A technológiai evolúció hatása az emberre

A kulturális antropológia az ember és a kultúra viszonyával foglalkozó tudomány, mely olyan kérdésekre is keresi a választ, miként változik az ember az információs társadalomban. Mindig, mindenütt embereken gondolkodom, mondja magáról Rab Árpád, a Corvinus Egyetem Informatika Intézet Infokommunikációs Tanszékének docense, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tudományos főmunkatársa. Kutatásai középpontjában az ember áll, akit mindig a kultúra felől közelít meg, mert hisz benne, hogy a kultúra az emberiség túlélési stratégiája.


Milyen tudományos módszerek segítségével lehet következtetéseket levonni a jövőre vonatkozóan? Azaz mit vizsgál és milyen időtávban gondolkodik a trendkutató?

– Főleg a digitális kultúrával foglalkozom. Az izgat leginkább, hogy miért fejlesztették ki az infokommunikációs eszközöket, hogyan változik az internet és az okostelefon. Amikor megpróbáljuk megérteni a jelent, az mindig két idősávval függ össze, egyrészt vizsgáljuk a múltat, másrészt azt, hogy ez hová vezet. Amikor azt nézzük, hogy milyen irányba mutatnak a folyamatok, alapvetően nem egyetlen megoldást keresünk, amiről ki­jelent­hetjük, hogy biztosan ez lesz a jövő, hanem forgató­könyve­ket vázolunk fel. Mi várható, hogy ha ebbe vagy abba az irányba halad a világ, vagy ha így terjed egy technoló­gia, akkor melyek azok a területek, ahol lehetnek változások. Ha makro­szinten vizsgáló­dunk, még egy­­értelműb­­bek a trendek. Öt, tíz, legfeljebb tizenöt évben szoktam gondolkodni, mert ez az az idő­tartam, ami még jól látható, és viszonylag pontosan leírható. Alap­vetően a jelent próbálom megérteni, hogy mi történik, de ez nem könnyű, mert túl nagy a zaj, és ebben kell pontosan meg­határozni, hogy melyik változás fontos és melyik nem. A trend­kutatásban nem szabad elkövetni azt a hibát egy új esemény vagy egy új technoló­gia megjelenése kapcsán, hogy azokat egyszerűen lineárisan meg­hosszabbít­juk. Ehelyett érdek­térképeket szoktam felvázolni, mert így lehet választ kapni arra, hogy egy új technológia kinek jó, okoz-e társadalmi változást, és ha igen, akkor milyet.

Milyen eszközöket használ, hogy történik a kutatás?

– Több kutatócsoportban is dolgozom, így sokat beszélgetek más kutatókkal, akikkel inspiráljuk egymást. Mindig, mindenütt embereken gondolkodom. A fejemben egy folyamatosan változó halmaz eltolódásait képzelem el. Rengeteget olvasok, híreket, szakcikkeket és könyveket. Szisztemati­kusan nyomon követem, illetve gyűjtöm a tanulmá­nyokat. De leginkább nagyon sokat számolok, és táblázatokat készítek. Ezekből az elemek­ből lassan kirajzolódnak az irány­vonalak. Szeretek okos­város-stratégiákat írni, ahol ezek a tech­noló­giák hatékonyan alkalmaz­hatók. Abban hiszek, hogy az emberek a saját jóllétük, magasabb életszínvonaluk érdekében munkálkodnak, és a pénz, mint általános értékmérő, sok mindent mozgat. Amikor a társadalomról gondolkodom, mindig meghatározom a szereplőket. Egy közlekedési helyzetben például az utas, a gyalogos, az autó­tulajdonos és az önkor­mányzat, mint útfenntartó, és ha meg­vannak a szereplők, megvizsgálom, hogy kinek mi az érdeke, és ezek hogyan ütköznek egymással.

Összezsugorodott a bolygónk. Ma már olyan dolgok is befolyásolják az  életünket, amiket közvetlenül nem érzékelünk. Ez egy új képesség, mintha az ember új szemet fejlesztene ki, amivel a digitális térben nézelődik.
Több évtizedes tapasztalata van az információs társadalom kutatásában. Hogyan változik az ember ebben a környezetben? Elmondhatjuk, hogy a minket érő impulzusok számát tekintve sokkal színesebb, vibráló életet élünk, vagy becsapja az agyunkat a virtuális világ?

– Én is úgy érzem, hogy izgalmas időszakban, érdekes időket élünk. Körülbelül száz éve indultak el azok a folyamatok, amelyek idáig vezettek: drasztikusan megváltozott a gazda­ság szerkezete, valamint az emberek egészségi állapota a közegészségügy fej­leszté­sének köszönhetően, de még sok minden más is, aminek következtében több­szörö­sére nőtt a világgazdaság, és jelentősen megnőtt a várható élettartam. Az, hogy ennek milyen ára volt, például a természet kizsigerelése, további kérdéseket vet fel, ám ahhoz képest, hogy az emberiség történe­tének kilencvenkilenc százalékában az emberek kilenc­ven­kilenc százaléka éhezett vagy nagyon alacsony életszínvonalon élt, ma jól élünk.

Nem túl nagy az ár, amit ezért fizetnünk kell?

– Azt gondolom, hogy ezek egymást követő szakaszok voltak, és most tartunk ott, hogy véget ér a természet kizsigerelése, hiszen látjuk és megértettük, hogy így nem mehet tovább.

Tulajdonképpen a kérdés nem pusztán a túlélésünk, hanem hogy tudjuk-e tartani ezt az életszínvonalat?

– Igen. Engem az izgat, hogy a Földön jelenleg élő 7,8 milliárd ember mindegyike ilyen magas életszínvonalon szeretne élni. A kérdés az, hogyan lehet a növekedést fenntartani, amikor egy bolygó zárt rendszerében élünk. Biztos vagyok abban, hogy az info­­kommuni­­ká­­ciós tech­noló­giák, valamint az etikus gazdaság, beleértve a természetre való odafigyelést, fognak majd segíteni ebben. Egy új szakasz kezdetén vagyunk, amikor ki kell jelentenünk, hogy tovább már nem lehet folytatni a rabló­gazdálkodást. A jelenleg használt tech­noló­giák­kal nem biztosított a természetes erő­források pótlása, fenntartása. Igazából nagyon kezdetleges technológiákkal sikerült látványos eredményeket elérnünk eddig. Most történik a finomhangolás, amiben a számítógépek segítenek nekünk. Szeretném, hogy az emberi­ség meg­őrizze az életszínvonalát, viszont ez csak úgy lehetséges, hogy közben meg­­védjük a környezetet is. Meglepőnek hangzik talán, de nagyon gyorsan közelítünk efelé. Tíz-tizenöt év alatt központi téma lett a környezetünk védelme, mindenki foglalkozik vele. Míg korábban a cégek igyekeztek leszorítani a költségeiket, ma egyre inkább azt érzik, akár meg is tudnak gazdagodni abból, hogy megvédik a Földet. Bizakodással tölt el az, ahogy ezek a változások zajlanak.

A modern ember unatkozik, ha nem elég gyorsan érik az impulzusok, azonban ezek egyre nagyobb része a virtuális világból jön. Van, aki úgy érzi, vibráló életet él, miközben lehet, hogy otthon ül a karosszékében. Nincs itt ellentmondás?

