2013. május 2.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Mit keres egy fizikus kutató a bankban?

„Mint amikor az örvény beszippantja az embert, úgy keveredtem bele a felsőoktatás forrongó közéletébe. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ebből vissza kell vonulnom, mert nagyon csekély a kihozatal, rendkívül gyenge a hatékonysága az akadémiai önkormányzatiságnak” – emlékezett a rendszerváltás időszakára Kondor Imre professzor, akinek a nevéhez kol­légium, egyetemi tanszék, banki elemző csoport alapítása fűződik.


Az önt ajánló Kardos Julianna azt nem említette, hogy ennyire elfoglalt. Nehezen tudtunk időpontot egyeztetni, mert folyamatosan utazik, holott 2011-től nyugdíjas. Nem tud, vagy nem akar pihenni?
– Én kértem a nyugdíjazásomat, mert nem akartam olyan méltatlan helyzetbe kerülni, mint számos hetvenedik évéhez közelítő kollégám, akit a hatalmas forráselvonások miatt nyugdíjba küldtek az egyetemről. Nem volt nehéz előre látni a felsőoktatásban bekövetkező változásokat, s megelőztem a kellemetlen helyzeteket. Továbbra is vannak tanítványaim, nemzetközi pályázatok által finanszírozott kutatásaimat is folytatom, de nem tartok előadást.

Életrajzát böngészve olyan érzésem támadt, hogy a rendszerváltás előtti évtizedeket szinte nyugalmi állapotban töltötte, s csak 1989 körül pörgött fel. Jól érzékelem?
– Abszolút jól látja, és egyszerű a magyarázata. Debrecenben születtem 1943-ban. Apám, akit szintén Kondor Imrének hívtak, a debreceni egyetem filozófiaprofesszora volt, majd a Nemzeti Parasztpárt színeiben 1945-ben parlamenti képviselő lett. 1948-ban megszűnt a Parasztpárt, és megszűnt az egyetemen a Filozófia Tanszék. Ötéves koromban gyakorlatilag összeomlott a család egzisztenciája. A „fordulat évét” követően kialakult diktatúrától tartó szüleim úgy látták jónak, ha én a Debrecen külső, falusias részén élő, mezőgazdálkodással foglalkozó nagyszüleimhez kerülök. Állatokat legeltettem, kukoricát kapáltam. Néhány évvel később apámat reaktiválták, kinevezték a Műegyetem könyvtárának élére. 1953-ban költöztünk Budapestre, azóta itt élek. Amikor visszatekintek az életemre, mindig arra jutok, hogy az 1948-as események életem meghatározó élményei. Akkor alakult ki az az érzésem, hogy nem igazán tartozom ehhez az országhoz, hogy alárendelt állampolgár vagyok.

Érzékeltették önnel, hogy nem tartozik a rendszer kedvencei közé?
– Az Eötvös Gimnáziumban igyekeztem visszahúzódni. Az iskola párttitkára meg is fenyegetett, hogy nem támogatják az egyetemi jelentkezésemet (ami akkor a felvételi szükséges feltétele volt), ha nem vállalok el valami KISZ-feladatot. Nem vállaltam, de jól tanultam, aztán mégis kiadták az ajánlást, és első nekifutásra fel is vettek. Sőt, azt kell mondjam, hogy nagyon jól éreztem magam az ELTE fizikus szakán. Meglepően jó volt az oktatás színvonala és a hangulat. Politikai nyomást nem tapasztaltunk, igaz, időnként futni kellett tiszteletköröket. A végzés után az egyetemen maradhattam. Előbb az Atomfizika Tanszéken dolgoztam három évig, de ott nem éreztem jól magam, ezért átmentem az Elméleti Fizika Tanszékre, majd az MTA kutatócsoportjában dolgoztam tovább. Egyébként szinte végig ugyanannál az író­asztalnál ültem, csak a bejáraton cserélték időnként a cégtáblát. A munkám sem változott: kutatni és tanítani kellett.

Egy kutatónak alapvető, hogy kapcsolatot tudjon tartani a nemzetközi közösséggel. Ön könnyen kapott útlevelet?
– Éveken át hiába próbálkoztam, majd 1972-ben kiengedtek Olaszországba. Hét közben Triesztben dolgoztam, hétvégenként utaztam. Nagyjából 33 ezer kilométert vonatoztam ebben a csodálatos országban. Később máshova is elengedtek, előbb eléggé nyögvenyelősen, aztán egyre könnyebben. Tőlem nem kértek ellenszolgáltatást. Nem kellett bizottságokban ülnöm, nem kellett belépnem a pártba. Egyetlen alkalommal vetették fel, hogy be kellene lépnem, amire az akkor szokásos választ adtam, hogy „nem érzem politikailag elég érettnek magam”. A margón álltam, s valójában nem éreztem rosszul magam. Tudomásul vettem, hogy ebben az országban nem rúgok labdába, minél többet vagyok kint, annál jobb. Kimondottan jól éreztem magam Frankfurtban, majd Angliában és Franciaországban is. Összességében több mint öt évet dolgoztam külföldön, de egészen 1998-ig évente két-három hónapra vissza-visszajártam. Valójában ezekből a külföldi utakból éltünk, mert ilyenkor annyit kerestem, mint itthon egész évben.

Mi a magyarázata, hogy negyvenegy évesen lett csupán kandidátus?
– Azt szerettem volna, hogy egyértelműen az én munkámon alapuljon a disszertáció, s ne valamelyik mentorom farvizén evezzek be. Amikor benyújtottam a dolgozatomat, az legalább 35 saját, illetve tanítványaimmal közösen készített cikken alapult. Nem használtam fel olyan eredményt, amit nálam tekintélyesebb emberekkel közösen publikáltam volna. Négy évvel később, 1988-ban a nagydoktori követelményeit is teljesítettem. Ha úgy tetszik, behoztam a lemaradásom.

Legfontosabb szakmai eredményének a spinüveggel kapcsolatos kutatásokat említi a hazai tudományos közélet. De mi az a spinüveg?
– Az elnevezés egy metafora. Az üvegek kristályos szerkezetűek „szeretnének lenni”, ez volna számukra a stabil egyensúlyi állapot, ám előállításuk során az olvadékból való gyors lehűtés megakadályozza őket abban, hogy ezt az állapotot elérjék, szerkezetük egy megdermedt folyadékéhoz hasonlítható. Másfelől a ferromágneses anyagokban a spinek egymással párhuzamosan rendeződnek. Léteznek másféle mágneses anyagok is, amelyekben a spinek váltakozva ellentétes irányba rendeződnek – ezek az antiferromágnesek. A spinüvegek olyan rendezetlen mágnesek, amelyekben a ferro­mágneses és az antiferromágneses állapot kusza, véletlenszerű keveréke van befagyva. A spinüveg olyan értelemben mágnes, amilyen értelemben az üveg kristályos anyag. Az első ilyen jellegű szerkezeteket a múlt század negyvenes éveiben mesterségesen állították elő például réz és mangán, illetve vas és arany ötvözésével. (Egy fizikuson kívül kinek jutna eszébe aranyat vassal „szennyezni”?) Az eredeti spinüvegnek semmiféle ipari alkalmazása nincs, de a megértésükre kidolgozott modellek és elméleti módszerek hatalmas területeken találtak alkalmazást a neuronhálóktól biológiai és gazdasági problémákon át az algoritmusok elméletéig. Az én érdeklődésemet az keltette fel, hogy ha részleteiben megértenénk a spinüvegek viselkedését, az a többi rendezetlen rendszer megértéséhez is kulcsot adhatna. Hosszú időn keresztül dolgoztam ezen a területen, és több tucat cikket publikáltam a témában.

Eljött a rendszerváltás és ön is váltott. Készült rá, vagy váratlanul érte?
– 1987-88-ban már lehetett érezni, hogy a rezsim elvesztette magabiztosságát. Korábbi érzéseim, gondolataim, hogy máshol kellene élni, háttérbe szorultak. Azt hittem, hogy talán ebből is lehet egy normális ország. 1988-ban az elsők között csatlakoztam a TDDSZ-hez, a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetéhez, különféle egyetemi bizottságokba választottak be. Mint amikor az örvény beszippantja az embert, úgy keveredtem bele a felsőoktatás forrongó közéletébe. Eltartott egy ideig, mire rájöttem, hogy ebből vissza kell vonulnom, mert nagyon csekély a kihozatal, rendkívül gyenge a hatékonysága az akadémiai önkormányzatiságnak. Végtelen hosszú viták után jutunk el oda, amit már az elején sejteni lehet. Ez egyébként nem hazai sajátság, a nyugat-európai akadémiai döntéshozatal sokszor hasonlóan gyenge hatékonyságú. 1992-ben kaptam esélyt arra, hogy valami valóban értelmes dolgot csináljak. Ez az ELTE Természettudományi Karán a Bolyai Kollégium megszervezése volt. Kollégáim lelki szemei előtt az oxfordi–cambridge-i kollégiumi rendszer lebegett, amit én irreálisnak láttam, mert az ottani autonómia és az annak alapját képező anyagi önállóság nálunk elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor azt is láttam, hogy szükség lenne a minőségi képzés biztosítására, hiszen az egyetemekre felvett hallgatók száma viharosan nőtt, így olyanok is bejutottak, akiknek a képességei vagy motiváltsága messze alatta maradt a korábban megszokottnak. Körvonalazódott a nyugati tömegegyetem modellje: a hallgatók száma növekszik, a minőség gyengül. Szükség volt a minőséget megőrző, az értékeket megtartó intézményre.

Könnyű munka volt a Bolyai Kollégium létrehozása?
– Szerencsém volt, hogy az akkori rektor, Vékás Lajos hathatós támogatást nyújtott. Nagyfokú szabadságot kaptam, amihez az anyagi alapot világbanki pályázati pénz biztosította. Megjegyzem, magam sohasem laktam kollégiumban, és nem is láttam ilyet belülről. A kollégium működésének elveit jórészt az alapítás körül bábáskodó professzorok kollektív bölcsessége alkotta meg, de a gyakorlatban nekem kellett azt megvalósítanom. Senki nem írta elő, hogy milyen legyen a kollégium, amit az MSZMP egyik levetett, lepukkant oktatási központjából alakítottuk ki. Nagyon igényesen berendezett kollégiumot hoztunk létre, olyat, amely konferencia-helyszínnek is kiválóan megfelelt. Ez utóbbinak az adott értelmet, hogy konferenciák szervezéséből bevételre tehetett szert az intézmény, s így kevésbé függött az állami és alapítványi pénzforrásoktól. Még a Francia Tudományos Akadémia elnökét is el tudtuk itt szállásolni, aki egy kéthetes kurzust tartott nálunk, és nem érezte úgy, hogy rangjához méltatlan helyre került volna.
A házat fokozatosan töltöttük fel, lépésről lépésre kialakítva az ott érvényes normarendszert, belső szabályokat, amelyeket a később érkező hallgatók automatikusan elfogadtak. A kollégiumban ötven hallgatót tudtunk elhelyezni, külsős (nem bentlakó) tagokkal együtt 75 körül alakult a maximális létszám. Idővel csökkenni kezdtek a támogatások, és egy felsőoktatási intézmények közötti ingatlancsere miatt a házat is el kellett cserélni egy kevésbé nívósra. De ez a csere már nem az én időmben történt. Hat éven keresztül, 1998-ig irányítottam a kollégiumot. Harmadik igazgatói periódust már nem pályáztam meg, mert egyre erősödött az az érzésem, hogy az egyetem anyagi és erkölcsi támogatása gyengül, magára hagyja a legtehetségesebb hallgatóit, és magamra hagy engem is a kollégium finanszírozásának feladatával. A végén a kollégium költségvetésének már közel háromnegyedét egyetemen kívüli forrásokból szedtük össze. Önkizsákmányoló életformának éltem meg az utolsó hónapokat, ami a kutatómunkámat is visszavetette. Éreztem, hogy váltani kell.

Ekkor jött a felkérés, hogy szer­vez­­ze meg a Komplex Rendszerek Fizikája Tanszéket. Mi indokolta ennek létrejöttét, és hogyan került kapcsolatba a banki folyamatok tanulmányozásával?
– Nekem nem volt tanszékvezetői ambícióm, de kollégáim egy csoportja megkeresett azzal a kéréssel, hogy vállaljam el egy új, a komplex rendszerekkel foglalkozó tanszék megszervezését és vezetését. S hogy miért volt erre szükség? Az egyetemi tanszéki struktúra magán viseli a tudomány fejlődésének különböző szakaszait. Az Atomfizika Tanszéken volt kozmológia, részecskefizika, de biofizika is, a Szilárdtest Fizikai Tanszéken anyagtudomány, de elméleti statisztikus fizika is, az Elméleti Fizikai Tanszéken pedig értelemszerűen sokféle probléma kutatása folyt. Úgy gondoltuk, hogy a komplex rendszerek nemzetközileg is egyre fontosabbnak ítélt területének önálló tanszék formájában is meg kell jelennie az egyetemen. A banki folyamatok esetében pedig azt kell először tisztázni, hogy mi köze van a fizikának a pénzügyekhez. Rövid válaszom: az égvilágon semmi. Ezzel szemben a fizikusi gondolkodásmód, a fizikai folyamatokat leíró matematikai eszközök hatékonyan használhatók társadalmi, gazdasági, pénzügyi problémák kezelésére. Ráadásul párizsi tartózkodásaim során többször is hallottam, hogy fizikus kollégáim diákjai bankokba mennek dolgozni, amit nem értettem. Erről a jelenségről Budapesten is egyre többet beszélgettem a kollégákkal, s ennek híre ment. Egy hallgató jelentkezett nálam, hogy az én témavezetésemmel banki folyamatok fizikusi megközelítéséről szeretne szakdolgozatot írni. Őszintén megmondtam neki, hogy ennek egyetlen akadálya van: nem értek hozzá. Én csak beszélek arról, hogy ezt közelebbről is meg kellene ismerni, ám még nem tettem az ügy érdekében semmit. Nem tágított, ezért úgy döntöttünk, hogy együtt tanuljuk meg ezt a témakört. Cikkeket, könyveket olvastam, nemzetközi konferenciát szerveztünk az erre a területre áttért fizikusok, matematikusok, közgazdászok számára. A konferencia híre eljutott Felcsúti Péterhez, a Raiffeisen Bank vezérigazgatójához. Ajánlatot tett, hogy menjek a bankba dolgozni, de nem vállaltam el, mert azon kívül, hogy időnként sorba álltam az OTP-nél, semmit nem tudtam arról, hogyan működik egy bank. Pár hónap múlva Felcsúti Péter ismét megkeresett, ekkor úgy gondoltam, mégis megnézem közelebbről, miről is van szó. Elnöki tanácsadó lettem 1998-ban, kevéssel utóbb beütött az orosz válság. Ez minden feltörekvő piacot súlyosan érintett, akkoriban talán a nyugati befektetők tudatában még Magyarország és Oroszország nem is vált el élesen egymástól. Úgy gondolták, hogy ha Moszkva megtagadja a kifizetéseket, akkor ez bizonnyal Budapesten is előfordulhat. Általános volt a pánik, 1998 áprilisa és szeptembere között a pesti tőzsde majd 60 százalékot esett, ezért a bank úgy döntött, szükség van egy, a piaci kockázatokat elemző részlegre. Adtak egy keretet, hogy szervezzem meg a részleget, és szabad kezet kaptam. Felállt a csapat közgazdasági diplomával is rendelkező matematikusokból, fizikusokból, informatikusokból. Nagyon okos emberekre bukkantam, akik között legalább olyan jól éreztem magam, mint az egyetemen. A bank munkatársai gyorsan megszokták, hogy furcsa szerzetek jelentek meg, akikről eleinte nem tudták, hogy mit is művelnek, de hamarosan exponenciálisan felfutott a megkeresések száma. Erőfeszítéseinket méltányolták a bankon belül, sőt azon kívül is. Például megválasztottak az akkoriban alakult szakmai szerveződés, a Magyarországi Kockázatkezelők Egyesülete elnökének.

Problémái voltak a bankban, hogy bő négyesztendei együttműködés után elváltak útjaik, s ön hamarosan a Collegium Budapest rektori széké­be ült?
– Bankban dolgozni, ilyen volumenű problémákat megoldani állandó konfliktusokkal jár, ehhez fiatalabb emberek kellenek. Személy szerint engem senki nem támadott, de valódi és súlyos érdekek ütközését kellett folyamatosan kezelnem. Szívpanaszok jelentkeztek nálam, s mivel nem akartam, hogy záros időn belül egy infarktus miatt leforduljak a székről, váltottam. Kapóra jött a Collegium Budapestnél megnyílt pozíció. Távolról azt hittem, hogy ennél az intézménynél minden a legnagyobb rendben lesz, csak ülni és mosolyogni kell okos emberekre. Hamar kiderült, hogy ez nem egészen így van. A Collegium Budapest finanszírozásába beleépített ellentmondás miatt – a támogató kormányok és alapítványok egymással ellentétesen gondolkodtak az intézmény küldetéséről és finanszírozásáról – egyre nehezebben tudtuk előteremteni a forrásokat. A feszültségek a rektor személyén csapódtak le. Sokkal több konfliktusba keveredtem, mint az üzleti életben. Ezek a feszültségek oda vezettek, hogy 2008-ban lemondtam. Ettől azonban az ellentmondások nem oldódtak fel, és utódom mandátuma alatt az intézmény 2011-ben megszűnt. Visszamentem az egyetemre, folytattam a kutatásokat, majd 2011-ben nyugdíjba mentem.

Követi az ön által létrehozott in­tézmények sorsát?
– A Bolyai Kollégium szűkösebb körülmények között, de működik. Legnagyobb értéke, hogy különböző területeken tanuló okos hallgatók kapcsolatba kerülhetnek egymással. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy egyetemi évei alatt számára a leghasznosabb tudásszerző hely a Bolyai konyhája volt. A Raiffeisen Banknál a kockázatelemző csoport ma jelentősen megnövekedett feladatokkal és vagy négyszer annyi munkatárssal dolgozik, mint az én időmben. Az ELTE-n alapított Komplex Rendszerek Fizikája Tan­szék sikeres, jó atmoszférájú közösség. Magam a Bolyai megalapítását és alapvonásainak kialakítását tartom a legfontosabb hozzájárulásomnak a magyar tudományos élethez. Aktív pályám utolsó szakaszában kísérletet tettem arra, hogy létrehozzak egy olyan interdiszciplináris iskolát, amely már nem tartozott volna egyik egyetemhez sem, hanem független intézményként gyűjtötte volna össze minden tudományterületről a legtehetségesebb Budapesten tanuló fiatalokat anélkül, hogy kiszakította volna őket a saját intézményükből. Nem helyettesítette volna az anyaintézményekben folyó oktatást, de még jobban kiteljesítette volna a tudományterületek párbeszédét. Így még az is kiderülhetett volna, hogy nem minden bölcsész elszállt álmodozó, és nem minden mérnök fafejű. Egy ilyen intézmény létrehozására 2006-ban kormányrendelet született, létrehoztak egy közalapítványt is. Ennek a közalapítványnak a kuratóriumát 2010-ig vezettem, amikor is az új kormány számos más közalapítvánnyal egyetemben felszámolta.

Minek tartja magát? Fizikusnak, tudományszervezőnek?
– Tudományszervezőnek semmiképp. Amúgy régen elvesztettem az identitásomat, meg egyébként is, ebben a korban nem mindegy? Azt soha nem bántam meg, hogy a fizikusi pályát választottam, ahol megtanultam a szigorú, racionális gondolkodást és azt, hogy a tényekkel szemben fellebbezésnek nincs helye. Manapság főleg pénzügyi témákban publikálok, és sokat olvasok pénzügyi, közgazdasági irodalmat. Nagyon érdekes bepillantást ad a modern társadalmak működésébe. Időnként felmerül bennem, hogy jól tettem-e, hogy itthon maradtam? Valószínűleg nem. Mindazonáltal maradtam, de nehezen dolgozom fel, hogy az ország mennyire nem volt képes élni az ölébe hullott történelmi eséllyel. Európa térképére tekintve sajnálattal kell megállapítanom, hogy szabálykövetés, demokráciafelfogás, politikai kultúra tekintetében a déli habitusú államokhoz tartozunk. A Balkán legészakibb része mi vagyunk.

Hogyan kapcsolódik ki?
– A zene nagyon sokat jelent számomra. Olyannyira, hogy középiskolás koromban a Zeneakadémiára akartam jelentkezni, naponta négy-öt órát gyakoroltam zongorán a sikeres felvételi érdekében. Az utolsó pillanatban döntöttem úgy, hogy a hazai zeneművészet és én is jobban járok, ha más pálya után nézek. Ebből a periódusból maradt meg, hogy bármilyen zenét hallok, automatikusan szolmizálom. Ez elég zavaró, különösen, ha olvasni vagy írni akarnék közben. Van néhány itthoni meg külföldi kolléga, akikkel mindig élmény beszélgetni. Ugyanilyen öröm, amikor a Chicagói Egyetemen dolgozó matematikus fiammal beszélgethetek, aki számos olyan problémára lát rá magasabb, absztraktabb szempontból, amelyek engem is foglalkoztatnak. A Johns Hopkins Egyetem nemzetközi kapcsolatok szakán tanuló lányom szintén ellát izgalmas témákkal és olvasnivalóval. Kisebbik fiam villamosmérnöknek tanul a Műegyetemen. A legkomolyabb elméleti tárgya a villamosságtan. Ugyanezt nálunk a Természettudományi Karon elektrodinamikának hívják, ezen a néven tanítottam is, minden alapja megvan köztünk a megértésnek. A szakdolgozatán dolgozva most ér el oda, hogy ő is tanítson engem.

Kinek a pályájára kíváncsi?
– Akit ajánlok, annak a munkásságát jól ismerem, de olyan emberről van szó, akit másoknak is meg kell ismerniük. Csabai Istvánra, az ELTE fizikusára gondoltam.•

Kondor Imre 1943-ban született Debrecenben. 1966-ban szerzett fizikus diplomát Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Kandidátusi fokozatát 1984-ben, a fizikai tudomány doktora címet 1988-ban nyerte el. Első munkahelye az ELTE Atom­fizikai Tanszéke volt, innen 1969-ben az MTA Elméleti Fizikai Kutatócsoportjába került, ahol különböző beosztásokban húsz évet töltött el. Közben több külföldi kutatóhelyen és egyetemen dolgozott vendég­kutatóként: 1972–73-ban a trieszti Nemzetközi Elméleti Fizikai Kutatóközpontban, 1981-ben a frankfurti Goethe Egyetem Elméleti Fizikai Tanszékén, 1982–83-ban a Párizs melletti Saclay-i Magfizikai Kutatóközpontban, 1984–86-ban a Manchesteri Egye­tem Elméleti Fizikai Tanszékén. 1989-ben kinevezték professzornak az ELTE Elméleti Fizi­kai Tanszékén, 1998 és 2000 között a Komplex Rendszerek Fizikája Tanszék vezetője volt. 1992-ben megalapította az ELTE Természettudományi Kara Bolyai Kollégiumát. 1998-ban létrehozta a Raiffeisen Bankban a piaci kockázatok kutatásának főosztályát. 2002 és 2008 között a Collegium Budapest rektora. Alapító tagja és 2000–2004-ig elnöke a Magyarországi Kockázatkezelők Egyesületének.

1973-ban elnyerte az Eötvös Loránd Fizikai Társulat Bródy-díját, 1989-ben az MTA Fizikai Díját, 1992-ben az Akadémiai Díjat. 1999-ben az Oktatási Minisztérium Apáczai Csere János-díjával, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével tüntették ki. Az évek folyamán 70 tudományos cikket publikált különböző nemzetközi folyóiratokban és megjelentetett két könyvet.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka