A markáns nemzetközi és hazai történések alapján aligha tévedek, hogy nem kellett éjszakákon át azon töprengenie, milyen témaköröket vitassanak meg az összejövetelen?
– Bár még alakul, finomodik a program (a beszélgetésre július közepén került sor – a szerk.), de az kétségtelen, hogy – több más fontos téma, például a megújulóenergia-termelés mellett – kihagyhatatlan témakört jelent a tanácskozáson az amerikai palagáztermelés döbbenetes ütemű felfutása és várható hatása az egész világ energiaellátására. Azt is hozzá kell tennem, hogy egy-két évvel ezelőtt a hazai politika még nem ismerte fel ennek a folyamatnak a jelentőségét. Akkoriban még nem volt központi téma a „nem hagyományos” gáztermelés, bár Makó indulása több évvel megelőzte európai versenytársait.

Kívülről nézve nem is igazán érthető ez a nagy felboly­dulás: az Egyesült Államok már eddig is a világ legna­gyobb földgázkitermelője volt, most még nagyobb lesz. Hol van itt a forradalmi változás?
– A „forradalom” – ha már ezt a szót használjuk – leginkább a technológiában nyilvánul meg: újfajta módszerekkel, fúrásokkal, majd víz, korund és egyéb adalékanyagok besajtolásával szabadítják ki a kőzetrétegek közé szorult földgázt. Gyorsan tegyük hozzá: és a kőolajat. Szinte felmérhetetlen mennyiségű szénhidrogént tudnak így kitermelni a következő évtizedekben, ami főleg abból a szempontból globális jelentőségű, hogy Amerika ma még mind a két energiahordozóból nagyon komoly vásárló is. Kanadából csővezetéken érkezik hozzájuk a földgáz, és némi dél-amerikai cseppfolyós gáz (LNG) is kiegészíti a kínálatot. Kőolajból az Egyesült Államok a világ legnagyobb importőre – sok ország gyakorlatilag abból tartja fenn magát, hogy Amerikába szállítja az olaját. Az előrejelzések szerint az USA 4-6 éven belül önellátó lesz gázból, és egyben a világ legnagyobb olajkitermelője is. A „fölöslegessé” és éppen ezért olcsóbbá váló mennyiség pedig kikerül a világpiacra. Érthető tehát a globális idegesség, hiszen ez érezhetően megrengetheti, sőt át is szabhatja az egész világgazdaságot.

Akkor ismét átírhatjuk a tankönyveket: az elmúlt száz évben a szakemberek folyamatosan azt állították, hogy a fosszilis energiahordozók (kőolaj, földgáz) maximum 20-30 év múlva elfogynak. Most nagyon úgy tűnik, hogy 200 évig nem lesz ilyen problémája az emberiségnek…
– Azért ne essünk át a ló másik oldalára: nagyon sok országban még nem találtak ilyen mennyiségben (és ilyen olcsón) kitermelhető földgázt és kőolajat tartalmazó kőzeteket, és az is nehezen elképzelhető, hogy az amerikai módszer mondjuk az európai országokban is változtatások nélkül lenne alkalmazható. Mindenesetre a hazai tapasztalatok is biztatóak, és a szakma már felfigyelt a világméretekben is újdonságnak számító magyar monitoring rendszerre, amely a környezeti hatásokat figyeli. Ettől függetlenül azt is meg kell jegyeznem, hogy a világon immár jó néhány éve kitermelői és felhasználói „földgáz-reneszánsz” van. Izrael partjaitól 150 kilométerre például olyan hatalmas hagyományos gázmezőt fedeztek fel, amely valószínűleg teljesen megszünteti az ország energiafüggőségét.
A Fekete-tenger romániai partvidékén is találtak egy óriási gázmezőt, de folytathatnánk a sort a Kaszpi- vagy a Barents-tengerrel és más helyszínekkel is.

Akkor vegyük fel a zöld klímaszemüvegünket. Környezetvédők szerint a nagy tömegű és egyre olcsóbb szénhidrogén azt is jelentheti, hogy az Egyesült Államokban – és szerte a világon – háttérbe szorulhat a zöldenergia, illetve a globális klímavédelem.
– Kétségkívül vannak erre utaló jelek, ám ennél jóval összetettebb a helyzet. Az USA-ban például az elmúlt 10-15 évben óriási szélerőmű-kapacitást fejlesztettek ki, és a napenergia hasznosításában is a világ elitjéhez tartoznak, nem is szólva a vízenergiáról.

