Több évtizedes erdőirtás, monokultúrás intenzív mezőgazdálkodás után hogyan reagál az agrárium a klímaváltozás okozta kihívásokra?

– A földtörténeti korok vizsgálatából tudjuk, hogy az éghajlat mindig is változott. Számunkra nyilvánvalóan a jelenkor a legfontosabb, amelyben élünk, a klíma­változásban pedig az emberi tevékenység által okozott hatásoknak a felerősödése. Abban, hogy napjainkban a klíma­változás ilyen ütemben és intenzitással zajlik, nyilvánvalóan szerepe van az antropogén (az embertől vagy az emberi tevékenységtől függő, illetve ember vagy emberi tevékenység által okozott – a szerk.) hatásoknak és a mezőgazdaságnak is. Azonban amikor arról beszélünk, hogy a mező­gazdaságban próbáljuk a klímavédő rendszereket alkalmazni, nagyon fontos hangsúlyozni azt is, hogy ez elsősorban alkalmazkodást jelent a változáshoz. Nem csak azért van klímaváltozás, mert irtjuk az erdőt vagy intenzív mezőgazdálkodást folytatunk, bár mindez kétségtelenül erősíti a folyamatot. Amit ezen a területen meg kell tennünk, az az, hogy mérsékeljük az antropogén hatásokat, és megpróbálunk alkalmazkodni a klíma­változás­hoz az élelmiszeralapanyag-termelésben. A világ különböző részein egyébként is eltérőek az éghajlatváltozás hatásai, vannak régiók, amelyek az elszenvedői, míg máshol profitálnak belőle. Mi a Kárpát-medencében valószínűleg az előbbihez tartozunk. Ám a magyar mező­gazdaság­ban mindig is alkalmazkodni kell a megváltozott feltételekhez, például a megnövekedett népességhez vagy a folyó­szabályozás­hoz. A mai agrárkutatásnak és innovációnak az az egyik legfontosabb feladata, hogy olyan alkalmazkodó stratégiákat dolgozzon ki az ágazat minden területén: a növénytermesztésben, az erdészetben, az állattenyésztésben, a kertészetben, amely lehetővé teszi azt, hogy új technológiákkal és növényfajtákkal próbáljunk meg alkalmazkodni a megváltozó feltételekhez.

Elindult egy országos erdőtelepítési program…

– Véleményem szerint a hangsúly az alkalmazko­dáson van, ami az erdészet területén erdősítést, fásítást jelent. A Kárpát-medencében és Magyar­országon is lényegesen nagyobb volt az erdősültség; az 1800-as évek közepéig a természetes vegetáció a 30 százalékhoz közelített, amikor is a folyó­szabályozá­sok révén teljesen átalakult a tájhasználat. Hazánkban jelenleg 21 százalék körül van az erdők aránya, a cél pedig az, hogy ezt az arányt a közel­jövő­ben legalább 25 százalékra növeljük. Azt gondolom, hogy a másik legalább ilyen fontos kérdés az, hogy mit kezdünk az ország területének több mint a felét kitevő szántó­földek­kel, hogyan hasznosít­juk azokat. Az elmúlt húsz évben több százezer hektárral csökkent a szántó­földek nagysága, részben azért, mert azokat az extenzív mező­gazdasági hasznosítású területeket, ahol nem folytatható jövedel­mező, verseny­képes gazdálkodás, kivonják a termelés­ből. Az urbanizáció, az iparosí­tás és az autó­utak építése is csökkenti a szántó­föl­dek nagyságát, ami természe­tes­nek számít a fejlett világban. Ha a globális folyamatok­ban helyezzük el a drasztiku­san növekvő népesség élelmiszer­rel való ellátá­sát és a klíma­válto­zást, mindez azt vetíti előre a hazai szak­emberek­nek, hogy akkor is gon­dol­kod­nunk kell a mező­gazda­ság átalakításán, ha Magyar­orszá­gon a tízmilliós népes­ség számára elő tudjuk állítani az élelmiszer-alap­anyagot. Ugyan fehérjéből nem vagyunk önellátók, de összességében megvan a képessé­günk arra, hogy akár harminc­millió embert ellássunk. Óriási potenciál van az állat­tenyész­tés­ben, a kertészeti ágazatban, a növény­ter­mesz­tés hatékonysá­gának és verseny­ké­pes­sé­gé­nek a növelésében, hiszen ma a rendszerváltás környéki szintet sem érjük el. Miközben a világ mező­gazdasága globálisan hetven százalékkal növekedett, Magyar­országon az utóbbi évek imponáló növekedése ellenére sem tartunk ott, ahol harminc éve.

Ennek oka a tulajdoni viszonyok átalakulásában bekövetkezett változásban keresendő?

– A rend­szer­vál­tás után a tulajdoni szerkezet teljesen felborult, ami együtt járt azzal, hogy olyan technológiai elemek estek ki, mint például az öntözés, ami korábban erőteljesen növelte a mező­gazda­ság termelékenységét. Az öntözött területek nagysága rövid idő alatt a rendszerváltás környéki négy­száz­ezer hektárnak a negyedére csökkent, és napjainkban jó, ha a 88 ezer hektárt eléri. A rendszerváltáskor bekövetkezett visszaesés miatt jelentősen lecsökkent a táp­anya­gok visszapótlása és a növényvédő szerek használata is. Ebből adódóan a búzánál jó, ha az öt és fél, a kukoricánál pedig a hét és fél tonnás ter­més­át­la­got elérjük hektáronként – a kilenc-tíz tonna helyett. Miközben nő a népesség és csökken a termőterület, a mezőgazdaság a fejlett országokban egyre jobban erősödik. Miután csúcstechnológiás ágazattá vált az agrárium, robbanásszerű a fejlődés, és itthon is nagyon dinamikus változást tapasztalunk, de még mindig jelentős a lemaradásunk az EU 15-höz képest, ezért az a leg­fonto­sabb feladatunk, hogy a megváltozott klímafeltételek között, ahhoz alkalmazkodva próbáljunk meg előrelépni ezen a területen.

Mindannyian tapasztaljuk a szélsőséges időjárási helyzeteket; hosszú aszályos időszakokat hirtelen lezúduló, hatalmas esőzések követnek. Hogyan próbálja csökkenteni az időjárás okozta kockázatokat az agrárium?

– A csapadék hektikussá válása főleg a vízgazdálkodással függ össze, de idetartozik a hőmérséklet emelkedése is, ami megnöveli a párolgást. Ha a hazánkban egy év alatt lehullott csapadék mennyiségét vizsgáljuk, az összességében nem mutat jelentős csökkenést, hat-nyolc százalék a különbség a korábbiakhoz képest. Ami miatt mégis számottevő a változás, az a szélsőséges eloszlás. Nem ritka, hogy pár hét alatt a fél- vagy akár az éves csapadékmennyiség leesik, és utána semmi, mindez egy emelkedő hőmérséklet mellett történik, ami növeli a párolgási veszteséget. Hiába esik ugyanannyi csapadék, ha a hőmérséklet magasabb, akkor a párolgási veszteség is nagyobb. Magyarországon sajnos sem a felszíni, sem pedig a talajban lévő víz megtartásában nem vagyunk elég hatékonyak, holott a tápanyagok hasznosulásának fontos feltétele, hogy legyen elegendő nedvesség a talajban, aminek jelenleg legalább az ötven százalékát elpazaroljuk. Nyilvánvaló tehát, hogy a technológián kell változtatnunk, és ebben a nedvességtakarékos talajművelés mellett a fajtaválasztásnak is nagy szerep jut. E tekintetben még van hová fejlődniük a hazai gazdálkodóknak. Az idei év ráirányította a figyelmet a klíma­vál­to­zásra, arra, hogy sürgősen tennünk kell valamit, mivel az év eleje sokk­hatás­ként érte a gazdálkodókat, amikor egy rendkívüli szárazság és aszály köszöntött ránk. Kiderült, hogy az ilyen időszakok átvészelésében mekkora jelentősége van a ned­ves­ség­taka­ré­kos, környezetkímélő talajművelésnek, mert voltak, akik még időben elkezdték, ezért nekik kevésbé volt nehéz ez az időszak. Bízom benne, hogy rövidesen mindennapi gyakorlattá válik ez a szemlélet, mert a gazdálkodók közül sokan megértették, hogy máskülönben nem tudnak a változásokhoz alkalmazkodni és versenyképesen gazdálkodni.

Az új módszerek közül a no till, illetve a talajmegújító mező­gazda­ság­gal kapcsolatban fellángoló vitákban az a kérdés: szántani vagy nem szántani. Ön mit gondol erről?

– A szélsőséges hozzáállás szerintem semmilyen területen sem jó. A szántással kapcsolatban mindig is az volt az álláspontom, hogy általánosságban nem lehet véleményt nyilvánítani. Alkalmazkodni kell az adott termőhelyhez, talajtípushoz, a termesztett növényekhez és az időjáráshoz. Előfordulhat, hogy adott esetben a szántás a jó módszer, és elengedhetetlen feltétele a kedvező termésnek, különösen egy környezetkímélő gazdálkodásra való átállás időszakában. Azt vallom, hogy nem önmagában a szántással van baj, hanem a szak­szerűt­le­nül, rossz időben elvégzett szántással. Ha megfelelő időben, ősszel végzik el, majd a talaj felszínét elmunkálják, akkor a szántás is lehet kímélő. Ugyanakkor látni kell, hogy egyetlen növény sem a szántást igényli, hanem a kedvező és jó minőségű talajállapotot, s ha ez elérhető szántás nélkül, akkor teljesen felesleges elvégezni. Azonban általános érvényű receptek nincsenek.

A talaj fizikai és biológiai állapotában, a humuszképződésben igen fontos szerep jut a talajban élő mikroszkopikus lényeknek. A talajtakaró növények használatával meg lehet védeni a nagy hőtől, hidegtől a talajban lévő élővilágot, és bent lehet tartani a nedvességet. Ön erre milyen módszereket, technológiákat lát hatásosnak?

– Vegyük alapul a talaj művelés nélküli állapotát, az ősállapotot, ahogy nagy elődünk, Kemenesy Ernő fogalmazott. Bármilyen művelést alkalmazunk, a talaj humusz-, illetve szervesanyag-tartalma csökkenni fog az ősállapothoz képest. A megművelés során nem lehet megőrizni a talaj eredeti humusztartalmát, ugyanis azzal, hogy megbolygatjuk, szárazzá, levegőzötté válik, ennek mértéke pedig függ a talajművelés módjától. A szántással több, a forgatás nélküli műveléssel kevesebb oxigént juttatunk a talajba. Ezért is állítom: nem biztos, hogy a szántásra mindig szükség van, abban az esetben elhagyható akár teljesen, ha beállt a talaj kedvező bioló­giai állapota. Viszont azt is szeretném leszögezni, hogy bármilyen talajművelés biztosan a talaj humusz­tartalmá­nak a csökkenésével fog járni a kiindulási állapotához képest. A csernozjom mezőségi talajnak a humusztartalma a gyepterületen, amit soha nem műveltek meg, nyolc százalék körül van. Ha megművelik ezt a talajt, akkor rövid időn belül négyszázalékos humusztartalomra fog beállni. Amikor talajmegújító vagy ehhez hasonló jelzővel ellátott mezőgazdaságról hallok, amivel a humusztartalom növelhető a talajban, nem hiszem, legfeljebb csak azt, hogy szinten lehet tartani. Aki tisztában van a biológiával és ismeri a humusz kialakulását, felépülését a talajban, az tudja, hogy ez akár ezer évig tartó folyamatnak az eredménye. Tehát aki hat, nyolc, tíz év alatt a humusztartalom növeléséről beszél, azt komolytalannak tartom. Más kérdés több szervesanyag-tartalmat a talaj belső rétegébe bevinni, de azok a módszerek, amelyek pár év alatt jelentős humusztartalom-növekedést ígérnek, szembemennek az alapvető bioló­giai tör­vény­szerű­sé­gek­kel. Arról természetesen beszélhetünk, hogy a talaj biológiai, fizikai, kémiai kondícióját erősítsük, és egyensúlyt hozzunk létre abból a célból, hogy a talaj tápanyag-szolgáltató képessége, összességében a talaj szerkezeti stabilitása erősödni tudjon, és ellenállóbb legyen az erózióval, klímahatásokkal vagy az intenzívebb csapadékkal, talaj­tömörö­dés­sel szemben. A talaj leromlását meg lehet akadályozni, ami óriási dolog, és hosszú távú fenntartható gazdálkodást tesz lehetővé. Azzal viszont, hogy beavatkozunk a talaj fizikai állapotába és nem okszerűen műveljük, nagyon rövid idő alatt teljes degradációt idézhetünk elő.

Egy az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének, a FAO-nak az év első felében nyilvánosságra hozott jelentése szerint 2050-re az egész bolygó termőtalajának mintegy kilencven százaléka eltűnhet, illetve annyira elsilányulhat, hogy élelmiszer-termelésre alkalmatlanná válik, ha minden úgy megy tovább, mint eddig. Milyen új módszereket kellene a gazdálkodóknak elsajátítaniuk, hogy ezt elkerüljék?

– Minden egyes talajművelési elemben: a tarlóhántástól a talaj vetés utáni elmunkálásán át az alkalmazkodó környezetkímélő talajhasználatig a művelésben próbáljuk meg azt a fizikai, kémiai, biológiai egyensúlyt beállítani, ami hosszú távú fenntartható művelést tesz lehetővé. Röviden ennyi, anélkül, hogy belemennénk a részletekbe, hogyan kell egy tarlóhántást vagy egy alapművelést elvégezni.

Mi a helyzet a takarónövények használatával? El kell döntenie a gazdának, hogy vagy takarónövényt ültet, vagy felszántja a földjét?

– A talajművelés mindenképpen nedvességveszteséggel jár. A mulcs az egyik legfontosabb nedvességveszteséget csökkentő eljárás. A különböző módszereknél a szakszerűséget nem lehet eléggé hangsúlyozni, ez a helyzet a mulcsnövények vetésénél is. Ha a jó technológia minden elemét betartjuk, és nem a júliusi forróságban vetjük el a magokat, hanem várunk augusztusig, amikor a talajharmat biztosítja, hogy a növények kikeljenek akkor is, ha nincs csapadék. Sokáig tart a vegetáció, kitolódik az ősz, elegendő idő lesz ahhoz, hogy zöldtrágyaként hasznosítani lehessen, vagy akár télen, elfagyva a talaj felszínén, nitrogén-visszatartó növényként jelentsen védelmet. Ez egy hatékony megoldás lehet a mi klimatikus feltételeink között, ezért nagyon jó, hogy beépült az agártámogatás rendszerébe, így az elmúlt négy-öt évben számos gazdálkodó kénytelen volt megtanulni és helyesen használni ezt a klímavédelmi eljárást.

A termőtalaj pusztulása ezekkel a módszerekkel megállítható lenne?

– Igen. Azonban jelenleg valóban óriási veszélyt jelent globálisan az erózió, a defláció, a talajtömörödés. Mondhatjuk azt, hogy világjelenség, a nem megfelelő, okszerűtlen gazdálkodás következménye, amit a klímaváltozás is felerősít.

Intenzív mezőgazdálkodás, nagyüzemi művelésű táblák, termőtalaj-pusztulás vagy kör­nyezet­tuda­tos földművelés, agrárerdészet, fasor és mezsgye a táblák között a fenntartható gazdálkodás és a biológiai sokféleség megőrzése érdekében. A területalapú támogatás az oka annak, hogy eltűnnek a féltermészetes élőhelyek a mezőgazdasági területeken?

– Ezt nem a támogatási rendszerrel hoznám összefüggésbe, hanem egy globálisan érvényes ténnyel, mely szerint a mezőgazdaság fejlődésével és a csúcstechnológiák megjelenésével a méretgazdaságosság alsó határa egyre nagyobbá válik. Ebből következik, hogy a régebbi korokat idéző nosztalgiagazdálkodás és mezőgazdasági romantika eltűnőben van, ha a versenyképes mezőgazdaságról vagy a szektor nemzetgazdasághoz való hozzájárulásáról beszélünk. Azért a mezővédő erdősávoknak és az agrárerdészeti rendszereknek is megvan a helyük, főleg azokon a kedvezőtlenebb adottságú termőhelyeken, ahol nincsenek meg az intenzív gazdálkodás feltételei, viszont a lakosság helyben tartásához elengedhetetlen valamilyen gazdálkodási rendszer alkalmazása. Ezeken a területeken egy kombinált, többszintű mezőgazdálkodás bevezetése jelenthet megoldást, amelynek különféle változatai léteznek attól függően, hogy hol alkalmazzák azokat. Magyarországon azért indultunk el ebben az irányban az intenzív gazdálkodásra nem alkalmas területeken, mivel ezek főleg a hátrányos helyzetű térségekben találhatók, ezért is fontos, hogy tudjunk valamilyen alternatív megoldást nyújtani a helybélieknek, ami ráadásul a klímavédelem szempontjából is rendkívül fontos lehet akár egy erdősítési, fásítási programnak a részeként.

Miként zajlik a generációváltás a mezőgazdaságban, mennyiben változott a szakképzés és a felsőoktatás az utóbbi években?

– Az új kihívások a mezőgazdaságban dinamizmust és alkalmazkodást követelnek a szakképzéstől és a felsőoktatástól egyaránt. Ha a mezőgazdaságban érdemi növekedést akarunk elérni, akkor elkerülhetetlen az oktatás területén is a változás, mert ez az alapja mindennek. Pillanatnyilag azonban a szakképzés és a felső­oktatás még nem alkalmazkodott ahhoz a dinamikus változáshoz, ami a mezőgazdaságban zajlik. Ezen a területen tehát bőven van tenni­valónk, hiszen nincs olyan ország a világon, amely úgy fejleszti az agráriumát, hogy ahhoz ne igazodna a felsőoktatás, kutatás és akár a szakképzés rendszere is.

Precíziós gazdálkodásnál az informatika használata vonzóvá teheti a mezőgazdaságot a fiatalok számára?

– Magyarországon rohamosan terjed a precíziós gazdálkodás, nincs is más út, ha alkalmazkodni akarunk a globálisan zajló folyamatokhoz. A gazdálkodók nagy része is felismerte ezt, és a generációváltás is segíti, hiszen a fiatalok számára már természetes a számítástechnika használata, vagy hogy telefonon keresztül irányítanak rendszereket. A precíziós gazdálkodás egyúttal a leghatékonyabb éghajlat- és környezetvédelmet is jelenti. A módszer lehetővé teszi, hogy olyan léptékben és szinten alkalmazkodjunk a termőhely változékonyságához, a talaj állapotához, hogy csak azon az adott négyzetcentiméteren avatkozzunk be, ahol szükséges, amit egy egységesen kezelt táblán nem lehetne olyan hatékonyan elvégezni, mint a precíziós gazdálkodási rendszerekben, ahol lehetőség van arra, hogy mindenhova annyi tápanyagot juttassunk ki, és olyan változó mélységben végezzük a talajművelést akár egy táblán belül is, ami feltétlenül szükséges. A precíziós gazdálkodás hozzájárul az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkenéséhez is, de nem az egy-két hektáros gazdaságok számára jelent megoldást, mivel a különböző drónok, műholdas rendszerek alkalmazása akkor lehet hatékony és versenyképes, ha minél nagyobb területen használják. Lassan mindennapi gyakorlattá válik hazánkban is, hogy műholdak segítségével szabályozzák a mezőgazdasági munkákat, és a mai fiataloknak, akik új szereplőként lépnek be az agráriumba, ez teljesen természetes.•