2013. május: jegyzet, portré, tudomány, innováció, startup, egyetem, kiállítás/konferencia, agrárium, zöldkörnyezet, atomenergia, hulladékgazdálkodás, disszemináció, elektronika, biztonságtechnika, it, nanotechnológia
2013. május 2.

Szerző:
Bogdán Zoltán

Szólamok és tanulságok – egy különleges konferenciasorozat harmadik felvonása

Ritka az olyan kutatás-fejlesztés-innováció (KFI) témájú konferencia hazánkban, amelyet egy ipari középvállalat rendez, s még ritkább, hogy azon egyetemi dékánok, kutatóintézeti igazgatók vegyenek részt, a fővédnöke pedig a Nemzetgazdasági Minisztérium államtitkára legyen. A dunaharaszti Direct-Line Kft. immár harmadik alkalommal megrendezett Közös cél: a valódi innováció című konferenciája viszont mindezzel büszkélkedhet. Míg az előző két alkalommal a diagnózison volt a hangsúly – miért nem úgy működik a magyar innováció, ahogy kellene? –, idén már a terápia került előtérbe: hogyan lehetne lokális tartalommal megtölteni a Befektetés a jövőbe címet viselő állami innovációs stratégiát?


A kilenc előadó közül hárman-hárman képviselték a kormányzati, illetve egyetemi szférát, ketten az akadémiai kutatást, az ipar nevében pedig a házigazda tulajdonos-ügyvezető igazgató lépett a pulpitusra.

Válság ellen innováció

Cséfalvay Zoltán, a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) parlamenti és gazdaságstratégiáért felelős államtitkára gyakorlott előadóként a „nagypolitikával” egyáltalán nem, az átfogó magyar gazdaságpolitikával is csak annyit foglalkozott, hogy az igen képzett szakmai hallgatóságot képbe helyezze a kormány törekvéseit és a nemzetközi tendenciákat illetően.

Megítélése szerint az innováció az Európai Unióban és itthon talán még soha nem volt annyira fontos, mint ma. Ez szorosan összefügg azzal, hogy Európa immár évek óta válságban van, és keresi a kiutat. Az elméleti és gyakorlati szinten megfogalmazott kilábaláshoz elengedhetetlen egyebek között a fejlett infrastruktúra, a növekedésbarát adórendszer, a fiskális konszolidáció, a rugalmas munkaerőpiac, a duális képzés, de mindenekelőtt a kutatás és az innováció. Németországban vagy a skandináv államokban már rájöttek arra, hogy éppen a válságos időszakokban van leginkább szükség az innovációra. Úgy tűnik, az EU leszámol néhány régi „tabuval” is, egyre többet beszélnek például a közös iparpolitikáról – ez öt évvel ezelőtt még szentségtörésnek számított volna –, ami mindenképpen egybevág a magyar kormány hosszú távú törekvéseivel.

Az államtitkár elmondta, hogy Kelet-Európában nem állunk rosszul K+F területen, de az EU-ban jelenleg még a „közepe­sen innovatív” országok közé tartozunk. A Bloomberg amerikai sajtóügynökség legutóbbi innovációs rangsorában a 26. helyre kerültünk, ezzel megelőzzük a többi között Kínát, Lengyelországot és Szlovákiát. Az exportunk 20 százaléka már a high-tech szférához kötődik. A kormány célja mindenképpen az, hogy Magyarország a közeljövőben igazi innovatív központ legyen, ám ehhez az áttöréshez még minden szereplőnek sokat kell tennie.

A konkrét hazai eredmények között megemlítette, hogy 2013-tól adókedvezményt vehetnek igénybe azok a vállalkozások, amelyek minimum PhD-fokozattal rendelkező kutatókat foglalkoztatnak. Nem kell megfizetni utánuk a 27 százalékos szociális hozzájárulási adót és az 1,5 százalékos szakképzési hozzájárulást sem. Ez fejenként akár milliós megtakarítást is jelenthet a cégnek, az állam pedig mintegy 4-4,5 milliárd forint adóbevételről mond le.

Cséfalvay professzor azzal is tisztában volt, hogy a hallgatóság túlnyomó többsége ismeri az államtitkársága által 2012 novemberében közzétett nemzeti kutatás-fejlesztési és innovációs stratégiát, amely a Befektetés a jövőbe címet viseli (lapunk 2012. decemberi számában ismertettük – a szerk.), sőt társadalmi konzultáció során több javaslatot is eljuttattak hozzá. Éppen ezért új adatokat, tényeket is felsorolt, illetve vázolta az elmúlt fél év tendenciáit.

Ami magát a stratégiát illeti, november–decemberben zajlottak a társadalmi konzultációk, ezt követően került sor a mintegy 200 oldalnyi javaslat feldolgozására. Az átdolgozott tervezet márciusban már „államigazgatási egyeztetés alatt állt”, vagyis a különböző minisztériumok és főhatóságok vizsgálták és mondták el véleményüket. Ez általában nem rövid folyamat, így aligha lehet megmondani, hogy a stratégia kormányzati elfogadása az eredeti terveknek megfelelően megtörténik-e még 2013 első fél évében.

Az államtitkár szerint erre mindenképpen nagy szükség lenne, hiszen 2014-től új időszámítás kezdődik az Európai Unió finanszírozási rendszerében, ezen belül pedig a KFI szektorban, és nekünk már a végleges anyag birtokában kell felkészülnünk az újabb kihívásokra. A kormány mindenesetre 2012 decemberében úgy döntött, hogy a 2014–2020 közötti időszakban az EU-tól elnyerhető források 60 százalékát közvetlenül gazdaságfejlesztésre kell fordítani. Ez magában foglalja egyebek között a kis- és középvállalkozások (kkv) támogatását, a foglalkoztatás bővítését, illetve a KFI szektort, amelyre a következő hét évben előreláthatólag mintegy 400 milliárd forint jut majd.

Immár azon kell gondolkodni, hogyan lehet a leghatékonyabban felhasználni ezt az óriási összeget. A jövő évtől kialakítandó új hazai pénzelosztási gyakorlattól nem kevesebbet várnak, mint hogy egyszerűbben, gyorsabban és hatékonyabban osszák el az uniós pénzeket, és ennek következtében áttörést érjenek el a többi között a kutatás, fejlesztés és innováció terén. Az új módszerekről még folynak a belső műhelyviták, az azonban már most bizonyosnak tűnik, hogy a „klasszikus” pályáztatási rendszer kizárólagosságát fel fogják oldani, az elmúlt évek tapasztalata alapján ugyanis nem célravezető mindig mindent pályáztatni, akadnak alternatív piaci módszerek is. Ezekben nagyobb szerepet játszanának az állami támogatások és a kockázatitőke-társaságok. A végleges döntéseknél természetesen igen nagy súllyal esik latba, hogy Brüsszel mire bólint rá.

Cséfalvay Zoltán konkrétan ugyan nem mondta ki, de célzott rá, hogy nem voltak elégedettek a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség (NFÜ) elmúlt években végzett munkájával. A pályázatok körüli csúszások, bizonytalanságok következtében sok százmilliárd forintnyi EU-pénz lehívása került veszélybe. Nem meglepő tehát, hogy a kormány a közeljövőben minden bizonnyal úgy dönt: az új költségvetési ciklusban a pénzelosztásnál nem az NFÜ-re számít, a döntések a szaktárcákhoz kerülnek. Ennek időpontjáról és részleteiről az államtitkár nem sokat árult el, ám megjegyezte, hogy bár már „gőzerővel készülnek” az új ciklusra, de addig is a legjobb tudásuk szerint működtetik a régi rendszert.

Az államtitkár jól tudta, hogy a konferencia egyetemi–kkv-s közegében meglehetősen kényes, sőt neuralgikus pont az innovációs járulék 2012. január 1-jei újraszabályozása, ezért árnyaltan fogalmazott. A sok visszaélés miatt a kormány mindenképpen változtatni akart, és a lehetőségek közül az egyszerűbb és radikálisabb megoldást választotta. Az új rendszer megítéléséhez még kevés idő telt el, az mindenesetre biztató fejlemény, hogy már működik a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala által kidolgozott minősítési rendszer, amely segít a vállalkozásoknak, hogy már előzetesen kiderüljön: az állam mit tart és mit nem innovációnak. Megfogalmazása szerint a „rendszer még kicsit csikorog”, de már így is nagyobb biztonságot nyújt, mint ha a NAV utólag értékelné a cégek KFI tevékenységét. Hozzáfűzte azt is, hogy ő személy szerint bízik abban, hamarosan adóoldalról is lehet majd kedvezményeket adni az innovációval foglalkozó cégeknek, és még azt sem tartotta elképzelhetetlennek, hogy nem az adóalapból, hanem egyenesen az adóból lehet majd leírni ezeket a kedvezményeket.

A Miskolci Egyetem Gépészmérnöki és Informatikai Kar 3. Kiválósági Központjában kifejlesztett intelligens robottal kiszolgált automata palettázó rendszer (a PLC-vel vezérelt elektropneumatikus munkadarab adagoló és golyósorsós szánrendszer együttműködik egy LR-Mate 200 iC Fanuc robottal) Forrás: ME GÉIK

Ami kellene: átláthatóság és (sok-sok) pénz

Inzelt Péter, az MTA SZTAKI – két évre ismét megválasztott – igazgatója felszólalását nagy érdeklődés kísérte, hiszen már az előző két konferencián is ő volt az, aki kötelező udvariassági körök és köntörfalazás nélkül fogalmazta meg véleményét a magyar kutatásról és innovációról. Most sem tett másképp. Már az első mon­datával „megnyugtatott” mindenkit, hogy előadása semmiféle hivatalos álláspontot nem képvisel, aztán sorra vette az akadémiai kutatás feltételrendszerének hibáit, majd az országos átgondolatlanságokat, rózsaszín terveket.

Ahhoz, hogy markáns lépéseket tegyünk a 2020-ra kitűzött 1,8 százalékos GDP-arányos K+F ráfordítás elérése felé, leginkább két dolog kellene. Egyrészt stabil, kiszámítható, bizalomra épülő állami háttér és célrendszer, amelyhez lehetne igazodni, másrészt pedig hihetetlen mennyiségű pénz. Egyelőre egyiket sem látja, pedig ezek nélkül értelmetlen dolog „innovációbarát környezetről” beszélni – nagyon messze vagyunk tőle. De ha még valami csoda folytán egyik évről a másikra dupla annyi K+F pénz állna a rendelkezésünkre, akkor se legyenek illúzióink: maximum 10 százalékkal javulnának az eredményeink. Az igazi innovációig pedig még hosszú út vezet; adaptáció, technologizálás, termékké formálás, marketing, szerviz épül egymásra.

A jelenlegi pályázati koncepcióról és rendszerről is határozott véleménye van: „úgy rossz, ahogy van”. Nagyon ellenzi, mert ál­ta­lában másról sem szól, mint papírgyártásról, miközben kemény munka nélkül, korrupciógyanús körülmények között nagy pénzekhez lehet jutni. Az biztos, hogy a pályázatíró cégek járnak a legjobban. Ráadásul az elmúlt tíz évben ezek a pályázatok folyamatosan diszkriminálják az akadémiai kutatóintézeteket, sokszor csak az egyetemek „alvállalkozóiként” vehetnek részt a munkában, ami egyik oldalon sem szül jó vért. Jobb meggyőződése ellenére a SZTAKI is rá van szorulva ezekre az alapkutatási pályázati pénzekre, hiszen kormányzati megrendelésük az elmúlt két évtizedben nem volt (!), a kutatási eredményekre váró ipari háttér pedig – a multiktól eltekintve – igencsak szűkös.

A stratégia egyik fő célkitűzését, miszerint 2020-ig harminc nagyobb hazai kutatási és technológiai műhely lépjen be a világelitbe, „derűt fakasztó módon” bátor célkitűzésnek tartja. Szerinte egyetlen ilyen intézmény sem lesz. Személyes tapasztalatai alapján állíthatja, hogy még akkor is 15-20 év kemény munkára van szükség egy ilyen tudományos műhely kialakításához, ha pénz, paripa, fegyver rendelkezésre áll. Anélkül pedig majdhogynem reménytelen behozni azt a hihetetlen különbséget, ami egy dollármilliókkal kistafírozott amerikai, német vagy svájci, illetve egy magyar intézet között van. Arról már nem is szólva, hogy ki fogja megítélni, vajon a világelitben vagyunk-e már, vagy még nagyon távol tőle.

A sok-sok hátráltató tényező közül kiemelte még a használhatatlan kockázati­tőke-törvényt meg azt az évtizedes gyakorlatot, hogy infrastruktúrára lehet pályázni, de mű­ködési költségre nem, márpedig enélkül értelmetlen az egész. Nagyon károsnak tartja, hogy az improduktív szférában nem lehet visszaigényelni az áfát, ez természetesen azokat az egyetemeket és a kutatóhelyeket sújtja, ahol a leginkább számítani lehetne a kutatás-fejlesztés megerősítésére.

Kevesebb íróasztalt, több üzemet!

A házigazda Direct-Line Kft. tulajdonosa, Reith János nem élt vissza helyzetével, ő is ugyanolyan terjedelmű előadást tartott – Mit tehet egy hazai cég a gyakorlatorientált képzés és a K+F érdekében? címmel –, mint a többiek, pedig érezhetően sok problémakör kifejtésére nem maradt elegendő ideje.

A családi vállalkozásból középüzemmé fejlődött cége bemutatására sem szánt túl sok időt (arra ott a honlapjuk), csak annyit jegyzett meg némi malíciával, hogy ők az elmúlt két évtizedben pontosan az ellenkező utat járták be, mint a magyar gazdaság. Nekik a megalakuláskor voltak külföldi tulajdonosaik, de kiderült, hogy ez nem gyümölcsöző megoldás, így 1994 óta száz százalékban magyar tulajdonú családi vállalkozássá alakultak. A kezdetekben csak forgalmazták a külföldi rozsdamentes anyagokat, ám néhány év múlva ráálltak a saját szerkezetgyártásra, 2006 óta pedig önálló üzletág lett a kutatási-fejlesztési tevékenységük. A cégen belül megvalósult a teljes innovációs lánc (kutatás, termék- és technológiafejlesztés, gyártás, értékesítés, szerviz), amit Magyarországon csak nagyon kevesen mondhatnak el magukról.

Valószínűleg még hosszan tudta volna sorolni a nehezítő körülményeket, a rossz törvényeket, az elvonásokat, a hatóságok értetlenkedéseit, büntetéseit, de ő nem hajlandó beszállni a magyar panaszkultúrába.
Csúfos kudarc lett az innovációs törvény? Nem vonható le az innovációs járulék? A hivatal mondja meg, mi tekinthető K+F-nek? Nem tudják, mi a különbség a tanulmány és a kutatási jelentés között? Ez mind igaz, de nem jogosít fel bennünket arra, hogy föladjuk. Nem várhatjuk el a külföldi cégektől, hogy elvégezzék helyettünk a szükséges feladatokat. Bizony, van terepe a hazai innovációnak!

A gyakorlatorientált műszaki felsőoktatást sem csak hallomásból ismeri Reith János, hiszen azon túl, hogy van egy hipermodern üzeme, PhD-fokozatot is szerzett, a BME-n pedig címzetes egyetemi docensként oktatja a jövő mérnökeit. Megítélése szerint az elmúlt két évtizedben nem elsősorban a műszaki felsőoktatásban, hanem az egész magyar gazdaságban (társadalomban) csúsztak el a dolgok. Felborult a kényes egyensúly: hatalmasra duzzadt az improduktív szféra, kialakult egy „íróasztal-lovagrend”, az anyagi javak termelése meg háttérbe szorult. Mindehhez hatalmas az adóterhelés, átláthatatlan a bürokrácia, és egyre többen lógnak az „állam emlőin”.

A felsőoktatásban tovább nőtt a szakadék a munkaerőpiac igénye és a felsőfokú képzés struktúrája között, alacsony a műszaki, a természettudományos és az informatikai képzés aránya. A műszaki egyetemeken, főiskolákon is háttérbe szorult a gyakorlati képzés és a problémamegoldás, pedig ezen a területen igazán köztudott, hogy a papír nem egyenlő a tudással.
A Direct-Line Kft. a maga sajátos eszközeivel próbál hidat képezni a műszaki felsőoktatás és a termelés között: gyárlátogatásokat és termelési gyakorlatokat szervez, diploma- és doktori témákat ír ki, amit már csak azért is megtehet, mert 2012-ben hivatalosan is a BME termék- és technológiafejlesztő laboratóriuma lett.

Innovációs háromszög: oktatás, kutatás, ipar

Czigány Tibor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának dékánja egy paradoxonra építette fel a mondanivalóját: ők úgy küzdenek a gyakorlatorientált műszaki felsőoktatásért, hogy iszonyúan kemény alapképzést (matematika, fizika, mechanika, hőtan, áramlástan stb.) adnak a BSc-s hallgatóknak. Aki a három évet jó eredménnyel túléli (a hallgatók 80 százaléka!), az mehet tovább a mester fokozatra, ahol a laborokban, illetve az iparral karöltve majd megkapják a gyakorlatorientált tudást. Meggyőződésük ugyanis, hogy „igazi”, mérnök elképzelhetetlen kellően mély és erős elméleti képzés nélkül.

Kompozittermék-gyártás a BME Gépészmérnöki Karán az MSc képzésben (Foorás: BME GK)

Mindehhez persze kiváló képességű hallgatók is kellenek: a karnak viszont már olyan jó híre van, hogy válogathatnak a jelesen és kitűnően érettségizett felvételizők közül, akiknek ráadásul már induláskor is egy vagy két nyelvvizsgájuk van. A mechatronikai mérnök alapszakra tavaly 467 ponttal lehetett bejutni, de a másik három alapszakhoz is el kellett érni legalább a 400 pontot.
Az élet mindenesetre őket igazolja: egyrészt egy nemzetközi listán Magyarországról egyedül a BME Gépészmérnöki Karát jelölték a világ legjobb 200 műszaki egyeteme vagy kara közé, másrészt nem győznek annyi gépészmérnököt képezni, amennyit a magyar (és az európai) gazdaság föl ne szívna. Ahogy a professzor kellő humorral és érthető büszkeséggel fogalmazott: „az ipar képviselői ott állnak az ajtóban, és szinte kilóra veszik meg a diplomásainkat”.

Illés Béla, a Miskolci Egyetem Gépészmérnöki és Informatikai Karának (ME GÉIK) dékánja arra hívta fel a figyelmet, hogy mind az egyetem, mind a kar negyedszázada folyamatos átalakuláson megy keresztül. A klasszikus nehézipari egyetemből általános universitas lett, és a gépészkaron belül is rá kellett jönni, hogy bizonyos szakirányokra egyszerűen nincs szükség, a bányászat és kohászat helyett főleg az informatika került előtérbe. A gyakorlatorientált képzés első lépcsőjeként tehát megpróbálnak olyan alapszakokat indítani, amelyekre van piaci kereslet. A második lépcső már jóval összetettebb: olyan KFI hátteret szeretnének felépíteni, amely nemcsak bevételt hoz az egyetemnek, de az oktatás színvonalát is kellő szintre emeli. Tapasztalataik szerint ezek ugyanis egymásra hatnak: ha nincs házon belüli kutatás, fejlesztés, innováció, akkor az oktatás is leépül. Ezért is hasznos az egyetemen belül kialakított négy kiválósági központ. A tudományos műhelyekben közösen kutatnak és dolgoznak az ipari megrendeléseken, EU-s pályázatokon az egyetemi oktatók a doktoranduszok, sőt a tehetséges MSc és BSc hallgatók is. Így mindenki jól jár: az egyetem bevételhez jut, a kutatási eredmények beépülnek az oktatásba, a végzős hallgatók pedig nagyobb eséllyel juthatnak álláshoz.

Dékány Donát, a BME Hallgatói Innovációs Központ igazgatója egy újszerű európai projektre hívta fel a figyelmet, amelyet most igyekeznek meghonosítani a Műegyetemen. Az úgynevezett DEMOLA-program arra az ötletre épít, hogy a kkv-k sehol a világon nem szívesen fektetnek be kockázatos kutatásokba, innovációkba. Az egyetemen belül létrehozott multidiszciplináris hallgatói teamek (és mögöttük az egyetemi tudás, infrastruktúra, projektlabor) viszont olyan szerződést kötnek velük, hogy csak megfelelő eredmény esetén kell utólag szabott árat fizetniük. Ha mégsem, az egyetem értékesítheti a szellemi terméket. A projekt más országokban 85 százalékos hatékonysággal működik, egy-két éven belül remélhetőleg a BME-n is ez lesz a helyzet.

Az OTKA Programok részesedése a hazai GDP arányában (ezrelék) Forrás: NIH

A „megélhetési kutatóktól” a jövő zálogáig

Szarka László, a Magyar Tudományos Aka­démia Kutatóintézeti Főosztályának vezetője ismertette a 15 ezer köztestületi tagot (PhD-fokozat a feltétel) számláló MTA terveit, illetve a háromezer kutatót foglalkoztató kutatóintézeti rendszer átalakításának célját. Leszögezte, hogy az új hálózat „finomhangolása” még csak ezután következik, de céljuk mindenképpen egy teljesítményorientált kutatói követelményrendszer bevezetése. Az alapkutatást ugyanis vagy nagyon jól érdemes csinálni, vagy sehogy. Nincs szükség például olyan „megélhetési kutatókra”, akiknek még az ötvenes éveik közepén sincs PhD-fokozatuk.

Dr. Imre József, a Nemzeti Innovációs Hivatal főosztályvezetője részletesen bemutatta a NIH tevékenységét és terveit, ezen belül pedig azokat a jövőbeni új eszközöket, amelyek segíthetik a hazai kis- és középvállalatok innovációs teljesítményét. Ilyen eszköz lehet például a kereskedelmi hasznosítást megelőző közbeszerzés (PcP), amelyet az EU kiemelten támogat, illetve a teljesen új koncepcióra épülő versenyképességi és kiválósági szerződés. Kiemelten fontosnak tartják a start-up ösztönzést, vagyis a hazai kezdő innovatív vállalkozások támogatását is.

A tervezett kísérleti PcP modell folyamatábrája (Forrás: NIH)

Bihall Tamás, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara alelnöke igen egyszerűen indokolta meg, miért ilyen aktív az MKIK a felsőoktatás terén: mert ez a jövő záloga. A gazdaság és az ipar fejlődése elképzelhetetlen kellő szaktudású, kreatív, nyelveket ismerő, csapatmunkára is alkalmas mérnökök (és technikusok, szakmunkások) nélkül. Természetesen egyéb javaslataik is vannak a hazai ipar fellendítésére, egyebek között a korszerű technológiák, a tervezhető szabályozók és a rugalmas finanszírozás terén.

A szervezők következetesen betartatták a húszperces időhatárt, aminek két következménye lett: az előadók csupán a legfontosabb dolgokat tudták kiemelni, és szinte egyáltalán nem maradt idő kérdésekre és vitára. Pedig ugyancsak lett volna miről eszmét cserélni, különös tekintettel a kormányzati szféra érthetően pozitív beállításaira és a többiek napi tapasztalataira, de az egyetemek és az akadémiai kutatók között is repkedtek apróbb nyilak. Végül is győzött az időrend és az udvariasság: a beszélge­téseket a kávé- és ebédszünetre korlátozták, a tapasztalatokat pedig mindannyian csendben leszűrték. Volt mit…•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka