2011. november 5.

Szerző:
Bubrik Gáspár

A fenntartható fejlődés záloga a teljes körű együttműködés

Egy évvel későbbre halasztja a Magyar Professzorok Nemzetközi Szövetsége (MPNSZ) és az UNESCO-UNITWIN szervezet a fenntartható fejlődés holisztikus megközelítése témakörben tervezett nemzetközi konferenciáját, értesült az Innotéka magazin. Információnk szerint, a téma horderejét tekintve, nagyobb érdeklődői körre számítanak, s ezért változik a rendezvény helyszíne is: Veszprém helyett Budapest. Ez viszont nagyobb költséggel jár, amihez megfelelő támogatókat, támogatást is kell szerezni. Ez utóbbi azért nehezebb egy „szokványos” professzori konferenciához képest, mert a témakör kép­viselői az eddigi — állami, kormányzati, üzleti – döntéshozókkal való ütközéseik ellenére sem engednek az alapelveikből. A fenntartható fejlődés holisztikus megközelítése és a megvalósítás eszközei címmel meghirdetett konferencia ötletgazdája és fő szervezője a Svájcban és Magyarországon élő Guy Turchany professzor, őt kérdeztük a témakör kapcsán.


A fenntartható fejlődés meglehetősen közismert – egyes esetekben elcsépelt – fogalommá vált. Ma­napság nemcsak a környezetvédelem, hanem az élet valamennyi területén, az adott tematikára „hangolva” használják, így például a gazdaságban, a pénzügyekben, az oktatásban, a közlekedésben, a politikában vagy akár az egészségügyben, s még lehetne sorolni az „elágazásokat”. Ezt a kört akarják önök bővíteni, vagy a tartalmat kiterjeszteni? Mi az alapja a fenntartható fejlődés problémakör holisztikus megközelítésének?

Guy Turchany

– A szemlélet, az elméleti alap nem új, hiszen Norbert Wiener 1948-ban a Cybernetics (magyarul: Kibernetika), Ludwig von Bertalanffy pedig az 1950-ben megjelent Általános rendszer­elmélet című munkájában meglehetősen pontosan megfogalmazta a rendszerek holisztikus megközelítését. Ebből is adódik, hogy a fenntartható fejlődés lényege nem lehet soha más, mint egy rendszerszemlélet, amely a Brunthland-bizottság által közzétett s híressé vált „három kör” formájában visszaköszön. Ez a szervezet 1987-ben úgy közelítette meg a kérdést, mint három – a társadalmi, a környezet­védelmi és a gazdasági – rendszer egymásra hatását. Azonban a fenntartható fejlődés a közismertté vált Rio de Janeiró-i környezetvédelmi konferencián „ködös” fogalomként jelent meg.

A három kör ugyan érzékelteti, hogy valamilyen rendszerről van szó, de nem vagyok biztos abban, hogy a fogalom alkotói ismerték volna Wiener és von Bertalanffy munkáit. Sőt, szerintem nem is akartak egyformán használatos fogalmat létrehozni, aminek alapján – mindenki számára azonos megközelítéssel és gyakorlattal – a tényleges megoldásokra lehet jutni. Talán nem véletlen, hogy a fenntartható fejlődésből minden „használó” a saját szája íze szerinti koncepciót formálhat, mert a jelentés eleve nem foglalkozott olyan alapvető fogalmak definiálásával, mint például a különbség a fejlődés és a növekedés között. Egy jellemző példa erre: az Európai Unió maastrichti szerződése ugyanabban a kontextusban egyszer fejlődésről, másszor növekedésről beszél. Márpedig alapvető a különbség. Míg ugyanis az első a kultúrát, vagyis az emberi lélek – annak részeként például a szeretet, az empátia, a felelősség, a szabadság – fejlődését jelenti, ami végtelen lehet, addig a második, az eszközök – például utak, épületek, gazdasági növekedés, népesség – számszerű gyarapodását. Ez utóbbi viszont egy adott és véges világban nem tarthat örökké.

A baj az, hogy egy ország irányítói meghatározóan a növekedésben látják minden probléma orvoslását. A növekedésorientált politikát pedig az emberek – vagyis a választók – támo­gatják, mert azt remélik, hogy az egyre jobb életkörülményeket teremt. A hatalmon lévő politikai, gazdasági és vallási klikkek szinte teljesen meg tudnak hiúsítani minden olyan egyéni vagy csoportos kezdeményezést, amely az általuk alkotott rendszer növekedési céljaitól és a szabályoktól eltér. Az újítókat elhallgattatják, marginalizálják, nevetségessé tehetik, megtagadhatják tőlük az előrejutást, a forrásokat vagy a nyilvánosságot. Pedig a megfékezhetetlen növekedés, illetve az azzal járó ökológiai és társadalmi problémák már az 1960-as években megjelentek a fejlett gazdaságú kapitalista társadalmakban, később aztán fokozódtak.

A rendszerelmélet nagy elődjei közé tartozik – megelőzve Ludwig von Bertalanffyt – a kevésbé ismert Bartók György, aki 1939-ben írta: „Így tekintve az ember helyzetét, nemcsak azt akartam látni, hogy mi a helye az embernek ebben a nagy kozmoszban, hanem arra is kíváncsi voltam, hogy miféle értéket, jelentést ad annak. A létezés puszta alapjaitól kellett hát felemelkednem a szellem legmagasabb ormaira, hogy onnan széttekintve kíséreljem megrajzolni az ember filozófiai eszméjét.”

A nyugat-európai országokban a gazdaság- és társadalomkutatók visszatérően használják tanulmányaikban, elemzéseikben, sőt egyetemi tankönyvekben a fogalommá vált: „30 dicsőséges év” kifejezést, amely – a múlt század második felére jellemzően – egyértelműen az anyagi gyarapodás bűvkörére vonatkozik. Csak néhány egyetemi tanárra, egyes kutatókra volt jellemző, hogy a nagy elődök: például a perszonalista filozófusok elméleteihez visszanyúlva kezdték vizsgálni, tanulmányozni a megbonthatatlan egész összefüggéseit. Emmanuel Mounier filozófus, az 1932-ben közreadott Perszonalista kiáltványában a többi között ezt írja: „az ember a kereszténységnek nem az általános valóságában (anyag, eszmék) való, különböző összetevők kereszteződése, hanem egy megbonthatatlan egész, melynek egysége felülmúlja az őt összetevő sokaság összességét, ugyanis az abszolútban gyökerezik”. Ez az abszolút az emberbaráti szeretet. Ennek tükrében – az egzisztencializmus képviselője – Jean-Paul Sartre lényegében ugyanezt vallja az 1944-ben megjelent Zárt tárgyalás című művében. Ebben a materialista és dicsőségre vágyó individualista személy lesz a maga és más hasonmása, ezzel pedig környezete számára a pokol, azaz az ellehetetlenülés.

A rendszerelmélet alapfogalma

Mi az álláspontjuk lényege, vannak-e gyakorlati példák a megvalósíthatóságra, a megvalósításra?
– Wiener és von Bertalanffy elmélete szerint az élő organizmusokat, kissé nagy szavakat használva: az emberiséget, illetve a világmindenséget kibernetikai összefüggésben kell vizsgálni. Az Általános rendszerelmélet természetfilozófiája szerint: az elemi összetevőkön túl mindig az egészet, annak kapcsolatait, kölcsönhatásait, a rendszer önszerveződését és a megismerési folyamatokat kell vizsgálni, ennek alapján kell meghozni a döntéseket. Az egész ugyanis több, mint a részek összege, annak tulajdonságai – mivel az oksági kapcsolatok bonyolult, összetett hálózatot képeznek –, nem következnek az alkotórészek jellegzetességeiből. Von Bertalanffy tanulmányának lényege: a rendszer olyan egészet alkot, melynek komplexitási foka magasabb, mint az alkotórészeinek komplexitási foka, azaz saját tulajdonságokkal rendelkezik. A rendszerelmélet egyrészt a rendszer egy pillanatnyi – vagyis egyensúlyi – állapotáról kíván beszámolni, másrészt az egyik állapotból a másikba való átalakulás, vagyis a visszacsatolás lehetőségének törvényeiről. Holisztikus az a szemlélet, amely egy összetett dolog vizsgálatánál nem éri be az alkotórészek analitikus elkülönítésével, mert a dolog egészét többnek tekinti, mint részeinek és aspektusainak összességét. Ilyen „dolog” lehet például egy ember, hiszen például nem ragadhatunk meg valakit a csontváza, a vérkeringése, a lelkialkata, a műveltsége és további, több tízezer „alkotórésze” puszta halmazaként. Ha azt mondjuk: Ő, akkor olyan egységet mondunk ki, akinek persze a csontváz, a vérkeringés, a lelkialkat vagy a műveltség is „alkotórésze”, mégis együtt több, mint a véges számú komponensek valamilyen szempont szerinti rendezettsége. Az orvostudomány, a biológia, a pszichológia vagy a társadalomtudományok rengeteget tudhatnak az „illetőről”, de hogy ki Ő, arra egyetlen résztudomány sem tud önmagában válaszolni.

Az urbanisztika és a területfejlesztés is ilyen holisztikus megközelítés után kiált: nem véletlen, hogy gyakran kapcsolnak hozzá biológiai metaforákat. Ami pedig a gyakorlatot illeti: Zürichben, a Svájci Műszaki Egyetem Urbanisztikai – később Területfejlesztési – Karán az 1960-as évek vége felé kezdtünk foglalkozni a rendszerelmélet alkalmazásával. Azt vettük alapul, hogy a biológia, az élő szervezet mint „téridő” alakzat, állandó változásban van, tehát valójában „dinamikus bonyolultságról” van szó, ami a szerkezetben lejátszódó, részben periodikus, részben egyirányú időbeli – például anyagcsere, öregedési – folyamatokra bontható. A területfejlesztésről való gondolkodásnak, az urbanisztika tudományának is interdiszciplináris természetűnek kell lennie. Egy várostervezőnek, -építésznek, -kutatónak egyszerre kell például szociológiai, jogi-politikai, építészeti, műszaki-technikai, környezetvédelmi, élettani, sőt antropológiai megfontolásokat szem előtt tartania. Sőt túl kell lépnie a konvencionális tudományok, a problémamegoldó gondolkodás rutinjain, és a várost művészi egészként is kell tekintenie, ugyanakkor nem hanyagolhatja el a spirituális vonatkozásokat sem.

Ennek szellemében figyeltünk föl a Neue Zürcher Zeitung 1966. október 9-i számában megjelent cikkre, amely egy Zürichtől alig 15 kilométerre fekvő faluban felavatott grandiózus lakótelep első épületeiről számolt be. A generálvállalkozó és a hatóságok zengték a terv és a megvalósítás előnyeit, főleg azt, hogy 10-15 ezer ember jut új lakáshoz. De nagy hiba csúszott a számításba: a település lakossága csak egy szavazat többséggel adta áldását az új lakóövezetre. Egy évre rá egy kutatóműhely – melynek én is tagja voltam –, a holisztikus szemlélet alapján, a Volketswillben kialakított lakótelep hatásait kezdte vizsgálni. Nemcsak a tényeket, hanem az összefüggéseket is tanulmányoztuk: a település történelmi hátterét, társadalmi összetételét a projekt előtt és a megvalósítása után, a politikai összefüggéseket, az ökológiai hatástényezőket és így tovább.

Kimutattuk a „bevándorlók” hatását a befogadó társadalomra, a helyi kultúrára, munkakultúrára, a közlekedésre, az oktatásra, az életkorstruktú­rára, az ingatlanspekulációra, akárcsak az ökológiai és a helyi gazdaságra, s még sorolhatnám az összetevőket. A kutatásnak nagy visszhangja volt, és Nyugat-Európában azóta is használják a szakmában, nemcsak utólagos felméréseknél, hanem a tervezéskor is. Ez volt a kiindulópontja annak a törekvésünknek, hogy a genfi egyetemen városbiztonsági kurzus induljon, s az oktatásban a holisztikus szemlélet érvényesüljön. Azt képviseltük, hogy például egy település biztonsági kérdései kapcsán is átfogó módon kell tervezni, nem elég a rendészeti szempontokat alkalmazni, hanem egyebek között figyelembe kell venni a helyi kultúrát, a migrációs és egyéb társadalmi problémákat, a gazdaságot, egészen a tömegrendezvények emocionális hátteréig.

Új fejlemény, hogy az orvostudományban is mindinkább teret nyer a holisztikus-interdiszciplináris gondolkodásmód: néhány egyetemi klinikán – például a vaudi kantonban – a gyógyítás során az embert egészként veszik figyelembe: a testét, a lelkét, valamint a környezetét. Ha történetesen oda bekerül egy hajléktalan beteg, akkor nemcsak ellátják a sürgősségi osztályon, hanem külön szociális részleg vizsgálja az előéletét, igyekeznek az előzményeit felkutatni és az utógondozást megoldani. A problémák holisztikus szempontból való megközelítése társadalmilag előnyös, mi több, gazdaságos is.

Mendöl Tibor, a hazai földrajztudomány egyik kiemelkedő alakja az 1946-ban megjelent, A városföldrajz tárgyköre és feladatai című tanulmányában – egyebek között – ezt írta: „A város összetett, bonyolult megvilágításához nem elégséges egyetlen tudomány lámpása, pedig mindegyik tudomány, amelyik erre a szerepre vállalkozik, látszólag az összetett valóság egészére világít rá. A szociológus is beszél lakóházakról és közművekről, a műszaki várostudomány is megemlékezik a társadalmi rétegek igényeiről, a jogász sem feledkezik meg az anyagi és a szellemi élet egyetlen olyan megnyilvánulásáról sem, melynek zavartalanságát szabályokkal kell biztosítania. Mindegyik a városjelenség egészéről ad képet, de mégsem teljeset s arányaiban sem egyformát. Mindegyik más szemszögből világít rá az egészre, hasonlóan a különböző pontokon felállított lámpához, melynek fénykévéjében mindenestül benne látjuk ugyan a jelenséget, de annak mindig más és más oldala úszik, megnagyítva fényárban vagy merül összezsugorodva a homályba.”

A fenntartható fejlődés minden területére kiterjeszthető a holisztikus megközelítés?
– A problémák holisztikus megközelítése elkerülhetetlen, s mivel ebben a rendszerben minden mindennel összefügg, nincs olyan terület, amely kimaradhatna. Kevésbé ismert, de talán a legjobb példa, hogy több nagyhatalom hadseregének kutatóintézetei – például a NASA vagy a Zentrum für Transformation der Bundeswehr Dezernat Zukunftsanalyse – egyre többször integrálják kutatásaikban a holisztikus megközelítést. Meghatározó szempont és gyakorlat: a fenntartható fejlődés akkor „működtethető”, ha nem a versengésről, hanem a kooperációról szól. Nem versenyeznie kell egy országnak, egy földrésznek a másikkal abban, hogy például mennyivel kevesebb szén-dioxidot bocsát ki évente, hanem olyan együttműködésre kell törekedni és azt megvalósítani, ami világviszonylatban csökkenti a károsanyag-kibocsátást. Nem elég ugyanis egy országnak mindent – pénzt, fáradságot nem kímélve – elkövetnie annak érdekében, hogy ne, illetve minimálisan károsítsa a környezetét, ugyanezt a szomszéd­jának is meg kell tennie, különben, például egy kedvezőtlen széljáráskor, hiábavalónak bizonyul a fenntartható fejlődésben gondolkodó és cselekvő ország erőfeszítése, mert a levegőben átkerül a káros anyag. De így vagyunk ezzel a hétköznapokban: nem elég, hogy sokan nem szemetelünk a közterületen, mindenkinek vigyáznia kell a tisztaságra, különben megfulladunk a hulladékban...

Mennyire egységesek a fenntartható fejlődés holisztikus szemléletét képviselő kutatók, szakemberek?
– Ismereteim szerint elég nagy a konszenzus, de mivel ez a megközelítés sokszor sérti a gazdasági és politikai érdekeket, emiatt nagyobb fórumokon nem tudják megvitatni a téziseiket. A szakértők sok területet képviselnek: vannak köztük csillagászok, egészségügyi, urbanisztikai szakemberek, sőt a nemzetbiztonság területén tevékenykedők is. Ideálisan valamennyi „résztvevőnek” multidiszciplináris hálózatokban kellene együttműködnie, a tagoknak pedig egymás között és más hálózatokkal, valamint a hálózatoknak egymással. Ennek lehetőségét a mai informatika biztosítja. Érdekességként jegyzem meg: ez utóbbi csúcstechnológia nem létezne a rendszerelmélet nélkül. Ez ismét erősíti a kölcsönhatások holisztikus megközelítésének fontosságát.

Kiket és hogyan kell meggyőzni ennek helyességéről, hatékonyságáról, hasznáról? Mennyivel „drágább” a megvalósítása? Kik profitálhatnak a fenntartható fejlődés holisztikus megközelítésének gyakorlatából?
– A fenntartható fejlődéssel foglalkozó kutatók és oktatók körében lényegében elfogadott a holisztikus szemlélet, még ha néha más-más címen jelenik is meg a különböző kultúrákban. A nem holisztikus megközelítés elég ritka a tudóstársadalomban, viszont igen gyakori a gazdasági, a politikai szereplők körében, ám nemigen ismert a média világában. A holisztikus világnézetet az egész társadalommal kell elfogadtatni, mert az emberi és ökológiai egyensúly megbomlása egy súlyos, szellemi természetű válságnak a jele, ami a Földhöz és egymáshoz való személyes kapcsolatunkban nyilvánul meg. Ennek az egyensúlynak, valamint a felebaráti szeretet uralmának a visszaállítását kell tekintenünk a fenntartható fejlődés megvalósulásának.

A cél a biológiai, szellemi és érzelmi dinamikus egyensúly, nem pedig a gazdasági előny. A holisztikus fenntartható fejlődésnek a világ társadalmai, a természet és az emberközpontú gazdaság egyaránt haszon­élvezője lehet. Önmagában a holisztikus szemlélet nem előnyöket teremt, hanem egy rendszer kölcsönhatásait hivatott felmérni és – a dinamikus egyensúly érdekében – a döntéseket ezek ismeretében meghozni. Mindez közvetítési folyamatokat és konfliktuskezeléseket is magában hordoz.

Hogyan, milyen formában lehet, mennyire kell népszerűsíteni a holisztikus gyakorlatot?
– A rendszerelmélet és benne a holisztika nem mozgalom, hanem filozófiai megközelítés, egy módszer, amelyet már az óvodáskortól kell megismertetni ahhoz, hogy az ember egyéni fejlődése során mielőbb megérjen és a gyakorlatban is alkalmazható legyen.

Hol tart jelenleg a konferencia­szervezés?
– Csaknem egy éve dolgozunk ezen, a tartalom lényegében összeállt. Bár a konferenciát az MPNSZ szervezi, számos külföldi tudósra, kutatóra, szakemberre számítunk. Azért, hogy a legjelesebb kutatók, mi több, döntéshozók vegyenek részt a konferencián s ezáltal is minél nagyobb legyen a fenntartható fejlődés holisztikus megközelítésének és gyakorlati alkalmazásának visszhangja szakmai körökben és világviszonylatban, inkább a jövő évre halasztottuk a rendezvényt. Most novemberben a szervezésben részt vevők a több kontinensről várható előadók mondanivalóit hangolják össze. Emellett megvitatjuk a támogatási szempontokat, feltételeket, pályázati lehetőségeket. A forrásszerzés nem lesz egyszerű, mert nem óhajtjuk elveinket gazdasági csoportok és/vagy politikai érdekek szolgálatába állítani. Eddig a Budapesten működő Svájci Nagykövetség támogatja a terveinket, de bízom benne, hogy számíthatunk José Manuel Barroso EU-elnök támogatására is…

Ezt mire alapozza?
– Erről egyelőre csak annyit mondhatok: megalapozott információim vannak arról, hogy az EU-elnöktől nem áll távol a holisztikus gondolkodás…

Először lesz ilyen témájú nemzetközi konferencia? Hogyan esett Magyarországra a választás?
– Igen, először szervezünk ebben a témakörben nemzetközi konferenciát. Egyébként a fenntartható fejlődés holisztikus megközelítésének és gyakorlatának van múltja Magyarországon. Ennek előzménye, hogy 1996-ban – egy francia, spanyol, svájci és ukrán egyetemi hálózat tagjaként – jómagam részt vettem a Local Agenda 21 mintaprojekt kidolgozásában és megvalósításában. Ebbe a programba – javaslatomra – Magyarország is bekerült: 1999-ben a magyar belügyminiszter, illetve a minisztérium támogatásával kidolgoztuk az itthoni mintaprojektet. Ebbe három települést: Egyeket, Karcagot és Kunmadarast vontuk be. A munkában részt vett a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, amely attól kezdve tagja lett a nemzetközi Agenda-csapatnak. E tevékenységgel párhuzamosan – más nemzetközi színtéren – egy grandiózus terv is megvalósult: létrejött a Fenntartható Fejlődés Nemzetközi Egyeteme. Ez dolgozta ki az ENSZ által meghirdetett, A fenntartható fejlődés oktatásának évtizede 2005–2014 című programot. A cél, hogy a fenntartható fejlődés eszméjét és cselekvési programjait az oktatás teljes rendszerében, annak valamennyi szintjén megfelelően értsék és értelmezzék. Az MPNSZ több tagja is részt vett a kezdeményezés ismertetésében, Magyarországon és külföldi egyetemek kutatásaiban. Az UNESCO pedig – a jobb hatékonyság érdekében – létrehozta az UNESCO-UNITWIN hálózatot, amely a fenntartható fejlődés kutatását, oktatását és képzését hangolja össze. E hálózat magyar tagja: a Pannon Egyetem. Mivel több magyarországi kutatás fűződik a hálózathoz, ezért az MPNSZ elnöksége azonnal támogatta a kezdeményezésünket.

Miért kell jövőre halasztani a konferenciát?
– Ennek két fő oka van: az előkészületek folyamán világossá vált, hogy lehetetlen egy hiteles, nemzetközi konferenciát szervezni anélkül, hogy az előadók személyesen ne ismernék egymást és ne cseréljenek előzetesen eszmét az elképzeléseikről. Öt kontinens eminens professzorait várjuk Magyarországra, köztük öt akadémikust, akiknek egymás között is van megbeszélnivalójuk. A másik ok: még nem sikerült hiteles támogatókkal biztosítani az anyagi feltételeket.•

Guy Turchany professzor szakmai pálya­futásáról, a területfejlesztés és az urbanisztika területén végzett főbb tevékenységéről a www.prof-turchany.eu honlapon találhatók információk.


Az interjúban idézett, a gondolatiságot tükröző tanulmányok:

  • Norbert Wiener: Cybernetics (1948)
  • Ludwig von Bertalanffy: Általános rendszerelmélet (1950)
  • Jean-Paul Sartre: Zárt tárgyalás (1944)
  • Turchany Guy, Füleky György, Turcsányi Károly és Vörös Mihály: A fenntartható fejlődés problematikája, előzményei és kilátásai (2007)
  • Turchany Guy, Beranek László, Füleky György, Magyari-Beck István, Turcsányi Károly: A fenntartható fejlődés: mítosz vagy valóság? (2004)

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka