később ugyanott, illetve a stockholmi Királyi Műszaki Egyetemen egyszerre védte meg PhD-fokozatát. Az Országos Onkológiai Intézet nemzetközi kapcsolatait 2013-tól irányítja, 2017-től pedig már tudományos igazgatóként is dolgozik. 2012-ben habilitált, 2016-tól a Debreceni Egyetem címzetes egyetemi docense, az MTA doktora címet 2016-ban szerezte meg. Angolul, németül és svédül is beszél.
Az Országos Onkológiai Intézet betegek ezreit látja el évente. Mi szükség van itt alapkutatással foglalkozó részlegre?

– Nem idegen az alapkutatás az ilyen intézmények életében. Intézetünk néhány éve megkapta a nemzetközi akkreditációt az Európai Onkológiai Intézetek Szövetségétől, az OECI-től – egyetlenként Kelet-Közép-Európában. Ennek köszönhetően sok EU-s projektben mi reprezentáljuk a kelet-közép-európai régiót. Sokat járok külföldre, auditorként belelátok ezeknek az intézeteknek a működésébe, így tudom, hogy az alapkutatás fejlesztése Nyugat-Európában elsődleges cél. A legnagyobb centrumokban régóta igen erős az alapkutatás. A legtöbb új, célzott immunterápiás szer ugyanis az ilyen tudományos műhelyekből kerül ki. Ebbe az irányba megy a tudományos világ. Kásler professzor erősíteni akarta ezt a vonalat. Meg akarta honosítani a fehérjék teljes körű, összetett, minőségi és funkcionális vizsgálatát, és az ezt végző molekuláris biológiai, illetve sejtbiológiai területet, azaz a proteomikát. Én éppen ezt a területet néztem ki magamnak Új-Zélandon. A kettőnk elképzelése találkozott.

Rákkutatással foglalkozik vegyészként. Sohasem érezte hiá­nyát a biológiai, orvosi tanulmányoknak?

– Éppen azért mentem Új-Zélandra, hogy a biológiába, biokémiába beletanuljak. Az orvosi irányú képzésem ebben az intézetben folytatódik. Itt láttam bele a gyógyítás útvesztőibe, a problémákba, a daganatkutatással kapcsolatos fontos kérdésekbe.

Szabad gyökök és reaktív oxidáló-, redukálószerek szerepét vizsgálja. Miért fontos ezeknek a megismerése?

– Ez a terület azért nagyon érdekes, mert mindenki hallott arról, hogy a szabad gyökök, oxidálószerek károsak, különböző betegségek kialakulásáért felelősek, hatásukat megfelelő antioxidánsokkal ellensúlyozni kell. Ennél azonban ma már jóval előrébb tartunk. Tudjuk, hogy az oxidálószerekre szükség van a szervezetben. Kényes egyensúly kell, mert a túl sok, de a túl kevés sem jó ezekből. A terület egyik nagy áttörése annak bizonyítása volt, hogy a sejten belüli kommunikációért felelős bizonyos jelátviteli folyamatok vezérlésében is fontos szerepük van (lehet) az oxidálószereknek. Három nagyon komoly, magas impakt faktorú szakmai folyóirat dedikáltan számol be a terület eredményeiről.

Melyik eredményére büszke?

– 2016 januárjában jelent meg a rangos Science Advances folyóiratban az a cikkünk, amelyben a közvélemény szemében pusztán büdös gázként ismert kénhidrogénre új módszert dolgoztunk ki, amivel a vegyületnek a sejtek kommunikációjában betöltött szerepét lehet vizsgálni. 1998-ban az orvosi Nobel-díjat a nitrogén-monoxid mint jelátviteli molekula fiziológiás szerepének tisztázásáért adták. A kénhidrogén egy másik jelátviteli molekula, amelyet évtizedeken keresztül szinte kizárólag toxikus hatása miatt vizsgáltak. Amikor kiderült, hogy a szervezetben kénhidrogént termelő enzimek találhatók, elindult a vegyület fiziológiás szerepének vizsgálata. Ebbe a munkába a legelsők között csatlakoztunk – a tizenegy témaindító és meghatározó kutató között engem is megemlítenek. Mi a jelenség molekuláris mechanizmusait kutatjuk, ezek megismerésében volt alapvető jelentőségű a 2016-os cikkünk. Október utolsó napjaiban a Nature Communicationsben megjelent közleményünkben egy új, ezekben a folyamatokban meghatározó szerepet játszó enzim működését írtuk le. Azt gondolom, ez a pub­likáció nagy port kavar fel, mert átírja az ide vonatkozó korábbi elképzeléseket.

Milyen nemzetközi programokban vesznek részt intézeti szinten?

– Kettőt emelek ki. Az Eurocan Platform Projektet a Karolinska Egyetem rákcentrumának főigazgatója indította el, ezzel 28 európai rákcentrum összefogását valósította meg, nem kutatócsoportok, hanem centrumok közötti kollaboráció szintjén. Ennek hatására elindult az európai Health Research Council, az amerikai National Institutes of Health (NIH) hasonmása. Az úgynevezett Bench-Can Project célja, hogy a komprehenzív (átfogó – a szerk.) rákkezelést EU-s szinten a kezelés referenciapontjainak meghatározásával standardizálni lehessen. A tavaly zárult munkából sikerrel vettük ki a részünket.

2011-ben hozták létre az intézet Molekuláris Immunológia és Toxikológia Osztályát, amit azóta is vezet. Közben a nemzetközi kapcsolatokat igazgatja, majd tudományos igazgató is lett. Emellett habilitált, és az MTA doktora címet is megszerezte. Nem sok ez egy kicsit ilyen rövid idő alatt?

– Tény, nincs időm unatkozni. Számomra az élet sava-borsa a tudományos munka. Nagyon hatékonyan működő csoport alakult itt ki, ami nem ment egyszerűen, hiszen kívülről kerültem az intézetbe. Kétséges volt, hogy miként sikerül idevonzani a tehetségeket. Az eredményeinkkel sikerült. Tehetséges emberekből áll a csapat, Pro Scientia aranyérmesen át különböző tehetségkutató versenyeken kitűnő emberekből áll a közösség. Az egyik kolléganőm öt évet dolgozott a NIH-ben, egy másik az Európai Tudomá­nyos Akadémia (Academia Europaea) fiatal kutatókat elismerő Burgen Scholar kiválósági díját vehette át. Sok a munka, nem unatkozunk, de az eredmények is jönnek, ami mindenkit motivál. Megdolgozunk a szakmai sikerekért.

Hajtóerőt jelent, hogy az ember érzi, fontos, amit csinál?

– Fontosak az impakt faktorok, a jól csengő folyóiratokban való publikálás – ezek azt mutatják, hogy amit az ember tesz, az magas színvonalú –, de a legfontosabb mégis az, ha olyasmit fedezünk fel, amivel a betegeken segíthetünk. Ez az értelme az egésznek. Ha mi nem is fedezünk fel egy rákgyógyszert, a mi munkánk révén mások előállíthatnak olyan hatóanyagot, amely egy adott daganattípus ellen hatékony lehet.

Milyen vezető?

– Jók a visszajelzések. Azt gondolom, hogy szeretnek a munkatársaim. Megbíznak bennem, magánemberként is számíthatunk egymásra. Ennek ellenére egy vezetőnek nem csak a megfelelő munkahelyi légkört kell biztosítania, időnként mások számára kényelmetlen döntésekre is szükség van. Ez a nehéz rész, de kikerülhetetlen. Mivel teljesen más profilt kapott az osztály, egyetlen asszisztens kollégától eltekintve teljesen kicserélődött a csapat. Túlzásnak tűnhet, mégis azt mondom, világbajnok csapattal dolgozhatok.

Milyen jövőképpel kecsegteti munkatársait?

– Mindenki egyért, egy mindenkiért – ezt vallom. Akkor haladunk, ha a munkában mindenki megtalálja a saját örömét és a saját érdekét. Rendkívül tehetséges fiataljaink szárnyalnak, tisztában vagyok azzal, hogy néhányan hamarosan máshol dolgoznak majd. De a helyükre hasonlóan tehetségesek jönnek. A tudomány világa arról szól, ha valaki a megfelelő tréninget megkapta és ambíciói azt diktálják, akkor továbbáll, például azért, hogy saját kutatócsoportot alakítson. Nem szeretnék abba a hibába esni, amit több helyen láttam, hogy a csoportvezető csak a saját érdekeit szem előtt tartva próbálja visszatartani tehetséges kollégáit. Ha viszont valaki jó munkát végez és szeretne maradni, azt nagyon megbecsüljük. Nekem akkor lesz a legjobb, ha nekik jó lesz.

Alig fél évtized alatt vonzó kutatóhely lett ez a bázis?

– Azzá vált. Az induláskor nem sokan ismertek, ma már egyre többen jelentkeznek úgy is, hogy nincs meghirdetett állásunk. Híre ment, hogy itt a tudomány központi szerepet játszik.

Hogyan viseli a kudarcot, hiszen kétlem, hogy mindig minden ötlete rögtön eredményt hozott?

– A kudarc része a mindennapjainknak. Sőt, azt mondom, az ötletek és a kísérletek nagyobb hányada kudarcélménnyel végződik, ami valahol érthető, hiszen olyan dolgokat teszünk, amit korábban soha, senki. Ezzel magyarázható, hogy hosszú és rögös út vezet egy-egy felfedezésig. Rengeteg zsákutcából fordulunk vissza. Az embernek vastag bőrt kell növesztenie, meg kell tanulni a kudarcot kezelni. Ha valaki erre nem képes, nem való erre a pályára. Ugyanakkor, amikor az ember rájön, hogy olyanra bukkant, amire senki más, a felfedezés élménye szenzációs, az mindenért kárpótol. Örömmel tapasztalom, hogy a sikerek és a kudarcok aránya nálunk olyan, hogy az további munkára sarkall.

Idén a miskolci Lévay József Református Gimnáziumban, a Budai József Biológia Versenyen vállalt fővédnökséget. Miért?

– Dóka Éva kolléganőm édesanyja ebben az intézményben oktat. Ő kért fel erre a feladatra, amit nagy örömmel elvállaltam. Azért, mert nagyon sokra tartom az ott folyó oktató-nevelő munkát. Szívvel-lélekkel gondozzák a tehetségeket, hihetetlen energiával szervezik ezt a versenyt. Elmentem, és életem egyik legnagyobb kihívását éltem át: egy órán át kellett úgy beszélnem a tudomány világáról gimnazistáknak, hogy megértsék, és ne legyen unalmas. Célom volt, hogy valami olyat adjak, ami felkelti az érdeklődésüket a kutatói pálya iránt. Hatalmas élmény volt, mert rendkívül jó kérdéseket tettek fel. Vannak még okos, a világra rácsodálkozó elmék.

Feleségével kettesben indultak külföldre. A sok csatangolás és utazás, beilleszkedés a különböző földrészeken nem volt könnyű. Kellett hozzá egy sziklaszilárd családi háttér – nyilatkozta három éve. A neje mit profitált ezekből az évekből?

– Kapcsolatunk elején sokat ingáztunk, mert akkoriban éppen Svédországban tartózkodtam. Hol ő jött hozzám, hol én utaztam haza. Közgazdász végzettségű párom számára a külföldi utak elsősorban az anyaságot jelentették. Azt az időt, amit egyébként is a gyerekekkel töltött volna, az Egyesült Államokban és Új-Zélan­don fordította a lányok nevelésére. Hazatérve Szentendrére köl­töztünk, ahol a feleségem is megtalálta a számítását. Az önkormányzat kulturális, idegenforgalmi és sportintézményeinek gazdasági ügyeit irányítja. Nem bicsaklott meg a saját pályája az én tudományos karrierem miatt. Egymást segítjük, mert egy házasság nem szólhat egyetlen emberről.

Nagyobbik lánya az Egyesült Államokban, a kisebbik Új-Zélandon született. Visszatérhetnek még ezekre a helyekre, vagy hosszú távra rendezkedtek be itthon?

– Az utóbbi igaz ránk. Itt tartanak a szüleink, a rokonok, a barátok, a munkánk. Letelepedtünk, amibe belefér, hogy rövidebb időszakokra külföldre menjünk, de a bázis Szentendre. Éppen túl vagyunk egy lakásfelújításon.

Néhány évvel ezelőtt részt vett a Játék határok nélkül című vetélkedőn, ahol nem a tudására, hanem az erejére, ügyességére volt szükség. Hogyan lett csapattag?

– Egyetemista voltam, amikor a város benevezett erre a vetélkedőre. Barátaimmal úgy gondoltuk, kipróbáljuk magunkat. Gyerek­koromtól sokat sportoltam, reméltem, hogy nem vagyok esélytelen. Majd kétszáz fiú és kétszáz lány közül választották ki három hónap alatt a várost képviselő versenyzőket. Büszke vagyok arra, hogy egyetlen ember voltam a csapatban, aki sohasem volt élsportoló. Nagyon klassz móka volt.

Napjainkban is jut ideje a tudományon kívül másra?

– Természetesen. A gyerekekkel bohóckodni kell, anélkül nem megy. Az új dilim a wakeboardozás, ami a vízisízéshez hasonlít, de egy deszkán siklik az ember. Négy éve kezdtem el. Családi motorcsónak híján az Omszki-tóra megyek, ahol egy kábelpályán vontatom magam. Télen síelni járunk. Sportos család vagyunk, egyikünk sem bújja a tabletet, amikor otthon vagyunk. A nagyobbik lányom szeret olvasni, a kisebbik inkább a főzést és a kreatív alkotómunkát részesíti előnyben. Mindketten nagy sport- és zenekedvelők. Rendkívüli a viszonyunk.

Elégedett az életével?

– Rendkívüli módon. A gyerekeknek próbáljuk átadni, hogy mi hogyan szeretünk élni. Többektől visszahallom, hogy versenylovakat nevelünk belőlük. Nem tudom, de az biztos, hogy mi a feleségemmel azok vagyunk. Szeretjük a munkánkat, a hivatásunkat. Felettébb fárasztó ugyan, de teljes életet élünk.

Kit ajánl következő beszélgetőpartnernek?

Kásler Miklóst, az Országos Onkológiai Intézet főigazgatóját ajánlom. Professzor úr nagy formátumú gondolkodó, aki nemcsak a magyar onkológiában, de a magyar történelemkutatásban is maradandót alkot.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka