Nincs leküzdhetetlen akadály
Honnan és hogyan indult a pályája?
– Édesanyám kertészmérnök. Bár én is szeretem a kertet, a virágokat, ezen a téren gyenge követője vagyok. Irigylem, hogy ennyire imádja a természetet, bár tudnám én is, amit ő tud. Édesapám gépészmérnök. A mérnöki szemlélet áthatotta a gyermekkoromat, máig őrzöm a nyomait.
Nekem természetes, hogy ha lóg egy konnektor, akkor fogok egy csavarhúzót és visszaerősítem a helyére.
Az engem ért hatás valószínűleg erősebb volt, mert az efféle szemléletre mi nem tudtuk megtanítani a gyerekeinket.
Életrajzában olvastam, hogy az általános iskolás, de a középiskolás időszaka is rendhagyó volt. Mi erre a magyarázat?
– Édesapám az akkori NDK-ban volt éppen kiküldetésben, vele ment az egész család. Az első két évet ott jártam általános iskolába, ami nem esett nehezemre, hiszen a családunk – ahogy a nevemből is látszik – német eredetű. Később is visszajártunk az ottani ismerősökhöz. Középiskolásként a József Attila Gimnáziumba jártam – de abban az időszakban édesapám Líbiában dolgozott. Egy évig egy ottani francia középiskola tanulója voltam, majd az érettségi évében hazatértem – a szüleim kint maradtak még egy ideig. A nagyszüleim felügyelete alatt készültem az érettségire és a felvételire.
Mikor dőlt el, hogy a biológia játszik majd meghatározó szerepet az életében?
– Már korán érdekeltek a biológiai rendszereket működtető folyamatok. Elvarázsolt ez a világ. A szüleimnek azt mondtam, hogy állatorvos leszek. Édesapám erre azt mondta: „Rendben, lányom, akkor képzeld el, hogy hogy fogod egy tehén ellését levezetni.” Szemeim előtt lejátszódott egy ilyen folyamat, éreztem, hogy nem ez lesz a jövőm. Ekkor zárult le bennem az állatorvosi pálya. Kósza és rövid gondolat volt. A családban jellemző közgazdasági és mérnöki vonal ismeretében, ha az egyetemi felvételi jelentkezés idején itthon vannak, akkor szerintem fel sem merül az orvosi pálya.
Mert erről is le tudta volna beszélni az édesapja?
– Szerencsére volt mozgásterem a családban. Támogató környezetben nőttem fel, adtak a véleményemre. Az orvosi irány mégis a partizánakcióm volt – én adtam be a felvételi papírokat. Egyébként mi sem irányítottuk a gyerekeinket. Járták a maguk útját, de ha kérték, minden segítséget megadtunk. Ha rosszul döntöttek, tanultak a hibáikból.
Elsőre felvették a Semmelweis Egyetemre. Volt olyan szabad, mint amilyen szabadok a nem fővárosi évfolyamtársai voltak?
– Az egyetem elején még nem voltak itthon a szüleink. A fiatalabb testvéremmel önállóan laktunk. Izgalmas időszak volt, nagyszerű évekként maradtak meg bennem. A csoportbulikat eleinte például nálunk tartottuk. Szerencsém volt, mert kiváló emberekkel kerültem egy csoportba. Nagyon jól tanultunk, mindannyian komolyan vettük az egyetemet, de ha kellett, el tudtuk engedni magunkat. Összetartó a csapatunk, részben ma is tartjuk a kapcsolatot. Az ember ilyet képzel el egyetemi légkörként.
Mi vitte, illetve mi tartotta öt évig az egyetem kórélettani intézetében?
– Kicsit messzebbről kezdem. A Semmelweis Egyetemen negyven éve oktatnak német nyelven, egyetemi hallgatóként időnként én is beültem ilyen előadásokra. Harmadévesként a kórélettani intézetben Losonczy György professzor keze alatt kezdtem el a tudományos diákköri munkát, nála ismerkedtem meg a tudományos kutatás rejtelmeivel. Ott kiderült, hogy nagyon jól beszélek németül. Ha már ott voltam, bekapcsolódtam az oktatásba. A diploma megszerzése után logikus volt, hogy az intézetben maradok.
Férjével együtt két és fél évig kutattak Németországban, ahová vitték magukkal kétéves kislányukat is, majd másfél évre az Egyesült Államokba mentek, második gyermekük akkor egyéves volt. A német út a német nyelvismeretből következett?
– Igen, de ennél sokkal többről volt szó. Az előző rendszerben szocializálódott generáció tagjaként fantasztikus volt számomra a rendszerváltás után megnyílt világ. Meglehetősen zárt rendszerben nőttünk fel, ehhez képest hatalmas élmény volt, hogy szabadon utazhattunk, külföldön tanulhattunk, külföldi tanulmányútra mehettünk. Ez óriási dolog volt, amit a mai fiatalok nem értenek meg, mert ők ebbe a világba születtek bele. Nagy adományként éltem meg a lehetőséget, hogy Németországban dolgozhatunk. Hatalmas lehetőségként éltem meg az ösztöndíjat, azt sem éreztem problémának, hogy egy kisgyermekkel vágtunk neki a nagyvilágnak. Hasonlóan nagy kihívásnak, egyúttal visszautasíthatatlan szakmai lehetőségnek éltük meg az amerikai utat. A két legfontosabb tapasztalatom, hogy ha akar, az ember mindent megold. Ebben a folyamatban egymást támogattuk a férjemmel. E nélkül a támogató közeg nélkül nem ment volna.
Szorgalommal, munkával nincs leküzdhetetlen akadály.
Az akkori tapasztalat felbecsülhetetlen segítséget jelentett az elmúlt években, amikor a klinika új helyre költözött, vagy amikor kitört a koronavírus-járvány.
1999 óta dolgozik a Semmelweis Egyetem Pulmonológiai Klinikáján. 11 évig volt a Pulmonológiai Klinika igazgatóhelyettese, 2018. július 1-jétől vette át az igazgatói posztot. Miért váltott klinikát?
– Prózai okból: a főnökömet áthívták, én pedig követtem. Abban az időszakban tettem le a laboratóriumi diagnosztika szakvizsgát, úgy éreztem, hogy ezt a tudást itt jobban hasznosíthatom. Érezték bennem, hogy a kutatói hátterem alapján jó klinikus lehetek. Nem csalódtam, amit bizonyít, hogy azóta sem hagytam el a klinikát – csak az épület változott. Azt tapasztalom, hogy az ember akkor tud fejlődni, ha kellő rutinnal rendelkezik a szakterületén. A múlt században a tüdőgyógyászati ellátók általában a városokon kívül épültek, hogy a fertőző betegeket – akkoriban döntően tbc-seket – az egészségesektől távol tartsák. E gyakorlat felett eljárt az idő. Olyan nagy az igény a tüdőgyógyászokra, hogy közelebb kell hozni őket a többi szakmához. A szakterületek egymást egészítik ki, mert nagyon ritka az, amikor valakinek egyetlen betegsége van. Minél idősebb a páciens, általában annál komplexebb a problémája.
Nem mondhatjuk, hogy csak egyetlen betegséggel foglalkozunk, s ha azt meggyógyítottuk, akkor átadjuk egy másik klinikának, hogy ők azt a másik elváltozást kezeljék.
Az emberi szervezetet nem vizsgálhatjuk részleteiben, eredményt akkor érünk el, ha komplexitásában foglalkozunk vele. Ezt a komplexitást a jelenlegi körülmények között jobban látjuk. Ennek jegyében a klinikánkon dolgoznak kardiológusok, belgyógyászok, klinikai onkológusok, intenzív terápiás szakorvosok. Így biztosítható az elvárt magas szakmai minőség.
Új igazgatóként milyen célokat fogalmazott meg?
