2019. december: jegyzet, portré, ipar 4.0, automatizálás, it, kiállítás/konferencia, tudomány, geológia, anyagtudomány, biológia, orvostudomány, egészségipar, startup, paragrafus, innováció, mérés, disszemináció, zöldkörnyezet, robotika, agrárium, vízgazdálkodás, építés, ökológia, okostechnológia, fenntarthatóság, energiagazdálkodás
2019. december 6.

Szerző:
Horváth Dániel

Muszáj-e belebetegednünk a munkába?

A munka és az egészség­károsodás együtt jár. Bár elméletileg lehetséges, hogy a munkavégzés ne hasson negatívan egészségi állapo­tunkra, ám erre a valóságban ritkán van példa. A foglalko­zás-­egészség­ügy szakemberei ugyanakkor messze­menőkig képesek segíteni abban, hogy a munka­végzés egészségi kockázatai az elfogad­ható szint alatt maradjanak. Jóllehet az utóbbi évtizedek­ben jelentős fejlődés történt e téren, a gazdasági és egzisztenciális megfontolások gyakran nehezítik az üzem­orvosok munkáját. Pedig ők jelenthetnék az egészség­meg­őrzés első védvonalát.


Az elmúlt fél évszázad­ban szerte a világon, de legfő­­kép­pen a volt szocialista országokban átalakult a foglal­koztatás szerkezete. Jószerével mindenhol megfigyel­hető, hogy a nehéz­ipar leépül, és átadja a helyét – a leg­több munka­vállalót foglalkoz­tató szektorként – a szol­gál­ta­tá­sok­nak, illetve az irodai állásoknak. Ez alig felmér­hető társadalmi változásokat indított be, és természe­tesen az emberek egészségi állapo­tára is hatott. A hatás részben közvetett volt, hiszen az eltérő szakmát választó emberek gyakran lakó­helyet, környezetet is váltanak, a fizetésük is megváltozik (általában nő). Mind­ezzel pedig számos olyan tényező jár, amely kihat az egészségre.

Ugyanakkor a foglalkoztatás­szerkezet-­átalakulás­nak közvetlen egészségi hatásai is voltak, amelyeket a foglal­kozás-­egészség­ügyi statiszti­kákban tartanak nyilván. Egyszerűen másfajta munka­helyi ártalmak érnek egy bolti eladót, mint egy kohó­munkást.
„A rendszer­váltás után nagyon leépült a nehézipar, a szén- és urán­bányák bezártak. Márpedig a munka­balesetek, a munka­vég­zéshez kötődő egészség­károsodás szempont­jából legrizikó­sabb iparágak ezzel gyakorla­tilag kiestek a foglalkozta­tásból – mondja Tibold Antal, a Pécsi Tudományegyetem Foglalkozás-egészségügyi és Munkahigiénés Központ vezetője. – Azóta nincs Magyar­országon bánya­baleset, amióta nincsen mély­művelésű bánya. Ahol működnek bányák (és ezt láttuk nemrég Német­országban is, ahol több tucat bányász rekedt a föld alatt egy robbanás követ­kezté­ben), ott időnként elkerül­hetet­lenek a balesetek. De a foglalko­zásból eredő egészség­károsodás sokkal nagyobb hányadát nem balesetek okozzák, hanem a minden­napi munka­végzést kísérő ártalmak, amelyek hatása hosszabb látencia után mutatkozik meg.”

A gyógyíthatatlan szilikózis

A Pécsi Tudomány­egyetem Foglal­kozás-­egészség­ügyi és Munka­higiénés Központ­jának kutatói megvizsgálták a régióban bejelentett szilikózi­sos esetek statiszti­káit az elmúlt évtize­dekben. A szilikózis akkor alakul ki, ha a beteg hosszú időn keresztül szilícium-dioxid-port kénytelen belélegezni, emiatt a kór főként bányászo­kat, kőfejtő­ket és például fazekaso­kat érint. Hatására a tüdőben hegesedés indul meg, fokozatosan nehéz­légzés, légszomj, sőt cianózis alakulhat ki. A betegség, ha egyszer kialakult, sajnos vissza­fordít­hatat­lan károsodást okoz, és gyakran a beteg végleges munka­képtelensé­gével jár.
A pécsi szénbányá­ban ugyan jó minőségű volt a kőszén, de a szénmező nagyon szét­daraboltan helyez­kedett el, az alap­kőzet pedig sok szilíciu­mot tartalmaz, így a pécsi bányászok körében döbbenete­sen gyakori volt a szilikó­zisos megbetegedés. A betegség tehát nem közvetlenül a szénpor hatására (amelyet gyakran okolnak a bányászok megnyomorodá­sáért, néha nem is ok nélkül), hanem a sziliká­tos meddő­kőzet pora miatt alakul ki. Anno, a szilikó­zi­sos esetek kéthar­mada Baranya megyére koncent­rálódott.

A bányászok körében korábban gyakori volt a szilikózisos megbetegedés. A betegség azonban nem közvetlenül a szénpor hatására, hanem a szilikátos meddőkőzet pora miatt alakul ki. A szabályozás és annak betartatása sokkal szigorúbb, és ma már a munkavédelmi eszközök (védőruhák, ergonomikus felszerelés, szerszámok) is jóval fejlettebbek. Ám a legártatlanabbnak látszó szakmák is veszélyt jelenthetnek az egészségünkre. Az egészségi ártalmak nem szűntek meg a szolgáltató- és szellemi munkák megerősödésével, inkább csak átalakultak.

Ahogy a 20. század második felében fejlődött a technológia, és hatékonyabbá vált a munka­védelem, a szilikózisos esetek száma erősen lecsök­kent, és lefolyásuk jellemzően kitolódott, kevésbé súlyos lett. Az ötvenes években, amikor szinte semmiféle védő­eszközt nem használtak a bányákban szálló por ellen, tíz év alatt olyan stádiumba érhetett a bányászok szilikózisa, ami már munka­képtelen­séget okozott (és a beteg állapota azután is tovább romolhat, hogy kikerült a betegsé­gét okozó egészség­telen környezetből). Ehhez képest a hetvenes–­nyolcvanas években a szilikózis prog­ressziója jellemzően megnyúlt, kevésbé súlyos formában jelentkezett – a munka­védelmi erőfeszíté­seknek köszönhetően.

A foglalkozás-­egészségügyi statisztikák javulásának oka tehát egyrészt a sok embert foglalkoztató nemzet­gazdasági ágak átrendeződé­séhez köthető. Ugyan­akkor legalább ekkora szerepe van az üzem­orvoslás és a munka­biztonság terén végbe­ment jelentős fejlődés­nek is. Ez a fejlődés a felhalmo­zott tudás gyarapodásá­ban, illetve a tudás gyakorlati alkalmazá­sában is megnyilvánul. Tibold Antal szerint össze sem lehet hasonlítani a munka­biztonság mai állapotát a harminc évvel ezelőtti helyzettel. A szabályozás és annak betarta­tása lényegesen szigorúbb, és ma már a munka­védelmi eszközök (védő­ruhák, ergonomi­kus felszerelés, szerszámok) is sokkal fejlettebbek.

A rizikó soha nem lesz nulla

De vajon a munka­végzés egészségi ártalmait valaha is képesek leszünk-e teljesen kiküszöbölni? A foglal­kozás-­egészség­ügyi tudás fej­lődésével és a jog­szabályok változásával vajon eljön-e majd az az idő, amikor például egy bányász úgy szállhat alá a tárnákba, hogy biztos lehet benne, a munkája nem betegíti meg? Nos, itt az elmélet és a gyakorlat valószínű­leg soha nem fog tökéletesen összeérni, de a fejlődés abba az irányba tart, hogy legalább megközelítsék egymást.
„Úgy gondolom, hogy elmélet­ben lehetséges a tökéletes munka­védelem. A valóságban azonban a munka­végzés kockázatát soha nem lehet a nullára csökkenteni. A munka­védelmi rendelke­zések a kockázat mérő­száma, az úgynevezett rizikó minimálisra csökken­tése köré épülnek – folytatja Tibold Antal. – A rizikó a munka­helyi egészség­károsodás valószínű­sége, értéke így nulla és egy közé esik. A gyakorlatban persze nagyon kis valószínűsé­gekkel dolgozunk, így a mikro­rizikó (0,000001 rizikó) használatos. Társadalmi megegye­zés szerint egy munka­kör veszélyes­sége akkor elfogadható, ha kockázata nem haladja meg a 10 mikrorizikót.”
A 10 mikro­rizikó azt jelenti, hogy ha százezer ember egy évig ugyan­olyan munka­tevékenysé­get végez, akkor közülük egy fog egészség­károso­dást szenvedni. A különböző súlyos­ságú károsodá­sokhoz eltérő rizikó­értékek kapcsolódnak, a súlyosabb betegsé­gekre, balesetekre jóval kisebb értékek vonat­koznak, mint az enyhébbekre. A 10 mikro­rizikó tehát a munka­védelmi szabályozás központi para­métere, a határ­értékeket úgy határoz­zák meg, hogy a veszélyesség ne haladja meg ezt a szintet. Értelem­szerűen a veszélyesebb munka­körökben komolyabb biztonsági intézkedé­sekre van szükség a rizikó leszorításá­hoz, mint a „békésebb” szakmákban. 

Azt azonban ne higgyük, hogy akár a leg­ártatlanabbnak látszó szakmák is veszélyte­lenek az egész­ségünkre. Az egészségi ártalmak nem szűntek meg a szolgáltató- és szellemi munkák elő­térbe kerülésével, inkább csak átalakultak. Nyilvánvaló, hogy az irodai dolgozókra leselkedő ártalmak kezelése jóval egyszerűbb, mint amilyenek­kel például a bányászok­nak kell szembe­nézniük. Ám azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a foglalkozás-­egészség­ügyi problémák legtöbbje nem akut módon, azonnal jelentkezik, hanem hosszú éveken keresztül okoz egyre súlyosbodó, akkumulálódó károsodást.
„Ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb ember legalább negyven évet dolgozik aktívan, mielőtt nyug­díjba menne, akkor nem szabad lebecsül­nünk az egyébként szinte elhanyagol­ható jelentőségű­nek tűnő körülmények hatásait sem – érvel Tibold Antal. – Ha az irodai széknek nincs megfelelő magas­ságban a karfája, vagy nem úgy alakították ki a hát­támláját, hogy az a fiziológiás görbüle­teknek megfelelően támassza a gerincet, akkor ez évek-­évtizedek alatt egye­net­len terhelést és ezáltal fájdal­mat okozhat.”
Ezeket a tényezőket vizsgálja és próbálja az ártalmakat kiküszöbölni az ergonó­mia, az ember és a gépi munka­környezet kapcsolatát vizsgáló tudomány­ág. Az ergonómia alap­tétele szerint a munka­környeze­tet kell az emberhez, vagyis az ember anatómiai, fiziológiai és pszichikai igényeihez, jellegzetessé­geihez igazítani, nem pedig az embernek kell idomulnia a munka­környezet­hez, hiszen ennek szinte bizonyosan egészség­károsodás lesz a következménye.

A kattintások roncsoló hatása

A munkakörnye­zet legapróbb össze­tevői is érez­hetően ronthatják az ember közér­zetét és terhel­hetik feleslege­sen testrészeit. Talán az egyik legtriviáli­sabb irodai tevékenység, amely szinte a teljes számítógép előtt töltött idő vele­járója, az egér­használat. Erről a legtöbben azt gondolnák, hogy olyan kis mozdulatokat igényel, hogy nem lehet komoly bajunk tőle.
Csakhogy egy átlagos irodai dolgozó naponta mintegy ötezer kattintást végez az egérrel. Ha nem meg­felelő módon van a csuklónk alá­támasztva, és így kell a kéz­fejünket tartani az egér fölött, miközben a kemény asztal felületén tologatjuk, az évek alatt tönkre­teheti a kéz kisízüle­teit, illetve a tenyér belső oldalán futó ér- és ideg­kötegeket. Ennek következ­ményei: érzés­kiesés, zsibba­dás és fájdalom lehet.
Egyes elméletek szerint a nem megfelelő kéztartás egér­hasz­­nálat, illetve gépelés közben úgynevezett carpalis (kéztő) alagút­szindró­mát okozhat. Itt az alagutat a csukló csontjai által köz­refogott szűk járat jelenti, amelyen keresztül idegek futnak a kéz­fejbe. Ha az ugyanitt húzódó inak – például a túlter­helés hatására – megduz­zadnak, akkor ezek nyomást fejthetnek ki az idegekre, ami zsibbadást, fájdalmat okozhat. Az egér­használat ártalmai kiküszöböl­hetők csuklótámasz használatával. Érdekesség: kiszámolták, hogy egy egér­kattin­tással 0,00142 kilo­kalóriát égetünk el, így a munka­nap végére 7 kilo­kalória energiától szabadultunk meg pusztán az egér nyomkodá­sával. Ez nagyjából egy bébirépa energia­tartalmának felel meg.

Az irodákban a legtöbb ártalmat a székek okozzák. Megdöb­bentő, de a gerincre nagyobb terhelés hárul, ha ülünk, mintha állnánk. Az emberi test az evolúció során nem úgy fejlődött, hogy az egész napos ülő élet­módhoz alkalmaz­kodjon. Kijelent­hető, hogy az ülés kifejezet­ten káros szokása az embernek. Bár ezt már sokan felismerték, mégis a legtöbb irodában továbbra is székeken, méghozzá sokszor rosszul tervezett székeken ülnek az alkalmazottak, legalább nyolc órán keresztül. Szerencsére már terjedőben vannak azok az irodai munka­állomások, amelyek­nél megemelt, félig álló test­helyzetet kívánó székeken foglalnak helyet a dolgozók.
A legújabb író­asztalokat már fel lehet emelni, hogy állva lehessen mellettük dolgozni, viszont ezek az iroda­bútorok jellemzően sokkal drágábbak, mint a hagyomá­nyosak. Az efféle egészségesebb bútorok elterjedé­sét nemcsak magas áruk, hanem sok dolgozó ellen­állása is hátráltatja. Ezek a székek ugyanis nagyobb izom­munkát kívánnak az alkal­mazottak­tól, emiatt nem feltétle­nül kényelmes rajtuk ülni (ahogy a test­mozgás sem kényelmes, csupán szükséges egészsé­günk megőrzéséhez).

A munkakörnyezetet kell az ember anatómiai, fiziológiai és pszichikai igényeihez, jellegzetességeihez igazítani, ellenkező esetben egészségkárosodás lesz a következmény. Az irodákban a legtöbb ártalmat a székek okozzák. Az ülés kifejezetten káros, ráadásul sokszor rosszul tervezett székeken ülnek az alkalmazottak. Ma már terjedőben vannak azok az irodai munkaállomások, amelyeknél állnak, vagy megemelt, félig álló testhelyzetet kívánó székeken foglalnak helyet a dolgozók.

A lélekölő munkahely

A munkahelyek egészség­veszélyez­tető hatása nemcsak a testet, de a pszichét is érinti. Ebből a szem­pontból az irodai munka­körök­ben dolgozók veszélyez­tetetteb­bek lehetnek, mint a gyári munkások, mert nagyobb stressz­nek lehetnek kitéve, hiszen sikerességük, elismertségük jobban függ munka­társaikhoz fűződő viszonyuktól. Az ember életében pedig a társas kapcsolatok jelentik a stressz­ténye­zők talán legmeg­határo­zóbb csoportját. A munka­helyi hierarchia, a munka­társak közötti rivalizálás, a munka­­nélküli­ség fenyegetése lelkileg terheli meg a dolgozókat.

A kutatások alap­vetően öt forrását azonosí­tották a munka­helyi pszichikai sérülé­seknek. A legfonto­sabb a létbizony­talanság, amely az állás elveszté­sének lehetősé­géből fakad. Ha a munka­vállaló folyamato­san átszervezés­től, leépítéstől, a redundan­ciák megszünteté­sétől (magyarul a kirúgástól) fél, az egyes kutatások szerint ez erősebb prediktora (előre­jelzője) az egészségi állapot romlásának, mint a dohányzás vagy az alkohol­fogyasztás.
A következő a túlter­heltség. Manapság egyre inkább jellemző, hogy új alkalma­zottak felvétele helyett a munkál­tató a meglévők túlterhelé­sével oldja meg a meg­sokszorozó­dott feladatok elvég­zését. Különösen ártalmas ez akkor, ha elmosódik a munka és a magánélet határa. Az emberek jelentős része túlórá­zik, otthon, éjszakába nyúlóan is dolgozik, még a nyaralásra is laptopot visz, mert dolgozni kell…
Sok alkalmazott éli meg zaklatás­ként a munka­társai (mind a vele egy szinten lévők, mind feljebb­valói) vele szemben tanúsított viselkedé­sét. Ettől a stressz-­szint emelkedése mellett szorongás, depresszió alakulhat ki, és zavar keletkez­het az önértékelés­ben. Összessé­gében pedig szenve­désnek tekinti a munka­végzést, ami az ébren töltött idő felét teszi ki, és még szabad­idejében sem mindig képes szabadulni a munka­helyi gondoktól.
A szolgáltató ­szektor speciális munkahelyi stressz­forrása a problé­más ügy­felekkel való kényszerű kapcsolat­tartás. Súlyos frusztrációt okozhat az alkalmazot­taknak, hogy dacára annak, hogy igazság­talannak érzik az ügyfél viselkedését, mégsem mondhatják meg neki a véleményü­ket, mert az az állásuk elveszté­sét jelentené. Nem minden ember képes hosszú távon színlelni az erre nem méltó emberek­kel szembeni udvarias­ságot, kedvességet.
Mind a szolgáltató, mind az ipari szektor egyes munka­körei­nek jellemzője a három műszakos idő­beosztás, vagyis az éjszakai munka­végzés kényszere. Ez megzavarja az ember cirka­dián (az éjszakát és nappalt megkülönböztető) ritmusát, ami újabb stresszor­ként hat, kimerült­séghez, súlyos esetekben pszichotikus tünetekhez is vezethet. Emellett károsan érinti az alkalmazot­tak magán­életét (család, párkapcsolat). Egy vizsgá­latban kimutat­ták, hogy a brit kórházi ápolók munká­jukkal való elége­dett­ségét legjobban az határozta meg, hogy kellett-e éjszakai műszakot vállal­niuk. Akinek kellett, az sokkal kevésbé elége­dett a munkájával.

A kutatások alapvetően öt forrását azonosították a munkahelyi pszichikai sérüléseknek: a létbizonytalanság, a túlterheltség, a munkatársak viselkedése, a problémás ügyfelekkel való kényszerű kapcsolattartás, valamint a három műszakos időbeosztás.

A kötelező rossz?

A foglalko­zás-­egész­ségügy szakemberei­nek munkájuk során két csoporttal kell megküzde­niük azért, hogy a munka­végzés egészségi ártalmait eredmé­nyesen tudják csökkenteni: a munka­adókkal és a munka­vállalókkal.
„Sajnos nagyon nagy baj, hogy sokan kötelező rossznak tekintik a munka­egészség­ügyi vizsgála­tokat. A foglalkozás-­egészségügy magyar­országi problémái nem kis részben abból fakadnak, hogy a területet 1995-ben teljesen privatizál­ták, és nem határoztak meg hatósági árat, amennyit a magán­szolgálta­tók kérhetnek az alkal­mazot­tak vizsgálatáért – mondja Tibold Antal. – Emiatt a cégek egymás alá ígérnek az árban, elő­fordul, hogy a szolgál­tatás díja ma alacsonyabb, mint húsz éve. Ez persze egyáltalán nincs jó hatással a szolgáltatás, vagyis a foglalkozás-­egészségügyi ellátás színvonalára.”

A törvény szerint a munka­vállalók feladata a vizsgálatok fi­nan­szí­rozása, ami miatt ők sem érzik fontosnak, jótétemény­nek az üzem­orvosi felméréseket. Nekik csak az a fontos, hogy rajta legyen a pe­csét a papíron, és olcsón megússzák. Az, hogy valójában mit vizsgáltak az alkalmazotton, másodlagos sok munkáltató számára. Az orvosok szempontjából sem ideális a rendszer, hiszen az árverseny miatt igényes munkát egy adott árszint alatt már nem lehet végezni. A szakma ezeket a problémákat évtizedek óta hang­súlyozza az összes rendelkezésre álló fórumon – eddig kevés eredménnyel.

A foglalkozás-egészségügy előnye a háziorvosi, illetve a szakellátásokkal szemben az, hogy az üzem­orvosok általában tünet­mentesen, azaz egészségesen vagy a betegség korai fázisában találkoznak a munkavál­lalókkal. Az emberek haj­- lamosak arra, hogy csak akkor forduljanak orvoshoz, ha már betegek, viszont az évente ismétlődő, kötelező foglalkozás-egészségügyi vizsgálatok „házhoz jönnek”, nehezebb őket megúszni.

Mindez azért rendkívül sajnálatos – hangsúlyozza Tibold Antal –, mert a foglalkozás-­egészség­ügynek van egy hallatlan előnye a házi­orvosi, illetve a szak­ellátásokkal szemben. Az, hogy az üzem­orvo­sok általában tünet­mentesen, azaz egész­ségesen vagy a betegség korai fázisában találkoznak a munka­vállalókkal. Az ember hajlamos csak akkor orvoshoz menni, ha már beteg. Ez az oka a szűrő­vizsgála­tok rendkívül alacsony nép­szerűségé­nek is. Viszont az évente ismétlődő, kötelező foglalkozás-­egészség­ügyi vizsgálatok mondhatni „házhoz jönnek”, nehezebb őket megúszni.
„Az lenne a foglalkozás-­egészség­ügyi szolgálatok hatalmas elő­nye, hogy az egészség­megőrzést és az egészség­fejlesztést szolgáló beavatkozá­sokat akkor lehetne a segítségükkel megtenni, amikor még időben vagyunk. Amikor még nem a betegség után kell futnunk, hanem meg tudjuk előzni a nagyobb problémát” –­ magyarázza Tibold Antal.

Az üzemorvosok sokszor komoly dilemmával szembesülnek a napi munkájuk során. Az ő döntésüktől is függ gyakran, hogy egy munka­vállaló megtarthatja-e az állását. Ha munkára alkalmat­lannak minősítik, azzal talán megóvják az elfogad­hatatlan mértékű egészség­károsodás veszélyétől (illetve nagy felelősség­gel járó munka­körök esetén a körülötte lévők egészségét is védik ezzel), de egyúttal munka­nélkülivé is tehetik.
Ez a veszély az oka annak, hogy sok alkalmazott mindent megtesz, hogy eltitkolja meglévő betegsé­geit a foglalkozás-­egészség­ügyi vizsgálatokon. A központ­vezető saját praxisából hoz példát arra, amikor valós veszély­helyzetet teremtett az, hogy az alkalmazott nem volt őszinte a munka­alkalmassági vizsgálaton. Egy epilepsziás betegről van szó, akit három műszakos munka­körbe vettek fel. Alap­vető követelmény, hogy epilepsziá­sok nem dolgozhatnak éjszaka, hiszen a kialvat­lanság nagyban megnöveli az epilepsziás roham veszélyét. Az illető nem szólt epilepsziá­járól a vizsgálaton, így felvették. Nem sokkal később, éjszaka az üzem parkolójában lett rosszul és epilepsziás rohama lett. Nagy szerencséje volt, hogy a roham ott és akkor érte, ahol mások is látták. Ha egyedül lett volna, az az életét is veszélyeztet­hette volna.
Tibold Antal szerint gyakran nehéz a döntés, de az üzem­orvo­sok mindent felülíró kötelessége, hogy ne engedjék, hogy a munka­vállaló olyan munkát végezzen, amely egyértelműen és elfogad­hatatlan mértékben veszélyez­teti az egészségét.•

 
Innotéka