2019. november: jegyzet, biofizika, fizika, biokémia, portré, egyetem, disszemináció, tudomány, genomika, orvostudomány, anyagtudomány, ipar 4.0, it, biológia, energiagazdálkodás, atomenergia, innováció, hulladékgazdálkodás, ipari automatizálás, közlekedés, környezetvédelem, szakképzés, kiállítás/konferencia, okostechnológia, megújuló energia, zöldkörnyezet, fenntarthatóság, egészségipar, mesterséges intelligencia
2019. november 5.

Szerző:
Szegadi Imre

Fotó:
Reviczky Zsolt

Teljes spektrumú élet

„Mostanában sokan próbálják szembe­­állítani az alap- és az alkalma­zott kutatást. Én úgy vélem, csak kutató­munka van, amelynek eredmé­nyeit vagy alkal­mazzák, vagy nem” – nyilatkozta magazinunknak Závodszky Péter fizikus, akadémikus, akit előző meg­szólalónk, Greiner István, a Richter Gedeon Nyrt. kutatási igazgatója ajánlott. Véle­ménye szerint a jó ad­mi­niszt­ráció a kutató számára két dolgot bizto­sít: a nemzet­közileg verseny­­képes munka­feltétele­ket és azt, hogy ha van hasznosít­ható felfedezése, akkor annak gazdasági realizá­lása legyen számára könnyű és érdemes – ez eddig nem volt így.


Gyakran nyilatkozik a sajtó­ban tudomány­ról, tudomány­politikáról, de a magán­életéről keveset tudunk. Miért?

– Úgy gondolom, az ember magán­élete nem tartozik a nyilvános­ságra. Ez valószínűleg a nevelteté­semből adódik, konzervatív vidéki norma szerint személyes örömét, bánatát, esetleges testi, lelki problémáit a „férfi­ember” magában éli meg és rendezi. A bulvár­sajtóban és a közös­ségi médiában áradó kitárulko­zás pedig kifeje­zet­ten irritál, és az ellen­pólusra terel.

Kalando­san indult az élete, hiszen háborúk után a családja nem a nyerte­sek közé tartozott…

– Inkább a felmenőim élete sikerült kalandosra. Én már szinte töretlen pályát futhattam be. Édesapám a Fel­vidéken született, édes­anyám Dél-Bácskában. Anyai dédapám Bácskában volt földbirtokos, nagyapám Trianon és három év valjevói internálás után városi tanácsnok volt Baján. Apai nagy­apám Kassán volt állomás­főnök. A nagyszülők polgári jómódban éltek, ebből taszították őket az első világháború után, a hűség­nyilatkozat megtagadása miatt, menekülésbe és az ezzel járó nyomorú­ságba. Története­ket igen, de panaszt ennek ellenére nem hallottam tőlük. Az első világ­háború után a Kassáról menekülő család három tizen­éves fiúgyerek­kel Sátoralja­újhelyen három éven át élt egy marha­vagonban, várva a természe­tesnek gondolt vissza­térést a családi otthonba. Mind­három fiúból sikeres és művelt ember lett végül. Édes­apám jogász végezett­séggel egy nagy biztosító­társaság vezér­igazgatója lett már igen fiatalon. Ez a pálya szakadt meg az ötvenes évek elején, az államosí­tással.

Debrecenben született, ott járt egyetemre. Milyen emléke­ket őriz szülő­városáról?

– A Füvészkert utcai, kezdetben református, majd állami iskolában tanultam. Az államosítás­sal csak a név változott, a tanári kar nem. Ezek az évek a szülői ház hatásai mellett, úgy gondolom, meg­határo­zóak voltak abban, hogy milyen ember lett belőlem. 1954-ben a változások vihara Győrbe sodort bennünket. Ott is jó iskolába, a Révai Gimnáziumba kerültem, a régi világból megmaradt, elhivatott tanárok kezébe. Itt érett­ségiztem 1957-ben. Az osztály harmada 1956 őszén elhagyta az országot. Csalá­dunk fejében meg sem fordult a távozás gondolata. Nem azért, mert lojálisak lettünk volna az akkori rend­szerhez, inkább annak ellenére. Úgy éreztük, legyen bármilyen is éppen a rendszer, ez a mi országunk, itt kell élnünk. Debre­cenbe a fizika vitt vissza. Már meg­lehetősen korán, hetedikes-­nyolcadikos elemista koromban eldöntöt­tem: fizikus le­szek, atom­fizikus. A debreceni kísérleti és atom­fizika híre eljutott hozzám, és a Cambridge-ből 1936-ban Gyulai Zoltán hívására haza­térő Szalay Sándor személye is vonzott. Ide jelentkeztem – Szalay személyes és alapos interjú után beválasz­tott a felvételt nyert tizen­három szerencsés hallgató közé.

Kutatónak készült?

– Az én generációmnak nem sok választása volt, ha politikától független pályát akart választani. Két út állt előttem: sportoló leszek, vagy a tudománnyal foglalkozom. Öttusáz­­tam, a velem egyidős Balczó Andrással együtt kezdtem, az első években versenyez­tünk is együtt. Felmértem, hogy András mellett nekem nem sok esélyem van kitűnni. A két elköteleződés­ből így a tudomány maradt. A fizika mindig is érdekelt, már elemista koromban egyetemi tan­könyveket bújtam. Egyértelmű volt, hogy tovább­tanulok, fizikus szakra jelentkezem. Végül az egyetemi évek tereltek a kutatói pálya felé.

A diploma megszerzése után Buda­pestre került. Miért éppen ide?

– Három állás­interjún vettem részt. Debrecenben Petrányi Gyula professzor izotóp­laboratóriu­mot akart létre­hozni a klinikán, ide fizikust kerestek. Elmentem, érdekelt a lehetőség, de úgy döntöttem, hogy ezt az állást hagyom Debrecen­ben élő évfolyam­társam­nak. A KFKI-ban Pál Lénárddal is beszéltem, a harmadik lehetőséget Straub F. Brunó kínálta az MTA Bio­kémiai Intézetében. Ő fel­is­merte, hogy az élet­tudományokban a fizika idő­szaka jön, ezért fizikust keresett az intézetbe. Beszél­gettünk, majd azzal az érzéssel álltam fel, hogy ezzel az emberrel szeretnék dolgozni. Straub hasonlóan gondolkoz­hatott, mert fel­vettek. Mivel kezdettől a komplex rend­szerek fizikája érdekelt, s az élő rend­szerek ilyenek, nem volt idegen tőlem a kihívás, hogy az első fizikus legyek ezen a területen. Azóta, 1962 óta dolgozom ebben az intézetben. A kutató­csoporto­mat soha egy percre sem adtam fel – még akkor sem, amikor ilyen vagy olyan minőségben a világ távoli pontjain dolgoztam, vagy éppen a Magyar Optikai Művek Igazgató­tanácsát elnököltem.

Végigjárta a „szamárlétrát” a gyakor­noktól az igazgatói megbízatásig. Egyik vissza­emlékezésé­ben nagy tisztelettel emléke­zett meg Straub F. Brunóról, aki a Szegedi Biológiai Központ létre­hozásá­ban meghatározó szerepet játszott. Kikre és miért néz fel a hazai tudományban?

– Az eredetiség, a szorgalom és az erkölcsi tartás az, ami szakmai tiszteletet vált ki belőlem. Szerencsés vagyok, mert az élet össze­hozott tisztelhető emberekkel. Ilyen volt első mesterem, Szalay Sándor Debrecenben, majd Straub F. Brunó igazgatóm első és egyetlen munka­helyemen. De később szerencsém volt a Nobel-díjas Rodney Porterrel dolgozhatni Oxfordban, és a jeles rönt­gen­­krisztal­lográfus­sal, Richard Dickersonnal Pasadenában a Calte­chen, majd a szintén Nobel-díjas Paul D. Boyer melletti szobában a UCLA-n, ahol több mint három évtizede vagyok vendég­professzor, s évente egy negyed­évet töltök ott. Ők nemcsak tudósként, de művelt, tiszteletre méltó úriember­ként is követhető példát mutattak. Igazi mentorom, aki egyen­gette volna a hazai karrieremet, valójában nem volt. Jártam a magam útját, self-made mannek tartom magam. Így is elértem a pályámon szinte mindent, amire volt képességem és ambícióm, igaz, többnyire öt-tíz év késéssel, de ezt nem bánom, talán ezért is vagyok még mindig „játékban”, s közben mindig meg­őriztem a szuverenitá­somat.

Kutató­intézeti munkája mellett 1968-tól az Eötvös Loránd Tudomány­egyetem Természet­tudo­mányi Karán tanít bio­fizi­kát, 1987 és 2004 között a Buda­pesti Műszaki Egyete­men is tanított a biológus­mérnök-­képzés keretében. 2002-ben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Informá­ciós Tech­nológiai Karán kapott egyetemi tanári kineve­zést. 2004-ben a Debreceni Egyetem Társa­dalmi Tanácsá­nak elnökévé válasz­tották. Elnöke a Magyar Ösztön­díj Bizott­ságnak, majd az EMMI Mobilitási Bizott­ságának, a Magyar Bio­fizikai Társaság­nak és a Magyar Inno­vációs Alapít­vány kuratóriu­mának. Hogyan tudott mindenre időt szakítani?

– Arra törekedtem, hogy teljes spekt­rumú életet éljek. A munkám mellett legyen időm a családomra, a barátaimra, sportra, művelődésre és természe­tesen a tudomá­nyos közéletre. Nagy hibám, hogy nem szeretek nemet mondani egy felkérésre. Ha hívtak, mentem. A kérdésben említett feladatok döntően nem egy időben, hanem egymás után találtak meg, ezért nem jelen­tettek különösebb terhet. Igyekeztem mindig koncepcioná­lis és lényegi kérdésekre szorítkozni, a minden­napos apró­munkában pedig, szerencsémre, mindig voltak meg­bízható és elkötele­zett segítőim.

1964 és 1988 között a Magyar Optikai Művek (MOM) tudo­má­nyos tanács­adója volt. 1990 és 1992 között az átalakí­tott MOM Finom­mechanikai és Optikai Rt. Igazgató­tanácsá­nak elnöke, emellett 1993-ig a Tudomá­nyos Tanács­adó Testület elnöke volt. 1999-ben a Richter Gedeon Nyrt. Kutatási Ta­nácsá­nak tagjává választották. Miből gondolta, hogy akadémiai, egyetemi kutató­ként az iparban is hasznosít­ható tanácsokat tud adni?

– Sohasem értettem, hogy egyesek szembe­állítják az alap- és alkalmazott kutatást. Kutató­tevékenység létezik, s van olyan kutatás, aminek az eredményeit alkalmazzák, s van olyan, aminek nem. A gyakorlatban hasznosított eredmé­nyeink mindig a felfedező kutatás „mellék­termékei” voltak.
A Magyar Optikai Művekkel érdekes módon kerültem kapcsolatba. 1962-ben az MTA Enzimológiai Intézetében egyik első feladatom az volt, hogy helyezzek üzembe egy alkatrészeiben kallódó PhyWe analitikai ultra­centrifugát. Sikerült. Abban az időben oszlatták fel a Távközlési Kutató­intézetet, egyik kiváló mérnöke, Rohonci Ferenc, aki girosz­kó­pos helyzet­meg­határozás­sal foglalkozott, a MOM-ba került. Feladatot keresve magának, gondolta: pörgettyű, centrifuga rokon dolgok. Eljött hozzám, megnézni az ultra­centrifugát. Szét­szedtük, össze­raktuk, azt mondta, ilyet a MOM-ban is tudnának gyártani. Össze­dugtuk a fejünket, én megmondtam, mire van szükség, ő kereste a megoldást. Tudni kell, hogy az analitikai ultra­centri­fuga az egyik leg­bonyolultabb műszer, finom­mechanikai, optikai és elektronikai csúcs­technoló­giát igényel. Elkészült a proto­típus; számos szükség szülte egyszerűsí­téssel a technoló­giában, de enged­mény nélkül a műszaki para­méterek­ben. Ez volt az első kompakt ultra­centrifuga a piacon. Ez lett minden idők leg­sikeresebb magyar nagy­műszere. Japánban Kubota, az USA-ban IEC márkanéven forgalmazták sikerrel. A proto­típust itt őrizzük az Intézetben. Ennek folytán lettem a MOM Tudományos Tanácsadó Testületé­nek tagja, majd elnöke, s később a rész­vény­társasággá alakuláskor az Igazgató­tanács elnöke. Amikor röntgen­­krisztallográfiá­val foglalkoztam, Tőkés Szabolcs barátom hívására részt vettem a SZTAKI-ban egy akuszto-­optikai deflektor fejlesztésében. Ugyan itthon szabadalmaz­tattuk, de nem ismertük fel az igazi jelentőségét: a lézer­nyomtató­ban mint tömeg­cikk­ben. Nyomdai levilágító berendezések­ben hasznosítottuk, szerény anyagi eredménnyel.

A fehérje­kutatás hogyan lett egy fizikus életre szóló kutatási területe?

– Úgy, hogy belesodródtam és ott maradtam. Ha az ember csinál valamit, tegye azt érdeklő­déssel és oda­adással. Gondolom, ha mással foglalkoznék, bizonyára ugyanilyen lelkesen és hasonló eredménnyel tenném. Az utóbbi évtizedek­ben a csoport molekuláris immunológiával, azon belül a komplement­rendszer, egy bonyolult fehérje­hálózat aktiválási mechanizmu­sával foglalkozik. Ezeket a fehérjéket és módosu­lataikat magunk termeljük, rekombináns, expressziós technikával. Ebben az időben már látszott a fehérje­természetű gyógyszerek, a biologiku­mok gyártásának perspektí­vája. Mivel kutató­munkánk eszközeként birtokában voltunk ilyen jellegű tudásnak és nemzet­közi kitekintés­nek, a Richter Kutatási Tanácsában javasol­tam a biologiku­mok gyártási technológiá­jának beveze­tését. Egy a szerves­kémiai szintézisre orientáló­dott közösség eleinte idegen­kedett a gondolattól. Bogsch Erik vezérigazgató és Greiner István mutattak fogékony­ságot az ötletre. Azóta eltelt ugyan több mint egy évtized, de közben felépült Debrecenben a Richter biotech­nológiai gyára, idén szeptem­berben az európai piacra került az első bioszimi­láris készítmény, a Terrosa. A ható­anyagot az oszteo­porózis megelőzé­sére ajánlják. Kutató­csopor­tunk jelentős szerepet játszott a technológia kidolgozásában.

Mit tart legfontosabb szakmai eredményének?

– Pályakezdésem időszaka volt a fehérje röntgen­krisztallo­gráfia hős­kora, és mindenki a merev, elektron­sűrűség-­térképeken nyug­vó fehérje­modellek újdonsá­gának bűvöletében élt. Nekem, a fizikusnak nyilvánvaló volt, hogy a mikro­világban, a molekulák szintjén az energia és szerkezeti fluktuációk léteznek és jelentősek. Ez idő­ben sokat beszélgettem Straub F. Brunóval, intézetünk akkori igazgatójával, aki fogékonynak mutatkozott e gondolatok iránt, s arra buzdított, hogy keressem a kísérleti megközelítést a konformá­ciós dinamika funkcionális szerepének tisztázására. Enzimek soro­za­tán mutattuk meg, hogy a szubsztrá­tumok lokális kötődése az egész makro­molekula konfor­mációs fluktuá­cióinak eloszlását ké­pes megváltoz­tatni, s ennek a megjelenési formája az indukált szer­kezet­változás és a megváltozott affinitás a további ligandumok irányába. Kísérleteink alá­támasz­tották a Straub által 1964-ben megfogalmazott „fluktuációs illeszkedés” koncepciót, amely ma „konformációs szelekció” néven nyert teret és széles körű elfogadást a molekuláris szintű információ­átadás mechaniz­musá­nak értelmezésében. Érdekes, hogy ez a gondolat a maga idejében nem váltott ki különösebb vissz­hangot. Érdemes itt azon elgondolkodni, hogy bizonyos dolgok a tudományban újra és újra felfedezésre kerülnek általában egy-egy emberöltő elteltével, amikor a régi cikkeket már nem olvassák, s az eredeti gondolatot képviselők már nincsenek jelen a minden­napi beszélgeté­sekben és vitákban. Ez történt a „fluktuációs fit” elmélet esetében is.
A fehérjék térszerke­zeti fluktuá­cióinak és konfor­mációs di­na­mi­ká­jának leírása megkívánta a termo­dinamikai megközelítést, a hőmérséklet­függés vizsgálatát. A vizsgálatok tartományának ki­terjesztésére való törekvés vezetett a hőstabilis és hideg­tűrő fehérjék bevonásához kísérleti objektu­maink sorába a hetvenes évek elején. Ebben az időszak­ban homológ: termofil, mezofil és hideg­tűrő enzim sorozatokkal végeztünk komplex szerkezeti, funkcionális és stabilitási kísérleteket, amelyek egyik fontos konklúziója volt, hogy a fehérjék többsé­gének esetében megfigyelt marginális stabilitás a működés optimális feltételei között annak tulajdonít­ható, hogy a funkcióhoz szükséges optimális konformá­ciós dinamika, a szerkezetet stabilizáló kötések természeté­ből fakadóan csak szűk hőmérséklet-­tartomány­ban biztosítható. E munka egyik eredménye a „dinamikusan egyen­értékű fehérje­konformációk” posztulálása volt. Ezen munkáink egyik mellék­vonulata néhány gyakorlati eljárás kidolgozása az enzimek hőstabilitásá­nak megnövelésére.
Szintén fontos eredménynek tartom, hogy az immunrendszer molekuláris alapjainak bizonyos fontos mechanizmusait mi tisztáztuk. Legfontosabb eredményem talán mégis az a három­tucat­nyi ember, aki a környe­zetem­ben érett sikeres kutatóvá. Remélem, hogy a tanítványaim túlnőnek rajtam.

Ma sem távolodott el a tudománytól?

– Nincs szándékomban, sőt élvezem, hogy most már kockázatos témába is kezdhetek, nem kötelező a siker, nincs publikációs kényszer. Három éve kezdtem foglalkozni a kináz jelát­viteli hálózatok specifikus gátlásának kérdésével. E jelát­viteli hálózatok­ban egy-egy fehérje jellem­zően sokféle szerepet lát el. A szerepváltás egyik eszköze a fosz­foriláció, amelyet szintén fehérjék végeznek. Hibás jelát­viteli útvonal esetén betegség alakul ki. Mi arra törekszünk, hogy egy ilyen konkrét folyamat­ban szerepet játszó három enzim kölcsön­hatásait feltárjuk, és a hibás elemet specifiku­san gátoljuk, közben meg­őrizve az élet­tanilag fontos funkciót, s elkerülve a gyógyszer mellékhatását.

2005-ben a Minden­tudás Egyeteme előadója volt. Elő­adásá­nak címe: Fehérjék – a szerkezet­től a funkcióig, a fizikától a bioló­giáig. Miért tartotta fontosnak, hogy részese legyen a tudomány­népszerű­sítő sorozat­nak?

– A tudomány művelését a társadalom anyagilag támogatja, fontos annak tudatosítása, hogy egészsé­günk, anyagi jólétünk a tudomány eredmé­nyeinek köszönhető.

Nyíltan támogatta azt a kormány­zati döntést, hogy a kutató­intézet­-hálóza­tot leválasszák az MTA-ról. Miért lesz jobb az új helyzet a korábbinál?

– Nem az MTA-intézetek leválasztását, hanem a magyar innovációs rendszer alapos újra­gondolását támogattam. Harminc éve sulykolom, hogy a magyar tudományt a magyar gazdaság szol­gálatába kell állítani. Nem arról van szó, hogy az alap­kutatást bárki is hát­térbe akarná szorítani, de ha az alap­kutatásból használható eredmények születnek, akkor azok hasznosí­tását lehetővé és érdemessé kell tenni a kutatók számára. Olyat sem hallottam, hogy bárki veszélyeztetni szándékozna a „tudomány szabadságát”, a kutatóhálózat új paritásos (MTA–ITM) irányítótestülete el­ismert tudósokból áll, és közvetlenül a parlament alá van rendelve, a kormánynak nincs közvetlen beleszólása a konkrét ügyekbe. Nem értem, miért baj az, ha a kormányzat a kutatásra több forrást biztosít és nagyobb szerepet szán a tudománynak a gazdaságban.

Závodszky Péter 1939-ben, Debrecenben született. 1957-ben érettségizett Győrben, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen 1962-ben szerzett fizikusi diplomát. A Széchenyi-díjas magyar biofizikus, egyetemi tanár kutatási területe a szerkezeti biokémia, az enzimológia és a molekuláris immunológia. 1990 és 1992 között a MOM Finommechanikai és Optikai Rt. Igazgató­tanácsá­nak elnöke. Számos jeles egyetem vendég­professzora volt: Oxfordi Egyetem (1977–1978), Kaliforniai Egyetem Los Angeles (UCLA, 1985–1986, valamint 1995-től), Regensburgi Egyetem (1988–1989), Tokiói Farmakoló­giai Intézet (1994). 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2007-ben rendes tagjává választották. 2008-tól az MTA Biológiai Tudományok Osztálya elnöke két cikluson át. 1991-től a Magyar Innovációs Szövetség alelnöke, 2000–2002-ben a Miniszter­elnöki Hivatal tudomány- és technológia­politikai tanács­adója. Kétszáz tudomá­nyos közlemény, egy könyv és három könyv­részlet szerzője vagy társ­szerzője. Díjai: Szörényi Imre-díj, 1970; Wellcome Research Award, 1977; Straub-plakett, 1999; Palladin-érem, 2000; Gábor Dénes-díj, 2003; Széchenyi-díj, 2010; Magyar Érdemrend közép­keresztje a csillaggal, 2015.
Magánéletéről keveset tudni. Mi az, amit megoszt az olvasókkal?

– Két lányom és öt unokám van, s néhány jó barátom. A lányok egyike mérnöki, a másik művészi pályát választott. Sok örömöm telik bennük. Itthon képzelik el az életüket, és hozzám hasonlóan jól érzik itt magukat.

A kutatómunka, az oktatás, a számos vállalati és közéleti meg­bízatás mellett mire jutott még ideje?

– Szigorú rend szerint élek. Későn fekszem, korán kelek. A napot 2000 méter úszással kezdem, majd megyek az Intézetbe, vagy ahova éppen szólít a kötelesség. Estefelé érek haza. Sokat, naponta több órát olvasok szakmai és szépirodalmat vegyesen. Korábban rendszeresen teniszez­tem, lovagoltam és síeltem. Gyakran járok színházba, hang­versenyre, társaságba. Nyaralni nem szoktam, nyaranta Los Angelesben tanítok. Utazni csak kongresszu­sokra utazom. Szívesen vagyok a gyerekeim, unokáim társaságában.

Több külföldi egyetemen oktatott. Nem hívták, hogy maradjon ott végleg?

– Megfordultam az Oxfordi, a Regensburgi, a Tokiói Egyetemen. Egy-egy évet Moszkvában és Leningrádban (ma Szentpétervár – a szerk.) is eltöltöttem. Jelenleg Los Angelesben, a Kaliforniai Egyete­men (UCLA) fizika- és bio­kémia-­kurzust tartok, ahová több mint harminc éve járok. Soha fel sem merült bennem, hogy más országban is élhetnék. Engem minden ideköt, jól érzem magam, miért mennék el bárhová?

Van, ami kimaradt az életéből?

– Nem éreztem hiányát semminek, így ha ki is maradt valami, az nem lehetett lényeges. Ami bennem volt, azt kihoztam magamból. Nem hiszem, hogy bárhol másutt a világon sikeresebb életet élhettem volna a megéltnél.

Kit ajánl következő megszólalónak?

Bokor Józsefet ajánlom, aki villamosmérnök, az MTA alelnöke, a SZTAKI igazgató­helyettese. Lineáris és nem­lineáris, több­változós dinamikus rendszerek automati­zá­lá­sá­nak elméletével foglalkozik, kutatási eredmé­nyeit széles körben használják a jármű­iparban autonóm rend­szerek tervezésénél. Tagja a most létrejött Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Irányító Testületének, így a tudomány­politika jövő­beli alakítá­sában is fontos szerepe van.•

 
2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

2019. október – Közlekedésfejlesztési különszám

Hírlevél feliratkozás

Innotéka