Volt tanítványa, Meskó Bertalan azért ajánlotta, mert az általa ismert, tudományosan legtermékenyebb, egyben legkíváncsibb kutatónak tartja Önt, aki közben meg­maradt dedikált, törődő klinikusnak. Gyakoriak az ilyen visszajelzések?

– Örömmel hallom, hogy évtizedekkel a közös munkánk befeje­zése után Berci így emlékezik rám. Másoktól is hasonló véleményeket hallok. Nem enyém az érdem, mert csupán azt adom tovább, amit a mestereimtől tanultam:

az oktatásnak, a kutatásnak és a gyógyítás­nak kéz a kézben kell járni.

Előfordulhat, hogy valamelyik irányba eltolódik a munkánk – amikor az Egyesült Államokban voltam, két évig csak kutattam –, de a három területnek mindig, egy időben jelen kell lennie. Az utóbbi időben a gyógyítás szorult kissé háttérbe, hiszen a tanszékvezetői munka sok egyéb kötelezettséggel jár. A tanszéken azt valljuk, hogy a kutatásban szerzett eredményeket szinte azonnal alkalmazzuk a gyógyításban, az eredményeket pedig az oktatásba beépítjük. Mi is folyamatosan tanulunk, hogy a legkorszerűbb ismereteket adhassuk át a hallgatóknak. Büszke vagyok, ha sikeres tanítványokat állíthatok pályára – akik gyakorta küldenek hozzánk betegeket, ami azt mutatja, hogy továbbra is bíznak a munkánkban. Hasonló örömmel tölt el, amikor olyan kutatási eredményt látok, amiben volt tanítványom is szerepet játszott. Ezek a legfontosabb visszajelzések.

Életének minden fontos mozzanata Debrecenhez köti, de vajon a család is tősgyökeres cívisvárosi?

– Borsodból érkeztek a szüleim. Édesapám ózdi, édesanyám diósgyőri, azaz miskolci születésű. Mindketten Debrecenben jártak egyetemre. Itt találkoztak, s alapítottak családot. Anyai nagy­apám építészként meghatározó szerepet játszott a második világ­háború után Debrecen újjáépítésében. Anyai nagymamám a debreceni egyetemen finnugor nyelvészként dolgozott. Két anyai nagybátyám hegedűművész, illetve geofizikus. Édesanyám a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett matematika–fizika szakos középiskolai tanári diplomát, míg édesapám a Debreceni Orvostudományi Egyetemen végzett általános orvosként. Azaz a családnak köszönhetően nagyon sokféle inger ért.

Szerencsésnek tartom, ha valakit a humán és a természettudományok egyformán megérintik, fejlesztik.

Mikor dőlt el, hogy az édesapja hivatását viszi tovább?

– Talán hihetetlenül hangzik, de már ötéves koromban orvos akartam lenni. Nem is volt alternatívám. Édesapám háziorvosként dolgozott Debrecen egyik peremkerületében, ami már-már falusias környezetet jelentett. Láttam, hogy milyen szorosan kötődnek hozzá a betegek, hogy megbecsülik azért, ahogy velük bánik. Ugyanakkor édesanyám szerepe is nyilvánvaló, hiszen egyetemi oktatóként az egyik legfontosabb feladatom a tudásátadás.
A debreceni Kossuth Gimnáziumban fizika tagozatra jártam, ahol kiváló pedagógusokkal találkoztam. Nekik is köszönhetően felvettek a Debreceni Orvostudományi Egyetemre, ahova azzal a céllal mentem, hogy a végzés után kutatóorvos leszek. Menet közben jöttem rá, hogy a klinikumban, a reumatológiában is nagyon sok kutatási lehetőség van. A szintén orvos húgom az onkológiát választotta, ahol hasonlóan sok lehetőség van a kutatásra.

Sokan azt mondják, hogy valaki vagy kutat, vagy klinikus. A kettő hogyan fér meg egymás mellett?

– Sok klinikusnak valóban nem jut ideje kutatásra, de nekem nem volt választásom. Medikusként az anatómiai intézetben Módis László professzor kezei alatt voltam diákkörös, majd demonstrátor, ahol a porcokkal foglalkoztunk. Ötödévesként – szintén diák­körösként – a Szegedi Gyula professzor vezette immunológiai iskolába kerültem a III. Számú Belklinikára, ahol a gyógyítás és kutatás egységét láttam. Hatodév végén itt állást is kaptam. A III. Számú Belklinikán a reumatológia és az immunológia egyformán erős volt, a két terület már a pályám elején egymásra talált. A debreceni Reumatológiai Tanszék megalakulása előtt belgyógyászok kezelték a reumatológiai betegeket. Éreztük, hogy ennél több kell. 1994 és 2001 között kidolgoztuk a beteggondozási struktúrát, megújítottuk az oktatást – az oktatás időtartama sajnos nem nőtt, továbbra is csak 12 reumatológiai előadás és 4×2 óra gyakorlat van. A tanszék 2001-es megalakulása óta hatalmas eredménynek tartom, hogy 2021-től önálló Reumatológiai Klinika jött létre 18 ággyal, Szűcs Gabriella professzornő vezeté­sével. Magam továbbra is a tanszéket vezetem.

Többet érdemelne a reumatológia az egyetemi oktatási struktúrában?

Ha arra gondolunk, hogy a reumatológiai betegségek a népbetegségek közé tartoznak, a reumatológiai kórképek hasonló gyakoriság­gal fordulnak elő, mint a cukorbetegség, a keringési betegség, akkor többet érdemel.

Sokan és régóta dolgozunk azon, hogy a tárgy önálló diszciplína legyen. A kis óraszámon úgy próbálunk segíteni, hogy jegyzetet, tankönyvet írtunk.

A végzősök körében mennyire népszerű a reumatológia?

– Többen érdeklődnek, mint ahány fiatal szakembert felvehetünk. Országosan sem jellemző a reumatológia területén az orvoshiány. A szakma népszerű, mert az orvostudomány szinte minden szegmensével kapcsolatban áll. Noha nem kell operálni és fizi­kai szempontból sem olyan megterhelő, mint például a sebészek munkája, az immunológiai vonatkozások miatt nem nevezhet­jük rutinszakmának. Kezdő kutatóként azt láttam, hogy az immunológia az a terület, ahol a kutatás és a klinikum a legközelebb áll egymáshoz. Vaskos túlzással: amit hétfőn felfedeznek, azt szer­dán már a betegágynál alkalmazzák. Aki kutatni akar, az is érvényesülhet, de aki a klinikumban érzi magát erősebb­nek, az is megtalálja a számítását.

Mi a kapcsolat az immunológia és a reumatológia között?

– Két tudáshalmazról beszélünk, aminek van közös része, ugyanakkor nem minden immunológus reumatológus és fordítva. A reumatológia a térdkopással, csontritkulással, derékfájással is foglalkozik, amiben jószerével nincs immunológia. Mi ellenben arra koncentrálunk, ami kevés embert érint, de sokkal súlyosabbak a problémák. Ilyenek a rheumatoid arthritis, a lupusz vagy a szkleroderma, melyek autoimmun-gyulladásos betegségek. Ezekben az immunrendszer a test saját szövetei, szervei ellen fordul. Több olyan reumatológiai betegség van, aminek a hátterében immunológiai probléma áll.

A tanszék honlapján az olvasható, hogy minden 21. századi diagnosztikai és terápiás lehetőség a rendelkezésükre áll. Ritkán találkozni ilyennel, inkább panaszkodnak az intézetek, mivel sok mindenben hiányt szenvednek. Szerencséjük van, vagy más van a háttérben?

– Szakmai filozófiánk lényege, hogy nagyon sok minden pótolható nem anyagi dolgokkal. Ha nincs gyógyszer egy betegségre, de léteznek ígéretes gyógyszervizsgálatok, akkor élni kell a lehetőséggel. Pluszmunkával jár, de valamit valamiért. Az első percben eldől, hogy az orvos akar-e tenni a betegért, vagy sem.

Ha a belső késztetésed a segítség felé hajt, akkor minden megszerezhető, vagy legalább meg kell próbálni.

Nálunk is lehetőség van több millió forintos célzott biológiai terápiás kezelésekre. Ezt mindenki megkapja, akinek kell. Ez nem múlik személyes kapcsolaton, egyéb faktorokon, csak azon, hogy az érintett időben eljusson hozzánk. Nagyon fontos, hogy kialakítsuk a bizalmi viszonyon alapuló orvos-beteg kapcsolatot. Az ország minden tájáról jönnek betegek, és gyakorta visszahalljuk, hogy nálunk különlegesen jó a kapcsolat az orvosokkal, a nővérekkel. Partnernek tekintjük őket, nálunk nincs helye a nagyképűségnek.

Megannyi betege közül kikre emlékezik?

– Két beteget emelek ki. A Bechterew-kór (más néven SPA: spondylitis ankylopoetica) elsősorban a gerincoszlopot alkotó csigolyák közti ízületek elmeszesedésével, s emiatt fokozódó mozgáskorlátozottsággal jár. A népesség három-négy százaléka érintett (jelenleg Magyarországon mintegy húszezer ember). Körül­belül ötször annyi férfinél jelentkezik a betegség, mint nőnél. És meglehetősen fiatalon előjönnek a tünetek. Ha nem kezeljük őket, két év alatt tolószékbe kerülnek. Még mindig találkozunk olyan beteggel, aki abban a hitben él – mert máshol ezt mondták neki –, hogy erre a betegségre nincs gyógyszer. Egyik betegünk maratoni futó volt, aki a gyógyszeres terápiának köszönhetően visszatért a sportéletbe. Trombitaművész páciensünk a nyaki merevsége miatt nem tudta megszólaltatni a hangszerét. Rajta is segítettünk.

Csodát nem tudunk tenni, de amire van terápia, azt biztosítjuk a betegeknek.

Mi magyarok sokat iszunk, dohányzunk, de nemzetközi összehasonlításban hogyan koptatjuk az ízületeinket?

– Hozzuk az átlagot. A térdkopás legfőbb rizikófaktora az elhízás, míg a rheumatoid arthritis kialakulásában a dohányzás szerepe egyértelmű. Ezek a betegek három évvel korábban halnak meg, körükben megnő az infarktus és a daganatos betegségek gyakorisága. Azt vallom, hogy orvosként foglalkozzunk szakmánk bármelyik ágával, legyen rálátásunk az orvostudomány más területeire is, hogy elkerüljük a szakbarbárságot. 2007 óta létezik a Debreceni Reumatológiai Oktatási Program, aminek keretében mindig más szakmákról beszélünk a reumatológia szemszögéből. Messze nem igaz, hogy a reumatológia a térdkopás kezelését jelenti. Mi úgy foglalkozunk reumatológiával, hogy közben a társbetegségekre koncentrálunk. Nehéz, de élvezetes ez a pálya.

A tanszék publikációs tevékenysége kiemelkedő az egyetemen. Mi az oka, hogy a reumatológia ennyire termékeny?

– A kutatás eleinte elvárás volt a kollégáktól, mára belső kényszerré vált. Ezt a hozzáállást a tanítómestereinktől hoztuk, és mivel ez a fejlődés útja, ezt a szemléletet adjuk tovább. Az összes szakorvosunk PhD-fokozatot szerzett, hárman az MTA doktora címet is viselik.

A fiatalokat rögtön a mély vízbe dobjuk – kongresszusokra mennek, előadáso­kat tartanak –, nem gátoljuk, hanem segítjük a karrierjük építését.

Nem egyedül akarjuk megváltani a világot, örömmel veszünk részt egyetemen belüli, országos, illetve nemzetközi vizsgálatokban. Az utóbbi előfeltétele, hogy ismerjenek bennünket. Ugyanakkor nem erőltetjük a kutatást, hiszen úgy is lehet valaki kiváló klinikus, hogy nem közöl cikkeket.

Huszonegy éve alapították a tanszéket. A mű tökéletes, vagy van hova fejlődni?

– Mindig lehet továbbfejlődni. Nyolc évem van a nyugdíjig, addig az eddigi keretekben szeretnénk a munkát folytatni. Természetesen figyelem, hogy kinek adhatom át a stafétabotot. Olyan kollégát keresek, aki ezt a vonalat vinné tovább. A szakmai eredmények, a betegek visszajelzései alapján úgy gondolom, hogy ez az irány a jó irány.

Mit tart a legfontosabb eredményének?

– Azt, hogy tovább vittük a Szegedi-iskolát, hogy kiváló eredményeket hozó tanszéket építettünk fel és működtetünk, aminek tevékenysége kiegészült egy magas szinten működő reumatológiai klinikával. Hihetetlen büszkeség, hogy egyedüli debreceni klinikai osztályként 2019-ben elnyertük a Családbarát Osztály címet. Úgy érzem, kiváló közösséget alkotunk. Az utánpótlás-nevelés terén is sikeresek vagyunk. Ugyanakkor nem fejlesztettünk új gyógyszert, műszert, de azt hiszem, erre nagyon kevés orvosegyetemi tanszék képes.

Sohasem érezte a vidéki lét hátrányát?

– Mi az, hogy vidék? Két óra távolságra van Debrecen Budapesttől. Olykor előny, hogy két órára vagyunk a fővárostól. A kajak-kenuban is be szokott jönni, hogy valaki az oldalvízen evezve nyer végül. Sok éve hívtak országos intézetbe dolgozni, külföldi megkeresések is érkeztek, de ha mindent mérlegre tettem, rájöttem, hogy számomra Debrecen az ideális hely. Olykor előnyös, hogy az országos ügyek, döntések nem jutnak el a cívisvárosba. Emiatt Debrecenben hatékonyabbnak érzem a szakmai munkát. A koronavírus-járvány idején mi is sokszor szerepeltünk, elmondtuk a véleményünket, de nem akarunk a „nemzet reumatológusai” lenni. Debreceniként 2012 és 2021 között a Magyar Reumatológusok Egyesületének elnöke voltam, 2021 óta az Európai Reuma Liga (The European Alliance of Associations for Rheumatology; EULAR – a szerk.) al­elnöke vagyok. Ez sem arra utal, hogy hátrányban lennénk.

A szakma mellett mire jut ideje?

– Az orvosok általában orvost választanak párjuknak, én ebből a szempontból kivétel vagyok, amit nem bánok. Belsőépítész feleségemmel a gyerekek köré építettük az életünket. Rengeteg pluszt adunk egymásnak, hiszen négyen négyféle szemmel tekintünk a világra. Remélem, nem hangzik nagyképűen, de az életembe az fér bele, amit én akarok. A függetlenség igénye a fiam – közgazdásznak tanul – és a lányom – pszichológus lesz belőle – részéről jelentkezett. Mindketten kosárlabdáztak és társastáncoltak, azaz nekünk a hétvégék mindig utazással teltek. Professzori kinevezésem előtt meghatároztam a prioritásokat, amiket elfogadtak a kollégáim. Nagyon-nagyon fontosnak kell annak a szakmai rendezvénynek lennie, ami felülírta volna a gyerekek meccseit, fel­lépéseit. A fiam tíz éve gitározik, ha koncertje van, azon is ott vagyunk. A második életem tehát nem a szakmáról szól, tökéletesen ki tudom kapcsolni az orvostudományt.

Nem tartozom azok közé, aki belehal, ha majd nyugdíjba kell mennie.

Sokat utazunk, amit majdan sokkal szabadabban tehetünk meg. Jó néhány helyszín szerepel a bakancslistánkon.

Kivel folytassuk portrésorozatunkat?

– Trócsányi Zoltán fizikus akadémikust ajánlom, aki Debrecenből indult, hosszú időn keresztül a cívisváros tudományos életét erősítette. Jelenleg az ELTE Fizikai Intézet professzora. Nagyon sajnálom, hogy áttette a székhelyét a fővárosba. Ő az, aki a Higgs-bozon lényegét is érthetően elmagyarázza a laikusoknak.•