2012. június 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

A labor illata

Interjúsorozatunk első hölgy tagját, Erdei Anna immunológust Pálfy Péter Pál matematika­professzor ajánlotta figyelmünkbe. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzor asszonya hisz abban, hogy céltudatosság, egészséges önbizalom és becsület nélkül nem lehet maradandót alkotni. Ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a tudományosan kellően meg nem alapozott, úgynevezett csalhatatlan módszerek hirdetése veszélyes és félrevezető lehet. A kétszeres nagymama gyerekei jövője mellett az ELTE Immunológiai Tanszék jövőjét is fontosnak tartja.


Egyik méltatója mondta önről, hogy határozott egyéniség, aki a becsület útját járta mindig és járja ma is. Azt vallja, hogy kell igaz cél, és kell mérce, méghozzá kinek-kinek a képességei szerint kellően magasra állítva, mert ez ad alapot és értelmet az emberi létnek. Mindig ilyen tudatos volt?
– Aki kutatómunkára adja a fejét, annál nagyon fontos a hitelesség, a becsületesség. Amint valaki közzéteszi kutatási adatait, vizsgálati eredményeit, az a tudományos közösség számára azonnal elérhető lesz. Nagyon megnyugtató érzés, ha az ember eredményeit mások is megerősítik, esetleg további kutatások kiindulópontjává válnak. Egy egyetemi tanszéken különösen nincs helye a tisztességtelen magatartásnak, hiszen itt együtt dolgozunk a jövő kutatóival, a hallgatókkal, a doktoranduszokkal. Az adatokat mindannyian látjuk, a következtetéseket közösen vonjuk le. Itt szó sem lehet csalafintaságról, trükközésről. Azt gondolom, hogy céltudatosság, egészséges önbizalom és becsület nélkül nem lehet maradandót alkotni. A tudományosan kellően meg nem alapozott, úgynevezett csalhatatlan módszerek hirdetése ugyancsak veszélyes és félrevezető.

Hamar rátalált az immunológiára?
– A II. Rákóczi Ferenc Gimnázium diákjaként már tudtam, hogy a matematika és a fizika nem az én világom, ellenben nagyon vonzott a laboratóriumi munka, amelyben döntő szerepe lehetett annak, hogy édesanyám laboratóriumi asszisztensként dolgozott. Ezt a fajta munkát középiskolásként vonzónak és izgalmasnak tartottam. Ráadásul édesanyám „izotóplaborban” dolgozott, ami további intellektuális izgalmat jelentett. Családomtól eleve nem állt távol a biológia, hiszen bátyám állatorvos lett. Édesapám – bár eredetileg szobrásznak készült, később újságíróként, szerkesztőként dolgozott – szerette a földdel, növényekkel, állatokkal kapcsolatos munkát, és amikor tehette, kertészkedett. Az érettségi után az ELTE bio­lógia–kémia tanári szakára jelentkeztem. Harmadéves voltam, amikor elkezdődött az immunológia oktatása az ELTE-n. Itthon Gergely János tanár úr oktatta először az immunológiát önálló tárgyként, és ő hozta létre az ország első immunológiai tanszékét. Engem is magával ragadott a sok új és izgalmas ismeret. Hatalmas szerencsém volt, hogy a tanár úr vezetésével egyetemistaként bekapcsolódhattam a kutatómunkába, és nála írhattam a szakdolgozatomat. Ha nem ő oktatja ezt a tárgyat, talán máshol kötök ki, de a „mi lett volna ha”-nak nincs értelme az életben. Az egyetem elvégzése után az akkor alakuló immunológiai tanszékre kerültem, és – hosszabb-rövidebb külföldi utaktól eltekintve – azóta is „ELTE-s” vagyok. Tanári szakon végeztem, de nem bánom, hogy bent maradtam az egyetemen, mert itt is lehet tanítani! Fontos, hogy át tudjuk adni a tudásunkat. Bár közhely, de igaz: ha az ember tanít, akkor folyamatosan tanulnia is kell. Már csak azért is, mert a hallgatók gyakran nagyon okosakat kérdeznek. Időnként az is előfordul, hogy nem tudok válaszolni, de ezt bevallom, és utánanézek a korrekt válasznak.

Abból, hogy tanár szakot választott, számomra az derül ki, hogy az ön esetében nem volt egyértelmű a kutatói pálya.
– A felvételi idején még sokan nem tudjuk pontosan, hogy mit akarunk az élettől. Tanár szakra jelentkeztem, mert akkor úgy gondoltam, ez jó választás. Időközben azonban beláttam, hogy ahhoz, hogy valaki középiskolában tanítson, különleges rátermettség és tűrőképesség kell. Nem biztos, hogy bírtam volna azt a terhet, amit ez a pálya jelent. Az egyetem befejezésekor Gergely János előadásainak, egyéniségének és nem utolsósorban hívó szavának köszönhetően azonban ez a lehetőség már fel sem merült, az egyetemen maradtam.

Hogy indult az ország első immunológiai tanszéke?
– Nem ment egyszerűen a szervezés, hiszen a Természettudományi Kar Múzeum körúti épületeiben már nem jutott számunkra hely, ezért a tanszék Gödön kezdte meg működését, az ottani Biológiai Állomáson. Ugyanitt kapott helyett a Csányi Vilmos vezette Etológia Tanszék is. Mindennap ingáztunk, ami elég küzdelmes volt (gyermekeink akkor voltak óvodások, kisiskolások), de a távolság kiváló szelekciós tényezőnek is bizonyult. Akit érdekelt az immunológia, az vállalta a nehézségeket. Sok kollégámhoz hasonlóan ez számomra sem volt kérdés. Az egyetem lágymányosi épületének 2001-es átadásáig Gödön működött a tanszék.

Mi ragadta meg az immunoló­giában?
– Nagyon sok embert izgat, hogy szervezetünk miként küzd a kórokozók ellen, miként működik immunrendszerünk. Mindig érdekelt a sejtek és a molekulák kapcsolata; hogyan váltható ki, illetve miképp befolyásolható egy sejt működése? Ez mind kutatható az immunológiában. Ráadásul ezer szállal kapcsolódik a genetikához, élettanhoz, biokémiához, ami csak fokozza e tudományág szépségét, sokszínűségét.

Tudom, hogy máig vonzónak tartja a labormunkát, de mi ebben a szép?
– A laboratóriumi munkának van egy különös varázsa – ha úgy tetszik, különleges szaga –, amit csak az érez, aki megtapasztalta. Mindig szerettem kísérleteket végezni, laborban dolgozni. Fantasztikus élmény, amikor látjuk a sejtek osztódását, vagy amikor éppen azt érjük el, hogy egy bizonyos anyag hatására ez a folyamat leáll. Nagyon izgalmas, amikor az embernek van egy ötlete, aztán kipróbálja, hogy működik-e a dolog? Sejteket inkubálunk – azaz meghatározott körülmények között tartunk különböző anyagokkal együtt, amelyek hatását meg akarjuk ismer­ni –, aztán mérünk valamit. Ma már fantasztikus technikai eszközök is segítik a munkánkat. Szinte hihetetlen, hogy mi mindent meg tudunk már határozni és mérni. És persze sok mindenre lehet következtetni egy-egy kísérlet eredményéből. Például arra, hogy milyen mértékű vagy milyen jellegű immunválasz alakul ki egy adott antigén vagy kórokozó hatására, milyen molekulák, sejtek vesznek részt a folyamatban, hogyan befolyásolható egy-egy reakció. Persze a labormunka időnként kudarccal végződik, ilyenkor ki kell deríteni, hol mondott ellent a gyakorlat az elméletnek. A felfedezések gyakran ilyen kudarcok megértéséből indulnak ki. Sajnos, ma már szinte semmi időt nem tölthetek a laboratóriumban, mert az adminisztratív és egyéb kötelezettségeim ezt nem teszik lehetővé.
De nem panaszkodom, mert 1974-ben olyan pályát választottam, ami a mai napig a hobbim is. Szeretek itt lenni, és a kollégáim is szeretnek bejárni a tanszékre. Jó a hangulat, amit mindannyian szeretnénk megóvni a külső környezet nehézségeitől.

A máig tartó pozitív viszony magyarázható azzal, hogy önnek a kezdetektől fogva biztosították a kutatói szabadságot?
– Kutatni nem is nagyon lehet másként, mint szabadon. A diákjaimat is önálló munkára biztatom, elvárom az ötleteiket. Az ajtóm mindig nyitva áll, bárki bármikor bejöhet. Mindent megbeszélünk, de fontos, hogy ők is lássanak a pályán. Aki tényleg jó, az szárnyalhat, amibe az is beletartozik, hogy időnként le kell beszélni őket a kevéssé átgondolt, technikailag is nehezen kivitelezhető ötletekről. Fontos azonban, hogy érezzék a hallgatók, hogy odafigyelnek rájuk, számít, amit gondolnak, mondanak. Annak idején Gergely János tanár úr sem bánta, ha tanítványai a fejére nőttek. Hagyta, sőt támogatta a fiatal kolléganőit céljaik elérésében, ami egyáltalán nem jellemző a férfi vezetőkre. Megjegyzem, hogy Gödön akkor – talán véletlenül – éppen három fiatal nő kezdte pályafutását szinte egy időben, és mindhárman sikeresek lettünk a pályán. S hogy mi jellemző a hozzám hasonló női főnökökre? Általában jobban megértjük a szakmán túl mutató problémákat, ettől kellemesebb a légkör, és remélem, hatékonyabb a munka.

Milyen most a tanszék?
– A doktoranduszok huszonéves korosztálya és a tapasztalt „öregek” ötvenes-hatvanas nemzedéke között sajnos hiányzik a harmincas-negyvenesek csapata. Nincs státuszunk és pénzünk arra, hogy az itt végzetteket a tanszéken tartsuk, ezért többnyire külföldre mennek, vagy gyógyszergyárban, illetve kutatóintézetben helyezkednek el. A legtöbben úgy mennek el, hogy szeretnének visszatérni, de sajnos nem tudjuk visszavenni őket. Pedig szükségünk lenne rájuk, mert ők azok, akik otthonosan mozognak a laborban, átadják a különböző technikákat, nap mint nap segítik a fiatalabbak gyakorlati munkáját. Az én korosztályom pályázatokat ír és pályázatokat bírál, majd cikkeket ír és cikkeket bírál, bizottsági ülésekre jár, előadásokat tart, ezért nem jut ideje a labormunkára. Kikerülhetetlenek ezek a feladatok, mert az egyetemi oktató és a kutató munkájának szerves részét jelentik, ám ugyanakkor kicsit elvonnak bennünket a szigorúan vett szakmánktól. Egyik titkos vágyam, hogy valamikor még ismét dolgozhassak a laboratóriumban.

Említette, hogy nincs szabad státusz a tanszéken. Tanszékvezető­ként így milyennek látja a jövőt?
– Nehéz a helyzetünk, mert jelenleg a hat tanszéki oktatói státusz közül hármat egyetemi tanár tölt be, van két docensünk és egy adjunktusunk. Mindannyian ötven év felettiek. A fokozatos fiatalítás a felsőoktatást sújtó körülmények miatt jelenleg nem lehetséges. Fontosnak tartom, hogy a közeljövőben megoldódjanak ezek a problémák, mert meggyőződésem, hogy az ország első egyeteme nem működhet immunológiai tanszék nélkül. Azt azonban mondhatom, hogy már megvan az utódom – időben gondoskodtam erről.

Elégedett az elért eredményeivel?
– Pályám elején nem gondoltam, hogy ilyen magasra jutok. Minden pozíciómban jól éreztem magam, nem mentem a felkérések elé, azok valahogy mindig megtaláltak. Különösen sokat lendített rajtam a kétéves oxfordi tanulmányutam, majd a bázeli munkám is érdemi előrelépést jelentett. Úgy érzem, minden helyzetben megálltam a helyem, de nem gondolom, hogy egyedül én vagyok alkalmas a tanszék vezetésére.

Sohasem akart hosszabb ideig külföldön dolgozni?
– A korábbi külföldi utak során sosem merült fel bennem, hogy ne jöjjek vissza. Mostanában kicsit változott a helyzet – erősen elgondolkoznék a lehetőségen, majd valószínűleg nemet mondanék.

Miért szeret tanítani?
– Jó érzés látni a csillogó tekinteteket, hallani az okos kérdéseket, tapasztalni, hogy tetszik a hallgatóknak a tárgy. Minden óra egy újabb kihívás, amit nem lehet rutinból megoldani. Büszke vagyok arra, hogy 2007-ben a hallgatók nekem ítélték a Kar Kiváló Oktatója címet, de arra is, hogy Aranyérmes Mestertanár vagyok. Meggyőződésem, hogy csak az tud jól oktatni, aki kutat is. A bonyolult folyamatokat az tudja érzékletesen, világosan elmondani, aki valami hasonlót már csinált az életében.

Honnan meríti a kutatási ötleteit?
– Nagyon sokat kell olvasni, beszélgetni szakmabeliekkel, de persze az önálló gondolkodás sem mellőzhető. Vannak olyan itthoni és külföldi kollégáim, akikkel tudok beszélgetni anélkül, hogy „ellopnák” az ötletet. Szabadon ötletelhetünk, beszélgethetünk. Sajnos manapság nem ez a jellemző, hiszen a kutatók gyakran titkolóznak, mert attól félnek, hogy a kollégák lenyúlják a másik Nobel-díjas felvetését vagy éppen egy esetleges anyagi haszonnal kecsegtető ötletét.

Melyik eredményére a legbüszkébb?
– A szervezetünkben létrejövő ellenanyagok nemcsak a betolakodó kórokozók ellen védenek, hanem bizonyos esetekben rossz hatással is lehetnek, amikor a szervezet saját struktúrái ellen lépnek fel – ezek az autoimmun betegségek. Ezeket az ellenanyagokat a limfociták egy csoportja, az úgynevezett B-sejtek termelik. Ebben a folyamatban számos elem, molekula, illetve sejt vesz részt. Mi ezek kölcsönhatásait vizsgáljuk. Úgy gondolom, hogy az évek során tettünk néhány lényeges felfedezést ezen a téren. Bizonyítottuk, hogy egy szérumfehérje döntő módon befolyásolja a B-sejtek ellenanyag-termelő képességét. Igazoltuk, hogy ebben fontos szerepe van egy receptornak, amely megfelelő körülmények között jelentősen gátolja az ellenanyag-termelést. Munkáinkat rangos nemzetközi konferenciákon mutatjuk be, és rendszeresen publikáljuk szaklapokban.

Ezek a kutatási eredmények hasznosulnak-e már a gyakorlatban?
– A végső cél természetesen az, hogy egy kóros folyamatot gyógyítani lehessen, ehhez azonban meg kell tudni, hol van a hiba, miért működik rosszul egy sejt. Az út gyakran a normális körülmények közötti működés megismerésén keresztül vezet, ez segít feltárni a kóros működés részleteit. A mi munkánk messzemenően alapkutatás. Ahhoz, hogy a gyakorlatban hasznosíthatóak legyenek az eredmények, sok-sok év kitartó munkájára és pénzre van szükség. Vannak biztató állatkísérleti eredményeink is, de fontos hangsúlyozni, hogy ezek nem vihetők át automatikusan humán alkalmazásra. Nagyban hasonlít egymásra az ember és az egér immunrendszere, ám igen sok szempontból különbözik is egymástól.

A tudományt követő újságíró vagyok, mégis csupán elvétve találkoztam a hazai tudományos életet bíráló véleményével. Mindennel elégedett, vagy más áll a háttérben?
– Nem vagyok az a harcos alkat, de amikor kell, véleményt mondok. Számos szakmai testületben jelen vagyok itthon és külföldön egyaránt, és képviselem az immunológia érdekeit. Nagyon fontosnak tartom a hazai alapkutatások támogatását, mert a magyar kutatók számos területen nemzetközi szinten is kimagasló eredményeket érnek el, és ezt kár lenne veszélyeztetni. A költségvetésből érkező támogatás egészen biztosan jó helyre kerülne, ha lenne pénz. Alapkutatás nélkül nincs fejlesztés, sem innováció, sem új termék. Arról nem is beszélve, hogy ha bizonyos új módszerek és eszközök alkalmazására pénz hiánya miatt nincs módunk, akkor ez olyan lemaradást okozhat, amit aztán később már nem lehet behozni; ez végzetessé válhat. Meggyőződésem, hogy a tudományra, a természettudományi tárgyak középiskolai oktatására, a tanárképzésre és a természettudományos ismeretterjesztésre sokkal többet kellene költeni, jobban oda kellene figyelni, mert elképesztő, hogy milyen mértékű az emberek tudatlansága. Így persze könnyen el lehet adni bármit: mindenféle csodabogyókat, „mindent gyógyító” kezeléseket.

Hogyan tudta összehangolni a családi életet a tudományos munkával?
– Szerencsém volt, mert annak idején a férjem mellett édesanyám és anyósom is nagyon sokat segített a gyerekek körüli teendőkben, így nem volt hosszabb kihagyás a szakmai életemben. Volt férjem is kutató, tehát pontosan tudta, hogy mi az, ami fontos nekem is, és megosztva csináltunk minden házimunkát. Emellett hosszabb időt tudtunk együtt külföldön tölteni, és ez is jó volt – szakmailag és a család szempontjából egyaránt. Az életben természetesen vannak hullámok, és előfordult, hogy amikor rosszul ment valami otthon, akkor a tudomány ment jobban, és persze fordítva is, ilyenkor a családi háttér mindig biztonságot adott. Ezt a fajta egyensúlyt igen fontosnak tartom. Ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy egy nőnek többet kell ahhoz teljesítenie, hogy egyáltalán észrevegyék. Ha egy pozíciót kell betölteni, általában férfiak jönnek szóba, őket jelölik akkor is, ha arra a feladatra ugyanolyan kiváló képességű hölgyek is vannak. Nézze meg a Magyar Tudományos Akadémia tagságát, milyen kevés közöttük a nő! Ugyanakkor sok olyan kolléganőt ismerek, aki tudományos teljesítményével túlszárnyal számos, akadémiai tagsággal büszkélkedő férfi kutatót.

Mi jelenti Önnek a kikapcsolódást?
– A családom. A lányom pszichológus, a fiam informatikus. Mindketten megszerezték a PhD-fokozatot. A fiam Stockholmban dolgozik, a lányom jelenleg Párizsban él a férjével és a két unokámmal, de egyikük sem adta még fel budapesti otthonát. Amióta unokáim vannak, ők jelentik a legteljesebb kikapcsolódást, velük lenni a legnagyobb öröm. Korábban nem gondoltam, hogy ennyire nagy élmény a nagymamaság. Más az én felelősségem, mint a szülőké, másként is viszonyulok az unokáimhoz, mint annak idején a saját gyerekeimhez. Emellett hétvégeken szeretek kicsit a kertben tevékenykedni, zenét hallgatni és persze olvasni.

Kit ajánl interjúsorozatunk következő szereplőjének?
Oláh Edit rákkutatót, aki tudományterületének kimagasló egyénisége.•

Erdei Anna 1951. január 15-én, Budapes­ten született. Széchenyi-díjas immunológus, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja. Fő kutatási területe a veleszületett és az adaptív immunitás kapcsolata.

1969-ben érettségizett, majd felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) Természettudományi Kar biológia–kémia szakára, ahol 1974-ben szerzett középiskolai tanári diplomát. A diploma megszerzése után az ELTE Immunológiai Tanszékének munkatársa lett. 1993-ban kapta meg egyetemi tanári és tanszékvezetői kinevezését. 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémia és az ELTE Immunológiai Kutatócsoportjának vezetője lett, emellett az ELTE TTK Doktori Iskolájának vezetőjévé is megválasztották. 1997 és 2000 között Széchenyi professzori ösztöndíjjal kutatott. 1985-től EMBO-ösztöndíjjal az Oxfordi Egyetemen, majd 1989-től meghívott kutatóként a bázeli Immunológiai Intézetben kutatott, 2001-ben az Innsbrucki Egyetem vendégprofesszora lett. 1984-ben védte meg a biológiai tudományok kandidátusi, 1991-ben akadémiai doktori értekezését. 2004-ben az Akadémia levelező, 2010-ben pedig rendes tagjává választották. Akadémiai tisztségei mellett a Magyar Immunológiai Társaság és az MTA Immunológiai Bizottsága elnöki tisztét is betöltötte. 2008-ban az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) Élettudományi Kollégiumának elnöke lett.

Díjai: Akadémiai Díj (1990), Eötvös Loránd-díj (1993), ELTE TTK Tudományos Díj (1993), Mestertanár Aranyérem (OTDT, 2003), OTDT Emlékérem (2011), a Kar Kiváló Oktatója (ELTE TTK, 2007), Pro Universitate Aranyérem (ELTE, 2008), Széchenyi-díj (2011).

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022
Címkék

Innotéka