2013. március 6.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Növekedés vagy fejlődés?

A hetvenöt éves Guy Turchany professzor nem csak legendás csokornyakkendői okán színes egyé­niség. A Budapesten érettségizett, 1956 után Párizsban építészmérnöki, Zürichben urbanisztikai diplomát és PhD-t szerzett szakember elmúlt öt évtizede az egyetemi oktatás és a fenntartható fejlődés jegyében telt el. Vendégprofesszorként bejárta a fél világot, de ott volt szinte minden olyan ENSZ- és UNESCO-eseményen is, ahol bolygónk „zöld” jövőjét próbálták helyes irányba terelgetni. Tizenöt esztendeje felváltva él a svájci Genfben és a Hajdú-Bihar megyei Egyeken. A Magyar Professzorok Nemzetközi Szövetsége alelnökeként már készítettünk vele interjút (Innotéka, 2011. november), amelyben részletesen kifejtette szakmai ars poeticáját.


Egy évvel ezelőtt határozták el, hogy A fenntartható fejlődés holisztikus megközelítése munkacímű nemzetközi konferenciájukat szakmai és pénzügyi okok miatt egy évvel elhalasztják, viszont tartanak egy „előkonferenciát”. Milyen volt ennek a rendezvénynek a visszhangja, illetve utóélete?
– Az előkonferencia is igen jól sikerült, a résztvevők élvezték az igényes előadásokat, az ezekből összeállított tanulmánykötetet is jól fogadta a hazai és külföldi szakma. Éppen a múltkor néztem meg, hogy a svájci nemzeti könyvtárban is található belőle két példány, plusz a közkönyvtárakban is, sőt tudomásom szerint Svájcban több nyelvre le is fordították. Tehát szakmailag úgy tűnik, helyén volt a rendezvény, számon tartják, hivatkoznak rá.

Ha ennyire jól sikerült, talán nem is kellene megismételni…
– Szó sincs ismétlésről. Nagyobb, átfogóbb és szemléletében teljesen új konferenciát rendezünk. Hiszen ha mélyebben magunkba nézünk, akkor azért megállapíthatjuk, hogy bár holisztikusnak hirdettük az előkonferenciát is, nem igazán volt az. Témáját tekintve igen, mert az előadók és a hozzászólók valamennyien holisztikus szemlélettel vizsgálták saját tudományterületük eredményeit, de a lebonyolítási rendszer azért mégiscsak nagyban emlékeztetett egy hagyományos konferenciára. A nagyszerű tudósok egymás után kimentek a mikrofonhoz, majd briliánsan összefoglalták saját tudományáguk eredményeit, de – hogy egy mai hasonlattal éljek – ez csak amolyan web 1-es produkció volt, nem interaktív web 2-es. A mostani konferenciával valami egészen újat próbálunk megvalósítani: elhagyjuk a hosszú előadásokat, helyettük pódiumviták lesznek. A különböző tudományterületek képviselői egy asztalhoz ülnek, és egy témáról fejtik ki – párhuzamosan, beszélgetve, érvelve, vitatkozva – a véleményüket, ami, ha szerencsénk van, kollektív bölcsességgé nemesedik.

És, ha nem lesz szerencséjük?
– Ezen még nem gondolkodtam, de az biztos, hogy amikor felvázoltam ezt a variációt a professzortársaknak, sokuknak felcsillant a szeme: ez érdekes lehet, csináljuk meg! Mindenesetre mi valamennyien évtizedeket töltöttünk a tudományban, és soha sehol nem ígértek nekünk biztos sikert, nem borítékolták előre az eredményt. Ez is csak lehetőség, de remélhetőleg jól sül el, így mondhatni nemcsak a témát illetően lesz holisztikus a konferencia, hanem a lebonyolítását tekintve is.

A nemzetközi konferencia témái:
A fenntartható fejlődés emberközpontú holisztikus megközelítése és Az UNESCO fenntartható fejlődés oktatásának évtizede című projekt záróértekezletének Kárpát-medencei előkészítő megbeszélése.
Szervezők: Magyar Professzorok Nemzetközi Szövetsége, az UNESCO – UNITWIN fenntartható fejlődés kutatási, oktatási és képzési hálózata, valamint az Európai Kulturális Központ (Centre Européen de la Culture; CEC)
Helye és ideje: Budapest, 2013. március 7–8.

Miért hangsúlyozzák ennyire a holisztikát? A tudományos életben az átfogó, rendszerekben való gondolkodás nem evidencia?
– Annyiban igaza van, hogy a nem holisztikus megközelítés elég ritka a tudósok között, hiszen a görög „holosz” szó annyit jelent, hogy „teljes”. A fenntartható fejlődéssel foglalkozó kutatók és oktatók körében tökéletesen elfogadott a holisztikus szemlélet, viszont igen ritka a gazdasági, a politikai szereplők körében és a médiában, márpedig nekünk az a célunk, hogy a holisztikus „világnézetet” az egész társadalommal elfogadtassuk. Meggyőződésünk szerint rendszerelmélet és holisztika nélkül ma már nem lehet társadalmi és gazdasági folyamatokat, illetve az ember és a természet viszonyát vizsgálni. A rendszerelmélet és benne a holisztika egyfajta filozófiai megközelítés, amely rámutat arra, hogy az emberi faj célja nem lehet más itt a Földön, mint a biológiai, ökológiai, szellemi és érzelmi dinamikus egyensúly, nem pedig a gazdasági előny. Az egyensúly megbomlása súlyos, szellemi természetű válságnak a jele, elsősorban ezen kell változtatni.

Guy Turchany professzor megnyitóbeszéde a tavalyi előkonferencián

Ön több mint negyven éve foglalkozik a fenntartható fejlődéssel. Bizonyára átlátja azt a fogalmi káoszt, amivel én szembesültem: fenntartható fejlődés, fenntartható növekedés, fenntartható gazdaság, ipar, kereskedelem, bányászat, fenntarthatóság csak úgy – és egyebek, amelyek nagy része üti egymást.
– Sajnos, a fogalom mára elkoptatott szlogen lett, boldog-boldogtalan használja, gyakran az ellenkező értelemben. Már ott problémák vannak, hogy különböző nyelvekre hogyan fordítsuk le a „fejlődés” szót, és ezen mit is értsünk pontosan. A mi meggyőződésünk szerint a fejlődés nem egyenlő a növekedéssel, mást és sokkal többet jelent. Míg fejlődésen az emberi kultúrát, erkölcsöt, lelki fejlődést stb. értjük, ami értelemszerűen végtelen lehet, addig az anyagi javak növekedésének térbeli és időbeli korlátai vannak. A politikusok szerte a világban igyekeznek elhitetni a választókkal, hogy a GDP-növekedés mindenre gyógyír lehet, minél gazdagabb anyagiakban egy társadalom, az egyének annál jobban érzik magukat benne. Pedig a személyes tapasztalataink is azt mutatják, hogy ez koránt sincs így, és még kevésbé lesz akkor, ha a fékevesztett növekedés következtében tönkretesszük a környezetünket.

Akkor a „fenntarthatóságnak” önmagában nincs is pozitív értelme?
– Nincs, hiszen tulajdonképpen a legszörnyűbb helyzet is „fenntartható”. A hosszú távú, zökkenőmentes gazdasági és ipari növekedésnek pedig éppen hogy örülnének azok a piaci szereplők, akik nagyrészt felelősek bolygónk állapotának veszélyeztetéséért. Ez ugyanis azt jelentené, hogy minden változatlan marad: nekik meglesz a nyereségük, a Föld meg majd kezd valamit a globális problémákkal. Pedig az ENSZ eredeti, 1987-es úgynevezett Brundtland-jelentése valahogy úgy fogalmaz, hogy a „sustainable development” olyan fejlődési folyamat, amelynek eredménye kielégíti az emberiség jelenlegi szükségleteit anélkül, hogy csökkentené a jövendő generációk esélyét ugyanerre. Márpedig már ma is sok olyan globális folyamat indult el, amelyet nem lehet egy vállrándítással elintézni, mondván, ötven vagy száz év múlva az akkori technika majd megoldja a problémákat.
A klímaváltozás, az édesvíz- és alapanyaghiány, a lég- és talajszennyezés olyan visszafordíthatatlan folyamattá válhat, amelyre akkor sem lesz emberi válaszunk. Azt hiszem, jobb lenne nem provokálni Gaiát, a Föld istenasszonyát.

Még nem vagyunk túl ezen a fordulóponton?
– Sajnos attól tartok, hogy már igen. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy mostantól kezdve ölbe tett kézzel kell végignéznünk, hogyan megy tönkre a bolygónk. Éppen ellenkezőleg: óriási erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy lelassítsuk ezeket a folyamatokat, és erre globálisan és lokálisan is fel kell készülni. Nem véletlen, hogy maga az ENSZ is számos projektet és dokumentumot szentelt ennek a kérdéskörnek, és gyakorlatilag évente tartanak úgynevezett klímacsúcsot. Ezek a konferenciák sokszor amolyan „egy lépés előre, kettő összevissza” alapon működnek.
A johannesburgi Rio+10 konferencia alkalmából a venezuelai elnök, Hugo Chavez például kiemelte, hogy újra meg újra tiszteletünket tesszük a multikulturalizmus előtt – az államfők csúcsról csúcsra járnak, miközben népük a szakadékba zuhan.

Az 1992-es Riói és az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv sokak számára inkább a kudarc, semmint a siker jelképe, hiszen feketén-fehéren kiderült, hogy az ENSZ-tagállamok között a fenntartható fejlődés terén is sokkal nagyobb az érdekellentét, mint azt korábban gondolták…
– A legújabb hír, hogy pár héttel ezelőtt a Rio+20 konferencia csúfos kudarcba fulladt, még ha 2020-ig meg is hosszabbították a Kiotói Jegyzőkönyvet. Azt 1992-ben személyesen is tapasztaltam, hogy a nagy jelentőségű Föld Charta elfogadása helyett Rióban egy kompromisszumos nyilatkozatot fogalmaztak meg, a fenntartható fejlődést pedig inkább csak óvatosan körüljárták. Azért mégis igen magas szinten képviseltette magát mintegy 180 ország, akik közül 150 aláírta az úgynevezett biodiverzitás-egyezményt és az esőerdők védelmét. A környezetvédelem gyakorlatilag ekkor került be a világpolitika centrumába. Kétségkívül az is kiderült, hogy sem a fejlődő, sem a fejlett országok nem igazán hajlandók komolyabb áldozatokra, a politikusok mindenhol a rövid távú érdekek alapján döntenek, és nem foglalkoznak azzal, mi lesz az unokák meg a dédunokák életterével. Hogy Kiotót ki miért nem írta alá, illetve aki aláírta, az miért nem tartja be, ez hosszabb elemzést kívánna, az azonban biztos, hogy az egyezmény drámaian felhívta a figyelmet a klímaváltozásra, illetve az üvegházhatású gázok kibocsátásának veszélyeire.

A füstködben fuldokló, húszmillió lakosú Peking min­denesetre jól mutatja, hová juthat a világ, ha a fenntartható fejlődés helyett a gyors növekedést választja…
– Említhetnénk persze São Paulót vagy Bangkokot is a harmadik világból, de Kína valóban szemléletes példája a helytelen útnak, amelyre az emberiség egy évszázada – vagy inkább a felvilágosodás óta – lépett. Persze ki merné megmondani annak a több mint egymilliárd kínainak, hogy soha nem érhetik el az USA motorizációs szintjét, hiszen az egész világon nincsen annyi kőolaj, acél és gumi, amennyire ehhez szükség lenne, de ugyanez vonatkozik Indiára vagy az egész afrikai kontinensre is.

Ön vendégprofesszorként sokat járt Fekete-Afrikában. Onnan hogy látszik a fenntartható fejlődés?
– Homályosan. Magától értetődik, hogy ha egy térségben éhínség vagy polgárháború dúl, ott kevés terepe marad a hosszú távú tervezésnek, de egyébként is egyre inkább tapasztalható a globalizáció negatív hatása. Mobiltelefonok, japán terepjárók, a tévében amerikai sorozatok – eközben meg a nagyvárosok határában százezres, milliós nyomortelepek alakulnak ki, amelyek egyre csak növekszenek. És háborúk, polgárháborúk mindenfelé, amelyek mögött szinte mindig nyers gazdasági érdekek állnak: kié lesz az arany- meg gyémánt­bányák haszna, hova folynak be az olajkitermelés milliárdjai. Az ember nem számít, csak a pénz.

Úgy tűnik, a világ menthetetlennek tartja a kontinenst, és a kínaiak kivételével már nem is fektetnek be komolyabb tőkét. Márpedig így nagyon nehéz lesz a kilábalás…
– Erre egy személyes példa. Az egyik frankofón állam nagy hatalmú vezetőjét jól ismertem még a párizsi egyetemről. Megkérte szakértő csoportunkat, hogy mérjük fel, miért özönlenek a városokba a vidékiek, és mit lehetne tenni, hogy emberi körülmények között éljenek. Felvázoltuk neki, hogy az emberek azért hagyják el a szülő­földjüket, mert a hatalmas kávé-, gyapot- meg kakaóültetvények kiszorítják őket a hagyományos életterükből, ők pedig egyszerűen nem szeretnének éhen halni. Fogják vissza ezt a monokultúrás terjeszkedést, és az emberek visszaköltöznek a falvaikba. Az egyetemet végzett, intelligens elnök erre azt mondta, hogy amit mi javasolunk, az kivihetetlen, hiszen nagyon nagy szükségük van a mezőgazdasági exportból befolyó összegre. Ők ugyanis nem szeretnének megmaradni ezen az alacsony gazdasági fejlettségi szinten, mindenképpen növekedni akarnak. És folytatódott az a negatív spirál, amely végül a gazdaság összezuhanásához és polgárháborúhoz vezetett.

Gondolom, egy európai egyetemen – mondjuk Genfben vagy Zürichben – azért nagyobb hatékonysággal tudta átadni a tudását és tapasztalatait.
– Emlékszem, én már az első olajválság, tehát 1972 előtt is azt tanítottam a hallgatóimnak, hogy az a legtisztább energia, amit nem használunk fel. Mert nagyszerű dolog a vízi erőmű, főleg Svájcban, de a völgyzáró gáthoz szükséges betont meg acélt azért valahogy elő kell állítani, a turbinák elkopnak, a vezetékeket ki kell cserélni, mindehhez pedig hihetetlen mennyiségű energia kell. A kőolaj, földgáz meg az urán egyszer csak elfogy, tehát legjobb lesz, ha megváltoztatjuk a felfogásunkat, és megpróbálunk takarékoskodni az energiával. Erre persze már akkor is azt mondták a hallgatók, hogy hamarosan itt a fúziós erőmű, amely egy csapásra megoldja a Föld energiagondjait. Azóta is várom ezeket az erőműveket, de csupán annyi információm van, hogy a franciaországi Cadarache város mellett elkezdték építeni a próbaüzemet, amely 2020 körül talán már képes lesz pár másodpercen keresztül fenntartani a fúziót. Áramtermelésre majd csak néhány évtized múlva számíthatunk – az emberiségnek azonban addig ki kellene húznia valahogy a jelenlegi kínálattal.

Amerika hamarosan önellátó lesz földgázból és kőolajból az úgynevezett palagáz, olajpala, olajhomok segít­ségével, és ezek olyan mennyiségben állnak rendelkezésre, hogy több száz évig nem kell már tartani a fosszilis energiahordozók elfogyásától.
– Csak azt nem teszik hozzá, hogy ezek kitermelése hihetetlen kockázatokkal jár, nemcsak ökológiai, hanem gazdasági szempontból is. A kutak élettartama rövid, költségük tetemes, tehát a befektetés kockázatos. Nem véletlen, hogy az USA-ban az egyik meghatározó energiacég már vissza is vonult a palagázüzlettől. A robbantásos és úgynevezett vízbesajtolásos technika tulajdonképpen merénylet a környezet ellen, illetve a feltárásban használt kémiai anyagok is óriási veszélyeket jelentenek. Érthető, hogy egyre több európai országban tiltják be ezeket a kitermelési módokat, mert hosszú távon több kárt okoznak a lakosságnak, mint amennyi gazdasági előnyt jelentenek. Szóval a fenntartható fejlődés szempontjából ez a hipermodern módszer sem tekinthető előrevivő megoldásnak, sőt. Úgy tűnik, az emberiségnek kellő szerénységgel be kellene végre látnia: amit a természetben eddig drasztikusan meg akartunk változtatni, azt általában nagyon elrontottuk.•

Malraux-tól tanulta a toleranciát
A fiatal Turcsányi olyan szerencsés volt, hogy Párizsban évekig részt vehetett a Saint-Germain-des-Prés intellektuális kör összejöve­telein, egy asztalnál ülhetett olyan – már akkor is – világhírű írókkal és filozófusokkal, mint Jean-Paul Sartre, Simone de Beauvoir, André Malraux és másokkal. Mivel a francia nyelvet akkoriban még nem beszélte tökéletesen, természetesen inkább csak hallgatta a szellemóriásokat, de időnként azért megkérdezték a véleményét is, és megértően mosolyogtak harcias, kompromisszumokat nem ismerő feleletein. Mély meggyőződése volt ugyanis, hogy egy vitában csak győztes és vesztes lehet. Malraux egyszer elmagyarázta neki a tolerancia alapjait. Ha valaki egy házat barnának lát, bizonyos mértékig igaza van, hiszen ahonnan ő nézi, valóban barna. De mi van akkor, ha a másik felét szürkére festették, és aki onnan nézi, szürkének látja? Neki is igaza van, egyiküknek sem, vagy mindkettejüknek? Csak egy biztos: ha ezen veszekedni kezdenek, ahelyett, hogy körbejárták volna a házat, akkor semmi hasznosat nem csináltak, és a problémát sem oldották meg. Nyitottnak, toleránsnak kell lenni mindenféle érvre, véleményre, még akkor is – sőt akkor csak igazán –, ha nagyon meg vagyunk róla győződve, hogy nekünk van igazunk. Ők ezt a toleranciát abban a párizsi kisvendéglőben a gyakorlatban is megvalósították: a résztvevők sem politikailag, sem világnézetileg nem értettek egyet, hiszen akadt ott marxista, keresztényszocialista, egzisztencialista, hívő katolikus és ateista egyaránt, de talán éppen ezért nagyon jókat tudtak együtt beszélgetni és vitatkozni.
A fiatal Turcsányi megtanulta, Guy Turchany pedig nem felejtette el a példabeszédet: egy tudománnyal foglalkozó ember soha nem hiheti, hogy az ő zsebében van a bölcsek köve.

 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021
Címkék

Innotéka