2021. november 4.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Embert próbáló, sikeres munka

„Az az érzésem, ebben az országban sokan beszélnek, de kevesen cselek­sze­nek. Túl sok nálunk a megélhetési innovátor” – nyilatkozta magazinunk­nak Ábrahám László villamos­mérnök, akit előző interjúalanyunk, Csiba László neurológus ajánlott figyelmünkbe. A gyárakat alapító szakember meg­győző­dése, hogy a természet­tudományt oktató összes tanár fizetését verseny­képessé kell tenni.


Milyen emlékeket őriz a gyerekkorából?

– Édesapám általános orvosi és fogorvosi dip­lomával is rendelkezett, édesanyám test­nevelő tanár volt. Öten vagyunk testvérek, mind­any­nyi­an jók voltunk matematikából, amit édesapánk viccelődve azzal magyará­zott, hogy a mamánk mindig számolt a torna­gyakorla­tok alatt: egy-kettő-három-négy, egy-kettő-három-négy. Leg­idő­sebb bátyám gépész­mér­nök, a másik villamos­mér­nök, a har­madik vegyész, a nővérem pedig matematika–fizika szakos tanárnő lett. Én szintén a villamosmérnöki pályát választottam. Ma már mindenki nyugdíjas, hiszen 1955-ös születésemmel én voltam a legfiatalabb.
A szüleim elmondása, de a saját emlékeim szerint is meglehetősen furcsa kis kölyök voltam. Nagyon utáltam iskolába járni. Az olajos padló szaga a beiratkozásnál elriasztott, taszított. Amikor az „u” betűt tanultuk, úgy döntöttem, nem megyek többé iskolába. Anyai ráhatásra mégis ott kötöttem ki. Rajtam röhögtek a többiek, hogy nem akarok bejárni, miközben ők sem akartak, csak én őszinte mertem lenni. Akkor megtanultam, hogy az őszinteség nem mindig vezet jóra.

A szülők pályáját nem folytatta, de mi vitte a villamosmérnökség felé?

– Egy alkalommal rajztáblából, némi drótból és műanyag vízvezetékből transzformátort készítettem. Nagyfeszültséget állítottam elő – a fénycsövet a trafóhoz érintve úgy tűnt, mintha fénykardom lenne. Fizikai alapja volt ennek a csodának. Életem nagy szerencsé­jé­nek tartom, hogy az én időmben még léteztek iskolai szakkörök. Technika szakkör, fizika szakkör és ki tudja, még milyen elfoglaltságok voltak akkoriban délutánon­ként. Kipróbál­hattam magam. Építhettem repülőt, készíthettem rádiót, mindenféle kütyüket. Ráérezhettem arra, hogy ha műszaki pályára megyek, mi vár rám. A mai gyerekeknek ez nem adatik meg. Azt azért elismerem, hogy a tranzisztoros rádió szerkezete könnyebben megérthető, mint az integrált áramkörös eszközé. Ma ott tartunk, hogy az emberek döntő többsége a digitális világban csak olvasni tud – azaz felhasználó –, írni nem képes, azaz nem érti az eszközök működését. Ha esetleg venné a fáradságot és írna egy programot, egy applikációt, más lenne a helyzet, de erre kevesen képesek.

A fizika, ezen belül az elektromosság szeretete a villamosmérnökségen túl minden más pályát kizárt?

– Már az általános iskola első-második évében tudtam, hogy erre a pályára szeretnék menni. Az elektromos áram mindig vonzott. Felső tagozatos korom élménye: a nagynéném megkérdezte, hogy tudok-e a hordozható rádiójához áram­forrást fabrikálni, mert nagyon eszi a góliát elemeket. Megmondtam, mire van szükség, majd megvettük, össze­szereltem és kiválóan működött. Talán tíz éve voltam villamosmérnök, amikor szólt a nagynéném, hogy nem működik az elempótló. Megnéztem, és az egészet kidobtam a kukába, és azt mondtam neki, adjon hálát az égieknek, hogy nem történt semmi baj. Működött, de érintés­védelemről nyolcadikos gyerekként nem gondoskodtam. Ő a fürdő­szobában használta a rádiót…

A nagykőrösi Arany János Gimnáziumból a Budapesti Műszaki Egyetemre vitt az útja. Az ott végzett bátyjai miatt?

– Egyértelmű volt, hiszen villamos­mérnököt egyetemi szinten csak ott képeztek. Az ELTE-re járó vegyész bátyámat azzal cikiztem, hogy mi is tanulunk kémiát, de a mi könyvünk mindössze 130 oldalas, mégis minden benne van. Akkor ő mit tanul öt éven keresztül az ELTE-n? Erre azt a választ adta, hogy van műgumi, műcukor és műegyetem. Ennyiben maradtunk. Az ötéves egyetemet négy év alatt végeztem el, huszonkét évesen már dolgoztam. Később megszereztem a szakmérnöki diplomát, majd a doktori címet.

Első munkahelye a Videoton volt, ahol fejlesztőmérnökként helyezkedett el. Mi vonzotta a székesfehérvári céghez?

– Nem akartam Budapesten dolgozni. A fővárosi zsivaj taszított. Vidéki gyerekként biciklizni, sétálni akartam. Ha vidék, akkor a legnagyobb szakmai kihívást a Videoton jelentette. Az első fizetésem 2400 forint volt – azért nem 2200 forint, mert jó volt a diplomám. Ez az összeg ma már órabérnek sem sok. A vállalatnál az egyik első feladatom annak megoldása volt, hogy miként vezérelhető mikro­­processzorral a televízió. Erre működő makettet készítettem. Másik munkám a nagy­frekvenciás keverők nem lineáris tulajdonságára koncentrált, ami lényegében arra keresett választ, hogy egy tuner miként hangolható be úgy, hogy a lehető legszebb képeket adja a tévé. A Videotonnál készítettünk egy tunert, amit arany­árban adtunk el a keletnémeteknek.

Belépése után 14 évvel megbízott vezérigazgatóként távo­zott. Mindössze 36 éves volt akkor. Milyen tulajdonság kel­lett ahhoz, hogy ilyen fiatalon ekkora nagyvállalatot irányítson?

– Éveken át csoportvezető voltam a tévéfejlesztő osztályon. A rendszerváltás idején történt, hogy a régi vezér­igazgató autó­balesetben életét vesztette. Az új első ember három fiatalt – egy-egy gyártás­fejlesztőt, gyártmány­fejlesztőt és minőség­biztosítási főmérnököt – vett maga mellé. Az egyik én voltam. Főmérnök, utána műszaki igazgató lettem, s amikor a rendszer­változás elsodorta a vezér­igazgatót, engem bíztak meg. Majd én is lapátra kerültem. Akkor indított egyéni vállalkozá­som ma is létezik – külföldi cégek képviselőit kalauzoltam az országban. Később egy német beruházóval találkoztam, akivel a nulláról hoztunk létre egy céget. Amikor termőre fordult, a bátyámmal együtt elfogadhatatlan helyzet elé állított bennünket. Az IBM-hez mentem termelési igazgatónak. Amikor oda­kerültem, négyszázan voltunk, amikor eljöttem, hatezren. Az utca emberéből a tiszta térben dolgozni képes operátoro­kat kellett faragni. Nem volt egyszerű feladat.

Székesfehérvár után Tatabányán is irányított egy céget, majd 2001-ben, országrészt váltva, Debrecenbe költözött. Mivel csábították a cívisvárosba?

– Tatabányán is új gyárat hoztam létre – 14 ezer négyzet­méteres egységről volt szó. Amikor elkészült, beadtam a felmondásomat. Amire vállalkoztam, azt elvégeztem, illetve az ame­ri­kai cég kultúrája sem tetszett. A kánikulá­ban dolgozó munka­társaimnak nem vehettem ásvány­vizet, de a cég amerikai képviselőjé­nek Forma–1-es futamra jegyet kellett szereznem. Éppen akkor az amerikai National Instrumentshez (NI) kerestek vezetőt. Megkérdezték, hogy jól érzem-e magam a jelenlegi munkahelyemen? Mondtam, nem. Akkor menjek Debrecenbe az NI ottani leány­vállalatához. Mondtam, amerikai céghez többet nem megyek. Meggyőztek, hogy az a vállalati kultúra különleges, illetve a feladat sem hétköznapi. Tizenkilenc évig maradtam, majd nyugdíjba vonultam.

Szeptember végén adták át a svájci Sensirion cégnek, a digitális mikro­szenzorok és rendszerek vezető gyártójának ötezer négyzet­méteres debreceni telephelyét. Nyugdíjas­ként megint céget épített a semmiből…

– Meghökkentett, hogy a svájciak fantáziát láttak bennem. Az interjú olyan jól sikerült, hogy ügyvezető lettem. A tulajdonosnak a villamos­mérnöki hátterem mellett az tetszett, hogy pályám során sok gyárat építettem fel a semmiből, márpedig ők is a nulláról indultak Debrecenben. Egy év elteltével még mindig azt mondják, hogy jó döntés volt a kinevezésem.

Jelenleg összeszereléssel foglalkoznak, de az év végéig az autóipari szenzorok területén aktív, hétfős kutató-fejlesztő csoportot is létrehoznak. Már az NI-nél is a kvalifikált munka­erő hiányával küzdött. Ide hol talál megfelelő szakembert?

– Van kellő számú és megfelelő végzettségű szakember, csak fel kell őket kutatni, majd tisztességesen megfizetni. A svájciak nem azért jöttek ide, mert olcsóbb helyet kerestek, azt mondták, hogy becsületesen megfizetik a munkatársakat. A mérnököktől is érdekes, izgalmas műszaki feladatok megoldását várják. Nem kis csavarok egy hatalmas gépe­zet­ben, minimális szabadság­fokkal, hanem alkotó szakemberek. Az egyik autóipari szenzort például már mi technologizáltuk. Ezt látva döntött úgy a tulajdonos, hogy ha ilyen jók vagyunk, akkor legyen kutatás-fejlesztő részleg is a cívisvárosban.

Most húszan vannak, 2025-re kétszázan lennének. Akkor lesz hetvenéves. Benne lesz a kétszázban?

– A szerződésem abban az évben jár le. Addigra kinevelem az utódomat. Remélem, ha nem is ügyvezetőként, de valamilyen szürke eminenciásként, szenior mérnökként segít­he­tem a tovább­fejlődést. Ehhez három dolog kell. Megélni a 2025-öt, egészségesnek és szellemileg is épnek lenni. Ha ez a három feltétel megáll és lesz kedvem – szerintem lesz –, akkor folytatnám a munkát. Sok energiát érzek magamban. Tanácsadónak nem mennék el, mert szerintem a tanácsadó az az ember, aki kölcsönkéri az órádat, hogy megmondja neked, mennyi az idő. Ezt a kabátot nem akarom viselni.

A digitálisan össze­kapcsolt eszközök számának ugrás­szerű robbanása Magyar­országon is mindent megváltoztat, ezért mindenkinek más fokozatba kell kapcsolni – mondta korábban. Kapcsoltunk?

– Nem jól kapcsolunk. Kiépítjük az internetet, eszközöket adunk, de az oktatás hiányos, nem hatékony. A tanárok, és emiatt a diákok sem vérteződnek fel azzal a tudással, ami a korszerű digitális eszközök használatához kell. Egy példa. Mindenkit foglalkoztat a mesterséges intelligencia, de a közlekedési lámpáink okosabbá tételére senki sem figyel. Miért vált zöldre a lámpa, ha abból az irányból senki sem jön? Az az érzésem, ebben az országban sokan beszélnek, de kevesen cselekszenek. Túl sok nálunk a megélhetési innovátor.

Több sikeres programot vezetett be, mint például az NI men­tor­program, amelynek keretében robot­programozást oktattak több mint száz, magyar nyelvű iskolában. Volt kimutatható hatása a programnak?

– Nagyon sok gyereket megismertettünk a robotikával, sokukat elindítottunk a műszaki pályán. Több helyen szakkörök indultak. Tisza­vasvári roma iskolájának egyik tanára azzal fenyegette a gyerekeket, ha nem tanulnak, nem mehetnek robot­szakkörre. Tanultak. Egyik munka­társam mondta, azért lett mechatronikai mérnök – pedig szakácsnak készült –, mert találkozott ezzel a programmal, és bele­szeretett a robotok össze­szerelésébe és programozásába.

Arról is beszélt, hogy a műszaki értelmiség közül sokan csak a szakmában vállalnak aktív szerepet, a társadalmi életben már nem. A látható és szereplő értelmiségi rétegből kikoptunk, pedig lenne tőlünk mit tanulni, és erre büszkének kellene lennünk. Hol vannak a mai Kandó Kálmánok és Rubik Ernők? Biztos, hogy vannak, de láthatatlanok. Miért?

– Ennek több oka van. A mérnöki pálya viszonylag tiszta. Nálunk a kétszer kettő négy, és nem 3,8 vagy 4,2. Választások előtt és után is négy. Mi szeretjük az egyértelmű dolgokat, ami nem mindenkinek szimpatikus. A másik, hogy adott személyhez kötődő egyéni nagy mérnöki teljesítményre elvétve van lehetőség. Csapat­munkában kell nagyot dobni, de sokszor nehéz hatékonyan működő csapatot összeállítani. A Kőröshegyi-völgyhíd esetében is a szalag­­vágás volt a lényeg, nem az, hogy ki tervezte, milyen műszaki megoldás alkal­ma­zá­sá­val érte el, hogy kevesebb betonból is maxi­málisan stabilak legyenek a pillérek. A négyes metró építésekor a botrányokról lehetett hallani, arról nem, hogy milyen fantasztikus teljesítmény volt a metró­alagút Duna alatti megépítése. Manapság nem sikk mérnöknek lenni, pedig nagyon jó szakma.

Szintén Ön nyilatkozta, hogy nem tudják megteremteni a saját után­pótlásukat! Nem a saját gyermekeikre, hanem az új mérnök­generációra gondolt. A munkaerőpiaci helyzetet fel­mérő cégek szerint a betöltetlen mérnöki állások száma Magyar­országon folyamatosan növekszik, jelenleg több mint négyezer nyitott pozíció van. Elsősorban villamos­mérnököket és gépész­mérnököket, de egyes jelzések szerint vegyész­mérnököket is egyre nehezebb találni. Me­gint azt kérdezem, miért nem népszerű a mérnöki szakma?

– Messziről indítok. Meg­győződésem, hogy a természet­tudományt oktató összes tanár fizetését verseny­képessé kell tenni. Aki kicsit is ért hozzá, az iparban háromszor annyit keres, és ezért elhagyja a tanári pályát. Ezeken a szakokon – tisztelet a kivételnek – óriási a kontra­szelekció. Ha nincs, aki meg­szerettesse a matematikát, a fizikát, a kémiát a gyerekekkel, nem lesz utánpótlás! Az iskolákban jól felszerelt laborokat és szakköröket kellene működtetni. A tévé­csatornák időnként olyan műsorokat is vetíthet­nének, amelyek a jelentős mérnöki eredményeket mutatják be. A fiatalokat meg kellene tanítani a kritikus gondolkozásra. A gyereket születésekor minden érdekli, mindent szétszed. Iskolába kerülve a kíváncsiságot kiölik belőle, a definíció és a képlet a lényeg. Mondd vissza, ne gondolkozz. A finn iskola lehet a példa. Hátrány, hogy nem tanultuk meg az egészséges viták lefolytatását. Nem azért kell vitatkozni, hogy bebizonyítsuk a másik hülyeségét, hanem azért, hogy ütköztessük a szakmai véleményeket, s derüljön ki, melyik a jobb. Ellenben, ha felülről megmondják, hogy mit kell tenni, az nem visz előre. Ha nincs igazi élő verseny, akkor a mérnöki munka sava-borsa veszik el. Ha tudjuk, hogy ki kapja a megbízást, nincs miért hajtani. Márpedig a mérnököket a kihívások hajtják. Számomra a mérnöki munka elsősorban alkotás, ennek az izgalmát szeretném közvetíteni a fiatalok felé.

Ábrahám László 1955-ben, Nagy­kőrösön született. Az 1979-ben a Buda­pesti Műszaki Egyetemen diplomázó villamos­mérnök, híradás­technikai szak­mérnök a Videotonnál pálya­kezdő mérnökként kezdve járta végig a ranglétrát a megbízott vezér­­igazgatói pozícióig. Több nagy­vállalatot vezetett, 2001-es in­dulá­sától 2020-ig a debreceni National Instruments (NI) első tengerentúli gyártó­bázisán ő szervezte meg a termelés meg­indítását. 2019-ben címzetes egyetemi tanár lett. 2008-ban az Év Menedzsere díjat, 2011-ban Kármán Tódor-díjat, 2013-ban a Magyar Érdem­rend lovag­keresztjét, egy évvel később a Wahrmann Mór-érmet, míg 2018-ban a Bocskai-díjat vehette át.
Mit tekint a legnagyobb alkotásának?

– Erre ugyanúgy nem tudok felelni, mintha azt kérdezné, hogy a négy gyerekem közül melyiket szeretem a legjobban. Van szabadalmam – ez a pálya­kezdésem idején született –, az elmúlt évtizedek­ben több gyárat építettem fel a semmiből, illetve számos programot indí­tot­tam el. Amire talán mégis a leg­büszkébb vagyok, hogy sok munka­társamat indí­tot­tam el a pályán. Még Tata­bányán kért tőlem tanácsot egyik zöldfülű kollégám, hogy szerintem neki mit kellene tanulnia? Azt mondtam, legyen minőség­biztosító, hiszen alapos, precíz ember. Évekkel később írt nekem, hogy nagyon élvezi a minőség­biztosítós mérnöki munkáját. Példa­mutatással, nyílt kommunikációval, a vissza­jelzések elvárásával – amit mindig megköveteltem a kollégáktól – jó mintát adtam.

Milyen vezetőnek tartja magát?

– Azt nem tudtam eleinte, hogyan lesz valaki jó vezető, de azt igen, hogy mit nem szabad csinálni. Jó csapat­játékosnak tartom magam, aki bizonyos határokat kitűz, hogy mindenki­nek egyértelmű legyen, mit lehet és mit nem. De ezen belül szabad a pálya. Nagy szabad­sá­got adok a kollégáknak – felelősséggel együtt.
Ha gondja van, ha valami történt, azonnal rohanjon hozzám, mert azt nem szeretem, hogy a történteket előbb tudja meg a külföldi tulajdonos, mint én. Az is elvem, hogy együtt döntsünk, de akkor mindenki tartsa magát az elhatározottak­hoz. Ellenben, ha bejön egy új szempont, ami az egészet borítja, nem röstellem azt mondani, hogy fiúk, ezt benéztük, változtatnunk kell. A buta ember hiszi azt, hogy mindenhez ért.

Sikerült megszokni Debrecenben?

– Sohasem volt gond életem különböző helyszíneivel. A cívisvárosban az idősebbek nyakasabbak, nehezen ment a megszokások leküzdése, a fiatalabbak könnyebben kezelhetők. A szabadidőt ebben a városban is értelmesen el lehet tölteni, miközben az időm jelentős részét 66 évesen is a munkahelyemen töltöm. Szeretek kirándulni, kerékpározni.

Négy gyermeke közül sikerült megfertőzni valakit a mérnökséggel?

– Pontosan az történt velem, mint az édes­apámmal. Apu szerette volna, ha az öt gyermeke közül valaki fogorvos lesz – mindannyian más pályára mentünk. A lányom marketinges, a legidősebb fiam programozó, a középső fiam fejvadász, a legkisebb üzleti tanulmányokat folytatott Skóciában. A legkisebbnek felajánlottam, hogy dolgozzon velem, de vissza­utasított azzal, hogy az ennyire strapás munka nem neki való.

Amennyit beletett, annyit ki is tudott venni?

– Sohasem bántam meg a villamosmérnöki pályát. Élveztem minden munkát. Ha már nem így éreztem, pillanatokon belül otthagytam a céget. És csináltam egy másikat. Nyilván­valóan kereshettem volna többet, lehetne kacsalábon forgó palotám, ám ezek a hívságok nem voltak a céljaim. Amire szükségem van, azt megszereztem. Egy dolog kivételével: a kandidátusi disszertációmat elkezdtem, ám nem fejeztem be. Utólag sajnálom, de nekem így is kerek az életem.

Elképzelhető, hogy 2025-ben újabb céget épít fel?

– Nem tudom. Ha a jelenlegi perspektivikus marad és számítanak rám, maradok, hiszen van hová fejlődni.

Kivel folytassuk ezt a sorozatot?

Fülöp Zsolt fizikust, a debreceni Atomki (Atommagkutató Intézet – a szerk.) professzorát ajánlom. Ő az az ember, aki tudós és menedzser egy személyben. Öröm vele együtt dolgozni.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka