2011. május 1.

Szerző:
Szegedi Imre

Fotó:
Csanádi Márton

Szabó Gábor inkább az itthoni kihívásokat választotta

„A kulturális és egyéb gyökereim miatt sohasem merült fel, hogy elhagyom ezt az országot. Ha nincs ez a kötődés és csak a szakmai kritériumok alapján kell döntenem, bizonnyal komolyan elgondolkodom azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne külföldön folytatnom a munkát” – nyilatkozta magazinunknak Szabó Gábor, a Magyar Innovációs Szövetség elnöke, aki e funkciója mellett a Szegedi Tudományegyetem rektora, valamint a Tisza-parti városba tervezett szuperlézer tudományos programjának egyik kidolgozója.


Szabó Gábor úgy érezte és érzi ma is, hogy ha mindenki, aki megteheti, elhagyja ezt az országot, nagyon rossz helyzetbe kerülhet Magyarország. A fizikus a szegedi egyetemet nemzetközi szinten is számon tartott kutatóegyetemmé szeretné formálni.

Nagykanizsáról indult. Mikor dőlt el, hogy önnek nem az irodalomtörténet vagy a vegyészet jelent életre szóló kihívást, hanem a fizika?
– Bár mindig szerettem és most is szeretek olvasni, az irodalomtörténet sohasem merült fel valódi lehetőségként. Az is igaz, hogy a családi indíttatás sem a fizikusság felé terelt. Édesapám orvosként nagyon sokat dolgozott, ritka szabadidejében sokszor kivitt a természetbe madarakat megfigyelni, fényképezni. Számomra sokáig az volt a kérdés, hogy orvos vagy biológus szeretnék-e lenni. Az első fizikatanárom azonban eldöntötte a problémát. Horváth Zoli bácsi azért, hogy ne okozzak sok gondot az óráin, személyre szabott feladatokat adott, a többieknek pedig fizikát tanított. Még akkor sem gondoltam semmi különösre, amikor fizikaversenyre küldött, amit előbb a városban, majd a megyében is megnyertem. Az országos döntőt Csillebércen rendezték, ahol Öveges József professzor is előadott. Máig előttem van, amilyen lendülettel a fizikát tanította. Az általános iskola végén már nem volt kérdéses, hogy fizika tagozatos osztályba jelentkezem. Felvettek, és itt is egy különleges tanár kezei közé kerültem.

Mitől volt különleges?
– Tökéletesen felrúgva minden tantervet, tanrendet, Gulyás tanár úr úgy döntött, hogy az első évben fizikaórákon is matematikát tanulunk, mert szerinte a matematikával előbb meg kell alapozni a fizikát. Ha azt tudjuk, akkor a fizikát is értjük. Bevált, mert másodikos gimnazistaként valóban érdemben foglalkozhattunk a fizikával. Matematikából és fizikából egyébként nála csak az kaphatott ötöst, akinek a neve megjelent a Középiskolai Matematikai Lapokban – éppen e kritérium miatt én matematikából elvétve voltam jeles, de fizikából sem mindig dicsekedhettem a legjobb osztályzattal. Nem kímélt bennünket, aminek az volt a következménye, hogy a felvételin maximális pontszámot kellett elérnem az iskolában elhullajtott másfél pont miatt. Akkoriban ugyanis húsz pont volt a maximálisan megszerezhető pontszám, ennek felét a gimnáziumból hozhatta az ember, a másik felét felvételin kellett megszerezni. Az utóbbi nekem sikerült, simán felvettek a szegedi egyetem fizikus szakára.

Miért a szegedi egyetemet választotta a sokkal közelebbi budapesti helyett?
– Én 1972-ben érettségiztem, az idő tájt a szaksajtó a szilárdtestfizika eredményeivel volt tele. Azt olvastam valahol, hogy az akkor még József Attila Tudományegyetemnek nevezett szegedi intézményben ez a tudományág kiemelt terület. És valóban létezett egy ilyen kutatócsoport, de a szilárdtestfizikához további pályafutásom alatt alig volt közöm. A mi időnkben az volt a sztereotípia, hogy a zseniális elméleti fizikusoké a jövő. Én azt hittem, hogy Szegedre kerülve rögtön elméleti fizikát tanítanak nekem. Nem tanítottak, mert az alapokkal kellett kezdeni. Jött viszont az általam kevéssé kedvelt, rangon alulinak tartott kísérleti fizika. A jeles félévi bizonyítványom két négyesen múlott: a kísérleti fizika számolási gyakorlaton és a kollokviumon. Nem érdekelt a dolog, mert akkor még azt hittem, hogy ezzel a területtel úgysem kerülök később kapcsolatba. Milyen az élet, húsz éve tartom azt a kurzust az egyetemen, amiből az első félévben négyest kaptam. Egyébként nem sokon múlott, hogy nem hagytam ott a fizikusi szakot a matematikusért.

Ezt a nem sokat Bor Zsoltnak hívják.
– Bor Zsolt frissen végzett fizikusként laborgyakorlatot vezetett, majd diákkörösnek kért fel, végül számos, lézerrel kapcsolatos cikkel örvendeztette meg a nyári szünetemet – miközben meg sem kérdezte, hogy tudok-e angolul. Akkoriban a nyugati nyelvek ismerete nem volt magától értetődő. Én azért tanultam meg, mert tudtam, hogy a Beatles-számok lefordításával jó pontokat szerezhetek a lányoknál. Becsülettel végigolvastam az angol nyelvű cikkeket, majd úgy döntöttem, hogy érdekel ez a terület. Olyan mértékben elkapott a gépszíj, hogy harmadévesen angol nyelven szakcikket közöltünk. Egy év sem telt el, és az Országos Tudományos Diákköri Konferencián fődíjat nyertünk. Ettől kezdve meg volt pecsételve a sorsom. Éjjel-nappal dolgoztunk, először azért, hogy megvessük a lábunkat a szakmában, majd azért nem álltunk le, mert tudtuk, hogy a megszerzett tudást érdemes továbbvinni.

Fel sem merült, hogy az iparban vagy valamelyik kutatóintézetben hasznosítsa a tudását?
– Nagyon komoly kísértés ért a nyári gyakorlatok során. A KFKI-ban dolgoztam folyadékkristályos témakörben, és úgy tűnt, hogy jól ment a munka, mert visszavártak. A végzéskor doktori ösztöndíjasként foglalkoztattak volna, ám akkorra már mélyen beástam magam a lézerek világába. Negyedéves egyetemistaként félállásban az egyetemen dolgoztam, ötödévesként egy nagyobb pályázat egyik témáját felelősként irányítottam. Szegeden volt a helyem.

1978-ban végzett fizikusként, három évvel később már Németországban a göttingeni Max Planck Intézetben dolgozott. Miben különbözött Szegedtől Göttingen?
– Nagyon masszív, jól megalapozott diplomát kaptam Szegeden, nem éreztem, hogy a szakmámban el lennék maradva a német kollégáktól. Az azonban mindenképpen előnyt jelentett, hogy időről időre világszerte ismert fizikusok tartottak Göttingenben előadást. De az igazán nagy előny az volt, hogy hihetetlenül jó körülmények között dolgoztunk. Ha kellett valami, megvolt. Ha kellett egy lencse, megvehettük. Ugyanakkor azt is elismerem, hogy a sok itthoni kínlódásnak is volt eredménye, mert megtanított bennünket gondolkodni, hogy a lehetetlennek tűnő helyzetekre is találjunk megoldást. Azt szoktam mondani, hogy az a fizikus, aki Magyarországon nem tud bodzabélből lézert csinálni, válasszon magának más pályát.

Németország után a kilencvenes években hosszabb időt töltött az Egyesült Államokban.
– Itt még nagyobb volt a kontraszt. A lehetőségek messze meghaladták az Európában megszokottakat. Ha azt mondtam, hogy valamire sürgősen szükségem van, akkor az néhány órán belül ott volt, még akkor is, ha azt a valamit a kontinensnyi ország túlsó feléről szállították oda.

Látva a hazai korlátokat és a kinti lehetőségeket, nem merült fel önben, hogy külföldön folytassa a pályafutását?
– A kulturális és egyéb gyökereim miatt ez ellen be voltam oltva. Ha ez nincs, és csak a szakmai kritériumok alapján kell döntenem, bizonnyal komolyan elgondolkodom azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne kint folytatnom a munkát. A nyolcvanas években egy német cégtől kaptam ajánlatot – a fizetésem több lett volna német márkában, mint itthon forintban. Nem vállaltam, mert a disszidálás fel sem merülhetett. Barátokkal, rokonokkal éveken át nem találkozni – ennyit nem ért a sokszoros fizetés. Amerikában már nyugodtan kint maradhattam volna, de akkor már itthon voltak tanítványaim, egyetemi és szakmai karrierem is felfelé ívelt. Úgy éreztem, hogy ha mindenki, aki megteheti, elhagyja ezt az országot, nagyon rossz helyzetbe kerülhet Magyarország. Senki sem kért arra, hogy feláldozzam magam, ez a saját döntésem volt. És nem is tekintem áldozatnak.

Miként tekint az Orbán-kormányban vállalt kutatási-fejlesztési helyettes államtitkári posztjára?
– Ez a két és fél év a misszió és a kihívás keveréke volt. Akkorra már évtizedes tapasztalataim voltak a hazai kutatás-fejlesztés-innováció terén, tehát tisztában voltam a rendszer erényeivel, de működési hiányosságaival is. Jénában voltam vendégprofesszor, amikor felhívott telefonon Pálinkás József, az oktatási minisztérium politikai államtitkára – egy évvel felettem járt a szegedi egyetem fizikus szakán –, és azt mondta, hogy szükség lenne rám, mert a kutatás-fejlesztés támogatási rendszerét lényegesen át kívánja szervezni, és számítana e munkában rám. Négy nap gondolkodási időt adott. Elhűlve hallgattam a szavait, mert addig eszembe se jutott, hogy az államigazgatásban dolgozzak. Tudtam, hogy ha van számomra kihívás, akkor ez az. Ki akartam próbálni magam ilyen körülmények között is.

Érdemes volt belevágni?
– Érdemes.

Van máig ható eredménye, tanulsága ennek az időszaknak?
– Személy szerint nagyon sokat tanultam ebből az időszakból. Az általunk kidolgozott pályázati rendszerben benne volt a nemzetközi tapasztalatom és a józan ész. A pályázati bírálati rendszer objektív kritériumok alapján működött, komoly vívmány volt. Kutatótársaim ma is mondják, hogy akkor tiszta és egyértelmű viszonyok voltak. Ma is vállalható indokok alapján választottuk ki a pályázati témákat, amelyek rendszert alkottak. A 2002-es kormányváltással ez a rendszer lassan fellazult, más elvek kerültek előtérbe. Valamit letehettünk az asztalra, mert évekkel a kormányváltás után is előadónak hívtak olyan külföldi konferenciákra, ahol a nemzeti kutatás-fejlesztési rendszereket hasonlították össze.

2002-ben visszatért az egyetemre, ahol a feladatok megtalálták, s az eredmények is jöttek. A Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd rendes tagja lett, a Magyar Innovációs Szövetség (MISZ) elnökének választotta, tavaly tavasz óta a Szegedi Tudományegyetem rektora. Nem sok ez egy kicsit?
– Csak három évre vállaltam el a helyettes államtitkárságot, ezt az időt fél évvel rövidítette meg a 2002-es kormányváltás. Egyébként én is tudtam, és egy idő után a munkatársaim is tudták, hogy nem vagyok politikus alkat. Ha vállalhatatlan kompromisszumra kényszerítettek volna, akkor elmegyek. Ilyenre nem került sor. Menekülési útnak mindig ott volt az a lehetőség, hogy bármikor visszamehetek a szegedi egyetemre fizikaprofesszornak. Helyettes államtitkárként fel akartam építeni egy működőképes rendszert, de ennél több időt nem akartam távol tölteni az egyetemtől. Nagyon kellemes meglepetés volt, hogy a szakmában pillanatok alatt felvettem a tempót. Az is igaz, hogy nem teljesen ott folytattam, ahol abbahagytam. Az alapkutatástól ugyanis az alkalmazott kutatások felé fordultam. Meglehetősen sikeresen, hiszen egy-két éven belül ipari partnereinkkel olyan eredményeket értünk el, amelyek hasznosítására spin-off céget alapítottunk. A Magyar Innovációs Szövetségből is megkerestek, hogy legyek az elnökség tagja, később pedig elnöknek választottak meg. Az egyetemi rektorság is olyan megkeresés volt, ami elől szintén botorság lett volna kitérni.

A Magyar Innovációs Szövetség idén tavasszal ismét elnökének választotta. Ez a bizalom megnyilvánulása, de egyúttal elvárás is. Milyen feladatok állnak most a szövetség előtt?
– A szövetség nem nagyon változott, a körülötte lévő világ változott meg. Szeretnénk elérni, hogy az innováció támogatása nőjön, az innovációs szervezetek befolyása erősödjön. Fontos jelzésnek tartom, hogy a szövetség idei közgyűlésén Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszter is részt vett. Számomra ez azt jelenti, hogy a kormány partnernek tekint bennünket. Legfőbb követelésünk, hogy a korábban nyertesnek nyilvánított pályázatokra fizessék ki a megítélt forrásokat. Ha nem lesz pénz, a humán erőforrás gyorsan erodálódhat. Ha pedig nem marad itthon innovatív ember, akkor hiába alkotjuk meg a legjobb innovációs stratégiát, nem lesz, aki végrehajtsa. Fontos, hogy javuljon a jogi környezet és az is, hogy az újonnan induló innovatív vállalkozások megkapják azt a támogatást, amit a nyugati országok hasonló cégei megkapnak az ottani adórendszeri kedvezményekben.

Segíti-e a hatékonyabb lobbizást, hogy az első Orbán-kormány helyettes államtitkára volt?
– Ezt nem tudom megítélni. Az biztos, hogy abban az időszakban nagyon fontos kapcsolati tőkére tettem szert. De az is biztos, hogy akkor sem politikai tevékenységet folytattam, hanem szakmait. Fontos, hogy a kollégáim, szakmai partnereim ma is szakemberként tekintenek rám.

Egy programról még nem esett szó: ez a szegedi szuperlézer, amelynek a tudományos programját ön dolgozta ki. Hosszú hónapokat kellett várni arra, hogy kiderüljön, a Bajnai-kormány által felvállalt fejlesztést az Orbán-kormány is szívügyének tekinti. Úgy halad a munka, ahogy azt önök fizikusok szeretnék?
– Azzal, hogy az Új Széchenyi Terv egyik zászlóshajója lett a szegedi lézer, a program politikai hátszele adott. Itt most már csak az a nem triviális feladat áll előttünk, hogy a brüsszeli döntéshozókat meggyőzzük arról, hogy ez esetben speciális szabályokat kell alkalmazni. Azzal, hogy a szegedi lézer partnerintézményét építő csehek előttünk járnak, sokat nyerhetünk, mert nem követünk el olyan hibákat, amelyeket ők elkövettek. Úgy gondolom, hogy a program megvalósul, a szakmai előkészítés megfelelően halad. Európa lézerfizikus közössége is mellettünk áll.

Van még olyan kihívás, ami ön számára kellő motivációt jelent?
– Számos. A szegedi egyetemet nemzetközi szinten is számon tartott kutatóegyetemmé szeretném formálni. A kutatómunkámban érdeklődve várom, hogy az újfajta mikroszkópunk mikor hozza az elvárt felbontóképességet. Ez a mikroszkóp a fény hullámtermészete által lehetővé tett felbontóképességnél jobb felbontóképességre lehet képes, ennek a tulajdonságnak a biológiában és az orvostudományban van különleges jelentősége. Ugyanilyen intenzíven érdekel, hogy a nem konvencionális gázmezők – ilyen a makói is, amelynél a gáz mélyen és úgyneve­zett nem hagyományos formációban van tárolva – kitermeléséhez fotoakusztikus mérési technikával be tudunk-e segíteni. Mindkettőből óriási szakmai és piaci eredmény lehet, ha azt kapjuk eredményként, amit várunk.

Hogyan tehető nemzetközileg is elismertté a szegedi egyetem?
– Természetes kapcsolódási pontjainkat kell erősíteni a tudományos és az oktatási együttműködés terén a vezető partner­intézményekkel. Céljaim között szerepel az idegen nyelvű oktatás felfuttatása, amit akkor is el kell indítani, ha eleinte a vártnál kevesebb lesz a kurzusokra a jelentkező. Szintén a fejlődést szolgálja a szegedi szuperlézer, amelynek szakembereit részben mi szeretnénk adni.

Ki az a hazai kutató-fejlesztő, akit következő interjúalanyunknak ajánl?
– Az idei Innovációs Nagydíjat az a Me­diso Kft. nyerte el, amelynek termékeit a világ 76 országában forgalmazzák. Termékskálája az egyszerű képalkotó gamma-kameráktól a többfejes SPECT/CT, valamint PET/CT képalkotó – humán és kutatási (kisállat)-diagnosztikai – berendezésekig ível, ráadásul alig van versenytársuk a területen. A piacon maradt világcégek – Philips, GE és Siemens – több száz mérnököt foglalkoztatnak a fejlesztés területén, a Mediso viszont száz fő alatti mérnöklétszámmal érte el eredményét. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a Medisót alapító Bagaméry István húsz év alatt építette fel ezt a világhírű céget, akkor olyan személyiséget ajánlok, aki belülről ismeri a hazai kutatás-fejlesztés-innováció mindennapjait.•


 
Archívum
 2011  2012  2013  2014  2015  2016  2017  2018  2019  2020  2021  2022  2023  2024
Címkék

Innotéka