Akit elvarázsol a kutatás
Rendszeresen visszatér egykori középiskolájába, ahol ismeretterjesztő előadásokat tart. Ez a középiskola, a Lovassy Gimnázium, évek óta a legjobbak közé tartozik. Mi a titka ennek az intézménynek?
– Amikor én odajártam, még nem létezett ilyen rangsorolás, igaz, felvételizni sem kellett a középiskolákba. Jól éreztem magam, nem tűnt úgy, hogy versenyistállóban tanulok. Nem is volt az. Kiváló oktatóim voltak, fizikatanáromnak például nagy szerepe volt abban, hogy az egyetem után a kutatói pályát választottam. Egy idő után kötelességemnek éreztem, hogy ahol tudom, segítsem egykori gimnáziumomat. Nem esik nehezemre, gyakorta járok Veszprémbe, hiszen a szüleim most is ott élnek.
Közel ötven éve volt a pályán, majd hetvenhárom esztendősen, 2015-ben fejezte be veszprémi praxisát édesapja, Geiszt Jakab háziorvos. Sohasem merült fel, hogy orvosi diplomáját a gyakorlatban hasznosítsa? Illetve más pálya szóba sem jöhetett, csak az orvosi?
– Édesapám példáját erősítette, hogy a középiskolai tantárgyak közül a biológia érdekelt a legjobban – az általános iskolában a történelem nyűgözött le. Ha biológia, akkor egyértelmű volt az orvosi pálya és az is, hogy édesapámhoz hasonlóan gyakorló orvos leszek. Az egyetem befejezése után is erőteljesen élt bennem ez a gondolat, de akkor már úgy gondoltam, hogy a kutatás és a gyógyítás együtt megy majd nálam – végül az élet felülírta ezt az elképzelést.
Mi vitte át a pálya másik oldalára?
– A harmadik félév egyik vizsgája az élettan kollokvium volt. Ligeti Erzsébet professzor asszonynál vizsgáztam, aki valamit látott bennem, mert diákkörözni hívott. Harmadévesen az ő laborjában kezdtem dolgozni, hatodévesen gyakorlatot vezettem, majd amikor végeztem, ott kezdtem el a PhD-mat. Azaz, egy jól sikerült kollokvium az oka mindennek. Azóta is azon vagyok azonban, hogy olyan kutatási témákat válasszak, amelyeknek erős a kapcsolatuk a gyakorlati orvosi munkával. Az élettan egyébként kiváló iskola, mert szinte bármelyik orvosi szakterülethez nagyon jó alapot nyújt – hiszen a szervezet működését tanítja meg.
1998-ban amerikai orvosi diplomát és PhD-fokozatot is szerzett. Az utóbbit értem, de miért volt szükség amerikai diplomára?
– Mert akkor még nem volt egyértelmű, hogy kutatni akarok, vagy a klinikum az én igazi világom. Ahhoz azonban, hogy az Egyesült Államokban egy klinikán dolgozhassak, beteghez nyúlhassak, szükség volt az amerikai diplomára. Az Egyesült Államokba tudatosan készültem, mindenképpen ott akartam továbbfejlődni. Egy amerikai konferenciára mentem ki, amit összekapcsoltam egy állásinterjú-körúttal. A keleti és a nyugati part között több helyen megfordultam, majd az interjúk után döntöttem el, hogy Washingtonban, a National Institutes of Healthnél szeretnék dolgozni. Az ottani téma egyébként kapcsolódott az itthoni kutatási témámhoz. Washingtonban a PhD megszerzése után posztdoktorként dolgoztam.
Testvére, Gabriella pszichiáter, aki orvos férjével 22 éve az Egyesült Államokban, Detroitban él. Ott született három gyermekük is, akik anyanyelvi szinten beszélnek magyarul. Ahogy az előbbi válaszából kiderült, három évig Ön is Washingtonban volt. „Ígértek neki az égvilágon mindent, csak maradjon, de ő hajthatatlan volt, hazajött” – mondta ezekről az éveiről az édesapja. Ha ennyire ragaszkodtak a tehetséges fiatal magyar kutatóhoz, mégis mi hozta haza?
– Tényleg ott akartak tartani. A NIH Klinikai Centrum akkori vezetőjének, John I. Gallinnak tetszett a munkám. Egy alkalommal azt kérdezte, nem akarom, hogy az Egyesült Államokban született fiam amerikai egyetemre járjon? Ezzel akart maradásra bírni, de hiába volt jó kint, hiába bűvölt el Washington és környéke, hiába éreztem jól magam a laborban, mindezek ellenére haza akartunk jönni. Feleségemmel együtt eldöntöttük, hogy visszatérünk.
Tárt karokkal várták a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetben?
– Örömmel fogadtak. A washingtoni évek arra is jók voltak, hogy a kinti tapasztalatok birtokában elkezdhettem a függetlenedést, a saját labor szervezését. Ehhez pályázatokat kellett nyernem. Az első igazán fontos lépés az amerikai Cisztikus Fibrózis Alapítvány támogatásának megszerzése volt, amivel elindulhatott az itthoni munkám, másik a Wellcome Trust kutatói ösztöndíj elnyerése volt. Ez a támogatás arra szolgált, hogy Kelet- és Közép-Európa külföldről hazatérő kutatói saját laborokat alapíthassanak. Ezekre a támogatási mechanizmusokra azonban az a jellemző, hogy egy idő után lejárnak, tehát újabb, hasonló nagyságrendű támogatás után kell nézni, hogy folytatódhasson a kutatás. Nekem az újabb forrás a Lendület program volt.
Mit adott ez a program?
– A minőségi munkavégzés lehetőségét. Ez a program elsősorban a külföldön sikeres fiatal kutatók hazahozatalára jött létre, de hamarosan világossá vált, hogy nemcsak hazahozni, hanem sokakat itthon kell tartani. Mert előfordulhat, hogy elfogynak az itthoni és az uniós támogatások, és akkor az emberben felmerül, hogy oda megy, ahol több a lehetőség. A Lendülethez hasonló kezdeményezések feladata, hogy az adott országban tartsa a tehetségeket. Ezekre a támogatásokra szükség van, mert sok pénzbe kerül, amit csinálunk.
A Lendület pályázaton elnyert támogatásnak nem csak Ön örült: „Feleségem szintén orvosi egyetemet végzett, és egy gyógyszercégnél dolgozik vezető beosztásban. Mindig nagy figyelemmel kíséri és támogatja a munkámat” – nyilatkozta néhány éve. Fel sem merült azóta, hogy újra kipróbálja magát külföldön?
– Nem tervezünk ilyen váltást. Itthoni támogatásokban gondolkodtam és gondolkodom, miközben tudom, hogy kollégáim közül többen, többször is hosszabb időt töltöttek el külföldön. Itthonról pályáztam meg az Európai Kutatási Tanács, az ERC kiírását, amiről egy hajszállal maradtam le – hiába javasoltak támogatásra érdemesnek –, nem jutott mindenkinek pénz. Egy másik támogatási mechanizmusnak köszönhetően azonban az el nem nyert ERC-forrás jelentős részét végül megkaptuk. A Lendület éppen jókor jött. Utólag nem érdemes azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha nem nyerek ezen a pályázaton. A feleségem, Klári, valóban figyelemmel kíséri a munkámat, de igyekszem nem fárasztani az apró részletekkel. Ő az Egis Gyógyszergyár nemzetközi üzletfejlesztési igazgatója, és egyébként éppen az az egyik feladata, hogy lehetséges új terápiás területeket kutasson fel.
A Semmelweis Egyetemen az igen kevéssé ismert peroxidazin (PXDN) és a peroxidazin-szerű (PXDNL) fehérjék kutatásával foglalkozott 2011 és 2016 között a Lendület csoportja. E munka részeként egy speciálisan erre a célra előállított PXDN-hiányos egértörzsön végzett vizsgálatokat. Azt elemezték, hogy milyen szerepük van ezeknek a fehérjéknek a májat, a szívet, a tüdőt, illetve a vesét egyaránt veszélyeztető betegség, a fibrózis kialakulásában. Mit üzen azoknak, akik be akarják tiltani az állatkísérleteket?
– Nagyon rossz ötletnek tartom, mert az etikusan végzett állatkísérleteknek nagyon nagy a jelentőségük az orvostudományi kutatásokban. Ezeket a kísérleteket nem válthatjuk ki teljes mértékben a sejtvonalakon végzett kísérletekkel. Az emberi genomot például ismerjük, de nagyon sok génről nem tudjuk, hogy milyen szerepet játszanak a szervezetünkben. Ugyanakkor éppen a genetikailag módosított – például génkiütött – egereknél olyan elváltozást figyelhetünk meg, ami egy betegség tüneteihez hasonlíthat. Így összekapcsolható egy gén egy adott betegséggel. Az is előfordul, hogy egy gén hiánya egy betegség kialakulását gátolja, lefolyását enyhíti – ez azt jelenti, hogy a gén által termelt fehérje potenciális gyógyszercélpont. Ha gátolom a fehérje előállítását vagy működését, annak terápiás jelentősége lehet. Ezeket a kísérleteket azonban csak állatokon végezhetjük el. Az egyszerűbb szervezetek – például az ecetmuslica, fonálféreg – tesztelésével is fontos eredményeket érünk el, de olykor emlősökre is szükség van. Például egerekre. Korábban olyan gént azonosítottunk, amely az egérben nem található meg, ellenben ott van az emberben – szinte kizárólag a szívben. „Humanizáltunk” egy egérvonalat, ami azt jelenti, hogy a szívében túltermeltetjük a gén által készített fehérjét, hogy megnézzük a hatását az egér szívműködésére. A közelmúltban a gödöllői Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont Bősze Zsuzsanna vezette kutatócsoportjával génkiütött nyúlmodelleket hozunk létre és vizsgálunk. Ennek az a jelentősége, hogy vannak gének, amelyek az egerekből hiányoznak, ellenben megtalálhatók a nyulakban – és az emberben. Végső üzenetem tehát az, hogy szükség van az állatkísérletekre.
Mikor etikus egy állatkísérlet?
– Felesleges szenvedést nem okozhatunk az állatnak, és csak a feltétlenül szükséges számú egyed vonható be a munkába.
Nem először választott olyan témát, amellyel viszonylag kevesen foglalkoznak. Korábban az Egyesült Államokban az úgynevezett NADPH-oxidáz (Nox) enzimek addig ismeretlen formáit és funkcióit azonosította. Tudatosan vág az ismeretlenbe, vagy így alakul?
– Tudatosan. A PhD-munkám során azt vizsgáltuk, hogy amikor a fehérvérsejtek bekebeleznek egy kórokozót, akkor úgynevezett reaktív oxigénszármazékokat termelnek, részben ezekkel pusztítják el a kórokozókat. Ezt a fehérvérsejtekben megtalálható enzim termeli. Nagyjából Washingtonban való érkezésem idején derült ki, hogy több szervünkben is található reaktív oxigént termelő enzim – van, amelyiket én írtam le elsőként. A 2000-es évek elején alig néhány, ezzel kapcsolatos publikáció jelent meg, manapság százával születnek ilyen közlemények. Szerencsém is volt, de sokat is dolgoztam azért, hogy részese lehessek egy új kutatási irány születésének. Lassan tizenhét éve írtuk le a NIH-ben azt a vesében található enzimet, amelynek ma sem ismerjük a pontos funkcióját. Miközben ezt is kutatjuk, egy másik vonalat is elindítottunk a peroxidazin témával. A peroxidázokkal azért kezdtem foglalkozni, hogy jobban megértsük a reaktív oxigént termelő enzimek funkcióját. Tetszett, hogy olyan enzimeket kutathatok, amelyekkel más még nem nagyon foglalkozott. Az amerikai témám és az itthon kezdett kutatásaim tehát egymás mellett futnak.
Mi a jobb, egy témára koncentrálni, vagy több vasat tartani a tűzben?
– Engem az érdekel, hogy az enzimcsalád tagjait mi kapcsolja össze, miért ilyen fontosak a szervezetünk számára. Az nem vonzott, hogy a család egyik elemének minden aspektusát feltárjam. Az általánosabb szerep megértése testhez állóbb. Ez több irányt jelent, és sok zsákutcába is belefutottunk, például a vesében található enzimmel kapcsolatban. Itt több ígéretesnek tűnő ötlettel próbálkoztunk, van, amelyiken egy-két éven át dolgoztunk, de eddig egyik sem jött be. Azt szoktam mondani, hogy aki nem bírja a kudarcot, az ne menjen kutatónak.
2016-ban véget ért a Lendület programja. Hozták az eredményeket?
– Az értékelők szerint kiváló munkát végeztünk. Ebben a témában a csoport fontos szereplő, ami jelentős mértékben a Lendületnek köszönhető. Bár a támogatási ciklus lezárult, a munka folytatódik, hiszen a létrehozott egerekkel folytatjuk a kutatásokat, a következő egy-két évben néhány korábban indított kísérlet befejezése várható. A különleges egerek létrehozása olyan drága, hogy azt más forrásból nem tudtuk volna véghezvinni. Ehhez egy ilyen kiemelt támogatás kellett.
Hogyan ment az átállás?
– Kutatócsoportom tagjainak jelentős része a hallgatók képzésében is részt vett, így nem volt gond az állások megtartásával. Azzal viszont igen, hogy a támogatási ciklus lejárta után újabb források után kellett nézni, hogy tartani tudjuk a „lendületes” nívót. Az akadémiai intézeteknél dolgozó nyertesek támogatása – ha megfelelő szinten dolgoztak – beépül a fogadóhely költségvetésébe, az egyetemeken nincs ilyen mechanizmus. Szerencsére a Semmelweis Egyetemen kidolgoztak egy módszert, ami segíti az átállást. Arra mindig ügyeltem, hogy ne vállaljam túl magam, hogy csak olyan léptékben bővüljön a csoport, amit finanszírozni is tudok.
Meghirdetése óta szinte mindegyik alkalommal ott volt az MTA Bora elismerő címet odaítélő bizottságban. Laikusként vett részt a munkában, vagy mint Balaton-felvidékinek, ezen a téren is jártasnak kell lennie?
– Nem tartom magam borszakértőnek, de veszprémiként a közeli borvidék, elsősorban a csopaki és somlói borok elkötelezett híve vagyok. Szeretem a borokat ízlelni, érdekel a minősítés folyamata.
Két tinédzser gyereke, gondolom, egyre kevesebb idejét foglalja le. Vannak még közös családi programok, vagy már a saját útjukat járják?
– Vannak még közös programok, de egyre inkább a saját útjukat járják. Tizenhét éves fiam az idei nyári programokat maga állította össze. Táborokból fesztiválokra ment, de azért a Balaton még számára is vonzó nyaralási célpont. A tizennégy éves lányunk is aktivizálja magát, de ő még jobban kötődik.
A szülők pályafutása példa a gyerekek előtt?
– A fiamat a humán területek érdeklik. Elsősorban a történelem, emellett tehetséges a rajzban, ami a művészetek felé viszi a gondolatait. A biológiát is kedveli, de nem látom benne az orvosi pálya iránti érdeklődést. A lányom nagyon jó angol nyelvből, emellett jól fogalmaz. Nála is a humán vonalat látom erősebbnek.
Hogyan piheni ki a kutatói lét fáradalmait?
– Nekem már az pihenés, ha otthon együtt vagyunk, és például közösen megnézünk egy filmet. Közös kirándulásokra is jut idő, a bakonyi gombászások felejthetetlen élményeink közé taroznak. Tavaly nyáron egy hónapon át az Egyesült Államokban – Floridától New Yorkig – kalandoztunk. Klassz körút volt, szintén hatalmas impulzust adott.
Jól választott, amikor nem a gyakorló orvoslás felé vette az irányt?
– Mai napig elvarázsol a kutatás, és az oktatás is előkelő helyen van az életemben. Igazi elégedettség azonban nem lehet, mert az azt feltételezi, hogy az embert nem érik kihívások, nincsenek megválaszolandó kérdései. Ha valamire választ kapok, az eredmény sokszor újabb kérdéseket vet fel, amelyekre természetesen szintén választ szeretnék kapni. Minden témára, amit az ember nemzetközi színvonalon akar csinálni, az jellemző, hogy nagyon erős a verseny. Ha az ember megpihen, nagyon hamar azt veszi észre, hogy valaki más válaszolt az általa fontosnak tartott kérdésre. Az elégedettség a hatékonyság ellen dolgozik, mert az ember visszavesz a tempóból, inaktív lesz. A normális szintű kompetíció ellenben munkára sarkallja, amit a megismerés vágya tovább erősít.
Inspirálást jelent az ajtóban toporgó, mindent jobban tudni akaró új nemzedék?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy minél több tehetséges emberrel dolgozhassak, akik az én laboromban tanulják meg, hogy mit jelent a kutatás, a kutatói létforma. Munkatársaim között egyetemista és befutott kutató egyaránt van. Ma is megragad, amikor együtt elemezzük ki a közösen megtervezett kísérletek eredményeit. Ha valami érdekeset tapasztalnak, bármikor megkereshetnek, mert tudják, hogy az eredmények előtt nyitva áll az ajtóm, függetlenül attól, hogy éppen pályázatot írok vagy egyetemi előadásra készülök. Illetve akkor is jönnek, ha nem sikerül valami, mert a kudarcból olykor többet tanulunk, mint a sikeres kísérletből. Együtt keressük a probléma forrását a továbblépés reményében. Amerikai főnököm, Thomas Leto fogalmazta meg ezt az állapotot a legjobban: „szeretem, ha félbeszakítanak”. Azaz, a laborvezető ne egy megközelíthetetlen, elefántcsonttoronyban gubbasztó ember legyen, hanem olyan, aki intenzív kapcsolatot tart a munkatársaival.
Bejár még a laborba?
– Folyamatosan szeretnék részese lenni a kísérletes munkának, olykor rövidebb időszakokra sikerül is, de huzamos ott-tartózkodásról nincs szó. A munka megtervezése, az eredmények kiértékelése, tudományos publikációk írása, pályázati anyagok elkészítése, illetve az oktatás viszi el az időm döntő részét. Pedig hiányzik a labor. Olykor nosztalgiával gondolok a NIH-nél töltött három évemre, ahol csak a kísérletekre fókuszálhattam.
Van visszaút a kétkezi kísérletekhez?
– Remélem.
Kit ajánl következő nyilatkozónknak?
– Az Országos Onkológiai Intézetben dolgozó Nagy Pétert. Nagyon izgalmas kísérletekben elemzi, hogy a szabadgyökök hatására milyen kémiai átalakulások mennek végbe a szervezetben.•