Vannak erős támogatói – és persze ellenzői is – a zöldenergiának, a környezettudatos gazdálkodásnak, ez a csata még korántsem dőlt el. Az már a kapitalizmus sajátosságához tartozik, hogy e mögött óriási gazdasági erők és profitérdekek vannak, s ez érvényes az egész világra, beleértve a sajátos helyzetű Kínát is. Az Egyesült Államokban a földgáz ára már most is csak ötöde az európai árnak, és folyamatosan csökken – és ehhez igazodnak a villamosenergia-árak is. Elképzelhetjük, mekkora versenyelőnyt jelent ez a jövőben, de már ma is, az amerikai cégeknek a világpiacon. Nem véletlen, hogy a válság sújtotta Európai Unióban érezhető némi elbizonytalanodás a „zöld jövőt” illetően. Még a gazdag Nyugat-Európában is egyre többen vetik fel, hogy szép dolog a globális klímavédelem, de ha továbbra is ilyen szinten támogatjuk a drágább megújulóenergia-termelést, a globális gazdasági versenyben Európa még nagyobb hátrányba kerül Ázsiával és Amerikával szemben. A szegényebb kelet-európai régióban érthető módon még nagyobb a kormányok ellenállása a drágább zöldenergia-termeléssel szemben: az ilyen tekintetben „bezzeg” országnak számító Romániában nemrégiben csökkentették jelentősen a megújulóenergia-projektek támogatását, és hasonló a helyzet Cseh- és Lengyelországban is.

Magyarországról nem is szólva, ahol egyre távolabbi a remény, hogy 2020-ig teljesíteni tudjuk a vállalt 14,65 százalékos megújuló részarányt. Árulkodó adat, hogy hazánkban például 2006 óta (!) nem adtak ki új engedélyt szélerőmű építésére.
– Az energiatermelés az egész világon hatalmas üzlet, ennek megfelelően óriáslobbik mozdulnak meg minden egyes ezzel kapcsolatos hosszú távú gazdaságpolitikai döntés előtt. Nincs ez másképp nálunk sem, de ez teljesen érthető és magyarázható dolog, hiszen a jelenlegi válságos időszakban ráadásul igen komoly gazdasági-pénzügyi érvek sorakoztathatóak fel az atomenergia vagy a gázüzemű erőművek mellett is. Én személy szerint meg vagyok róla győződve, hogy a jövő a megújulóké, és arról is, hogy a klímavédelem területén is paradigmaváltásra van szükség az egész világon. A „progresszív klímavédelem” nem a korlátozásokat tartja szem előtt, hanem a zöld eszközök, módszerek elterjesztését, de azt is be kell látnunk, hogy ez Magyarországon sem megy egyik napról a másikra. Az megint más kérdés, hogy a jelenlegi szorongató gazdasági körülmények között is jóval előbbre tarthatnánk a zöldenergia-termelésben, ha világos koncepciók alapján, szisztematikusan cselekednénk. Mint ahogy az ETE számos szakmai elemzése, állásfoglalása visszaköszönt már kormányzati anyagokban, ha nem is olyan mélységben, mint ahogy mi szerettük volna.

Úgy tűnik, mostanában nem igazán jut pénz a zöld­energiára, akkor pedig hiába a kiváló koncepció… Természetesen egy nagyon fontos dolgot most még nem tudunk: milyen szankciók érik azokat az uniós országokat, amelyek 2020-ig nem teljesítik vállalt kötelezettségüket a megújuló energiák terén.
– Ha az egész megúszható egy figyelmeztetéssel, akkor nincs nagy baj, de ha a büntetés mondjuk súlyos tíz- vagy százmilliárd forintokra rúgó forrásmegvonás lesz, akkor bizony nagyon igyekeznünk kell, mert jelenleg – becslések szerint – úgy 7 százalék körül állhatunk a vállalt 14,65 helyett. Ahogy említettem, a legnagyobb probléma ezzel kapcsolatban nem is a pénz-, hanem a koncepcióhiány. El kellene végre döntenünk, hogy milyen „energiamix-portfóliót” szeretnénk támogatni a zöldenergia kapcsán. Ha a szél- és a napenergiát favorizáljuk, akkor mindenképpen meg kell oldanunk a „lüktetve” érkező energia tárolását. Mondjuk, egy tározós erőművel, bár én egy Nagymarosnál vagy Fajsznál felépülő „igazi” vízi erőművet sem tartanék elvetendőnek. Száz éve tudjuk, hogy a Visegrádi-hegységben lévő Prédikálószék tökéletes lenne tározós erőmű célra, de mégsem építjük meg, pedig fél Közép-Európa energiatermelését innen tudnánk szabályozni. Villamos energiában talán megcsinálhatnánk a magyar villamosenergia-hubot az osztrák, baumgarteni gázhub mintájára. (Hub: közös kapcsolódási pont különböző eszközök számára – a szerk.)

A magyar földrajzi sajátosságokat tekintve valószínűleg célszerű lenne inkább a geotermikus energiára és a biomasszára fókuszálni…
– Én – bár tisztem miatt ez talán kerülendő – elfogult vagyok a biomassza iránt. Meggyőződésem ugyanis, hogy hazánk adottságai okán ezt a szegmenst kellene kiemelten használnunk, fejlesztenünk, de azt is hozzáteszem, hogy nem mindenáron. Teljesen értelmetlennek, sőt károsnak tartom az olyan biomassza-erőművek megépítését, ahová 100-200 kilométeres távolságból kell az alapanyagot szállítani teherautó-konvojokkal, óriási mennyiségű környezetszennyező gázolajat elégetve. Vegyünk példát Németországról! Ott jelenleg is mintegy nyolcezer kis biomassza-reaktor épül, amelyek a környék mezőgazdasági, erdőgazdasági és kommunális hulladékából szigorúan biometánt állítanak elő. Ezt pedig kellő tisztítás után – a saját szükségleten felül – be tudják táplálni az országos gázhálózatba.

A szállítási távolság nem több 40-60 kilométernél, maga a megoldás pedig jóval környezetkímélőbb és gazdaságosabb, mintha direktben égetnék el a biomasszát. Az már más kérdés, hogy – noha a törvényi szabályozás nálunk is ismeri a biometán fogalmát – a rácsatlakozási lehetőségekhez hazánkban még sok mindent meg kellene változtatni.

Ezzel kapcsolatban már számtalan fórumon elemezte az elsivatagosodással fenyegetett alföldi Homokhátság problémakörét, és a komplex megoldást is fölvázolta.
– Magyarországon mintegy 2-4 millió hektár olyan terület van – ebből csak a Homokhátságon egymillió –, amely egyáltalán nem, vagy nem igazán alkalmas magas színvonalú mezőgazdasági termelő tevékenységre. Arra viszont igen, hogy a gyorsan növő speciális fafajták, tudományos fejlesztésű hibridek – ilyen például a smaragd­­fa – révén óriási mennyiségű biomasszát állítson elő. Ennek a meg­oldásnak számtalan, a gazdasági növekedésünkre is ható előnye lenne. Azon túl, hogy a fejlődő növények nagy mennyiségű szén-dioxidot kötnének le, a biomasszából pirolízis reaktorokban szintézisgázt állíthatnánk elő. Ez az energiahordozó pedig az úgynevezett BTL technológiával („biomass to liquid”) folyékony üzemanyaggá is átalakítható, energiafüggőségünket értelemszerűen nagymértékben csökkentve. Nem mellékesen pedig képzetlen, munkanélküli tömegeknek tudnánk értelmes, hasznot hajtó és hosszú távú elfoglaltságot biztosítani.

Végül azért a biometánt is el kell égetni a földgázzal együtt, ami végső soron hőt és szén-dioxidot termel…
– Nem lehetünk „sötétzölden” elvakultak: a földgázra még hosszú ideig szüksége van a magyar, illetve a világgazdaságnak is. Főleg az olcsó földgázra, amit leginkább úgy lehetne elérni, hogy a szükséges mennyiséget itthon termelnénk ki. Éppen ezért szerintem nem nehezíteni, hanem éppenséggel támogatni kellene az úgynevezett nem hagyományos gázkitermelést, amelyet a Makói-árokban már közel egy évtizede elkezdtek a külföldi cégek. Az előzetes kutatások szerint itt és még további három helyszínen olyan mennyiségű nem konvencionális gáz található a mélyben, amely talán az egész ország szükségletét fedezhetné. Ha pedig ehhez becsatornáznánk a kihasználatlan, illetve a tervezőasztalon már jó ideje létező biogázüzemek és szintézisgáz-kombinátok termelését, akkor Magyarország energetikailag valóban megújulhatna! Érdemes vizsgálni és támogatni azokat az új technoló­giákat is, amelyek a széntelepek környezetkímélő, mélységi elgázosítását szolgálnák, hiszen erre vannak is biztató kutatások a Mecsekben.

Egy kis ugrás: Kínában nem a föld alatt, hanem a föld felett égetik a szenet: az ottani erőművek lassan nemcsak az ország, de az egész kontinens levegőjét tönkreteszik. Mintha arrafelé egy másik mérkőzést játszanának…
– Kongresszusi előadóként és magánemberként is nagyon sokszor jártam Kínában. Egy kicsit más világ, más szabályok, más jövőkép. Hihetetlen az ottani gazdasági fejlődés, ami persze óriási energiaigénnyel párosul. A pekingi szmogban fuldokolva – európai zöld szemüvegen keresztül – könnyű lenne elítélni az ottani megoldásokat, amelyek tényleg kontraproduktívak, és sehová nem vezetnek. De ha egy kicsit távolabbról vizsgáljuk a helyzetet, akkor bizony felsejlik Amerika és Európa felelőssége is. Mert a hihetetlenül olcsó kínai termékeket vagy a bérmunkát nagy örömmel és lelkiismeret-furdalás nélkül vesszük igénybe, pedig a szénerőművek nélkül ezek jóval drágábbak lennének. Egyébként pedig egyre többen tudják, hogy az ország a zöldenergia terén is hatalmas léptekkel halad előre. A világon a legtöbb szélerőművet már Kína gyártja és helyezi üzembe, plusz a fotovoltaikus napelem-kapacitásuk és gyártásuk is felzárkózott közvetlenül az Egyesült Államok mögé. Kína hatalmas metanolüzemeket épít, és „vadászik” minden új technológiára, amely a saját egészségüket is romboló környezetterhelést csökkentheti.

Úgy tudom, Malajziában is sokszor járt. Klímavédőként hogy látja a döbbenetes méretű indonéz-maláj erdőégetéseket?
– Ebben az ügyben is tetten érhető a mi felelősségünk. Kicsit hasonló a helyzet ahhoz, mint amikor Henry Ford a múlt század húszas éveiben óriási kaucsukültetvényeket létesített Brazíliában. Az indonéz erdőégetések mögött ugyanis főként az áll, hogy hatalmas mennyiségű pálmaolajat szállítanak Európába, amit a kiirtott őserdők helyén – új monokultúrás ültetvényeken – termelnek meg. A bioolajat a kontinensünkön belekeverik az üzemanyagba, mert így tudják a leggazdaságosabban teljesíteni az Európai Unió által előírt 10 százalékos bioetanol-arányt. Így azért talán egy kicsit már komplexebben látjuk a szingapúri szmoghelyzetet…

A pénzügyi és energetikai nagyhatalmak globális gazdasági játszmáinak árnyékában nem tűnik néha reménytelennek a magyar hozzájárulás a zöldgazdaság kiépítéséhez, a klímavédelemhez? Létrehozhatnak akárhány sikeres konferenciát, okos ötletekkel bombázhatják a döntéshozókat, de az igazán nagy dolgok úgyis máshol dőlnek el…
– Lassan már közhellyé válik a jelszó: „Gondolkodj globálisan – cselekedj lokálisan”, pedig nagy vonalakban erről van szó. Persze, hogy nem tudjuk közvetlenül befolyásolni a kínai környezetszennyezést vagy az amerikai palagáz-kitermelést, de az Európai Unió tagjaként azért Magyarországnak is megvan a maga játéktere és felelőssége. Ha mi, szakemberek tisztában vagyunk vele, hogy a globális felmelegedés, és ezen belül mondjuk a metán-hidrát spontán kiszabadulása milyen veszélyt jelent a Föld jövőjére, akkor ezt a tudásunkat tovább is tudjuk adni, ami hosszú távon változásokat indukálhat a kormányzati döntésekben és a lakosság körében egyaránt. Mint ahogy az elmúlt két évtizedben azért komoly eredmények születtek itthon is a „zöld tudatformálásban”. Ma már senki nem csodálkozik rá egy szélturbinára, napkollektorra vagy hibrid autóra, és az óriási viharok, árvizek és szárazságok árnyékában – sajnos – azt sem nagyon kell bizonygatni, hogy a globális felmelegedés, a klímaváltozás nem valami távoli fenyegetés, hanem már a mindennapjaink része. A magyar tudósok, feltalálók, energetikusok eddig is sokat adtak a világnak, nagyon reméljük, a globális klímaváltozás kezelésében ismét alkotnak valami forradalmian újat.•