– De van. Egyrészt elkötelezetten hiszek abban, hogy a digitális kultúrát az életszínvonalunk fenntartása, valamint az idegen emberek együttműködésének a megteremtése érdekében fejlesztették ki. Másfelől viszont, ahogy fejlődtünk, összezsugorodott a bolygó, ma már a kis, pár száz fős közösségek helyett az egész földgolyóban kell gondolkodnunk. Közvetlenül befolyásolhatják az életünket olyan távoli események, amelyek olyan emberekkel történnek, akikkel sosem fogunk találkozni, és olyan helyeken, ahová sosem jutunk el. Több dologról is szó van, egyrészt ezek az eszközök kellettek ahhoz, hogy összekapcsolódjunk és együttműködhessünk egymással, másrészt egyre kevesebb az élettér, ezért kitoltuk a végtelenbe, ahogy a kommunikációnkat is. Ilyen a számítógépes játékok világa, ahol úgy lehet bolyongani a virtuális térben, hogy közben otthon ülünk a szobánkban. Azzal, hogy a technológia egyre gyorsabban terjed, olyan dolgok is befolyásolják az életünket, amiket közvetlenül nem érzékelünk. Ez egy új képesség, olyan, mintha az ember új szemet fejlesztene ki, amivel a digitális térben nézelődik. Nagyon nehéz egyébként érzékelni, hogy mi a valóság, hiszen ha egy ügyes programozó készít egy látványos honlapot, a kis dolgok is nagynak tűnhetnek, ha csak az interneten nézzük azokat. Élményközpontú társadalomban élünk, ahol mindenki a figyelmünkért küzd. A digitális kultúra elhozott mindent, amiről álmodtunk: a világ összes nyelvén tudunk beszélni, és pillanatok alatt megoszthatjuk a képeinket vagy a leveleinket. Amikor mindezt elképzeltük, azt gondoltuk, hosszú folyamat lesz. Ma viszont, ha a kezébe adom egy írástudatlan embernek az okostelefont, azonnal szert tesz ezekre a képességekre. Magunkra kényszerítettünk egy tudatossági szintugrást, ami kényelmetlen és fárasztó. És igen, ennek nagyon sok negatív hatása van, amit meg kell tanulnunk kezelni. Az aktív unalom, amikor ülök és órákig olyan híreket nézek a telefonomon, amikről utólag rájövök, hogy lényegtelen volt. Mivel telt el a napom? Valóban fontos-e az a munka, amit végzek? Ezek olyan kérdések, amelyeket meg kell válaszolnunk, de nehéz, mert egy nagyon professzionális iparág azon dolgozik, hogy lekösse a figyelmünket, és nem azon, hogy az életünk értelmét feltárja előttünk. Tehát a kérdésére a válasz: igen, ez egy nagyon komoly probléma. Látjuk a magán- és a családi életben is, milyen nehéz ezt kezelni, hogy mennyi mentális problémát okoz, de nincs más megoldás, mint hogy megtanuljunk élni ezekkel a technológiákkal. Ehhez hozzátartozik az is, hogy megtanuljuk letenni, és a saját értékrendünk szerint éljük az életünket. A virtuális világtól senkinek sem változik meg az élete, csak attól, amit a valós életben tesz.

Öntől hallottam, hogy szereti a mentális kattanásokat. Mit ért ezen, és mikor lesz a következő?

– A technológiai evolúció segítségével változtatjuk magunkat, és ezek a változások kulturális sokkokat okoznak. Sokkszerű élmény lesz például a biológia és az informatika összekapcsolása, de nem gondolom, hogy a közeljövőben várható egy olyan forradalmi technológia, amely előtt majd döbbenten állunk. Most az az időszak következik, amikor kiderül, hogyan tudjuk úgy használni a már kifejlesztett technológiákat, például a 3D nyomtatást, hogy tényleg megváltoztassák az életünket. Ilyen a blokklánc-technológia is, amely bizonyos szempontból nem nagy dolog, másrészt viszont akár egész társadalmak működését megváltoztathatja.

Egyre kevesebb az élettér, ezért kitoltuk a végtelenbe, például a számítógépes játékok világába, ahol úgy lehet bolyongani a virtuális térben, hogy közben otthon ülünk a szobánkban. Ám a virtuális világtól senkinek sem változik meg az élete, csak attól, amit a valós életben tesz.
Ahogy a sharing economy, a közösségi gazdaság, azaz a források megosztása is. Ez egy teljesen új filozófia, amely gyökeresen megváltoztatja az emberek mindennapjait és gondolko­dását? Számít arra, hogy lesznek olyanok is, akikben növeli a kiszolgáltatottság érzését?

– Ebből a kérdésből is láthatjuk, mennyire nehéz megmondani valamiről, hogy jó vagy rossz. Az erőforrások megosztása kicsiben mindig is működött olyan emberek között, akik megbíztak egymásban. Mindennapi ügynek számít kölcsönkérni a szomszéd fűnyíróját vagy egy barát autóját. A kölcsönös együttműködés a társadalom kenőolaja volt régen, és ma is az. Ami viszont nagyon új, az az, hogy mennyire megbízunk a digitális kultúrában, ahogy az alkalmazásokon keresztül az idegenek együtt tudnak működni egymással. Gondoljunk arra az alap­helyzetre, hogy a városban félek az idegenektől, de az rendben van, hogy valaki bejelentkezik az appon keresztül, három napig ott alszik a lakásomban, majd fizet és elmegy. Ennek a kezdete az egyetemista hangulatú couchsurfing (kanapé­szörfö­zés – a szerk.) volt, amiből aztán született egy üzleti modell. Fontosnak tartom, hogy a közvetlen ismerősökön túl idegenek is meg tudják osztani az erőforrásaikat. Például amíg napközben dolgozom, addig az autóm üresen áll a parkolóhelyen. Mit kezdek vele? Itt viszont felmerül a kérdés, hogyan változik a magántulajdon fogalma, hiszen az autó az egyik fontos identitásképző, illetve vagyonmérő eszközünk. Szeretném, hogy minél több ilyen együtt­működés jöjjön létre, és most nemcsak anyagi, hanem szellemi javakra is gondolok. Lenyírom a füvedet, cserébe tanítasz angolul, bevásárolok egy idős embernek a piacon, aki szintén segít valakinek valamiben, és így tovább. Ez ma már a digitális technológiával nyomon követhető, így kialakíthatók pont­rendszerek, ezeket hívjuk szívességi bank­rend­szerek­nek. A sharing economy mellett létezik egy másik hasznos fogalom: az access economy, egy olyan üzleti modell, amely hozzá­férést biztosít az áruk­hoz és a szolgáltatásokhoz, nem pedig a teljes tulajdon­jogot. Például, amikor azt mondom, hogy használhatod a lakásomat egy ideig pénzért vagy szívessé­gért cserébe. A sharing economy viszont egy tiszta üzleti modell, ilyenek például a Buda­pesten is működő autó­meg­osztó szolgál­tatások, ami színtiszta kapitalizmus. Alap­vetően jó gondolat, hogy az emberek együtt­­­működ­­je­­nek egymással. Az újra­­programo­zás­­nak, ami most zajlik a fejünkben, az egyik vég­pontja a tökéletesen fenn­tartható társadalom, ahol nem szemete­lünk, magunknak termeljük a zöldségeket, és nincs se autó, se külföldi utazás. A másik véglet a túl­­pörgetett fogyasztói társadalom, amikor halálra dolgozom magam azért, hogy termékeket vásároljak.

Az újraprogramozásnak, ami most zajlik a fejünkben, az egyik végpontja a tökéletesen fenntartható társadalom, ahol nem szemetelünk, magunknak termeljük a zöldségeket, és nincs se autó, se külföldi utazás. A másik véglet a túlpörgetett fogyasztói társadalom, amikor halálra dolgozzuk magunkat azért, hogy termékeket vásároljunk.
Egyik elő­adásá­ban elmesélt egy történetet a bátor kisfiúról, aki a virtuális világban meg­szerzett tapasztala­tai­nak köszönhetően megvédte magát és a húgát egy veszélyes helyzetben. Az előző generációk még a szüleik­től tanulták, hogyan védjék meg magukat, a mai gyerekek már számító­gépes játékokból? Hogyan változik, csökken-e a szülők szerepe a jövőben?

– Az biztos, hogy nagyon nehéz ma szülőnek lenni. Mindig is az volt, de míg régen, egy több­generációs családban erős volt a gazdasági együtt­működés, mert csak úgy tudtak fenn­maradni, addig a napjain­kban tapasztalható családok szét­esésének egyik oka pont a gazdasági fejlődés. Ma már nincs szükség több­generációs családra a fenn­maradás­hoz. A szingli­kultusz kialakulá­sához az vezetett, hogy amikor egy ember képes annyit keresni, hogy egyedül fenn­tartson egy lakást, meg­valósítsa élete céljait, válaszút elé kerül.

Száz éven keresztül a munka­szociológia a gyereket gazdasági befekte­tésként definiálta. Azért nevelték fel a gyereke­ket, hogy legyen, aki eltartja őket idős korukban. Nagyon sokáig a gyereke­ket kis felnőtt­ként kezelték. Például a közép­­korban minél előbb gazdasági tevékeny­séget kezdtek, és az volt az elvárás, hogy ugyanúgy viselkedjenek, mint a fel­nőt­tek. A jólét beköszönté­vel viszont egyre inkább meg­engedhet­tük azt, hogy a gyerek gyerek maradjon. Időközben kialakult egy erős gyerek- és fiatalság­kultusz, újszerű gyerek­nevelési módszerek terjedtek el, melyek hatására a szülők egyre több mindent engednek meg a gyereknek. Lassan vissza­szorultak a poroszos, gazdaság­alapú nevelési elvek, ami szerintem jó dolog. Az viszont már nem, hogy a gyerek­nevelés eltolódott egy rossz irányba. Ismerős ugye: csináld azt, amit szeretnél, én azért szolgálok, hogy te bármit megtehess. Ez később, felnőtt­korukban lesz nagyon káros. A határvonalat meg kell húzni, mert ma nagyon sok gyereknek nem tanítják meg, hogy a cselekede­tei­nek súlya van, aminek követ­kez­­ménye lesz, amiért felelősség­gel tartozik.

Azért is nehéz szülőnek lenni, mert az új technológiák egyre gyorsabban terjednek, mint az internet és a személyi számítógép. Itt érdemes megjegyezni, hogy ezeket minden generáció egyszerre megkapta, csak az idősebbek azt mondták, nekünk nem kell, illetve nem tudjuk, mi ez, csak a fiatalok értik. Lehetett volna máshogy is. Ma már nagyon nehéz egy szülőnek versenyeznie azzal, hogy érdekesebb legyen, mint azok az élmények, amelyek a digitális csatornákon érkeznek. A kérdés így merül fel: vicces videókat nézek, valamilyen számítógépes játékkal játszom a szobámban, vagy édesapával focizom a hátsó udvaron. Azt tudni kell, hogy a gyerekek kiemelt célcsoportja a figyelemgazdaságnak. A szülők emiatt azt érzik, hogy kicsúszott a gyeplő a kezükből, hiába adnak meg mindent, mégis mindenki jobban leköti a gyereket, mint ők. Ezért folyamatos stresszt élnek át, mivel úgy érzik, hogy nem tudnak érvényt szerezni azoknak az értékeknek, amelyekre szerintük szük­sége lesz a gyereknek. A szülő azt látja, hogy a gyerek aktív unalomban ül a szobájá­ban, hogy nem figyel, és akármi érdekesebb neki annál, mint amit a szülei mondanak. Ez ugyan mindig is a kamaszkor sajátossága volt, de tény, hogy nagyon nehéz ma szülőnek lenni. Középiskolákban is szoktam előadást tartani, ahová rengeteg szülő eljön, akik azt szeretnék, hogy mondjam meg, mi zajlik most, és hogy ők mit csináljanak. Az egyik üzenet az, hogy a szülőnek továbbra is mintát kell mutatnia, még akkor is, ha valószínű­­leg kudarcélmény fogja érni. A másik üzenet az, hogy ne feledjük: a történelem során soha nem volt annyi szabad­idejük a gyerekeknek, mint most. És nagyon kitolódott a gyerekkor. A mai harmincasok szeretnének úgy élni, mint a tizen-, huszonéves fiatalok. A szülőknek el kell mondaniuk a gyereknek, amit fontosnak, értéknek tartanak. Képzeljék maguk elé azt az ideális képet, amilyennek látni szeretnék a gyerekeiket tizennyolc évesen, és arra neveljék őket. Ezek az értékek meg fognak maradni felnőttkorukban is. A világot mi formáljuk, de a gyerek­nevelés­hez idő kell. Sok kutatást végeztünk fiatalok, fiatal felnőttek és idősebbek körében, és ezekből kiderült, hogy még mindig a másik ember a legérdekesebb.

Mára kialakult egy erős gyerek- és fiatalságkultusz, újszerű gyereknevelési módszerek terjedtek el, a szülők pedig egyre több mindent engednek meg a gyereknek, és nem tanítják meg neki, hogy a cselekedeteinek súlya van, aminek következménye lesz, amiért felelősséggel tartozik. Bár nagyon nehéz egy szülőnek versenyeznie azzal, hogy érdekesebb legyen, mint azok az élmények, amelyek a digitális csatornákon érkeznek, de akkor is el kell mondaniuk a gyereknek, amit fontosnak, értéknek tartanak.
Az időskorúak körében is végeztek kutatásokat. Arra voltak kíváncsiak, hogyan viszonyulnak a digitális világhoz és az új eszközök használatához?

– Igen. Szokás azt mondani, hogy az idősebb generációk az új kor vesztesei. Én azt gondolom, hogy pont fordítva, ők a nyertesei. Ezek a technológiák azért is jöttek létre, hogy segítsék az életünket, és az idősek életminőségének fenntartásában kritikus fontosságúak.

Volt egy olyan kísérletünk, amikor egy idős­otthonba vittünk mozgás­érzékelővel ellátott számító­gépes játékokat. Ezek azok a nagyon elterjedt játékok egyébként, amikor a kép­ernyőn a figura leköveti a test mozgását. Ha a tévé előtt valaki ugrál vagy táncol, ugyanazt teszi a figura a képernyőn. Otthagytuk az idősotthonban ezt a játékot, amiben a játékos egy kapus, akinek ki kell védenie a felé repülő labdát. Imádták az otthon lakói. Azok is, akik addig nem voltak hajlandók megmozdulni, most felálltak, és azon vették észre magukat, hogy már egy órája jobbra balra dülöngélnek, ahogy vissza­fejelik a labdát. Miköz­ben játszottak, elindult a beszélgetés is. Ez nem jelenti azt, hogy mindenhová vigyünk számító­gépes játékot – akkor egy érdekesség volt. Beszéljünk végre arról is, hogy az idősek­nek milyen jók ezek a kütyük!

Hogyan lehet az idősek életminőségén javítani?

– Ezek az eszközök növelik az idősek biztonság­érzetét. Az okos­­­telefont be lehet állítani, hogy jelezze a kapu­­csengőt, vagy figyelmez­tessen, amikor be kell venni a gyógyszert. Az okosóra figyeli a vér­nyomást, egy kamera pedig azt, hogy elesik-e az idős az ottho­ná­ban, és ha hosszú ideig mozdulatlanul fekszik, küld egy SMS-t a család­tagjának vagy a segítőjének. Ez fontos társadalmi probléma, főleg Európában, ahol egyre idősebb a lakosság, és a jövő az öngondoskodás felé mutat.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka