2015. augusztus–szeptember: jegyzet, portré, tudomány, atomenergia, innováció, mérés, energiagazdálkodás, disszemináció, vízgazdálkodás, zöldkörnyezet, megújuló energia, egyetem, it
2015. augusztus 18.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Fotó:
Dr. Jeszenszky Sándor

Nehéz helyzetben a tudomány- és technikatörténet

Politikusaink számtalan hatásos fordulatot használnak, amikor a hazai ipar-, tudomány- és technikatörténet kerül terítékre. „A múlt megismerése nélkül nem lehet a jövőt felépíteni” – tudjuk meg tőlük, és máris sorolják Nobel-díjasaink, korszakalkotó mérnökeink nevét. Csak akkor van baj, amikor mindezt a gyakorlatba kellene átültetni. Egyértelműen kiderül ugyanis, hogy országos szintű műszaki múzeumra vagy technikatörténeti oktatásra momentán sem akarat, sem pénz nincsen. A Gábor Dénes-díjasok Klubjának állásfoglalása szerint mindez tarthatatlan állapot, amin feltétlenül változtatni kell.


– A Gábor Dénes-díjasok Klubja magától értetődően politikamentes, viszont kellőképpen heterogén testület – mondja Dömölki Bálint, aki évtizedeket töltött el a hazai informatika élvonalában, nyugdíjasként viszont a klub intézőbizottságának egyik legaktívabb tagja. A „vegyes” jelleg egyértelműen arra vezethető vissza, hogy a Gábor Dénes-díjra 1989 óta a legkülönbözőbb „reál” szakmák és tudományterületek képviselőit terjeszthetik fel, és aki elnyeri a kitüntetést, az automatikusan tagja lesz az 1997-ben megalakított klubnak. A mérnököknek, fizikusoknak, informatikusoknak, orvosoknak, biológusoknak és tucatnyi más szakma képviselőinek viszont nem könnyű olyan előadásokat tartani, amelyeket egyrészt mindenki megért, másrészt sokakat érdekel. Márpedig a klubnak éppen az egyik legfontosabb feladata, hogy a negyedévenként megrendezett klubnapokon felvázolják az egyes tudományterületek világtrendjeit, illetve közelebb hozzák egymáshoz a különböző szakmák képviselőit.

Ezért is okozott kellemes meglepetést, amikor tavasszal, a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának konferenciatermébe meghirdetett klubnapon rekordszámú érdeklődő tette tiszteletét, mert a témakör: technikatörténeti múzeumok, nagyon soka­kat érint, illetve érdekel. A rendezvényen több nagyszerű előadás is elhangzott a műszaki múzeumokról, technikatörténeti gyűjteményekről, online adatbázisokról, a tudomány- és technikatörténet oktatásáról, de megfogalmaztak egy meglehetősen kemény hangú és egyben rosszkedvű Állásfoglalást is a hazai műszaki múzeumok helyzetéről, illetve a tudomány- és technikatörténet oktatásáról.

Műszaki múzeumaink sanyarú helyzete

Az Állásfoglalás múzeumokkal foglalkozó része három erős megállapítást is tesz:

  • Magyarország a közép-európai térség egyetlen olyan országa, amelynek nincs országos szintű műszaki múzeuma.
  • És a közeljövőben nem is lesz, mert a 150 mil­liárdos múzeumépítési Ligetprojektben kizárólag a Közlekedési Múzeum átépítése szerepel.
  • A korábban önálló, hét műszaki múzeum (Országos Műszaki, Öntödei, Kohászati, Elektrotechnikai, Repüléstör­téneti, Alumíniumipari, Vegyészeti) 2009-es összevonása a Közlekedési Múzeummal nem vált be. A Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) megalakulása óta a helyzet nemhogy javult volna, de tovább romlott.
Sorban állók a müncheni Deutsches Museum előtt. A múzeum látogatottsága nagyobb, mint a város híres képtáraié. Az ország műszaki kultúrája és életszínvonala közötti összefüggés önmagáért beszél.

A helyzet átvilágítására Jeszenszky Sándor villamosmérnököt kértük meg, aki egyrészt előadó volt a klubesten, másrészt tizenöt éven keresztül igazgatta a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Múzeumot, ahol a többi között bevezette az interaktív oktatást és ismeretterjesztést.

A szakember érezhetően visszafogottan nyilatkozott, de a szavaiból azért érezni némi elkeseredettséget, a jelenlegi helyzetből nemigen látja a kiutat. Már csak a sokat hangoztatott nemzeti büszkeségünk okán sem kellene hagynunk, hogy Közép-Európában az egyetlen ország legyünk, ahol nincs „központi” műszaki múzeum. Van többtucatnyi kisebb-nagyobb (bányászati, vízügyi, olajipari, söripari, malomipari, hajózási, tűzoltó, postai, motorkerékpár stb., stb.) múzeum vagy szakgyűjtemény az ország legkülönbözőbb részein, de egy nagyszabású, modern állandó kiállítást nem tudtunk összehozni az elmúlt évtizedekben. Jugoszlávia felbomlása után például Zágrábban maradt az országos műszaki múzeum, de Szerbia és Szlovénia hamarosan felépítette a sajátját, Csehországnak és Szlovákiának pedig már az államszövetség megszűnése előtt is saját nemzeti műszaki múzeuma volt.

Fizikaelőadás és kísérletek a Deutsches Museum előadótermében

Nálunk 1964-ben adták át az azóta is működő Kaposvár utcai raktárt és irodát, ám az akkor megígért kiállítási csarnok azóta sem épült fel a közös telken. Ennek ellenére 1973-ban a kormány ugyanezen a helyen létrehozta az Országos Műszaki Múzeumot (OMM), de megfelelő kiállítási tér hiányában a nagyközönség nem, csak a szakemberek tekinthették meg a „raktármúzeum” nagyszerű kínálatát – ők is csak előzetes bejelentkezés alapján. A rendszerváltás után sokáig folytak arról tárgyalások, hogy a Városligetben lévő Olof Palme Ház lesz az új műszaki múzeum otthona, csakhogy ebből sem lett semmi. Szükségmegoldásként a raktárak egy részét látogathatóvá tették, ezután az OMM szerény körülmények között, de élő múzeumként működött. Az MMKM megalakulása után az Országos Műszaki Múzeumot átnevezték Műszaki Tanulmánytárnak, ám másra nem jutott energia és főleg pénz. Korábbi múzeumi tevékenysége gyakorlatilag megszűnt.

A legkisebbek is végezhetnek úgynevezett nyomógombos kísérleteket a Deutsches Museumban

Jeszenszky Sándor szerint maga az összevonás nem volt eleve rossz gondolat, hiszen Európa két mértékadó szakintézményében, a müncheni Deutsches Museumban és a Bécsi Műszaki Múzeumban is egy helyen van a közlekedési és az egyéb műszaki rész – pénzzel, megfelelő szakembergárdával és kiállítási területtel. Csakhogy nálunk még a látványos közlekedési részre sem jutott elég pénz, így érthető (?), hogy a többi területről vonták el az eszközöket, és mondtak fel évtizedes gyakorlattal rendelkező szakembereknek. A szokásos magyar cinizmussal több múzeumot is gyűjteménnyé degradáltak, ezzel ki lehetett vonni őket a múzeumokra vonatkozó előírások alól. Vagyis már nincs is szükség a klasszikus múzeumi négyes: a gyűjtés, tudományos munka, kiállítás és oktatás feltételeinek megteremtésére. A nemzetközileg is (el)ismert Elektrotechnikai Múzeumnak is csak a neve maradt meg, mert tartalmilag szakgyűjtemény lett, egyetlen (!) munkatárssal. Az „összevonási” koncepció tehát egyértelműen csődöt mondott – új meg nem született.

Galván-villamossági kísérlet a Bécsi Műszaki Múzeumban

A szakma egy ideig reménykedett, hogy a grandiózus Liget Budapest Projekt keretein belül meg fogják oldani az évtizedek óta hiányzó műszaki múzeum elhelyezését is, de nagyot kellett csalódniuk. A tervekben csak az 1896-ban romantikus-eklektikus stílusban épült, templomszerű Közlekedésügyi Csarnok felélesztése szerepel, kizárólag a Közlekedési Múzeum céljaira. Az intézmény áprilisban már be is zárt, a 2018-as átadásig az állandó kiállítás egy részét „szétdobják” a Vasúttörténeti Park, a Bálna, az Elektrotechnikai, az Öntödei Múzeum, illetve a Tanulmánytár között. Vagyis a közlekedés újabb területeket foglal el az általános műszaki területek kárára. Márpedig ahogy az Állásfoglalás megállapítja: „Ez nincs összhangban a magyar alkotó szellem és magyar műszaki alkotások elvárható megbecsülésével, és nem segíti az ország műszaki kultúrájának színvonalemelését. Pedig a műszaki kultúra fejlesztése az ország gazdasági fejlődésének alapfeltétele…”

Jedlik Ányos villamfeszítőjének bemutatása a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban. A látványos nagyfeszültségű kísérlet bemutatásához szakszemélyzet kell.
Egy pozitív példa
Még a szakemberek közül is kevesen tudják, hogy Szegeden, a 2013-ban átadott szupermodern Szent-Györgyi Albert Agorában világviszonylatban is jelentős informatikatörténeti kiállítás tekinthető meg, amely jobbára a civil szférának, elsősorban a Szegedi Tudományegyetem néhány lelkes munkatársának, illetve a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság (NJSZT) finanszírozásának köszönheti létét, fenntartását és folyamatos fejlesztését. A társaság elhivatott tagjai már évtizedek óta gyűjtik a régi, leselejtezendő számítógépeket, a kiállítási területet pedig az NJSZT Szeged város európai uniós pályázatában vállalt több százmillió forintos fenntartási kötelezettségért, az AGORA projekt kiemelt együttműködő partnereként kapta. Különösen a „keleti blokk” kiállított ősszámítógépei aratnak nagy sikert a (nyugati) látogatók körében, hiszen ekkora „kommunista” komputer­gyűjteménye a világ egy múzeumának sincs. M–3, Ural–2, Razdan–3, Minszk–22 és Minszk–32, TPA–1001 és hasonlóan legendás gépek állnak egymás mellett a két emeleten, ugyanakkor nem hiányozhatnak a hajdani nyugati konkurensek sem. Lehet rajtuk elnézően mosolyogni, ám inkább meghatottsággal illik őket szemlélni, hiszen nélkülük ma nem létezhetne sem tablet, sem okostelefon, de még csak internet sem.

Az oktatásból is hiányzik a múlt

Az Állásfoglalás a tudomány- és technika­történeti oktatással kapcsolatban is megfogalmaz néhány javaslatot. Egyebek között értelemszerűen azt, hogy a magyar tudomány- és technikatörténet oktatása az eddiginél nagyobb teret kapjon az oktatásban, különösen a köz- és a műszaki felsőoktatásban, ahol e tárgykör önálló választható tantárgyként is szerepeljen. Továbbá „támogatni kell minél több középiskolai tanár és a felsőoktatásban szereplő oktató részvételét a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájában folyó tudományos továbbképzésben. Valamint azt is, hogy más doktori iskolákon belül is szerezhessenek például tudománytörténetből (orvostörténet, biológiatörténet, matematikatörténet, fizikatörténet stb.) PhD-fokozatot az érdeklődők…” Az meg természetes, hogy a tárgyakat oktató tanároknak megfelelő felkészítő képzésben is részesülniük kell – korrekt szakanyagokkal megtámogatva.

A Magyar Elektrotechnikai Múzeum négy évtizede tart rendhagyó fizikaórákat és foglalkozásokat akár a legfiatalabb látogatóknak is. A folyamatos működés biztosításához a korábbi színvonalú emberi és anyagi erőforrásra lenne szükség.

A részletekről dr. Németh Józsefet, a Buda­pesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) Műszaki Pedagógia Tanszék címzetes egyetemi tanárát, technikatörténészt kérdeztük, akinek nevéhez számos sok műszaki-mérnöki ismeretterjesztő könyv, kiadvány, újságcikk, rádió- és tévéműsor kötődik – különösen a Budapesti Műszaki Egyetemmel kapcsolatban. Ő is előadó volt a klubesten, nem utolsósorban pedig lapunk utolsó oldalán évek óta ő jegyzi az igen népszerű Inno-anno rovatot.

A professzor szerint évtizedek óta nem kezelik helyén a tudomány- és technikatörténeti oktatást sem a középiskolákban, sem az egyetemeken. Különösen fájó, hogy még a műszaki felsőoktatásban is elhanyagolják zseniális mérnökelődeink életének és találmányainak megismertetését. Akadnak olyan egyetemek, ahol egyáltalán nincsen ilyen tantárgy, a hallgatók legfeljebb a saját szűkebb szakmájuk történetét ismerhetik meg. Persze azért vannak pozitív példák is: Sopronban, Kaposváron, Szolnokon vagy Győrött nagy hangsúlyt fektetnek a technikatörténet oktatására.
A Budapesti Műszaki Egyetemen már a rendszerváltás előtt is léteztek technikatörténeti speciális kollégiumok, amelyek később választható tárggyá avanzsáltak. Egy évvel ezelőtt a Villamosmérnöki és Informatikai Kar húzott egy nagyot: a Mérnök leszek címmel beiktatott kötelező tantárgy tartalmaz egy kétórás egyetemtörténeti előadást is – mind az 1300 hallgatónak.

Németh József ezenkívül is jegyez még egy ehhez kapcsolódó tárgyat: A mérnökképzés története címmel, amelyet bármelyik karról felvehetnek a hallgatók. És fel is veszik, 20-40 hallgató mindig akad, aki szeretne mélyebb ismereteket szerezni választott szakmájához.
Mindehhez persze az is hozzájárult, hogy évtizedek alatt egyetemszerte elterjedt: Németh tanár úr és néhány kollégája rendkívül élvezetes előadásokat tart a tudomány- és technikatörténetről. A hallgatók pedig elgondolkozhatnak rajta: mit is jelentett az elmúlt kétszáz esztendőben mérnöknek lenni itthon.
Mert nem csak ma léteznek problémák, Magyarország története, kis túlzással, a nehézségek és tragédiák láncolata – és ennek ellenére mindig voltak olyan emberek, akik alkotni akartak és alkottak is. Olyan mérnökök, műszaki zsenik, akiknek a nevéhez világhírű találmányok és termékek fűződnek.
Nem kell például feltétlenül „trianonozni” ahhoz, hogy az oktatók felhívják a figyelmet, milyen tragikus gazdasági, ipari és infrastrukturális helyzetbe került hazánk az első világ­háború végén. És mégis: a világ ámulatára ebben a kivéreztetett, szegény kis országban villamosították például a Budapest–Hegyes­halom közti vasútvonalat. Mert volt egy Kan­dó Kálmánunk, aki zseniális és fáradhatatlan mérnök volt, egy Ganz Villamossági Gyár, ahol teret adtak neki, és nem utolsósorban egy magyar állam, amely felépítette a projekthez feltétlenül szükséges Bánhidai Erőművet.
Azzal természetesen Németh tanár úr is tisztában van, hogy megannyi hasonló felemelő történet végighallgatása sem segít a végzős hallgatóknak kreatív és jól fizető munkahelyet találni – de talán egy kicsit más szemmel és megértőbben néznek szülőhazájukra és választott szakmájukra. Ennél többet mit tehet egy tudomány- és technikatörténész egyetemi oktató?
„A Gábor Dénes-díjasok Klubjának összejövetelét azért tartom fontosnak – mondja végezetül Németh József –, mert az itt megfogalmazott jogos igények eljuthatnak kormányzati tényezőkhöz. Mi oktatók, kutatók készen állunk mind a továbbképzési feladatok teljesítésére, mind a NAT (Nemzeti Alaptanterv – a szerk.) keretei közötti tananyagokhoz részinformációk megfogalmazására.”

A Gábor Dénes-díjasok Klubjának állásfoglalása
A Gábor Dénes-díjazottak klubjának 2015. április 16-ai rendezvényén a megjelentek – átérezve a magyar tudomány és technika ügyének fontosságát – az alábbi javaslatokat fogalmazták meg:

1. A tudomány- és technikatörténeti oktatás vonatkozásában javasoljuk, hogy
  • A NAT keretei között az eddiginél nagyobb teret kapjon a magyar tudomány- és technikatörténet oktatása.
  • A műszaki felsőoktatásban e tárgykör önálló választható tantárgyként szerepeljen.
  • A tárgyköröket oktató tanárok felkészítő képzésben részesüljenek – megfelelő tudományos kutatást és oktatási tapasztalatokat szerzett kollégák előadásai, valamint az ezekhez kapcsolódó írott és digitális adathordozók alapján.
    A felkészítő 2 féléves lenne.
    1. félév: Tudomány- és technikatörténet (havonta egy alkalom)
    2. félév: A tudomány és technika legújabb eredményei (egyetemi tudományos műhelyek bemutatkozása)
  • Támogatni kell minél több középiskolai tanár és a felsőoktatásban szereplő oktató részvételét a BME Tudományfilozófia és Tudománytörténet Doktori Iskolájában folyó tudományos továbbképzésben, valamint azt is, hogy más doktori iskolákon belül is szerezhessenek, például tudománytörténetből (orvostörténet, biológiatörténet, matematikatörténet, fizikatörténet stb.), PhD-fokozatot az érdeklődők.
  • A témakörrel kapcsolatos szakanyagok az iskoláknak átadásra kerüljenek, illetve számukra letölthetőség biztosítható legyen.

2. Elismerve a hazai műszaki múzeumok fontos szerepét a technikatörténeti kutatás, oktatás és ismeretterjesztés területén, szükségesnek tartjuk működési feltételeik jelentős javítását. Ennek keretében javasoljuk, hogy a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) fejlesztése az integrált múzeum minden szakterületére kiterjedően történjék, azért, hogy ne csak közlekedési, hanem egyéb műszaki múzeumi feladatainak is eleget tudjon tenni. Ehhez a teljes tevékenységi körre kiterjedő működési terv kidolgozása szükséges.
A korábban önálló műszaki múzeumok és a Közlekedési Múzeum egy intézménnyé történő integrálása 2009-ben azért történt, hogy az egyesített múzeum minden részlege számára optimális módon biztosíthatók legyenek a Múzeumi Törvényben a múzeumokra előírt működés feltételei. Ez az egyesítés óta eltelt hat évben nem valósult meg. Az integrálás után több múzeumot gyűjteménnyé degradáltak, ezzel kivonva azokat a Törvénynek a múzeumokra vonatkozó előírásai alól, annak ellenére, hogy az integrálás alapján az MMKM szerves részei. A gyűjtés, tudományos munka, kiállítás és oktatás feltételei nincsenek biztosítva, sőt, a helyzet az integrálás óta romlott.
Sajnálatos, hogy a közeljövőben megvalósuló múzeumfejlesztésben kizárólag a Közlekedési Múzeum átépítése szerepel, csak városrendezési, építési célkitűzések ismeretesek, az MMKM egészére kiterjedő koncepció nem. Az építkezés ideje alatt olyan átmeneti megoldásokat terveznek, amelyek az egykori Országos Műszaki Múzeum és az Elektrotechnikai Múzeum egy részét is a Közlekedési Múzeum részére kívánják igénybe venni, ami további egyenlőtlenséget eredményez. Attól kell tartani, hogy a 150 milliárdos múzeumépítési program ellenére Magyarország változatlanul a közép-európai térség egyetlen olyan országa marad, amelynek nincs országos szintű műszaki múzeuma. Ez nincs összhangban a magyar alkotó szellem és magyar műszaki alkotások elvárható megbecsülésével, és nem segíti az ország műszaki kultúrájának színvonalemelését, pedig a műszaki kultúra fejlesztése az ország gazdasági fejlődésének alapfeltétele.

Fentiek alapján kérjük javaslatunk elfogadását és a műszaki múzeumok helyzetének valós, nem csupán formális és külsőségekre terjedő javítását.
 
Innotéka