– Egyetemi klinikaként kutatunk és oktatunk. De egy klinika akkor jó szakmailag, ha nagyon sokféle portfóliót visz. A betegellátásban szakmaspecifikus intenzív osztályt működtetünk, onkológiai részlegünk kimagasló, nagyon jók vagyunk a hörgőtükrözés terén, fogadunk speciális asztmás és a tüdőerek betegségével küszködő pácienseket. S ha ez nem lenne elég, alváslaboratóriumot is működtetünk. Volt olyan kollégám, aki, sajnos, azt mondta, hogy ez a klinika túl széles feladatot lát el és bonyolult. Elment. Szerintem ez a sokrétűség adja klinikánk szépségét. A koronavírus-járvány hívta fel arra a figyelmet, hogy a tüdő gyulladásos, kórokozók okozta megbetegedései továbbra is nagyon gyakoriak. A betegek 80 százaléka légúti problémával keresi fel háziorvosát. Éppen ezért komoly infektológiai fejlesztésen gondolkodom. Ezért szereztem meg az infektológusi szakvizsgát, kifejezetten a betegek érdekében tanultam ismét. Az mozgat, hogy jobb legyen az ellátás. Örömmel látom, hogy ebben fiatal kollégáim partnerek.
Mit kínál a frissen végzett orvosoknak?
– Egy kiváló csapatot. Sokat kell gondolkodni, ahogy korábban említettem, komplexen kell megközelíteni a folyamatokat. Az elmélet mellett alapvető a manuális munka: tüdőtükrözés, a mellhártyát érintő beavatkozás egyaránt az orvosi munkánk része. Sokrétű érdeklődésű kolléga biztosan talál magának „testhez álló” feladatot a klinikán.
Az izgalmas munka ellenére hiányszakma a miénk.
Sajnos nem minden nagy kórházban működik tüdőgyógyászati osztály. Ezen mindenképpen érdemes lenne változtatni.
Munkája legnagyobb részét a betegellátás tölti ki, de emellett kutat, és az oktatásban is szenvedéllyel részt vesz. Számos PhD- és orvostanhallgató, illetve szakorvosjelölt mentora. Melyik terület áll a legközelebb Önhöz?
– Nem tudok választani. A komplexitás vonzó számomra.
A Pulmonológiai Klinikán beszélgetünk, megkerülhetetlen, hogy ne essen szó a koronavírus-járványról. Itt kezdődött a betegek ellátása…
– Ugrás volt az ismeretlenbe. Azt tudtuk, hogy sokan meghalnak, hogy nagyon fertőző ez a vírus, ezért igyekeztünk megfelelően felkészülni, és biztonságot nyújtó védőfelszereléseket alkalmazni. Az első hullámban nem volt túl sok betegünk. Eltelt a nyár, majd 2020 őszén azzal jöttünk vissza, hogy talán visszazökkenhetünk a megszokott kerékvágásba. Nem ez történt. Volt, amikor négy emeleten kizárólag covidos betegeket kezeltünk. A legnehezebb időszakban lényegében a klinikán laktam. Egyik napról a másikra éltünk, hiszen sohasem lehetett tudni, hogy a kollégáim közül ki kapja el a fertőzést. Megható és felemelő érzés volt, hogy rengeteg kolléga segített nekünk más klinikákról. Vigyáztunk egymásra, és közben természetesen folyt az oktatás. Zárójelben jegyzem meg, hogy ebben az időszakban készült el a Tüdőgyógyászat című tankönyv.
Mindenkit nem tudtak megmenteni. Milyen nyomot hagyott önökben ez az időszak?
– Jók voltak a mutatóink. Gyorsan felismertük a maradványtüneteket, korán elindult a poszt-Covid-tünetek azonosítása, kezelése. Természetesen megérintettek a betegek.
Az is fáj, ha idős, sok betegséggel küzdő beteget veszítünk el, de az igazán megrázó az, ha egy fiatalon nem tudunk segíteni.
Egyik következő feladatomnak a nem onkológiai jellegű palliatív ellátás kiépítését tartom. Hiszen az emberek segítése az orvosi lét egyik alapfeladata, és nem csak a daganatos betegeknek kell palliatív segítség.
A klinikán dolgozó orvosok több mint 60 százaléka, illetve az egyetemen végzett orvosok többsége nő, akik ha gyermeket vállalnak, hosszabb-rövidebb időre kiesnek a munkából. A jelenlegi rendszer ezt még nem tudja kezelni, hosszú távon erre ki kell dolgozni az egészségügyi munka folyamatosságát biztosító stratégiát. Hogyan tudja ezt segíteni?
– Nekem hatalmas szerencsém van, hogy számíthattam a férjem és a szüleim segítségére. De ez nem mindenkinek adatik meg. Az én korosztályom a húszas évei elején vállalt gyermeket, most inkább a húszas évek végén kerül erre sor. Azt tapasztalom, hogy az egészségügyben dolgozó nők számára az a legnagyobb belső konfliktus, hogy úgy érezhetik, családanyaként választásra kényszerülnek. A saját tapasztalatom azt mutatja, hogy megtalálható a megfelelő egyensúly a család és a szakmai fejlődés között.
Mivel az egészségügyben a folyamatos jelenlét nagyon fontos, így ezen a területen nehezen alakítható ki rugalmas időbeosztású munkavégzés vagy távmunka.
A gyermekvállalás előtt állóknak azt javaslom, ha megoldható, minél hamarabb térjenek vissza a munkába. Az otthon töltött idő a tudományos fejlődésre is lehetőséget adhat. Több kolléganőm a gyes alatt írta meg PhD-munkáját. Ez az időszak nagyszerű lehetőség a tudományos fokozatszerzésre azoknak a nőknek, akik a klinikai utat választják. Erre a napi klinikai betegellátó munka mellett nagyon ritkán van lehetőség. Igazgatóként tanultam meg, hogy az adott területen alulreprezentált nemet kell támogatni. Az ápolók között például a férfiakat. Egészséges, kiegyensúlyozottabb arányokra törekszem.
Mit tart a legfontosabb eredményének?
– Talán azt, hogy az interstitalis tüdőbetegség terén nemzetközi szinten számontartanak minket. Ez a betegség a tüdő finomszöveti struktúráját érinti – idetartoznak az oxigén felvételét és a szén-dioxid leadását végző léghólyagocskák és a legkisebb hörgők is. Ez egy komplex betegségcsoport, amelybe több mint kétszáz ritka betegség tartozik. A másik újdonság, mely az utóbbi évek eredménye, hogy komoly sportpulmonológiai ismeretekkel rendelkezünk. Személy szerint azért áll közel hozzám ez a csoport, mert fiatalon ritmikus sportgimnasztikáztam, csapatban országos bajnokságot nyertünk. Izgalmas munka a sportolók légzési funkcióinak ellenőrzése, asztma esetén a kezelése. Fontos kiemelni, hogy a tüdő az, amin sok minden javítható. Óriási a regenerációs képessége, de nem szabad kizsákmányolni. Másik előremutató irányként – ebben régóta együtt dolgozunk a Wigner Fizikai Kutatóintézettel – a levegőben található aerosolrészecskék összetételét, hatásait kutatjuk. Tudjuk, hogy a légszennyezés komoly rizikót jelent a tüdőrák kialakulására, illetve a részecskék hordozhatnak számos kórokozót. Az aerosolrészecskék azért érdekelnek, mert nem látom őket, csak a tüdőre gyakorolt hatásuk jelentős.
Hogyan alakította át az életét a koronavírus-járvány?
– A családon kívül a programok hiányoztak: elmenni koncertre vagy moziba, vacsorázni valahová. A síelés is nagyon hiányzott, mert addig minden évben mentünk. Nálunk ez nagy baráti, családi esemény, talán ezért hiányzott annyira. Baráti kapcsolataink egyébként sokrétűek, van, amit a szakmánknak köszönhetünk, de van, amit a gyerekeinknek. Talán különösen hangzik, de örömmel ismerkedünk a hazai borvidékekkel. Borkedvelő barátainkkal látogatjuk végig a kiváló magyar borászatokat.
A gyermekeik követték a szülők pályáját?
– Nem, de nem baj. A lányom mérnök lett, a fiam a filmtudomány irányába köteleződött el. Mindketten elköltöztek, önálló életet élnek. Igyekeztünk felkészíteni őket arra, hogy minden olyan képességgel rendelkezzenek, amire szükség van az életben.
Miközben beszélünk, folyamatosan mosolyog, erőt sugároz. Ilyen egyszerű lenne?
– A vidámságot tanulni kell.
Az apró dolgoknak pedig tudni kell örülni – erre a koronavírus-járvány tanított meg.
Szerteágazó ismeretségi köréből kivel folytassuk ezt a sorozatot?
– A lányom témavezetője volt Kiss Rita, a Műegyetem Gépészmérnöki Karának kiválósága, akit tavaly az MTA levelező tagjává választottak. Mérnökként ortopédiai problémák megoldásában segíti az orvostudományt.•