A svéd bárói, majd grófi címmel rendelkező Horn család Koppenhágába települt ágából származik. Hogyan került Közép-Európába?

– Kalandos körülmények között. A Horn valóban egy híres nemesi család volt Svédországban. Hírnevét közismert rebellizmusa alapozta meg, de ez a szemlélet arrafelé sem volt hasznos, ezért a családot kiebrudalták az országból. Az ősök Koppenhágába mentek, majd felbukkantak Angliában, később Németországban is. Ezért szoktam mondani, hogy az én génállományom abszolút EU-konform, még a magyar ágban is van szlovák vonal.

Horn Albert nagyapám igen vállalkozó szellemű volt. Tanulni nem szeretett, de ambiciózus ember lévén 14 éves korában eldöntötte, hogy milliomos lesz. Gyorsan beváltotta ígéretét, már 18 évesen milliomos volt. Az 1800-as évek végén úgy döntött, hogy Egyiptomba megy és telefontársaságot alapít, majd hasonlóképpen tett Indiában, Bombayban (mai neve: Mumbai) is. Amikor visszatért Egyiptomba, a Keopsz-piramisnál összetalálkozott nagymamámmal. Az ő édesapja, Beöthy Zsolt irodalomtörténész, akadémikus, aki amatőr archeológusként a helyszínen ásott, és erre az útjára vele tartott a lánya is. Nagymamám és nagyapám egymásba szerettek, két nap múlva már házasságról beszéltek. Apám is ott, Kairóban született 1911-ben. Egyiptom akkoriban brit fennhatóság alatt állt, s ahogy kitört az első világháború, német állampolgár nagyapámat rögtön kiutasították. Hova máshova, mint Magyarországra jöttek, ahol a kereskedelmi banknál kapott állást a franciául, angolul, németül, olaszul, arabul és már magyarul is beszélő nagypapa. Nagymamám a hazai emancipáció egyik élharcosaként a képzőművészeti főiskola első nő hallgatója volt.

A nagyszülők kiváló körülmények között éltek, édesapjának, Horn Artúrnak nem kellett milliókat gyűjtenie. Ezért döntött úgy, hogy inkább tudást gyűjt? Az állami díjas magyar mezőgazdasági mérnökről, egyetemi tanárról, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjáról beszélünk.

– Eleve állatbolondnak született. Szép kort ért meg, hiszen 92 éves korában hunyt el. Számára egyértelmű volt, hogy csak az állatokkal kapcsolatos hivatás jöhet számításba. A József Nádor Egyetem mezőgazdasági osztályán tanult, akkoriban ugyanis egyedül ott adtak egyetemi szintű agrárdiplomát. Ugyanakkor az egész egyetemnek egyetlen kísérleti állata sem volt, csak elméletet tanultak. Apám egész pályáját döntően a szarvasmarhával kapcsolatos kutatások kötötték le, előbb Keszthelyen, majd a Rákosi-időszakban alapított gödöllői egyetemen dolgozott. Pechjére az 1956-os forradalom idején volt dékán a gödöllői egyetemen, ahonnan fegyelmivel eltávolították. Az Állattenyésztési Kutatató Intézetben kapott kutatói állást, majd évekkel később katedrát az Állatorvos-tudományi Egyetemen. Szerencséjére az állami gazdaságoktól minden lehetséges támogatást megkapott a szarvasmarhákkal végzett nagyszabású kísérleteihez, amit világszerte elismert tudományos eredményekkel hálált meg.

Mondhatni, igen súlyos a család intellektuális öröksége. Nem nyomasztotta a felmenők lenyűgöző teljesítménye?

