2014. március 5.

Szerző:
Bogdán Zoltán

A Föld jól meglenne az ember nélkül is

A „klímaváltozás” szó az elmúlt két évtizedben még az átlagember agyába is befészkelte magát, a „biodiverzitás” viszont bizonytalanul lebeg a semmiben. Pedig 1992-ben, a híres riói konferencián nemcsak az Éghajlat-változási Keretegyezményt, de a Biológiai Sokféleség Egyezményt is aláírták. A bioszféra méltatlan háttérbe szorulásának okairól első kézből kaphatunk információt, hiszen Pataki György, a Corvinus Egyetem Környezetgazdaságtani és Technológiai Tanszékének docense tagja az ENSZ égisze alatt létrejött Biodiverzitás és Ökoszisztéma Szolgáltatások Kormányközi Bizottság (IPBES) szakértői testületének.


Hogy egy biológus, fizikus vagy más ter­mészettudós tagja ennek a bizottságnak, az magától értetődik. De mit keres közöttük egy közgazdász?
– Kicsit amolyan tolmács vagy „humán interfész” szerepet szánnak nekünk és a szociológusoknak, akik a gazdasági szereplők és a politikus döntéshozók számára mintegy lefordítják a természettudós kollégák tudományos eredményeit. Mondjuk, milyen rövid, közép- és hosszú távú gazdasági következményei lesznek vagy lehetnek a természet­károsításnak, a biológiai sokféleség csökkenésének vagy az ökoszisztémák pusztulásának. Egyébként ezekbe a testületekbe, érthető módon, elsősorban nem „konvencionális” közgazdákat várnak, hanem az úgynevezett „ökológiai közgazdaságtan” képviselőit, akik másképpen szemlélik a világot.

Mit lát másképpen egy „zöld” közgazdász, mint a többiek?
– A „mainstream” közgazdászok bele­ragadtak a piac-pénz-növekedés-GDP világába, és kevéssé figyelnek a természeti környezetre, a Föld globális ökoszisztémájára, ami szerintünk manapság már igen súlyos hiba. Ők a gazdaságot és a természetet két különálló rendszerként szemlélik, míg a transzdiszciplináris tudománynak számító ökológiai közgazdaságtan a természet, a társadalom és a gazdaság egymásba ágyazottságát és dinamikus egymásra hatását, illetve koevolúcióját feltételezi, amelyben a természet „egészsége” a legfontosabb – a másik két rendszer működése szempontjából is.

Gondolom, itt lépnek be a képbe az „öko­szisz­téma-szolgáltatások” (Ecosystem Ser­vices), amelyek a bizottság nevében is szerepelnek. Csak tudnunk kellene, mit jelentenek…
– A rövid és remélhetőleg közérthető meghatározás szerint „azok a javak és szolgáltatások, amelyeket az emberek az ökoszisztémákból, a természetből nyernek”. A víz, az élelmiszer, a fa, a takarmány fontosságára és hasznosságára már évezredek óta nem kell felhívni az emberiség figyelmét, és mintegy kétszáz éve a turizmus, rekreáció, a tájban való gyönyörködés is elfogadott kedvtelés lett. Az elmúlt egy-két évtizedben viszont igencsak fontossá váltak az úgynevezett „szabályozó szolgáltatások”, vagyis hogy az ökoszisztémák képesek az emberi életet biztonságosabbá, élhetőbbé tenni. Gondoljunk csak az éghajlat-szabályozásra, az árvíz és az erózió elleni védelemre vagy a mezőgaz­dasági termésátlagokat döntő módon befolyásoló beporzásra. E „szervizszolgáltatások” értéke és fontossága leginkább akkor tűnik fel, amikor hiányoznak. A klímaváltozás miatt egyszerre lezúduló, hatalmas esők érkeznek, de a kivágott erdő nem tartja vissza a vizet, jön az erózió meg a pusztító erejű árvíz, a pollinátorok (beporzók) eltűnése miatt csökken a termés és így tovább.

Most már csak azt kellene megértenünk, hogyan függ össze a biodiverzitás és az ökoszolgáltatás…
– Nagyon egyszerűen: a Föld ökoszisztémája egyetlen óriási, áttekinthetetlenül bonyolult, de jól szabályozott, gyönyörű, négymilliárd éves hálózat, ahol minden mindennel összefügg. Ráadásul e csodálatos bioszféra kialakulásának alapja a sokféleség.

Gondoljunk Gaia istennőre?
– Valóban gondolhatunk Lovelock híres Gaia-hipotézisére is, bár számomra ebben nem a spiritualitás, hanem a komplexitás a lényeg. Lehet Gaia az egész Föld ökoszisztémájának összefoglaló neve, de a lényeg, hogy ennek a nagy egésznek csak része a bioszféra, az atmoszféra, az óceánok és maga az emberiség is. Kiemelten fontos, hogy valamennyi földi hálózat össze van kötve egymással, nem avatkozhatunk bele drasztikusan az egyikbe, hogy az ne éreztesse hatását másutt is. Ezt kellene elfogadnia az emberiségnek, ha még sokáig szeretne e bolygón létezni.

Erre is van egy híres metafora: az amazonasi pillangó meglebbenti a szárnyát, és óriási vihar kerekedik belőle a világ másik felén. Ettől függetlenül még mindig nem értem: hogyan és miért lesz abból világ­katasztrófa, ha valahol kipusztítanak néhány állatfajt a több millióból, vagy kiirtanak némi esőerdőt?
– Nem lesz, hanem lehet belőle tragédia, hiszen valóban sok, úgynevezett redundáns faj létezik, amelyik átveszi a kipusztítottak szerepét. Az ökorendszerek igen nagy önkorrekcióra képesek. Csak van egy kis probléma a levezetésben: ha mégsem redundáns, hanem kulcsfajt pusztítottunk ki, akkor mégiscsak bekövetkezhet a visszafordíthatatlan katasztrófa. Ám ez mindig csak utólag és hosszabb távon derül ki, sohasem előre, hiába van annyi tudós elme szerte a világban.

Gondolom, van néhány eklatáns példája is…
– Sajnos, van. A csendes-óceáni halászat összeomlása nagyon jó, illetve nagyon rossz példa az emberiség régi típusú, merev gondolkodására. Az évente kiadott halfogási kvóták mögött a maximálisan lehalászható mennyiség egyszerűsített modelljére épülő matematikai számítások állnak. Ha ennyi és ennyi tonna halnál nem fogunk ki többet évente, az óceáni bioszféra reprodukálja magát, és jövőre is ugyanennyit foghatunk. Ez a módszer viszonylag jól is működött egy ideig, amíg a rendszer rezilienciája, ru­galmassága tartott. A szakemberek ma már inkább úgy gondolják, hogy a komplex rendszerek velejárója a meglepetés, az előre nem jelezhető interakciókból fakadó hatások jelenléte. Akármilyen kisebb változás elindíthat olyan tovagyűrűző hatásokat, amelyek jelen esetben a halivadékok túlélési esélyét előre nem látható módon befolyásolják. A rigid halászati intézményrendszer mellett mindez azzal a végeredménnyel jár, hogy mind kisebb a halállomány, amit túlhalásznak, majd összeomlik az ágazat, munka­helyek szűnnek meg Kanadától Peruig.

Ha viszont nem igazán tudjuk, mitől om­lott össze a rendszer, hogyan leszünk képesek helyreállítani?
– Pontosan itt van a lényeg: jobban tennénk, ha felismernénk tudásunk korlátait, ami a Föld bioszférájának működését illeti, és ennek megfelelően alakítanánk intézményrendszerünket, cselekedeteinket. Sokszor nem ismerjük az okokat és az okozatokat, nem látjuk át, mit jelentenek az emberi beavatkozások közép- és hosszú távon, a Föld egészén. Vagyis mi, „modern” emberek feledjük el gőgös, nagyképű énünket, amellyel le akarjuk igázni vagy legalábbis árutermelésre fogni a természetet! Nagyobb szerénységet és önuralmat kellene tanúsítanunk és szelídebb lépéseket tennünk, mielőtt még visszafordíthatatlan következményeket okoznánk a világban.

Ötszázmillió évvel ezelőtt a Föld élővilágának több mint 90 százaléka elpusztult, pedig akkor az ember még be sem szállt a küzdelembe. Azután szépen minden helyreállt…
– Felhozhattuk volna a dinoszauruszok példáját is: 150 millió évig uralták a Földet, majd 65 millió évvel ezelőtt, mondhatni egy csapásra eltűntek. Ami közös a két történetben: a földi élővilág mind a két katasztrófát viszonylag gyorsan kiheverte, a tudósok pedig mind a mai napig nem tudják megmagyarázni, mi is történt valójában. A Föld kétségkívül nagyon jól meglesz az ember nélkül is, legfeljebb beletelik néhány ezer vagy millió évébe, amíg túlteszi magát a humán pusztításon. Visszatérve a biodiverzitáshoz: pontosan azért jelent veszélyt akár egyetlen faj kihalása is, mert ezzel is közelebb kerülünk ahhoz az általunk nem ismert határhoz, amelytől kezdve az egész ökoszisztéma oly mértékben zsugorodik, hogy nagy eséllyel visszafordíthatatlan folyamatok indulnak el benne.

Visszakanyarodva a szürke hétköznapokhoz: hogyan kell elképzelni egy ilyen szép hosszú nevű (Intergovernmental Platform on Biodiversity and Ecosystem Services) ENSZ-bizottság működését?
– Az IPBES nem igazán régi intézmény, első plenáris ülését 2013 januárjában tartotta. A mintegy 110 részt vevő ország kép­viselői itt választották meg az IPBES ágazatközi szakértői testületének (MEP) tagjait, kétéves időszakra. A szakértői testületnek összesen 25 tagja van, ami 5-5 főt jelent a világ ENSZ-régióiból. A kelet-európai régiót két török és egy grúz kolléga mellett mi képviseljük dr. Báldi Andrással, az MTA Ökológiai Kutatóintézet főigazgatójával.

Nézegettem a tagországok névsorát, és megdöbbenve láttam, hogy Kelet-Európa kétharmada nem képviselteti magát…
– Folyamatosan kérdezgetnek bennünket is, hogy a kelet-európai országok nagy része – például Csehország, Lengyelország, Szlovénia, Ukrajna, Észtország stb. – miért nincsen benne az IPBES-ben. Nem érdekli őket a közös jövőnk, nem látják át sem az ottani tudósok, sem a politikusaik, hogy ez mennyire fontos ügy? Vagy a kelet-európai kishitűség az oka, hogy kis országokként úgysem tudunk beleszólni a nagyok dolgába? Nem tudom az igazi választ, valószínűleg sok összetevője van a dolognak. Pedig személyes tapasztalatból mondhatom, hogy ez egy igen demokratikus szervezet, ahol az Egyesült Államoknak ugyanúgy egy szavazata van, mint az afrikai Gabonnak vagy éppen Magyarországnak. Egyébként érdemes megfigyelni, hogy mennyire aktívak és összetartóak az afrikai vagy dél-amerikai küldöttek: ha az egyik vitába keveredik, mondjuk, az amerikai küldöttel, a többi máris mellé áll. Nekünk, kelet-európaiaknak is jót tenne a hasonló szolidaritás…

A bizottság tehát a szokásos módon működik: a tagországok politikusai évről évre összegyűlnek valami meseszép ökoszisztémában, csépelik a semmit, kiadnak valami dodonai zárónyilatkozatot, miközben a háttérben a szakemberek viszont keményen dolgoznak?
– Én nem sarkítanám ennyire a dolgot, hiszen annak is van pozitív üzenete, hogy a politikai döntéshozók időről időre összegyűlnek a biodiverzitás kapcsán. A szakmai munka nagy része viszont természetesen az IPBES Titkárságán Bonnban, az úgynevezett IPBES „Bureau”-ban, illetve a „Multidisciplinary Expert Panel”-ben folyt eddig. Ettől az évtől pedig bekapcsolódnak a világ tudósai is, akiket országaik delegálnak. Az IPBES munkaprogramjának megvalósítása érdekében a kiválasztott kutatók megbeszéléseket tartanak, igyekeznek számot vetni és adni a rendelkezésünkre álló tudásról és annak hiányairól.

Szintén Floridában vagy Tahiti szigetén…?
– Jó, hogy rákérdez, mert fontos információ, hogy mi, szakértők a munkánkért semmiféle pénzbeli juttatást nem kapunk az ENSZ-től, sőt még a repülőjegyünket és a hotelszámlánkat sem térítik meg. Úgy tartják természetesnek, hogy mindenki a saját hazájában rendezze el ezeket a dolgokat, főleg egy OECD-tagállamban, tehát elméletileg gazdag országban, mint például Magyarország. Az ENSZ e feltételezése vagy elvárása azonban nem működik mindenhol, így mi is leginkább úgy tudunk részt venni az üléseken, ha a szervező ország segít, és állja az utazási és/vagy szállásköltségeinket. Szerencsére sikerült Magyarországra hozni az egyik kelet-európai konzultációt, és az is csökkenti a költségeket, illetve az ökológiai lábnyomunkat, hogy a munka nagy része már az interneten folyik.

Végül is melyek a hosszú távú szakmai célkitűzéseik?
– Nagyon röviden és leegyszerűsítve: azt szeretnénk elérni, hogy a biológiai sokféleség, illetve ökoszisztéma-szolgáltatások elve és fontossága legalább annyira ismert legyen, mint a klímavédelem. Hiszen az ENSZ klímabizottsága az elmúlt húsz évben annyit azért elért, hogy a világon szinte nincs olyan érdeklődő ember, aki ne hallott volna a klímaváltozásról, a felmelegedésről, az üvegházhatásról, klímacsúcsokról és egyebekről. A társszervezettől sok mindent el lehet tanulni, egy dologban viszont szeretnénk őket túlszárnyalni: a lehető legnagyobb mértékben be akarjuk vonni a kutatási projektekbe a helyi lakosság, elsősorban az őslakos népek tudását. Hiszen egy brazil halász vagy egy hortobágyi pásztor olyan tapasztalatokkal rendelkezik a saját ökoszisztémájáról, ami pótolhatatlan és helyettesíthetetlen.

Két évre kapták a megbízatásukat. Gon­dolom, az év végéig valamit le kell tenniük az asztalra…
– 2014 elég kemény év lesz, most kell ös­sze­állítanunk, véglegesítenünk azokat a szakértői csapatokat, amelyek majd az éves jelentéseket, riportokat elkészítik. Öt-hat nagyobb témakörben dolgozik majd együtt 15-40 szakértő, nekik kell összeadniuk az egyes területeken eddig fölhalmozott tudást, s rámutatniuk a tudáshiányokra.

Tapasztalatai szerint minden külföldi kollégának van „zöld küldetéstudata”, vagy akadnak érzelemmentes profik is?
– Úgy tűnik, a többségük hisz abban, amiben én is: az emberek nem buták, önzőek és kooperációra képtelenek, csak a jelenleg fennálló intézményi környezet teszi őket azzá. Ezeket az intézményeket, társadalmi szokásokat, normákat és magatartásformákat kell tehát megváltoztatnunk. El kell térítenünk az intézményrendszer logikáját a „welfare” fókuszról a „well-being” fókuszra. A gazdasági-pénzügyi „jólétet” a világ számos országában és társadalmi csoportjában túlhajszoltuk a „jól-létünk” rovására. Jól-­létünk olyan elemeire kell áthelyeznünk az intézményi környezet hangsúlyait, mint a szolidaritás és a kooperáció növelése, a biológiai sokféleség és az ökoszisztéma-szolgáltatások megőrzése.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka