2015. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, tudomány, atomenergia, innováció, disszemináció, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet, megújuló energia, egyetem, it
2015. augusztus 18.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Zöldenergia: fordulat vagy forradalom?

Az amerikaiak Clean-energy revolution néven emlegetik a zöldenergia világméretű és robbanásszerű térnyerését. Magyarországon zöldforradalom vagy zöldenergia-forradalom címkéket ragasztgatunk rá, csak a folyamat vitathatatlan élharcosai, a németek maradtak meg a visszafogott Energiewende (energiafordulat) kifejezésnél. A kérdés eldöntésére, illetve a világtendenciák felvázolására ifj. Chikán Attilát kértük meg. A megújuló alapú villamosenergia-termeléssel és alternatív energetikai megoldások nyújtásával foglalkozó ALTEO Energiaszolgáltató Nyrt. vezérigazgatója arról is ismert szakberkekben, hogy szuverén gondolkodóként, saját neve alatt egy igazi „zöldblogot” is vezet.


Akkor tehát: fordulat vagy forradalom?

– Maradjunk inkább a fordulatnál, hiszen semmi olyan „forradalmi” esemény nem történt a megújuló energiák terén az elmúlt hónapokban vagy éppenséggel években, ami alapjaiban rengette volna meg az iparágat. Egészen egyszerűen arról van szó, hogy beérett egy több évtizedes folyamat, a véleményformálók és a döntéshozók pedig rájöttek arra, hogy a „zöldenergia”, a megújulóenergia-termelés többé már nem sokadlagos jelentőségű. Ma már egyáltalán nem megmosolyogtató kísérlet, hanem egy olyan iparág, amely – nagy szavakat használva – az élhető Föld záloga.

Előrelátó gazdasági szakember vagy politikus eddig is tudta, hogy jobb lenne szél- vagy napenergiát használni a szélsőségesen környezetszennyező barnaszén vagy pakura helyett, mégsem történt semmi…

– Így igaz, eddig sem az elmélettel volt probléma, és most sem az történt, hogy a világ döntéshozói egy reggelre kelve kollektíve megvilágosodtak. Kőkemény gazdasági és technikai tényezők játszottak szerepet abban, hogy a megújulóenergia-termelés mára nemhogy elfogadottá, de keresetté is vált, amelybe immár mindenféle állami támogatás nélkül, tisztán üzleti alapon is érdemes befektetni. Ezeket némileg leegyszerűsítve három csoportba lehet sorolni.

Vegyük akkor sorra őket, gondolom, az áresés a legfontosabb.

– Az újságolvasók számára a „zöldenergia” valóban leginkább a szél- és a napenergiát jelenti. Ez valamennyire érthető is, hiszen egy-egy óceánparti, 150 méter magas turbinákból álló szélpark tökéletesen újszerű, látványos és döbbenetes jelenség, a családi házakra is felszerelhető napelemek pedig szó szerint kézzelfogható közelségbe hozzák a megújulóenergia-termelést.

Kevésbé közismert, hogy létezik még vízerőmű, biomasszával, folyékony bioüzemanyaggal, biogázzal fűtött erőmű, továbbá geotermikus energia, sőt a hulladéklerakók vagy a kommunális szennyvíztisztítók területén keletkező depóniagázok és úgynevezett kísérőgázok is lehetnek erőművek „nyersanyagai”. De hogy a kérdésére is válaszoljak: az úgynevezett szolárcellák esetében valóban óriási jelentősége volt az elmúlt évtized szinte exponenciális áresésének, a többi területen nem beszélhetünk ilyen markáns árcsökkenésről, inkább a technikai paraméterek javultak jelentősen, ami persze a gazdaságosság szempontjából szinte ugyanazt jelenti.

Zöld foglalkoztatás
A megújuló energia szektor több mint hétmillió embert foglalkoztat világszerte. Ez ugyan a világ népességének csupán egy ezreléke, de figyelemre méltó a bővülés mértéke: az elmúlt fél évtizedben mindannyiszor meghaladta a 10 százalékot. A legnagyobb munkaadó Kína, közel hárommillió foglalkoztatottal, az Európai Unióban 1,5 millióan, az Egyesült Államokban pedig mintegy 700 ezren dolgoznak ezeken a területeken. Magyarországon úgy 10 ezerre becsülik a zöld foglalkoztatottak számát. A fotovoltaikus gyártás körülbelül 2,5 millió embernek ad munkát a világon, elsősorban Kínában. A folyékony bioüzemanyagok előállításához mintegy 1,5 millió ember munkaereje szükséges. A szélenergia, a biomassza és a biogáz je­­lentősen lemaradva követi az élcsoportot, míg a sor végén a vízenergia és a geotermikus energia áll.
Azért már az első csoportnál tartunk…

– Természetesen. Amit közgazdasági kifejezéssel költséghatékonyságnak is nevezhetünk. Enélkül pedig nem létezik üzlet, és nem létezik piacgazdaság. Tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt a zöldenergia-termelés hívei érvelhettek bármennyire is meggyőzően, a kemény üzletemberek egyetlen szóval le­söpörték az érveiket: drága. És valóban drága volt a zöldenergia, sokszorosa a fosszilisnak, csak állami támogatással lehetett vagy lehetett volna üzleti alternatívaként elfogadtatni. Mára viszont eljutottunk oda – és most kössük egyetlen csokorba a megújulóenergia-termelést –, hogy az ár abszolút elfogadhatóvá vált. A napsütésben gazdag országokban például ma már mindössze 5 cent a napenergia kilowattóránkénti előállítási ára, töredéke az egy évtizeddel korábbinak. Ez az árszint viszont már kedvező adat a befektetők szemében, és ha igazi üzletet lehet kötni, az nagyon sokak fantáziáját megmozgatja. És minél többen csatlakoznak, annál alacsonyabb lesz a belépési korlát, egyre több tőke áramlik ide, és kialakul egy pozitív spirál, ami Németországban már kézzelfogható valóság.

A német helyzetre még szeretnék részletesebben is kitérni, de mi a másik két csoport?

– Talán egy kicsit meglepően hangzik, de az egyik a klímavédelem. A zöldenergia-termelést ugyanis bárhogyan is vizsgáljuk, objektíve globális klímavédelmi célt szolgál. A szakma szokott is azzal viccelődni, hogy azt nem tudjuk ugyan pontosan mérni, hogy mekkora hasznot hoz a megújulóenergia-termelés, de hogy a globális klímavédelemnek kárt nem okozunk, az holtbiztos.

Ez evidenciának tűnhet, ám ha eddig nem volt jelentősége, most miért lett? A klí­ma­védelmi csúcsok eddig inkább klí­ma­vé­del­­mi csődök voltak Kiotótól Koppenhágáig. Azt gondolja a szakma, hogy Párizsban minden más lesz?

– Nézze, éppen tegnap írtam alá azt a bizonyos „egymilliárdos” felhívást, amely Amerikában Live Earth – Road to Paris, itthon pedig Élő bolygónk címen fut. És nem azért, mert naivul azt hinném, hogy ez a reménybeli egymilliárd ember komoly nyomást tudna gyakorolni az amerikai vagy a kínai elnökre, hanem mert ezzel is látványosan meg lehet mutatni, hogy valami alapvetően megváltozott, vagy legalábbis változóban van.

A klímaváltozás elleni küzdelemben is?

– Igen. Nálam sokkal okosabb és igen magas körökbe bejáratos külföldi kollégák mesélik, hogy az utóbbi években a nagy országok vezetői már nem alszanak nyitott szemmel, ha a klímavédelem szóba kerül, mint ahogy eddig tették, hanem érdeklődnek, kérdéseket tesznek fel. Mintha kollektíve rádöbbentek volna, hogy tényleg a huszonnegyedik órában vagyunk, és ha nem kezdjük el kimerni a vizet, akkor elsüllyed a Föld nevű mentőcsónakunk. Ehhez a zöldenergia ugyan lehet, hogy csak néhány kávéscsészényivel tud hozzájárulni, de ki tudja, talán a végén éppen erre lesz szükség a megmeneküléshez.

Tehát valóban vegyük komolyan a világ két legnagyobb környezetszennyezője, Kína és az Egyesült Államok 2014-es megállapodását az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentéséről?

– Szakértők szerint igen. Ami persze nem azt jelenti, hogy holnaptól Kína bezárja az összes környezetszennyező szénerőművét, és az Egyesült Államok sem termel ki több palagázt vagy palaolajat, de állítólag mindkét állam komolyan gondolja, hogy a következő évtizedekben igen jelentősen mérsékelni fogják károsanyag-kibocsátásukat. Mint ahogy szemlátomást azt is eldöntötte a két ország vezetése, hogy a zöldenergia-termelésbe hihetetlen összegeket fektet be. Természetesen itt elsősorban a szélenergia és a fotovoltaikus áramtermelés hoz látványos eredményeket. Kína már jelenleg is a világ legnagyobb befektetője a megújuló energiaforrások terén: csak 2014-ben kerek 90 milliárd dollárt fordított ilyen célokra.

Az Egyesült Államok pedig szép csöndben felépítette a világ egyik legnagyobb szélenergiaparkját, és a napenergia-felhasználás terén is csatlakozott az élmezőnyhöz. Lehet persze fanyalogni, hogy a két gigantikus ország áramtermelésében mindez még csak töredék százalékot jelent, de egyrészt bármilyen érték is vitathatatlanul nagyobb a nullánál, másrészt látni kell, hogy egy hosszú út elején tartanak, illetve tart az egész világ.

Visszatérve a kiindulási pontunkhoz: a zöldenergiát legitimáló hármas csomagból tehát már ismerjük a költséghatékonyságot és a klímavédelmet, milyen tényező van még?

– Az ellátásbiztonság. Egy-két évtizeddel ezelőtt nemcsak a magas ár volt az akadálya a zöldenergia elterjedésének, hanem az a valós félelem is, hogy ha túl sok „pulzáló” zöldenergiát táplálok be a hálózatba, az alkalmatlanná válik a biztonságos villamosenergia-szolgáltatásra. Hiszen a napelem éjjel nem termel áramot, nyáron pedig jóval többet, mint télen, a szél meg hol fúj, hol nem. Hogyan lehet így felelősségteljesen szolgáltatni? – hangzott a kérdés. Mi lesz, ha nincs elég tartalék erőmű, összeomlik a rendszer, a lakosság pedig nem tudja megnézni kedvenc brazil sorozatát vagy a Bajnokok Ligáját?

Sokáig tartotta magát az a vélekedés, hogy a zöldenergia miatt óriási összegekből gyakorlatilag meg kell kettőzni a gyorsindítású és természetesen fosszilis alapú erőművek kapacitását…

– A gyakorlatban persze kiderült, hogy koránt sincs így. Tőlünk nyugatabbra ugyanis nem siránkoztak a szakemberek, hanem számolni és tervezni kezdtek. Ha nem is kétszer akkora, de megfelelő méretű tartalék tárolókapacitásokat hoztak létre, meg­teremtették a számítógépekre és az internetre épülő úgynevezett „okos hálózatot”, amit „smart grid” néven ismernek az angolszász szakirodalomban. Ez utóbbi segítségével egyre nagyobb hálózatokat lehet egyre finomabb módon működtetni, szabályozni, ahol nem okoz gondot a pillanatnyi túltermelés vagy teljesítményhiány, és a hullámzóan érkező zöldenergiát is nehézség nélkül tudja kezelni.

A tárolókkal azért van egy kis probléma, hiszen az energiaipar és az anyagtudomány ugyan hihetetlen fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedekben, de korrekt, nagy hatásfokú és tartós energiatárolót még nem sikerült kifejleszteni…

– Márpedig a hatékony energiatárolás egyértelműen a megújuló energetika legégetőbb kérdése, mondhatni neuralgikus pontja. Amíg ez nincs megoldva, addig mindig ott lebeg némi bizonytalanság az ágazat fölött. Ezért is tartja a szakma, hogy a legjobb akkumulátor még ma is az egy évszázada kifejlesztett szivattyús tározós erőművi technológia. Amikor éjjel áramfeleslegünk van, felnyomjuk a vizet a felső tárolóba, és napközben, amikor a csúcsfogyasztás miatt szükség van rá, a hidrogenerátorokkal áramot termelünk, mégpedig meglepően jó hatásfokkal. Ez persze csak teljes rendszerszinten működőképes megoldás, ráadásul Magyarországon nincs ilyen technológia, és várhatóan nem is lesz. Nekünk például más utat kell keresnünk, elsősorban kicsi – és a megújuló erőművek szinte mindegyike definitíve a kiserőművek közé tartozik –, valamint közepes méretben. Ez a más lehet az akkumulátoros technológia.

Lítiumból máris hiány van a világpiacon…

– Nem vagyok elektromérnök, így nem tudom megítélni, hogy a jelenlegi kínálatból melyik energiatároló a legjobb: a lítiumionos, a lítiumpolimeres, esetleg a folyadékáramos akkumulátor. Amit én látok: az egész világon óriási szellemi kapacitások és összegek mozdultak meg, hogy ezt a problémát minél előbb megoldják, és korántsem biztos, hogy a lítium lesz a nyerő, esetleg inkább egy ma még ismeretlen anyag, amivel még csak most kísérleteznek a kutatólaboratóriumokban. Csak jellemzésképpen: júniusban járt egy kollégám Münchenben, az Intersolar Europe kiállításon, amely a világ legnagyobb napenergiás rendezvénye. Tíz évvel ezelőtt a „tárolósok” egy csendes kis sarokban tömörültek, ma két akkora épületet töltöttek meg, mint a budapesti vásárváros A pavilonja, és folyamatosan óriási tömeg áramlott körülöttük. Ez nem is csodálható, hiszen Németországban a „zöldítés” nem kizárólagosan állami feladat: kisvállalkozások tízezrei álltak rá az új iparágra, és ma már a háztartások millióit szolgálják ki a szolárpanelek, szélkerekek, mini biomasszakazánok vagy biogázfermentorok. Márpedig ezeknek érdemes tárolniuk a megtermelt, ám „fölösleges” áramot, azaz azt az energiamennyiséget, amelyet már nem bír befogadni a rendszer. Ne feledjük: amíg a legolcsóbb energia a meg nem termelt energia, addig a legdrágább a megtermelt, de értelmesen fel nem használt, elpazarolt energia.

Egy konferencián hallottam, hogy az amerikaiak szerint a németek egyszerűen „megőrültek”: leállítják a fiatal és igen olcsón termelő atomerőműveiket meg a szénerőműveik nagy részét is, hogy helyet adjanak a drága zöldenergiának. Igaz, azt is hozzátették, hogy azért nagyon figyeljen oda a világ, mert a németek csak úgy nem szoktak megőrülni…

– Szerintem sem. A németek egyszerűen zseniálisak abban, hogy időben megérezzék, és akár befolyásolják, merre halad a világ. Némileg viccesen szoktam megjegyezni, hogy amikor a Benz és Daimler nevű urak megalkották az automobilt, az sokkal lassabb, büdösebb és főleg drágább volt, mint egy lovas fogat. Szinte teljes értelmetlenségnek tűnt nagyobb összegeket beleölni, aztán mi lett belőle. De említhetném a harminc-negyven évvel ezelőtti autóipari fejlesztéseiket, a számítógépes vagy internetes „meg­érzéseiket” is. Most valóban úgy tűnik a világ számára, hogy Németországban „dupla vagy semmit” játszanak a megújuló energia frontján, de szerintem már most jóval közelebb állnak a „duplához”, és évről évre kevesebb a veszélye annak, hogy totális kudarc érje őket. Már csak azért is, mert én személy szerint is komolyan hiszek abban, hogy a zöldenergia az egész világon óriási áttörés előtt vagy éppen már alatt áll.

Mit nyerhet vagy veszíthet Németország, illetve a világ ezzel a „kísérlettel”?

– Vegyük a kevésbé valószínű forgatókönyvet: valami oknál fogva nem jön be a szélre és napenergiára épülő Energiewende, noha mondjuk egy évtizeden keresztül belepumpálták a német GDP néhány százalékát. A konkurensek átmenetileg örülhetnek, mert a német export nem lesz annyira versenyképes, de a német gazdaság van olyan erős, hogy hamar utolérje önmagát. Némi cinizmussal azt is mondhatnám, hogy legfeljebb ismét bekapcsolják az atomerőműveiket. Ne feledjük: nem azt vállalták, hogy lerombolják, hanem hogy leállítják őket.

És mi történik siker esetén?

– A németek sajnos nem osztották meg velem a hosszú távú stratégiájuk részleteit, de én azt hiszem, nemcsak a Föld megmentése foglalkoztatja őket, hanem az üzlet is. Már­pedig ha ez az „országos méretű kísérlet” eredménnyel jár, attól kezdve szinte biztos, hogy az egész világot ők fogják ellátni zölderőművekkel, komplett energiarendszerekkel, számítógépekkel, technológiával, know-how-val, mi­egyébbel. Ez már most is dollármilliárdos üzlet, amihez a következő évtizedekben nyugodtan hozzáképzelhetünk egy vagy két nullát.

Egyébként hosszú távon mit is jelent a siker Németország és a világ számára: netán a zöldenergia százszázalékos részarányát?

– Évszázados távlatokban szerintem ezt, de ha csak egy-két évtizedet nézünk előre, akkor még a fejlett ipari országokban is értelmetlen dolog lenne ilyen célokat kitűzni. Jelenlegi tudásunkat és technikai fejlettségi szintünket figyelembe véve valahol a 40-60 százalék között lehet az a kívánatos arány, amelyet a zöldenergiával érdemes lehet elérni. Azért ne feledkezzünk el arról sem, hogy a „hagyományos” energetika az egész világon még mindig hihetetlenül nagy üzlet, és dolgoznak a lobbistáik is.

Változó EU-szabályozás
Az Európai Bizottság döntése alapján 2017-től változik a megújuló energetikai iparág támogatási szabályozása. A kötelező átvételi árak helyét a versenytárgyalás és az árkiegészítés veheti át. Egyes megújuló technológiák ugyanis olyan „érett” szintet értek el, ami Brüsszel szerint indokolja az árampiacba való integrálásukat.
A tagállamok 2015-ben és 2016-ban a megújuló energiaforrásokat fel­használó új kapacitásaiknak csak egy kis hányadánál kezdik majd bevezetni a versenytárgyalási eljárást, 2017-től vi­szont már pályázatokat kell majd kiírniuk valamennyi új létesítmény tá­mogatása céljából. Az új szabályok nem visszamenőleges hatályúak, tehát csak az új létesítményekre érvényesek.
Véletlenül sem erről jut eszembe, de Ön hogyan látja a zöldenergia-termelés hazai helyzetét? Átlátja egyáltalán?

– Nem igazán. Mivel ebben és jórészt ebből élünk, itt a cégnél természetesen vannak adataink, benyomásaink és elképzeléseink arról, hogy mi történik Magyarországon ezen a téren. Hogy a dolgok miért, vagy éppenséggel miért nem történnek, arról viszont jóval kevesebb információ szivárog le hozzánk. Létezik ugyan egy 2030-ig szóló Nemzeti Energiastratégiánk, ám arról már kevés információjuk van a piaci szereplőknek, hogy az abban foglaltakat – például a megújuló energia 14,65 százalékos részarányának elérését 2020-ra – a kormány konkrétan hogyan képzeli el megvalósítani.

Attól tartok, hogy nem a szélerőműparkok robbanásszerű fejlesztésével…

– Hazánkban 2006 óta nem adnak ki engedélyt új szélerőmű telepítésére. Hogy miért nem, arra az elmúlt kilenc év során még nem kaptunk választ, viszont kormányzati irányból szinte minden évben felröppen egy hír, hogy majd jövőre. Mi is vehettünk volna nagyon nyomott áron teljesen előkészített szélerőmű-projekteket, de szerencsére nem tettük. Azóta is bennük állna a pénzünk. A korrektség kedvéért azért azt is hozzá kell tennünk, hogy az állam a kötelező áramátvételi szerződésekben foglaltakat mindig teljesíti, azaz pontosan fizet. A külföldi befektetőjelölteknek bátran el merjük mondani, hogy nálunk betartják ezeket a megállapodásokat, ami néhány kelet-európai államra – Bulgária, Románia, Csehország – egyáltalán nem volt igaz az elmúlt időszakban. Ezekben az országokban állami támogatással óriási zöldenergia-kapacitást alakítottak ki, amikor pedig mindez pénzügyileg fenntarthatatlanná vált, gyökeresen megváltoztatták a játékszabályokat.

Megítélése szerint az állam hol tudna a leggazdaságosabban és a legésszerűbben belenyúlni a hazai zöldenergia-termelés rendszerébe?

– Meggyőződésem: a magyar zöldenergia-termelés összességében mélyen a lehetőségei alatt teljesít, de a hőtermelésben minden szempontot figyelembe véve is jelentős előrelépést lehetne elérni. A távfűtő hálózatokra rákapcsolt vagy éppenséggel lokális helyi hőigényeket kielégítő kis biomasszakazánok, biogázfermentorok, esetleg geotermális megoldások az eddiginél jobban segíthetnének felszámolni függőségünket a fosszilis energiahordozóktól. Ehhez azért fel kellene számolni néhány szabályozási és adminisztratív akadályt, például szükség lenne a megújuló távhő szabályozására, vagy bizonyos feltételekkel engedélyezni kellene a biometán betáplálását az országos földgázhálózatba.

Mindent összevetve tehát jó irányba tart a világ a zöldenergia-termelést és -felhasználást illetően?

– Egyértelműen. Még öt-tíz évvel ezelőtt is akadtak olyan energetikai szakemberek, akik alapjaiban kérdőjelezték meg a zöldenergia létét, illetve annak fontosságát. Ma már ilyen hangokat egyáltalán nem hallani, legfeljebb arról folyik a vita, hol állítsuk elő, és milyen arányban használjunk fel megújuló energiát. Meg kell mondanom, hogy az „átbillenés” mögött ugyan a szakemberek évtizedes felvilágosító és meggyőző munkája rejlik, de azért a végső szót mégis a politikusok mondták ki. Amikor a világ GDP-jének több mint felét magáénak tudó Európai Unió, Egyesült Államok és Kína vezetői egyöntetűen azt vallják, hogy a megújuló energiára igenis szükség van, és ennek elterjedéséért valóban tenni is akarnak, akkor vajon milyen fontos kérdések maradhatnak nyitva?•

 
Innotéka