Kevés személyes, ám számos szakmai információt találni önnel kapcsolatban. Tudatosan nem beszél a magánéletéről?

– A rólam olvasható információk valóban szakmai jellegűek, szerelmes leveleket tényleg nem tettem közzé, az unokáim rólam alkotott véleményét sem posztoltam a Facebookra. Ilyen jellegű információkat nehezen talál rólam.

Az idei akadémiai közgyűlés után beszélgetünk, azaz túl van a külső tagok fórumán is, ahol levezető elnökként volt szerepe. Kolozsvár szülöttjeként ez testhez álló feladat. Ötéves korában a háború elől menekült a család Romániából Magyarországra. Milyen emlékeket őriz a kincses városról?

– Amikor megszülettem, Kolozsvár Románia része volt, egyéves koromban – a má­sodik bécsi döntés nyomán – visszakerült Magyarországhoz, majd 1946 óta újra Romániához tartozik. Szüleimen keresztül máig érzek bizonyos vonzódást szülőföldemhez, de én már minden szempontból ehhez az országhoz kötődöm. Testvéreimmel mi vagyunk az első Vékás-generáció, amelyik Magyarországon nőtt fel. A mi gyerekeink pedig az első olyan Vékások, akik Magyar­országon születtek. Az udvarhelyszéki gyökerű Vékások mindig tanultak, voltak közöttük orvosok, református lelkészek. Nagyapám került először Kolozsvárra, ő jogászként végzett az ottani egyetemen, majd édesapám is követte őt a pályáján.

Miért jöttek át Magyarországra, miért érezte úgy a család, hogy itt jobb lesz?

– Apám a fronton volt, édesanyám a négy gyermekével 1944 szeptemberében nem azzal a szándékkal jött át, hogy végleg itt maradunk, mert ezt semmi sem indokolta. A két háború közötti időszakot a család viszonylag nyugodt körülmények között élte át. Ha jól tudom, a szüleim vissza akartak menni a második világháború után, az azonban nem szerepelt a tervek között, hogy Erdélyben is szocializmus épül. Egy szocialista társadalomban kisebbségiként élni két olyan csapás, amit önként nem szívesen vállal az ember. Az elhatározás helyességét a következő évtizedek történelme sokszorosan igazolta. Örülök annak, hogy ezt a döntést nem én hoztam meg, és annak is örülök, hogy a szüleim így határoztak. Kétlem, hogy az általam bejárt pályát a határ túloldalán is befuthattam volna. A kisebbségi lét egyébként a két háború között sem volt az emberi álmok netovábbja, de volt egy óriási különbség: a kisebbségeknek nem vették el a vagyonát, a tulajdonát. Egzisztenciálisan tehát nem jelentett hátrányt a kisebbségi lét, legalábbis azoknak a magyaroknak, akik a magánszférában tudtak megélhetést találni. Megmaradtak a magyarok szervezetei, tulajdonai, például a könyvkiadói. Ezt azért említem, mert Vékás nagyapám 1920 és 1940 között a nagy hírű kolozsvári Minerva Könyvkiadó igazgatója volt. Ez a vállalat látta el egész Erdélyt magyar nyelvű tankönyvekkel az általános iskola első osztályától az érettségire készülő korosztályig bezárólag. Szépirodalmi köteteket is megjelentetett. A nagyapámék nyomtatták ki például először Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét 1934-ben. Ez a mű az Erdélyi Szépmíves Céh pályázatára íródott, s mivel az egyesület köteteinek jelentős részét a Minerva adta ki, logikus volt, hogy Szerb Antal nyertes munkáját is ők teszik közzé. A második világháború után államosították az egyesületek és az egyházak vagyonát is. Egzisztenciálisan is nihilbe került a magyarság. Örülök annak, hogy nem ott nőttem fel. Egy szempontból sajnálom csak, mert a román nyelv ismeretében könnyebben elsajátíthattam volna a francia nyelvet.

Hogyan kapaszkodott meg a Vékás család Magyarországon?

– Nagyon nehéz volt. Egy Győr-Moson-Sopron megyei faluban, Győrszentmártonban telepedtünk le. Édesapám jogász végzettségével három műszakban egy téglagyárban dolgozott. Ne csodálkozzunk ezen, az ötvenes évekről beszélünk. Szüleim odaadásának köszönhetően ugyanakkor csodálatos gyerek­korom volt, de mint látható, az akkori viszonyok a mi, a gyerekek életét is alapvetően befolyásolták. Az alsó tagozat négy évfolyamát olyan iskolában végeztem, ahol egy teremben egy tanító keze alatt volt mind a négy osztály. Ma szörnyűnek hangozhat ez, de nekem hasznos volt, mert elsősként már a másodikos, harmadikos és negyedikes tananyag egy részét is megtanultam.

Édesapja példáját látva felmerült önben, hogy a jogi pályán túl is van élet?

– Ez elsősorban apámban merült fel. Minden eszközzel próbált lebeszélni erről a pályáról. Különösen az érettségihez közeledve sorolta a jogi pálya útvesztőit. Az akkori viszonyokat tekintve teljes mértékben igaza volt. Az én pályaválasztásomat bizonnyal az is befolyásolta, hogy apám nagyon nem akarta ezt az irányt, én meg juszt is, hiszen a fiúk nem mindig követik az apai intelmeket. De a legnagyobb hatással a soproni Széchenyi István Gimnázium tanárai voltak rám, akik úgy ítélték meg – nem tudom milyen alapon –, hogy biztosan jó jogász leszek. Talán azért javasolták a jogi pályát, mert nagyfokú igazságérzetem volt. Kitűnő tanáraim voltak matematikából, latinból és modern nyelvekből is. A matematikatanárom például Eötvös Loránd tanítványa volt. Megszállott pedagógusként mindenkiből igyekezett a legjobbat kihozni. Belőlem például azt, hogy bekerültem az Arany Dániel Matematikaverseny országos döntőjébe, a legjobb tíz közé. Ilyen matematikai eredménnyel viszonylag kevés jogász dicsekedhet. Azért józanul beláttam, hogy igazán jó matematikus nem lett volna belőlem. A jogi pálya mellett döntöttem, pedig akkor magam is éreztem, hogy ez nem igazán perspektivikus pálya. Ám utólag bebizonyosodott, hogy jól választottam.

Az 1956-os forradalmat követő években volt egyetemista Budapesten. Milyen emlékeket őriz ebből az időszakból?

– Az egyetemen a forradalomnak csak az utózöngéit éreztük, hiszen a hatvanas évek elejére enyhült a szigor, én pedig 1963-ban végeztem. A korábbi megtorlás benne volt a levegőben, a tanárok is, mi is tudtuk, hogy mi volt, ugyanakkor életkorunkból és életformánkból adódóan mással is foglalkoztunk. A huszonéves egyetemistákat a politika mellett számos egyéb kérdés is érdekli. Fiatalként még azt sem éreztük tragikusnak, hogy nem mehettünk külföldre. Ez volt, ez jutott nekünk. Tudtuk, hogy ez a helyzet nem normális, de nem estünk kétségbe. Utólag vallottuk be egymásnak, hogy akkor mennyi mindenről nem mertünk őszintén beszélni. Az egyetemen nagyszerű tanárokkal is találkoztam, akik a magánjog felé terelték az érdeklődésemet. Brósz Róbert professzor már az első évben elvarázsolt a római joggal, Világhy Miklós pedig a magyar magánjog világát tárta fel előttünk.

Miért gondolta úgy az egyetem befejezése után, hogy az ön számára az egyetemi karrier lesz a célravezető, s nem az ügyvédi munka?

– Világhy Miklós professzor meghívott a tanszékére tanársegédnek, ami óriási megtiszteltetés volt számomra, ezt el kellett fogadnom. Úgy gondoltam, kipróbálom magam a katedra túloldalán, ám közben letettem az egységes ügyvédi-bírói vizsgát is. Ahogy teltek az évek, egyre inkább azt éreztem, hogy a tanári pálya szép kihívás számomra – miközben több pályatársam elment a tanszékről –, ám ahhoz, hogy a pályán maradhassak, az oktatás mellett kutatnom és publikálnom is kellett. Arra azonban mindig ügyeltem, hogy az elmélet és a gyakorlat ne váljon el végletesen egymástól. Ezért jog­tanácsosként, ügyvédként is dolgoztam, sőt, a mai napig választott bíróként is működöm. Azt vallom, hogy jogtörténetet, római jogot gyakorlat nélkül is művelhet az ember, de a tételes diszciplínákban, így a magánjogban alapvető követelmény a mindennapi gyakorlat ismerete.

Annak a folyamatát értem, hogy miként fedez fel egy agykutató egy új idegsejtet, vagy egy fizikus miként bukkan egy új részecskére, de milyen praktikákat alkalmaz, mit kutat egy jogász?

– A jogász kutatómunkájában természetesen fontos szempont a történeti visszatekintés. A legfontosabb mégis az összehasonlító jogi módszer. Pályám kezdetekor az akkori jogrendszer egy államhoz kötődött, napjaink jogi szabályainak jelentős része viszont európai, a tagállamokkal közös jogrend. Ez új minőséget jelent. Amikor a kutatásaink során egy normavilág értelmét keressük, akkor a megértésben és az értékelésben nagyon sokat segít annak ismerete, hogy ugyanezen probléma jogi kezelése miként történik más jogrendszerekben. Egy adásvételi szerződés nem teljesítése lényegét tekintve azonos megítélés alá esik a Duna mentén és a Temze partján. De a jogrendszerek megközelítése különböző lehet. Saját normarendünk szabályainak értékelésében sokat segít, ha ismerem, hogy más jogrendszerek miként közelítenek ugyan­ahhoz a problémához. Nemcsak a normákat hasonlítjuk össze, hanem megnézzük a normák mögötti problémákat, és vizsgáljuk az erre adott válaszok funkcióját is. Ez a mi fő mikroszkópunk vagy részecskegyorsítónk.

A jogtudomány mennyire tudja függetleníteni magát az aktuálpolitika elvárásaitól, igényeitől?

– Az attól függ, hogy a jog mely területéről beszélünk. Az egyértelmű, hogy a jog állami produktum, ezért közel van az államhoz és ezen keresztül a politikához. Ám ezen belül nagy különbségek vannak. Az alkotmányjog és a büntetőjog például sokkal közelebb van a politikához, mint a magánjog. A magánjog általában is szembeállítható a közjoggal, mert ez utóbbinak a területei az állam és a polgárok viszonyát rendezik. A magánjog ellenben a magánszemélyek és szervezeteik (egyesületeik, gazdasági társaságaik stb.) egymás közötti jogviszonyainak területe: például a házasság, a család, a szerződés, a vállalkozás, az öröklés problémáival foglalkozik. Szerencsére ezek a kérdések a legszigorúbb időkben sem váltak politikai kérdéssé, egy lényegbevágó megszorítással: a szocialista korszakban az állam eldöntötte, hogy mi lehet magántulajdonban, és mi nem. Ezért a rendszerváltozással a magánjogban óriási átalakulás történt. A változás lényege az volt, hogy a magánszemélyek közötti viszonyok azzal, hogy a magántulajdon visszakerült a maga jogaiba, minőségileg más helyzetbe kerültek. 1968 után ugyan létezett néhány magángazdálkodási forma, néhány termelőeszköz is magántulajdonban lehetett, de a lényeges termelési eszközök szinte kizárólag állami, kisebb részben szövetkezeti tulajdonban voltak. 1990-től a privatizáció következtében a magántulajdon visszanyerte addig korlátozott lehetőségeit. Ezzel pedig az általam tanárként, tudósként művelt magánjog is minőségileg más helyzetbe került, a szakmánkban ezt, némi túlzással, kopernikuszi fordulatnak nevezhetnénk. Ezt a váltást lelkesen éltem meg. Úgy éreztem magam, mint az az ember, aki egy homályos cellában ült, majd kikerült a napvilágra, és egy egész más világot lát. A szocialista berendezkedés helyett a magántulajdonra épülő piacgazdaság viszonyai épültek ki. Természetes, hogy felfokozott lelkiállapotban voltam, hiszen mindaz, amit a külföldi könyvekből megtanultam, mindennapi gyakorlattá vált. 1990 előtt éppen azért, hogy ne könyvtudományt műveljek, aminek gyakorlati hatását nem igazán érzékelhettem a magántulajdon hiánya miatt, áthelyeztem kutatásaim súlypontját a nemzetközi magánjogra. Ez a terület nem egyetlen államhoz kötődik, hanem olyan horizontális kapcsolatokra vonatkoztatható jogi világhoz, amelyben meghatározó a külföldi elem. Ha például egy magyar külkereskedelmi vállalat egy francia céggel köt szerződést, akkor először azt kell eldönteni, hogy melyik állam jogszabályait kell alkalmazni a felmerülő jogvitára. Ez a tipikus nemzetközi magánjogi kérdésfelvetés. A hetvenes években folytatott kutatásaink eredményeként 1981-ben Mádl Ferenc professzorral, a későbbi köztársasági elnökkel közösen írtunk egy alapvető nemzetközi magánjogi kézikönyvet, amelynek nyolcadik kiadása most jelent meg.

Az ön életében több szempontból is meg­határozó az 1990-es év. Ekkor lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, ami egy kutató pályájának az egyik csúcsát jelenti. És ugyanebben az évben lett az ELTE rektora is. Miért vállalta el az utóbbi posztot?

– A kalandvágy nem jó kifejezés erre a lépésre, de merészség és bátorság biztos kellett hozzá, hogy Magyarország legelső egyetemének vezetését éppen a rendszerváltás meghatározó évében pályázzam meg. Rektori elképzeléseimet 1990 májusában egy több száz fős grémium tárgyalta meg az ELTE Gólyavárában. Lehettünk úgy hatszázan abban a teremben. A feladatom az volt, hogy a kollégák előtt megvédjem rektori célkitűzéseimet. Ezt a próbát kiálltam, ezért úgy gondoltam, hogy menni fog a dolog, de 1990 májusában senki sem tudta, hogy milyen próbatétel vár az új egyetemi vezetőkre. Sejteni lehetett folyamatokat, hiszen a hihetetlen politikai változások az egyetemeket is érintették, de részleteket nem láttam előre. Utólag úgy értékelem, hogy 1990 és 1993 között a rektorságom legfőbb érdeme az, hogy nagyobb megrázkódtatások nélkül sikerült átmenteni az egyetemet, annak értékeit az akkori politikai viharokon. Kollégáim szerint alapvetően sikeres három évet mutathattam fel. Maradtak a bevált szervezeti keretek, s a személyi kérdések megoldásában sem volt Szent Bertalan-éj. Jogi korlátok között bonyolódott le a szükséges személyi átalakulás, s e folyamatban partnerem volt az új összetételű egyetemi tanács.

Sokak érdekeit sértette, még ha az jogi keretek között is történt?

– Azt az elvet követtem, hogy akik nyilvánvalóan nem valók az egyetemre, például mert csak ideológiai tárgyat tudnak tanítani, azok, ha mehetnek, menjenek nyugdíjba. A fiatalabbak pedig képezzék át magukat. Sokuknak ez sikerült is. Tudtam, hogy az ideológiai tárgyakat oktatók nem mindegyikének volt meggyőződése is a kötelező ideológia; az élet néha odasodorta az egyébként jól felkészült szakembert is. Az más kérdés, hogy én sohasem vállaltam volna ilyesmit. Diplomám megszerzése után hiába hívtak volna ilyen tematikájú tanszékre, inkább elmegyek lóti-futi ügyvédjelöltnek. Viharos idők voltak, de ahogy Antall József miniszterelnök mondta: „forradalom itt nem zajlott le”, így az egyetemen sem csináltunk forradalmat. Ötvenegy évesen lettem rektor, tehát egyébként is túl voltam a saját forradalmaimon, inkább a higgadtság, a megfontoltság vezérelt.

Miért nem vállalt még egy hároméves ciklust?

– Vállalhattam volna, de azt éreztem, ha további három éven át egyetemet vezetek, akkor elfelejtem a szakmámat. Azt a szakmát, amelyik éppen azokban az években újult meg alapvetően. A rektorság teljes embert igényel, ezért döntenem kellett: akarok-e még a szakmában alkotni, vagy sem? Alkotni akartam. Egy másik ok is az újabb ciklus ellen szólt: 1992-ben felkértek, hogy legyek a Collegium Budapest alapító rektora. Elvállaltam. Életem egyik legnehezebb éve volt ez, hiszen egy éven át egyszerre két intézményt vezettem, emellett megtartottam az egyetemi előadásaimat is. Sok volt. Úgy döntöttem, visszatérek az egyetemi tanszékre, a tudományba.

1997-ig irányította a Collegium Budapestet. A szépen induló kezdeményezés négy évvel ezelőtt szomorú véget ért, hiszen bezárt az intézmény. Mit adott ez a kezdeményezés a hazai tudománynak?

– Meggyőződésem, hogy a Collegium Budapest hasznos kezdeményezése, nagyszerű intézménye volt a magyar tudománynak. A nemzetközi összefogással elindított interdiszciplináris intézmény egy úgynevezett Institute for Advenced Study volt, azaz nem oktatási intézmény, hanem a legkülönbözőbb diszciplínák kutatóinak gyűjtőhelye. Az egész világból érkeztek ide kiváló, sőt kiemelkedő szakemberek, egy időben hu­szon­öten dolgoztak a magyar fővárosban, egyötödük volt magyar. Szathmáry Eörs professzor vezetésével nyelvészek és evolúcióbiológusok foglalkoztak például az emberi nyelv kialakulásával, egy másik évben Kornai János professzor irányítása alatt a közgazdaság-tudomány aktuális kérdései kerültek terítékre. Az ilyen intézmények a tudományos munkához luxusfeltételeket biztosítanak, az átlagnál jóval nagyobb anyagi és kutatási lehetőségeket kínálnak. Hogy négy évvel ezelőtt, két évtized után miért zárta be kapuit ez a nagyszerű tudományos műhely, nem tudom, legfeljebb sejtéseim vannak. Nagyon fájlalom, hogy ez történt.

2012 elején lett nyilvános az új Polgári Törvénykönyv tervezete. Több mint tíz éven keresztül ön volt a Kodifikációs Bi­zott­ság vezetője. 2013-ban viszont súlyos szak­maiat­lansággal vádolta az új Polgári Törvénykönyvről szóló törvényjavaslat módosítá­sának szerzőit. Miért?

– Ahhoz, hogy megértsük a helyzetet, vissza kell mennünk az időben több mint másfél évtizedet. Vezetésemmel egy szakmai csapat dolgozott 1999-től az új Polgári Törvénykönyvön. Magát a kodifikációs munkát 1998 tavaszán még a Horn-kormány igazságügy-minisztere, Vastagh Pál indította el. A Polgári Törvénykönyv nem egy az évente elfogadott 150-200 törvény közül, hanem egy kiemelkedő mű, az Alaptörvény mellett ez a legfontosabb normák gyűjtőhelye. A kódex 1600 paragrafusból áll, nyolc könyvre oszlik, és rendszerbe foglalja a magánjogi viszonyokra vonatkozó alapvető normákat. Bárki csinálja, a Polgári Törvénykönyv megalkotása hatalmas munka. 2007-ig nyugodtan dolgoztunk, majdnem elkészültünk, amikor az akkori igazságügy-miniszter úgy döntött, hogy adjuk át az addig elkészült változatot a minisztériumnak. Azt mondták, hogy ha az addigi tempóban dolgozunk tovább, akkor az adott törvényhozási ciklusban nem lesz törvény. Kivették, elvették a bizottságtól a félkész munkát. A Magyar Jog című lapban írott 2008-as cikkemben azt kifogásoltam, hogy egy befejezetlen műhöz kapkodva nyúltak hozzá, sok hibát követtek el. Ráadásul azt gondolom, hogy bármilyen fontos is a Polgári Törvénykönyv, azzal nem lehet választást nyerni. 2010-ben az Orbán-kormány ugyanazt a bizottságot kérte fel a törvénykönyv elkészítésére, amelyiktől korábban elvették a munkát. 2012-re készültünk el, a tervezetet átadtuk a kormánynak. A módosítások nem a kormánytól, hanem egyes parlamenti képviselőktől érkeztek. Nem értek egyet a megszavazott változtatásokkal, de az egész kódex szellemisége mégis azt üzeni, amit mi célként megjelöltünk.

Ezt tekinti a főművének?

– Tudományos szempontból a külföldön megjelent cikkeim vélhetően többet érnek, de gyakorlati téren ez a munka mindenképpen kiemelkedik.

Most mint az Akadémia társadalomtudományi elnökét kérdezem: tévedek, ha úgy látom, hogy az MTA-n jelenleg nyugalom és béke honol?

– A nyugalommal én is egyetértek, azt azonban már nem mondanám, hogy nincsenek nehézségek, mert ha megkérdezné bármelyik kutatóintézet vezetőjét, bizonnyal jogos kívánságok sorát hallaná. E nyugalom mögött az áll, hogy nincsenek nagyobb vihart kavaró problémák vagy átszervezések. Az elnök személye mindig meghatározó. Lovász László a nyugodt elnökök közé tartozik. Nagy tudós, emellett higgadt, kiegyensúlyozott személyiség. Ez meghatározza az Akadémia mai hangulatát.

Elégedett a pályafutásával?

– Az ember nem mond igazat, ha azt állítja, hogy minden álmát megvalósította. Én a történelem adta lehetőségek, keretek között nagyjából elértem azt, amire képességem, egészségem, szorgalmam predesztinált. Sem a gyerekkorom, sem a fiatalkorom nem volt optimális, ha a történelmi kereteket nézzük. Ezek bizonyos mínuszokat jelentettek, de ha mindent mérlegre teszek, nincs okom panaszra.

Azt mondják, hogy egy sikeres férfi mellett mindig ott áll egy nő, aki mindezt lehetővé teszi. Ki van ön mellett?

– A feleségem – aki szintén jogász, ügyvédként dolgozott – az én rektorságom és a Polgári Törvénykönyv elkészítésére fordított hosszú évek miatt feladta karrierjét. Ő volt a villámhárító, ő vett le rólam megannyi terhet, és nevelte a fiunkat meg a lányunkat. Ők nem folytatták szüleik pályáját. A lányom német–skandinavisztika szakos tanár lett, a fiam az üzleti életben próbál talpon maradni. Három gimnazista unokámmal kapcsolatban sokszor megtapasztalom, hogy a velük megélt öröm sokkal felhőtlenebb, mint a gyerekeinkkel. A magyarázat egyszerű: a nevelésükkel kapcsolatos felelősség a szülőkre hárul.

Hogyan piheni ki az akadémiai élettel, az oktatással járó fáradalmakat?

– Rengeteget olvasok, szépirodalmat és történelmet egyaránt, de papíralapon, s nem e-köny­veket, ahogy az unokáim teszik. Emel­­lett nagyon fontos a zene, és legalább ilyen jelentős az életemben a tenisz. Hetente négyszer lemegyek a pályára, ahol minden alkalommal megizzasztom magam. A munkában egy kicsit visszavettem a tempóból, ám távol áll tőlem, hogy lemondjak az oktatásról (hiszen a tanári pálya egyik szépsége, hogy fiatalok között van az ember, ezért lassabban öregszik), az akadémiai életről és más elfoglaltságaimról. De arra a tempóra már nem vagyok képes, amire 25 éve.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– Pléh Csaba pszichológust, aki szakmájának megkerülhetetlen alakja.•