Pszichológia az inkluzív tudomány
Milyen újdonságok jelentek meg a pszichológiában az elmúlt harminc évben, válságban van vagy éppen ellenkezőleg, új területeken fejlődik tovább?
− A pszichológia egy viszonylag fiatal tudomány, ami az elmúlt száz-százötven évben többféle utat járt be a különböző területeken, így nagyon sok formában, a társtudományokkal együttműködve haladt a maga útján. Miközben feltette a kérdéseit és kialakította a saját módszereit, nagymértékben hatottak rá a különböző társtudományok, és ezek köre meglehetősen széles, hiszen a pszichológia maga is egy szerteágazó terület. Elég csak a neuropszichológiára, a klinikai, a pedagógiai pszichológiára, a pszichofiziológiára, a személyiség-lélektanra vagy a szociálpszichológiára gondolnunk, és még hosszan sorolhatnám. Miközben sokszor igen eltérő módszertannal, kérdéskörrel és tudományos háttérrel vizsgálják az emberi működést a pszichológia különböző ágai, az közös bennük, hogy valamilyen módon mindegyik az ember intrapszichés (lelken belüli) és interperszonális (személyek közötti kapcsolati) folyamatait próbálja megérteni. Azt, ahogyan működünk, gondolkodunk, észleljük a körülöttünk lévő világot, ahogy az érzéseink működnek, valamint az emberek közötti együttműködést. Azt, hogy milyenek a közösségek, hogyan alakulnak, illetve fejlődnek, milyenek a szociális interakciók (társas viszonyok), továbbá azt is, hogyan lehet gyógyítani, változtatni, ha nem megfelelően működik egy személy, egy család vagy egy szervezet. Ezekhez a kutatásokhoz a pszichológia különböző ágai számos társtudományt is felhasználnak.
Az egyik legdinamikusabban fejlődő tudományterületről van szó. És ennek egyik oka pontosan az, hogy a pszichológia mindig is nyitott volt a különböző tudományterületek módszereinek a bevonására, alkalmazására. Elmondhatjuk, hogy egy igazán inkluzív tudomány, elég, ha csak azt vesszük, mennyire hatékonyan tudják használni a kognitív vagy a klinikai pszichológia különböző területei az idegtudományban elért eredményeket és módszereket. De a pszichológia hasznosítja az antropológia módszereit is, merít a szociológiából és az élettudományokból, a történelemből, hosszan folytathatnánk a sort. A tudomány egy igazán dinamikusan fejlődő területéről van szó, hiszen miközben egyre több mindent meg tudunk válaszolni, a kérdések mindig újak, érvényesek maradnak: milyen problémák adódnak a minket körülvevő világ változásaiból, hogyan reagálunk ezekre és miként képes segíteni bennünket a tudomány az ezekkel való megküzdésben? Az ember működésének megértése és a folyamatosan változó környezetével való kapcsolatának, az ahhoz való alkalmazkodásnak a kérdései mindig napirenden vannak. A pszichológia egy nagyon élő tudomány, amely próbál a mindennapokban felmerülő problémákra reagálni.
Az egészségpszichológia például nagyon pozitív irányt mutat.
− Az egészségpszichológia viszonylag új, önálló kutatási területe a pszichológiának, mely részben a klinikai pszichológiából, részben az orvostudományból és más ezekhez kapcsolódó területekből bontakozott ki, sőt inkább azt mondhatjuk, a korábban különböző területeken meglévő tudásokat integrálva hozott létre alapvetően új szemléletmódot és alkalmazást. Olyan kérdéseket vet fel, amelyek évezredek óta foglalkoztatják a tudósokat, azonban ebben a formában csak néhány évtizede bontakozott ki ez a szemlélet. Nagyon fontos terület, mert újrafogalmazta a test és a lélek kapcsolódásának a kérdéskörét, valamint azt, hogy a pszichológia, miközben maga az elnevezés is a lélek, a pszichés folyamatok tudományaként azonosítja magát, valójában nem különíthető el a testi működéstől. Amíg a klinikai pszichológia a problémák és a nem megfelelő működés kapcsán alapvetően a pszichés funkciók zavaraira fókuszál, addig az egészségpszichológia a pszichés funkcióknak a testi működésben betöltött szerepével, pontosabban a kettő interakciójával foglalkozik. És megint egy olyan terület, ahol a tudományos megértés és az alkalmazás nem választható külön, hanem „kéz a kézben”, egymást erősítve halad előre. Nemzetközi kitekintésben azt látjuk, hogy a kórházak szomatikus osztályain – nem állítom, hogy Magyarország élen jár ebben – egyre több helyen próbálnak odafigyelni a megfelelő pszichés ellátásra, ideértve a műtétek pszichés előkészítését, a szülések segítését vagy a szív- és érrendszeri betegségek rehabilitációját és sorolhatnám tovább.
A neurobiológiai folyamatok, agyi háttérmechanizmusok, valamint a genetikai jellemzők megismerése hozzásegít a viselkedési zavarok jobb megértéséhez; például az, ha tudjuk, hogy mi történik az agyban a szerhasználat során?
− Ezek a tudományágak szorosan együtt haladnak, egymást erősítik. A pszichológus a viselkedés, illetve a pszichés jelenségek szintjén tudja megragadni a jelenséget, de ha meg szeretnénk érteni az agyi, genetikai mechanizmusokat ezek mögött, akkor össze kell fognunk.
Több tanulmányában, értekezésében javasolja, hogy a szeparáltan kezelt függőségi problémákat közös keretben értelmezzék a jelenleg alkalmazott, egymástól távoli diagnosztikus csoportokban történő leírás helyett. Mi a közös ezekben a zavarokban?
− A kényszeresség és az impulzivitás valamennyi addikciós zavar közös jellemzője. Tehát a függő személy olyan erős kényszert érez, aminek nem tud ellenállni, és elveszíti a kontrollt a cselekvés fölött, amelynek a végrehajtása előtt feszültséget él meg és erős, legyőzhetetlen késztetést, amit csupán átmeneti kielégülés követ, majd az egész kezdődik elölről. Ez a gyakran ritualizált, repetitív viselkedésforma nagyon hasonló valamennyi addikciós magatartás esetében. Az elmúlt néhány év fejleménye az, hogy elkezdtünk viselkedési addikciókról is beszélni, felismertük, hogy ezeknél a jelenségeknél ugyanúgy addiktív magatartásformákról van szó, mint az alkohol vagy az egyéb drogok esetében. A kutatást az is gyorsította, hogy míg a szerencsejátékok okozta függőségnél több évtizedes kutatásra tekinthetünk vissza, addig az online számítógépes vagy videojátékok kutatása viszonylag új terület, de más viselkedési addikciók is inkább csak az elmúlt években kerültek a figyelem középpontjába. Korábban nem volt világos, s most sem minden tekintetben az, hogy ezek függőségi jelenségek-e vagy sem. Szerencsejáték-függőség. A köznyelvben ezt a kifejezést használjuk, azonban a diagnosztikus rendszerekben korábban patológiás szerencsejátéknak hívták, és úgynevezett impulzus kontroll zavarként kategorizálták annak ellenére, hogy a kutatók jelentős része függőségként gondolt rá.
Az utóbbi időben viszont mintha egyre több jelenségről kezdenénk függőségként beszélni. Miért?
− Mivel nagyon hasonlóak az alkohol- vagy a heroin- és a kannabiszfüggőséghez. Ez utóbbiak esetében egy kémiai anyag bevitele a szervezetbe jelent csupán formai különbséget, de régóta úgy gondoljuk, hogy az igazi problémát nem a szer jelenti, hanem az ahhoz kapcsolódó viselkedés. A szerek elindítanak bizonyos központi idegrendszeri folyamatokat, hatnak az agy jutalmazó rendszerére, továbbá olyan egyéb hatásokat is kiváltanak, amelyeket a felhasználó újra és újra meg akar tapasztalni. A nem kémiai addikciók, mint például a szerencsejáték-függőség, azonban ugyanúgy az agy jutalmazó rendszerét indítják be, és ugyanolyan vagy hasonló állapotokat hoznak létre, csak az inger itt egy viselkedés, kémiai anyag nélkül.
Kiszállok a mindennapokból?
− Igen, ez is egy közös elem az addikciókban. Elmerülök a játékban, csak az van körülöttem, minden más megszűnik. A heroinista ugyanazt az eufóriát éli át, mint a játékos. Azt látjuk, hogy a folyamatok, a tünetek és sokszor az okok is nagyon hasonlóak. Ezért napjainkra egyre inkább az a vélemény alakult ki, hogy ezeket a jelenségeket is kezeljük addikciós zavarként. A szerencsejátékot ma már egyértelműen ennek tekintjük, és úgy tűnik, ugyanez lesz a helyzet a videojátékokkal kapcsolatos függőségi zavarok esetében is az új diagnosztikus rendszerben, de például a szexualitással kapcsolatos függőségi zavarokat vagy a kényszeres vásárlást már nem sorolják ide.
Meg lehet előre mondani, hogy ki van ennek jobban kitéve, illetve kinek van hajlama az addikciós zavarokra? Vannak egyértelmű jelei, amelyekre érdemes odafigyelni?
− Ismerünk olyan tényezőket, amelyek hajlamosítanak, de vannak, akiknek, bár genetikailag hajlamosak rá, mégsem lesznek addikciós zavaraik, és ugyanez igaz fordítva is.
Kit tekintünk függőnek? Betegségekről beszélünk egyáltalán?
− Annak megítélése, hogy mit tekintünk betegségnek és hogyan kategorizáljuk ezeket, folyamatosan változik a kutatási eredmények tükrében. Egyre újabb és újabb dolgok kerülnek bele az életünkbe, s így a pszichológia által vizsgálandó jelenségek közé. Konszenzus kérdése, hogy mi az, ami a diagnosztikus kézikönyvekbe bekerül, amelyeket időről időre felülvizsgálnak, és a szakemberek döntenek arról, mi számít önálló betegségnek. A szerencsejáték-függőség ugyan más néven, de régóta része a diagnosztikus rendszereknek, csak jelenleg szerencsejáték-használati zavarnak nevezik. A függőség vagy a betegség kifejezéseket ezek a kézikönyvek ma már egyáltalán nem használják. Alkoholt például sokan fogyasztanak, viszont aki klinikailag problémásnak − magyarul betegnek − számít, az már olyan mennyiséget és mintázattal iszik, ami orvosi, pszichológiai segítséget igényel. Ezt ma az alkoholhasználat zavarának hívjuk, jelezve, hogy ez a magatartás olyan mértékben és módon sérül, hogy az segítséget, kezelést igényel. Ugyanez a helyzet a szerencsejáték-függőséggel, ami a diagnosztikus rendszerekben jelenleg is nyilvántartott betegség. És várhatóan bekerül majd az idén épp érvénybe lépett BNO-11-be, a betegségek nemzetközi osztályozási rendszerébe önálló diagnózisként az internetes videojátékok használatának zavara is, viszont a kényszeres vásárlás vagy a munkafüggőség nem.
Az alkoholfogyasztás nem feltétlenül vezet alkoholizmushoz, rendben van, de az addikció mégiscsak az élvezettel kezdődik. Mikortól beszélhetünk már problémás internethasználatról, testedzés- vagy munkafüggőségről? Meddig tart a „szeret vásárolni” és mikor válik kényszeres vásárlássá? Kidolgoztak erre valamilyen mérési módszereket?
− Itt is az a kérdés, mint minden más függőségi jelenségnél, hogy milyen problémák keletkeznek, illetve keletkeznek-e egyáltalán problémák vagy sem az adott viselkedés következtében. Ez nem csak mennyiségi kérdés, ahogy az alkohol esetében sem csak az. A munkafüggőség eldöntésénél az a kérdés, hogy valaki mire használja a munkáját, tud-e mellette a környezetéhez alkalmazkodni, tudja-e a tevékenységet adaptív módon integrálni az életébe. Mit szolgál az adott aktivitás, örömét leli-e benne a személy vagy azért folytatja, hogy ne mást csináljon.
És amikor mindenütt jobb, mint otthon? Amikor valaki a munkába menekül a párkapcsolati vagy egyéb problémái elől?
− Egészen más, ha valaki azért dolgozik vagy sportol, hogy jobb eredményt, illetve a kitűzött célját elérje, mint ha azért, hogy ne legyen jelen, és inkább a munkahelyén marad, csak ne kelljen hazamennie. Ugyanezért drogozik a heroinista és iszik az alkoholista is. És ez az, ami nagyon nem mindegy. Ha valaki állandóan „kikapcsol”, ott baj van. Önmagában tehát nem egy viselkedés vagy egy szer, az alkohol vagy a drog miatt borul fel valakinek az élete, viszont ha minden stresszhelyzetben az alkoholhoz nyúl, azzal nem fogja tudni megoldani a problémáit; ha állandóan „kiszáll” ahelyett, hogy foglalkozna az életével, akkor baj van. De a miértek a fontosak, nem maga a cselekmény. Tulajdonképpen a heroinista is azért fordul a szerhez, mert kezelni akarja a túlzott indulatait, csakhogy a dolog nem működik, mert ez egy rossz alkalmazkodási kísérlet.
Az addiktológia különböző területein milyen kutatási témák a legérdekesebbek a világ számára, melyek tartoznak a fősodorba?
− Jelenleg a videojátékok, a közösségi média, illetve újabban a telefonhasználat körüli kutatások a legizgalmasabbak az addiktológiában. Egész kommunikációs világunk fenekestől felfordult, és az internet megjelenésével nagyon sok minden megváltozott, részben az életünk felgyorsulása miatt, részben pedig azért, mert az egymással való kommunikációnk alapvetően átalakult. E témák körül számos érdekes kutatás folyik világszerte, és nemcsak az addiktív vonatkozások tekintetében, hanem arról is, hogy miképp hat mindez az emberi fejlődésre, kommunikációs kapcsolatainkra, társas rendszerünkre, énképünkre. Mi azonban leginkább az addikcióval kapcsolatban vizsgáljuk ezeket a jelenségeket. Tapasztaljuk természetesen a túlzásokat is, egyre többet hallani például az okostelefon-függőségről. Ez azonban nem egy klinikai probléma, alapesetben olyan, mint az autónktól való függőség, ami nélkül sokan közülünk nem tudnának a munkahelyükre időben eljutni. Az internettől számos rajtunk kívül álló okból is függünk, például nem tudnának nélküle az egyetemre felvételizni a fiatalok. Ez klinikai értelemben nem függőség. A telefon esetében sem az eszköztől függ a személy, hanem attól, amit azon keresztül csinál. A telefon maga csak csatorna. Amit most átélünk, tapasztalunk, az egy kommunikációs kulturális átalakulás, aminek nyilvánvalóan vannak előnyei és vannak hátrányai. Az idősebb generáció tagjai (beleértve a negyvenes, bizonyos tekintetben a harmincas korosztályt is) – akik nem ebbe születtek bele – nehezebben alkalmazkodnak, mert ez valóban egy nagyon gyors változás, hiszen harminc évvel ezelőtt még vonalas telefonja sem volt mindenkinek, most meg a zsebünkben hordjuk az internetet. A nagyon gyors technikai fejlődések természetesen nehezen követhetőek, mert az emberi alkalmazkodás ennél jóval lassabb. Viszont sokakkal ellentétben én azt gondolom, hogy ezt nem szabad drámai elemként felfogni, inkább minél többet kellene megértenünk belőle, mert nem mindegy, hogyan tudunk vagy nem tudunk alkalmazkodni hozzá.
Egy másik izgalmas kutatási irányvonal annak vizsgálata, hogy mennyire függnek össze vagy nem az addiktív zavarok, hogy milyen hasonlóságokat mutatnak egymással. Egyre több az olyan kutatás, ami azt igazolja, hogy elég szoros kapcsolat van közöttük. Egy szintén nagyon érdekes terület elején járunk, most kezdünk el egy longitudinális (ugyanazon változók ismételt megfigyelése, mérése hosszú időn keresztül – a szerk.) kutatást, amiben arra keressük majd a választ, hogyan zajlik folyamatában az addikció. Nagyon keveset tudunk arról, hogyan alakul ki valakinél egy probléma, milyen előzményei vannak, mint ahogy arról is, hogy mi történik később. Mitől függ, hogy valakinél súlyosbodik a probléma vagy éppen elmúlik, akár spontán módon? Ezekről ma igencsak keveset tudunk.
Az itthon folyó kutatások mennyire érdekesek a világ számára, a témák kiválasztásakor szempont-e, hogy kapcsolódjon a jelenlegi trendekhez, és mennyire objektív, illetve szubjektív a kutatási eredmények kiértékelése?
− A kutatásaink nagy része nemzetközi együttműködésben zajlik, és az eredményeink is rangos nemzetközi lapokban jelennek meg – úgy érzékeljük, hogy érdekesek a világ számára. Nagyrészt kérdőíves kutatásokat végzünk, és azt gondolom, olyan mérőeszközöket használunk, amelyekkel objektív eredményeket kapunk. Érdemes azonban megemlíteni még egy kutatási irányt, amely a különböző viselkedések motivációs hátterét vizsgálja. Azt próbáljuk megérteni, milyen okok állnak egy-egy viselkedés mögött. Például miért játszik valaki videojátékokkal? Lehet, hogy egyszerűen csak ki akar kapcsolódni és jól érzi magát, de van olyan is, aki azért játszik, hogy a rossz hangulatát kezelje, és azt szeretné, hogy megszűnjön körülötte minden más, de vannak, akiknek a másokkal való versengés a fontos, és a győzelem motiválja őket. Megint csak egy fontos kérdés, hogy a különböző okok milyen módon járulnak hozzá a problémához. Azt látjuk, hogy ha valaki azért játszik, mert „meg akar szökni” a világból, vagy azért, hogy a rossz hangulatát kezelje, ezeknél az embereknél nagyobb a kockázata annak, hogy problémássá válik a viselkedésük.
Ha egy játék- vagy más függőséggel küzdő ember beismeri magának, hogy baj van, mert nem tudja kontrollálni a viselkedését, és orvoshoz vagy pszichológushoz fordul, milyen segítségre számíthat? A függőségi zavarok kezelése miből áll?
− A különböző függőségeknél más és más kezelések jöhetnek szóba; farmakoterápia és pszichoterápia egyaránt. A viselkedési addikcióval azonban gyakran más pszichológiai problémák is együtt járnak, s ezeket is kezelni kell.•