– Nyomasztó is lehetett volna, de mégsem ez volt a helyzet. Engem is kisgyerekkoromtól érdekeltek az állatok, négyévesen selyemhernyókat és csigákat tenyésztettem, hétévesen pedig egereket szállítottam laboratóriumoknak. Egérversenyeket is szerveztem – az a rágcsáló nyert, amelyik a leggyorsabban szaladt fel a 45 fokos szögben kifeszített lepedőn. A fogadásokból legalább annyi pénzem volt, mint az egerek eladásából. Később díszhalakat tenyésztettem, az első akváriumomat 1949 karácsonyán kaptam. Ma is emlékszem, hogy amikor meggyújtottuk az első csillagszórót, az egyik nőstény hal ijedtében elkezdett szülni. Akkoriban tengerbiológus akartam lenni, e cél érdekében exponenciálisan szaporodtak az otthoni akváriumok. Tizenkét éves koromra már professzionális díszhaltenyésztőnek számítottam, új fajtákat is létrehoztam. Nagyon sok pénzt kerestem a halakkal, hamarosan több pénzt vittem haza, mint az egyetemi professzor édesapám. Hogy tisztán lássunk: ő kapott nagyon kevés pénzt. Tizenhat éves koromban a magyar delegáció tagjaként kimehettem a lipcsei nemzetközi díszhaltenyésztési kongresszusra, ahol, mint a legfiatalabb előadót, külön is megvendégeltek. Ott láttam életemben először falba épített, hét köbméteres akváriumot. Visszatérve a kérdésre, 16 évesen én olyan területen bírtam nemzetközi ismertséggel, amihez apámnak nem volt köze. Középiskolás koromtól kezdve magyar, német és angol szakfolyóiratokban jelentek meg díszhaltenyésztési cikkeim. A halakkal való kapcsolatom azóta is megmaradt, most is vagy ötven akvárium tartalmáért felelek. Annyi változás történt csupán, hogy 18 éves koromban letettem a tengerbiológusi pályáról, mert rájöttem, hogy Magyarországnak belátható időn belül nem lesz tengere. Egyébként az általam az 1950-es évek végén, az 1960-as években leírt keresztezési módszereimet az 1980-as években a világ nagy tenyésztőcégei elkezdték alkalmazni. Tizenhat évvel ezelőtt nyitottak meg egy díszpontytenyésztési kutatóintézetet Japánban, a megnyitóra díszvendégként engem is meghívtak. Nem értettem a dolgot, mire elmagyarázták, hogy az 1960-as években írt német publikációimban leírtakat is hasznosítják.

Mikor és miért váltott a halakról a szárnyasokra?

– Megerősödött bennem, hogy a hal számomra inkább hobbi, de nem hivatás. A nagyüzemi baromfitenyésztésben láttam fantáziát. A gödöllői Agrártudományi Egyetem diákköröseként Bábolnáról hoztam kísérleti brojlercsirkéket, majd megmértük a szárnyasok oxigénfogyasztását. A műszereket átkalibráltuk, mert azok a 14 hetes korukra 70 dekásra hízó csirkékre voltak kalibrálva, míg a bábolnai csirkék kilenc­hetesen már 1,2 kilót nyomtak. Azért, hogy a magyar agrárium a világ élvonalába kerüljön, a tehetséges diákokat és kutatókat 1962-től már nyugati országokba is kiengedték tanulmányutakra. (Nekem egy miniszterhelyettes adott arra garanciát, hogy nem disszidálok.) Így juthattam ki Londonba, ahol díszhalaztam is egy kicsit. A Malév pilótáinak segítségével kihozattam három, különleges színű sziámi harcoshal tenyészpárt, amiből a főnök irodájában egy kisebb tenyészetet hoztam létre. Fantasztikus, egymást átölelő násztáncukat ámulva lesték a központ hölgy dolgozói. A főnök meg is jegyezte, hogy arról azért nem volt szó, hogy a halaim miatt leáll az élet. Sok pénzt kerestem a halakkal, háromszor annyit, mint amennyi a teljes ösztöndíjam volt. Egy este az egész intézményt vendégül láttam a Sohóban. Vastagon belefért a halpénzbe, annyi maradt, hogy egy Volkswagennel tértem haza. A kiküldetésem fő célja persze nem ez volt, hanem egy speciális sperma mélyhűtéses technika elsajátítása. A mesterséges termékenyítő központban 52 bikát gondoztam egy holland hallgatóval és két angollal. Féléves angliai munkát féléves nyugatnémet felkészülés egészített ki a világhírű Max Planck Állattenyésztési Kutató Intézetnél. Ezeken a helyeken tanultam meg, hogy a sport és a hobbi a külföldi kapcsolatépítés legjobb módszere.
A tenisznek és a haltenyésztésnek köszönhetően azonnal lett egy csomó kiváló ismerősöm, azonnal a társaság tagja lettem. Versengtek, hogy ki legyen a teniszpartnerem, mert akivel párost játszottam, nagy valószínűséggel nyert. Itthon első osztályú ifjúsági teniszversenyző voltam, de nem akartam profi lenni, így az amatőr mezőnyben a legjobbak között szerepeltem. Nagyon hamar kiderült, hogy ez az érvényesülés egyik elengedhetetlen, ráadásul egészséges útja. A diákjaimnak mindig mondom, hogy egy sport vagy egy hobbi, amiben nagyon jó vagy, sokat segít, mert egyenrangúvá tesz, hiszen a sportban mindenki egyenrangú. Az angolszász oktatási rendszer meghatározó része a sport. Tudnak veszteni, nem sértődnek meg egy vereség után. Megtanulják, hogy ellenfelük nem az ellenségük. Ez a legfontosabb, a demokrácia ezen alapul.
Az egyetem után Bábolnán kezdtem, ahol a nyelveket beszélő fiatal szakemberekre igen nagy szükség volt. A ledolgozott nyolc óra után az ott gyakorta megforduló külföldi vendégeket mi kísértük tolmácsként. Már az 1960-as évek közepén óriási presztízse volt Bábolnának, nagy volt arrafelé a nyüzsgés. Két év után eljöttem, ami nagyon nem tetszett a gazdaságot vezető Burgert Róbert­nek. Tízszeres jövedelemmel egy új kül­kereskedelmi cég élére akart kinevezni – ez lett az Agrária –, de nem fogadtam el, mert egy akadémiai intézeti ösztöndíj várt rám. Nemet mondtam, mert kutató akartam lenni. Nehezen fogadta el a döntésemet, de annyit azért elintézett, hogy ne kelljen bevonulnom a néphadseregbe.

Kandidátusként mit keresett Kasmírban?

– Az ottani miniszterelnök 1968-as ma­gyarországi látogatása során én voltam a tolmácsa. Egy Oxfordban végzett zseniális emberről volt szó, aki a magyar baromfitenyésztési módszert akarta Kasmírban meghonosítani. Néhány hónappal később kikérő érkezett, négy hónapig a személyes tanácsadója voltam Kasmírban. Korszerű baromfi­telepet építettem – a fiának. Felejthetetlen élményt jelentett ez az időszak, például mert a festői Dal-tavon úszó hajóhotelben laktam.

Hogyan került Kaposvárra?

– 1971-ben létrehozták a főiskolát a kisállat-tenyésztési és a nagyállat-tenyésztési karral. Az akkori főigazgató, Guba Sándor egy jó és megbízható vezetőt keresett a kisállat-tenyésztési kar élére. Lipcsei útján arról érdeklődött egy ottani híres professzortól, hogy ismer-e valakit erre a pozícióra. A német professzor engem ajánlott, azzal a kitétellel, hogy kicsit fiatal vagyok. Felkértek, hogy 29 évesen karigazgatóként vegyem át az irányítást. A semmiből kellett felépítenem egy intézményt, azt vehettem fel, akit akartam, egyetlen feltételt szabtak, hogy rövid időn belül nemzetközi szinten elismert intézmény legyen a kaposvári kisállat-tenyésztési kar. Apám azt mondta, hogy szerinte ilyen lehetőség egyszer adódik egy ember életében, ő a helyemben elmenne, de egyébként azt teszek, amit akarok. Elmentem, és nem bántam meg. Olyan zseniális embereket találtam Kaposváron, akiket máshonnan politikai okok miatt kirúgtak. A nagy agrárcégek segítségével kísérleti istállórendszert építettünk. Két év alatt olyan kísérleti központot hoztunk létre, ami abban az időben egyedülálló volt a világon. Brojlercsirkére, tyúkra, pulykára, nyúlra, galambra kiterjedő nemzetközi összehasonlító teszteket indítottunk. A világ minden részéből Kaposvárra küldték a vezető tenyésztőcégek a legújabb kísérleti hibrideket, fajtákat. Mindenki azt mondta, hogy ebbe csak belebukni lehet. Az 1973 és 1990 közötti évek egyik legnagyobb nemzetközi rangú programja lett a kaposvári.
A világon mi voltunk az egyetlen in­tézmény, ahova keletről és nyugatról, sőt még Dél-Afrikából is érkeztek kísérleti állományok. Utóbbi miatt óriási botrány is kerekedett. Az agrárminiszter azonnal hívott, hogy a fél belügy az irodájában feszeng, és arról érdeklődik, hogy miként küldhettek nekem a fajüldöző Dél-Afrikából 1500 csirkét, mind ott csipog Ferihegyen. A minisztériumban elmagyaráztam, hogy az afrikai csirkék olyan génállománnyal rendelkeznek, mint amilyen sehol másutt nincs a világban: ezek ugyanis egy hónappal hamarabb tojnak, mint a többiek. Na, ezt az érvet elfogadták. Az „apartheides” csirkék miatt kellemetlen helyzetbe kerültem 1979-ben egy brit kongresszuson. Előadást tartottam az eredményekről, s meglepődve láttam, hogy az egyik oxfordi professzor faarccal hallgatja az előadásom, majd látványosan kerül engem. Meglepett, mert addig kimondottan jó viszonyban voltunk. Odajött hozzám és azt mondta, soha többé nem beszél velem. Később mondták el, hogy ez a professzor a brit apartheid-elleni megmozdulások egyik vezéralakja. Sajnos, nem tudta különválasztani a tudományt a politikától. A dél-afrikai eredmények ismeretében mi is elkezdtük a gyors ivarérés alapján szelektálni hibridjeinket. Néhány generáció múltán a magyar hibridek is el­érték a dél-afrikai csirkék teljesítményét.

Kapiskálom, hogy miért mondják önre, hogy a magyar tudomány egyik legszínesebb egyénisége. Ennek része, hogy nem ragadt le végérvényesen például a csirkéknél, hiszen később a sertéstenyésztés terén is jelentős eredményeket ért el, és akkor még nem beszéltünk a gímszarvasok háziasításáról. Ez utóbbi hogyan került a képbe?

– Most is sokan a szememre vetik a váltásokat, de én ezeket nem bántam meg. A gímszarvasokkal új-zélandi kollégáim hatására kezdtem foglalkozni. 1975-ben jártam a szigetországban, ahol a helyi mezőgazdasággal ismerkedtem meg. Ott láttam, hogy kerítésekkel körbekerített farmokon tenyésztik a gímszarvasokat. A Skóciából betelepített állomány természetes ellenség híján hihetetlen módon elszaporodott, a helyi hadsereget kérték meg az állomány tizedelésére. Majd rájöttek, hogy a kiirtás helyett egy legelő farmállattá nemesítik az agancsosokat. Itthon elmondtam, hogy mit láttam, és ez megtetszett az agrárvezetőknek. Az még jobban tetszett, hogy az új-zélandi kormány megígérte, 50 millió ottani dollárral támogatja a szigetországi módszer magyarországi adaptálását. Ezt annak fejében ígérték, hogy az ottani génállomány frissítéseként magyar tenyészállatokat vihettek ki. A Kapos nevű bikának csodájára járták Új-Zélandon. Csakhogy az új-zélandi parlament megvétózta a 20 ezer gímszarvas tenyésztésére alkalmas telep koncepcióját, mert nem lehet olyan technológiát vegyes vállalati formában eladni, amiben az ország a világon piacvezető. Fájdalomdíjként felajánlották, hogy speciális eszközökkel azért segítik a munkánkat. Ezt az ígéretet teljesítették, három hónapon belül itt volt egy 150 ezer dollárt érő eszközpark. Hamarosan létrehoztuk Közép-Európa legnagyobb, ma is működő gímszarvastelepét.

Parlamenti képviselőként ön is kibabrált valakivel? Egyáltalán mi vezette a Parlamentbe?

– 1985 és 1990 között voltam honatya, amikor először vezették be a többes jelölést. Nem tetszett a felkérés, de azért belementem, hogy egy választási gyűlést tartok. Simán, már az első körben 78 százalékkal nyertem. Nem csak én, több mint hetven agrárszakember került akkor a parlamentbe – népszerűek voltunk vidéken. Hihetetlen koponyák között találtam magam a kulturális bizottságban: Avar István, Kállai Ferenc és Bánffy György színész, Varga Imre szobrász, Bognár Rezső világhírű biokémikus, több híres egyetemi tanár és meghívottként Szentágothai János is a bizottság tagja volt. Élmény volt ilyen emberek között dolgozni, élmény volt, hogy a kulturális bizottság elnökeként velük formálhattam az átalakulóban lévő ország kulturális életét. Ilyen élmény ritkán adatik meg egy ország és egy ember életében. Ráadásul az Interparlamentáris Unió tagja és a magyar szekció alelnöke is lehettem. Engem bíztak meg azzal, hogy a Kneszettel együttműködve készítsem elő a diplomáciai kapcsolatok felvételét Izraellel. Képviselőként nem gáncsoskodtam, ahol tudtam, segítettem. Többek között korábbi, nagyra becsült tanáromnak is, Antall Józsefnek, az Orvostörténeti Múzeum akkori igazgatójának, a későbbi miniszterelnöknek. Éppen hozzá fűződik életem egyik érdekes epizódja. Az 1985-ben tartott 25 éves érettségi találkozónkon – Antall József volt a történelemtanárom a fővárosi Toldy Ferenc Gimnáziumban – arról beszéltem, hogy az ötéves parlamenti munkásságom végén olyan legyen a bizottsági munka Budapesten, mint amilyent Londonban megismertem. Erre mondta azt Antall, hogy Horn Péter mindig fantaszta volt. Ő, mint történész, kizártnak tartja, hogy amit én szeretnék, az öt év alatt megvalósulhat. 1990 tavaszán, a kerekasztal-tárgyalások idején a Parlamentben találkoztunk. Odajött hozzám, és az öt évvel korábbi érettségi találkozón elhangzottakra utalva a következő szavakkal gratulált: „Péter, neked lett igazad.” Tanulságos öt év volt, de nem akartam folytatni a képviselői munkát, mert éppen elegendő feladatot adott, hogy a Pannon Egyetem rektorsága mellett számos nemzetközi tudományos kötelezettségemnek is eleget akartam tenni.

Térjünk vissza a politikából a tudomány világába. A Baromfitenyésztők Tudományos Világszövetsége a szervezet százéves fennállásának jubileumi kongresszusán Brazíliában a Nemzetközi Hírességek Csarnokának tagjává választotta. Ezt a megtisztelő címet azok kapják, akik nemcsak a tudományt fejlesztették, hanem a világ baromfitenyésztésének gyakorlatára is erős hatással voltak. Ebben a kitüntetésben száz esztendő alatt mindössze 55-en részesültek. Közép-Európában egyedül ön érdemelte ki.

– Ez nagyon nagy elismerés, hiszen rengeteg kritériumnak kell megfelelni. Ezek egyikeként olyan tudományos eredményt kell felmutatni, amit az egész világ hasznosít. A szakcikkek írása mellett a tudomány népszerűsítése is feltétel. A baromfik esetében először nekem sikerült igazolnom, hogy a keresztezések hatására jelentősen javul a termékenység. Ezt az egész világ elismeri és használja. Hasonlóan alapvető eredmény, hogy a hibridek nem optimális, hanem stresszkörülmények között sokkal életre­valóbbnak bizonyulnak a tiszta fajtákkal szemben. Napjainkban, ha valaki egy új hibrid kombinációt állít elő, akkor azokat optimális és stresszkörülmények között is kipróbálja, és csak akkor lép tovább, ha mindkét eredmény a rendelkezésre áll. Baromfikat üzemi körülmények között ritkán termelnek optimális környezetben, ezért különösen előnyös a hibridek használata. Különleges eredményként, digitális képalkotó rendszerek felhasználásával sikerült meghatároznom élő állatok testösszetételét és húsminőségét. Nem tartom magam elméleti kutatónak, az ilyen eredményeim mellékterméknek tekinthetők. Mindig az érdekelt, hogy mit lehet abból használni, amit csinálok. Olykor visszahallom, hogy egy kicsit földhözragadt a gondolkodásom, de az agráriumban ez szinte elvárás.

Előző két nyilatkozónk, Bárány László és Szabó Imre agrárvállalkozó egyaránt éles kritikával illette a hazai agrár-felsőoktatást. Ön ezen a téren évtizedeket töltött el, 16 éven át rektor is volt. Érintettként mit felel a kritikákra?

– Igazuk van. Addig nagyon jó volt az agrároktatásunk, amíg rendben volt a gyakorlati képzés. E nélkül ugyanis sehol sincs komoly agrároktatás. A termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok ehhez megfelelő hátteret biztosítottak, nem tudtunk olyat kérni, amit ne teljesítettek volna. Ez a háttér a rendszerváltás után szétesett. A másik óriási probléma, hogy 25 év alatt töredékére csökkent az egy agrárhallgatóra jutó költségvetési támogatás. Ilyen helyzetben illúzió elvárni, hogy a hallgatók a legkorszerűbb elméleti és gyakorlati képzést kapják. Pedig az agrárvállalkozók ezt várják el, s joggal. Kaposvár még viszonylag jó helyzetben van, mert földjei, istállói, állatai vannak. Arról pedig ne beszéljünk, hogy a romló általános és középiskolai oktatás miatt egyre gyengébben képzett hallgatók kerülnek a felsőoktatásba, ahol már nincs olyan erős szelekció, mint amilyen évtizedekkel ezelőtt volt. De nem csak a diákokkal van gond. Az egyetemeknek súlyos problémát okoz az oktatói utánpótlás megoldása, aminek egyik oka, hogy a mezőgazdasági kutató­intézetek is egyre szűkösebb körülmények között élnek, és az egyetemi kutatásokra is rendkívül kevés anyagi forrás jut. Ha a vállalati kör nem fogja segíteni a képzést, a jövőben még sokkal több gondunk lesz.

Egykori miniszterek, akadémikusok, egyetemi tanárok és orvosprofesszorok köszöntötték 70. születésnapján, az oktatás-nevelés Prima Primissima díjasát 2012. január 13-án pénteken, a kaposvári Hotel Dorottyában. „Sok-sok elfoglalt barát képes volt egyszerre megjelenni a köszöntésemre, teljes titoktartás mellett. Ez Magyarországon szokatlan” – nyilatkozta akkor.

– Mások sem nagyon értik, hogy ezt miként lehetett teljes titokban véghezvinni. Ráadásul az egyik kedvenc zenekaromat, az Old Boyst hívták meg. Meglepő és megható nap volt.

Két lánya követte a pályán?

– Az egyik lányom fiatalon ment férjhez, Lengyel Ferenc színész a férje. Két lányunokám művészlélek, majd meglátjuk, merre visz az útjuk. A másik lányom agrárvonalon végzett, most az unokámat neveli otthon. Mindketten látták, hogy érdekes a pályám, de azt is látták, hogy az állatorvos végzettségű édesanyjuknak nagyon sokat kellett áldoznia azért, hogy odajussak, ahova eljutottam. Az élet igazságtalansága, hogy a feleségem, az én jobbik felem, már nem érhette meg az utóbbi éveket. Elképesztő, hogy milyen biztos hátteret jelentett nekem. Nagyon jó családi háttér nélkül az enyémhez hasonló életpálya reménytelen, mert az otthoni stresszhelyzetek esetén valós képességed tizedére leszel képes.

Ki tud kapcsolódni a munkájából?

– A munkám a hobbim is, így nincs szükségem különösebb kikapcsolódásra. Illetve megmaradt az akvarisztika, és szeretek uszodába járni. A nagyon szeretett teniszt már nem művelem, mert a térdem nem bírja a terhelést. A hosszú konferenciautakat utálom, de a családdal, a barátaimmal örömmel elmegyek akár több napra is kirándulni. Legutóbb Dubaiban jártam, ahol megnéztem a világ legnagyobb, 3000 tejelő tevét tartó telepét.

Kit ajánl következő interjúalanyunknak?

– Vékás Lajos jogászprofesszort, aki hihetetlenül eredeti módon tud a szakmájáról beszélni.•